Marco kutyus és a farkas

 

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy Marco nevű barna tacskókutya, aki egy kicsi faluban élt közel az erdőhöz. Igazán különleges kutya révén beszélgetni tudott az erdei állatokkal.

Egy nap, miközben az erdőben sétált, találkozott egy nyuszival, aki kétségbeesetten sírt.

– Mi bajod?  – kérdezte Marco.

– A kisöcsémet elrabolta a gonosz farkas, aki a szürkehegy barlangjában lakik  – válaszolta a nyuszi zokogva.

Marco elhatározta, hogy segít neki, és elindult a farkas barlangja felé. Amikor megérkezett, a nyuszi kisöccsét egy ketrecben találta. Ki akarta szabadítani, de amint el akarta húzni a reteszt, megjelent a hatalmas farkas.

– Te mit keresel itt és mit akartál csinálni? – bömbölte.

Marco tudta, hogy nem tud szembeszállni a farkassal, mert a lompos sokkal nagyobb és erősebb mint ő, de bátran úgy döntött, hogy nem fut el. Úgy gondolta, hogy beveti a különleges fegyverét, a kedvességet. Habozás nélkül a farkas elé állt, és mélyen a szemébe nézett. Mivel jól tudott társalogni az állatokkal, sikerült meggyőznie,  hogy ne ilyen kicsi nyulaknak fitogtassa az erejét, hanem hozzá hasonló állatoknak, például egy rókának, egy nagytermetű kutyának, vagy egy medvének, hiszen a kisméretű állatok nem tudnak vele versenyre kelni. Addig addig mondogatta, amig a farkas el nem gondolkodott ezen,  és kis idő múlva rájött, hogy Marcónak igaza van. Ezért saját maga nyitotta ki a ketrecet, és engedte szabadon a fogoly nyuszit.

– JÓ utat hazafelé – köszönt el tőlük, és hosszan nézett utánuk, amig el nem tűntek az erdő fái között.

Marco visszatért a faluba a nyuszival, és a két nyuszitestvér végre újra együtt volt. Az erdő összes állata hősként ünnepelte a kutyát. Attól a naptól kezdve Marco az erdő védelmezője, és az ott élő összes állat legjobb barátja lett.

A történet tanulsága az, hogy az erő és a kedvesség bármilyen problémát 

megoldhat, és egy kis bátorsággal még a legkisebbek is hőssé válhatnak.

 

 

 Esernyő nélkül

Az idős asszony az ablaknál ült. A félig elhúzott  függönyön át nézte  az esőben siető embereket. Figyelte az esernyő alatti arcukat, ahogy elhaladtak előtte. Többnyire feszültek, bosszúsak voltak, átkozták a parkoló autókat, melyek a járdára felállva elállták az utat.

Visszagondolt több mint fél évszázaddal előbbre,  ugyanarra az utcára, ugyanarra a házra, amelyben most is élt. A szüleitől örökölte. A pénzből, amit szintén ráhagytak, vett egy robogót, mely szabadságérzetet adott neki. Szerette a szélben lobogó haját, az irigy pillantásokat az autókból, amelyek mellett elsuhant a tengerparta menet. A tenger… Ó, mennyire imádtam a tengert! Azt a végtelen kékséget, a friss levegőt.  Ott ismerkedett meg Giorgióval is, aki hevesen udvarolt neki. Nem ő volt az egyetlen hódolója, tudta, hogy gyönyörű, látta az emberek szemében, ahogy ránéztek. Giorgio nem volt kimondottan jóképű, de mindig megnevettette, így őt választotta. Összeházasodtak a városházán. Templomi esküvő nélkül, ami akkoriban ritkaságnak számított. Boldogok és elégedettek voltak, ami azonban nem tartott sokáig. Amikor egy év múlva Tomasso megszületett, Giorgio lelépett,  azt mondta, nem érzi magát készen az apaszerepre. Ó, Tomasso, Tomasso… Könnyes lett a szeme. A fia csak tizenkét éves volt, amikor agyhártyagyulladásban meghalt. Letörölte a könnyeit, és ismét a járókelőket nézte. Az eső még mindig esett. Kitartóan, függőlegesen. Szélcsend volt.

Észrevett egy lányt az utca túloldalán, aki esernyő nélkül állt a zebránál. Hogy-hogy nincs nála esernyő ebben a zord időben? Tán otthon felejtette, vagy egyszerűen olyan, mint ő, útálja az ernyőket. Ismerős volt a járása, ahogy áthaladt az úton, fejét a dzsekijének kapucnija takarta. Amikor a lány észrevette őt, integetni kezdett. Nem látta az arcát, fogalma sem volt, hogy ki ő, de ösztönösen visszaintett, aztán pár lépés után eltűnt a szeme elől.   Néhány perccel később hallotta a kulcs fémes kattanását a zárban, majd az ajtó kinyilt, de nem hallotta, hogy újra becsukódott volna. Félni kezdett, vajon ki lehet az. A kulcsokat a szomszéd fiának adta kicsivel előbb, aki időnként bevásárol neki. De ő nem lehet, hiszen előbb ment el, látta beszállni az autóba.  Még nem érhetett vissza.

A lány volt az. Levette a kapucnit a fejéről, arca fedetlen, vidám, az ő arca 27-28 évesen. Érdekes módon a ruhája nem volt vizes annak ellenére, hogy nem volt esernyője.

– Több, mint ötven év telt el, és még mindig nem cserélted le a zárakat – mondta szemrehányóan a lány. – Legalább egy tucat barátnak adtuk oda a kulcsokat Giorgio előtt. Ki tudja, hány másolat kering a városban – nevetett, s az idős nő vele együtt nevetett.

Mintha csak magamat látnám.

– Álmodom? – nézett a lányra, aki leült egy székre vele szemben, és megfogta a kezét.

– Nem álmodsz. Azért jöttem, hogy elvigyelek – mondta.

– Elvigyél? Hova? – nézett a lány szemébe, és hirtelen megértette. Hányszor tűnődött már azon, hogyan fog megtörténni, amikor el kell mennie. Szenvedni fog? Félni fog? És íme itt a válasz a maga zseniális egyszerűségében. A legboldogabb pillanatok kísérik el az úton.  A saját  Kharónom vagyok.  – Szóval így történik…

– Néha. A valóságban minden élet másképp kezdődik és másképp ér véget. Később majd meglátod.

Ezer kérdést szeretett volna feltenni neki, hogy végre megtudja, mi történik ezután, de volt egy, ami különösen érdekelte, ami túl régóta motoszkált a szívében.

– És Tomasso?

– Tomasso már vár ránk – mosolyodott el a lány.

– Akkor menjünk, ne várakoztassuk – szorította meg az idős asszony fiatal önmaga kezét. Szemei megteltek örömkönnyekkel, és boldogan lépett az örökkévalóság felé vezető útra.

Amikor a szomszéd fia visszatért a bevásárlásból, az idős asszonyt  a szokásos helyén találta némán, mozdulatlanul, feje az ablaküvegnek döntve. Arcán a könnyei még melegek voltak.

Megjegyzés: Kharón a görög mitológia egyik alakja, ő az a révész, aki a temetési szertartás után az elhunytak lelkét

 a pokoli folyókon (például az Akherónon és a Sztüxön) át a holtak világába szállítja. 

Az igazak az Elüszionba, a gonoszok Tartaroszba kerülnek. A hagyomány

 szerint az elhúnytak szájára pénzérméket, obolokat helyeztek, ezzel fizették a révésznek az út díját.

 

 

Öt lépés

Amikor a lépcsőn futott lefelé, az kiabálta, hagyj békén. Iván nem futott utána. Ült a kanapén, kezével idegesen a hajába túrt. Napok teltek el, de még mindig tisztán emlékezett rá. Irén az évekig tartó együttélésüket egy “hagyjbékénnel” csak úgy lehúzta a vécén. Legalább tette volna hozzá, hogy te szemétláda, de nem, még azt sem.  Vége kellett lennie, mert Irén ezt akarta, és minden magyarázatot feleslegesnek tartott.

Iván szipogott, összeszorította a fájdalmasra kisírt szemeit. Egy férfi nem sír, jutott eszébe apja szavai. Soha sem értett ezzel egyet. A férfi is ember, és miért ne sírhatna, ha olyanja van.

A tévé az ünnepi felvonulást közvetítette, a tömeg a Via Cavour-on haladt a Piazza Repubblica felé.  Szinte üvöltött a zeneszó, a riporterek kommentjei, de ő semmit sem hallott belőlte, az esze máshol járt. Még mindig nem tudta elhinni. Éppen úgy, mint amikor egy csecsemőgyilkosságról hallasz, mert számodra lehetetlen ilyet tenni. Vagy amikor rémisztő háborús jelenetről tudósítanak a tévében, és azt hiszed, ez csak egy film, a valóságban ilyen nem létezik. Becsapod magadat azzal, hogy a sors fájdalmai csak másokat érinthetnek.  Aztán felébredsz az álomból és megérted, hogy azok a mások akár te is lehetsz. Minden megtörténhet.

Undorral nézte a tévét. Egy életet osztott meg Irénnel,  legalább is ő azt hitte. Reményekkel és tervekkel teli életet. Sok áldozat, sok öröm, de mindezt együtt tették meg. A dicsőség és a felelősség is az övék volt. Közösen. Aztán attól a naptól kezdve semmi. Semmi és semmi. Mindenki vállalja a saját érdemeit és hibáit?  De vajon még mindig van értékük most, hogy mindegyikük a maga útját járja? Volt-e értelme annyit fáradozni és szenvedni mindazért, amit együtt építettek fel, és ami most már nem létezik? 

Nem, nem volt.

Felállt. Öt lépés. Csak öt. Ennyire volt az erkélytől. Lenézett a tizedik emeletről. A város ünnepelte a Köztársaság Napját. Azok a mosolygó arcok, a zenei parádé, a kacagások, a vidámság… Kit érdekel? Ő csak  Irén utolsó szavait hallotta: Hagyj békén!

Lehunyta a szemét és repülni kezdett. De az embernek nincsenek szárnyai. Különösen az után, hogy elhagyták. Magyarázat nélkül.

 

 

 

 

Halloween-buli (mese)

Egyszer régen egy messzi-messzi kastélyban kis halloween-szörnyek éltek. Ezek a kis szörnyecskék minden évben  az év legfontosabb bulijára, a Halloweenre készültek. Október 31-én este nagyon elfoglaltak voltak a denevérek elrendezésével a menyezeten, és a sütőtökök kihelyezésével az ablakokba. Amint a fekete tarantula befejezte a szoba díszítését, csatlakozott a barátaihoz, hogy megbeszéljék, melyik ruhát vegye fel erre az alkalomra. Egy puha, hímzett selyemhálót választott, és biztos volt benne, hogy az összes  pók megcsodálja.

- Csinos vagy – kiáltott fel egyik barátnője -, nekem mindig feketébe kell öltöznöm, mert feketeözvegy vagyok.

Ekkor kinyílt a kastély ajtaja, amitől mindenki megijedt. Egy boszorkány lépett be, vállán egy nagy zsákkal.

- Üdv, Szalamandra, jó, hogy eljöttél - mondta a csontváz -, de mi van abban a zsákban?

- Nem a te dolgod - válaszolta Szalamandra -, menj vissza a szekrényedbe.

A csontváz dühös lett, és mérgesen felkiáltott:

- Nyisd ki a zsákot, és mutasd meg, mi van benne!

- Gyerünk, nyisd ki – mondták a szörnyek kórusban -, ha nem nyitod ki azonnal, nem engedjük, hogy részt vehess a rondasági versenyen.

Szalamandra mérgében felhorkant, de mivel nagyon szeretett volna nyerni, végül kinyitotta a zsákot. Piszkosfehér ruhába öltöztetett fahasábot húzott elő. Nagyon nehéz volt, és Szalamandra leejtette a földre. A csontváz odalépett, és kíváncsian megkérdezte:

- De mit hoztál? Miért hordod magaddal ezt a nehéz rönköt?

- Ez nem egy rönk, hanem Hétalvó Boszorkány. Meghívtam a buliba, még két liter kávét is itattam vele, de nem akar felébredni.

- Ő sokkal rondább nálad, Szalamandra – mondta az egyik szörnyecske -, biztos vagyok benne, hogy ő fogja megnyerni a fődíjat.

- Azt már nem. A nyeremény az enyém lesz. Egy örökkévalóságba telt, mire ilyen csúnya lettem – kiabálta Szalamandra.

- Ébressze fel valaki Hétalvó Boszorkányt – javasolta a tarantula. – Hivjátok ide Sajtocska szellemet, hátha tehet érte valamit.

- Sajt! Valaki azt mondta, hogy sajt? Hol van a sajt, ide vele! – szólalt meg Hétalvó Boszorkány, felállt, álmosan körülnézett, majd horkolva visszaesett a földre.  A csontváz odament hozzá, megpróbálta újra felemelni, de hiába.

- Hagyjátok, hadd aludjon, mert így biztosan énleszek a legrondább ah ah ah – nevetett Szalamandra.

- Ó, nem – lépett oda a csontváz -, szeretsz könnyedén nyerni, igaz? Menjetek és hozzátok ide Sajtocska szellemet.

- Sajt, sajt, hol a sajt, azonnal mondjátok meg – ugrott fel Hétalvó Boszorkány, de azonnal össze is csúszott, és aludt tovább.

- Valóban reménytelen eset – állapította meg a csontváz, és megvakarta a feje tetejét.

- Keresett valaki? – kérdezte a semmiből előjövő, penészes sajtszagú szellem. Néhány szörnyecske ijedtében felkiáltott, és szorosan összebújtak. – Mit kiabáltok? Nem ismertek meg? Én vagyok Sajtocska szellem, csak tavaly óta kissé bepenészesedtem. Most akkor szükségetek van rám, vagy sem?

- Igen, persze, fel kellene ébresztened ezt az álomszuszék boszorkányt – mondta a feketeözvegy és a tarantula egyszerre.

Sajtocska szellem odament Hétalvó Boszorkányhoz, és a fülébe súgta:

- uuuuhuuu én vagyok Sajtocska szellem, nem akarnál megkenni egy fini szendvicset?

- Igen, igen – kiáltott fel Hétalvó Boszorkány, és el akarta kapni a szellemet, de az ellibbent előle. Ám a boszorkány sem volt rest, azonnal üldözőbe vette. Futás közben felborította az összes dekorációt,  a denevérek ijedtükben leröpültek a plafonról.

- Meg kell állítani – kiáltotta Szalamandra, és fogott egy botot, és utánuk szaladt. Amikor kellő távolságba ért, rácsapott Hétalvó Boszorkány hátára,  aki felkiáltott.

- Jaj, micsoda fájdalom. Ki volt az?

- Végre felébredt – örvendeztek a szörnyek -, kezdődhet a buli.Ettek, ittak, táncoltak és énekeltek pár órán át.

- Álljon meg mindenki – kiáltotta Szalamandra – itt az ideje, hogy eldöntsük, ki a legrondább.

A csontváz megfogta a mikrofont és bejelentette

- Mi, akik itt vagyunk, úgy döntöttünk, hogy Hétalvó Boszorkány a legrondább.

Máris megkoronázták, ő lett Miss Halloween, és egy gyönyörá narancssárga tököt kapott jutalmul.

- Látod, idén én nyertem. Nézd, milyen szép díjat kaptam – örvendezett a nyertes rondaság.

Ekkor Szalamandra felkapta ugyanazt a botot, amelynek segítségével megállította barátnőjét, és nagyot csapott a tökre, amitől kettérepedt.

- Szép tök volt, igen, de éppen olyen üres, mint a te fejed, mert te csak aludni tudsz – ezzel mindketten harsányan nevettek,  majd elindultak a táncparkettre. Hajnalig ropták a táncot, amitől Hétalvó Boszorkány annyira elfáradt, hogy egy teljes hétig fel sem ébredt.

 

 

 

 

 

 

Az ügyetlen szellem (mese)

Volt egy öreg kastély, melynek gyönyörű kertjét minden délután meglátogatták a gyerekek. Volt aki virágot szedett, mások bújócskáztak a fák között, vagy egyéb szabadtéri játékokkal foglalták el magukat. Mivel nyár volt, nyáron sokáig van világos, előfordult, hogy még este nyolc órakor is ott voltak. Nyolc óra tájban azonban kijött egy szellem a kastélyból, és vadul üvölteni kezdett, amitől a gyerekek megijedtek, és elmenekültek.

– Aúúúúúúhúúúhú!

Leopold, a csoport legmerészebb gyereke egy napon megkérdezte a többiektől:

– De miért menekülünk? Lehet, csak barátkozni akar , vagy el akar mondani nekünk valamit. Miért nem kérdezzük meg tőle?

A többi gyerek azt gondolta, Leopold megbolondult, mégis hogy gondolja, hogy egy szellemtől megkérdezzék, miért üvölt. Ő azonban nem hagyta magát eltántorítani eredeti szándékától, és másnap este miután mindenki elmenekült,  ő ottmaradt ott egyedül.

–  Hello, szellem úr, miért ijeszted meg a gyerekeket az üvöltéseddel? – tette fel a kérdést, mire a szellem szomorúan válaszolt.

– Nem akarok megijeszteni senkit, csak arról van szó, hogy minden este megpróbálok felakasztani egy családi képet a falra, de olyan ügyetlen vagyok, hogy a kalapáccsal nem a szögre, hanem az ujjamra csapok. Fájdalmamban üvöltök: Aúúúúúúhúúúhú!

A fiúnak támadt egy ötlete, belépett a kastélyba keresve valamit, és a szellemnek igazából fogalma sem volt, hogy mit, de hamarosan visszatért, kezében egy kesztyűvel, melyet az egyik lovagpáncéltól kölcsönzött.

– Tessék! Holnap este mielőtt a kezedbe veszed a kalapácsot, vedd fel ezt!

A szellem megköszönte, Leopolt pedig hazament, mert már senki sem volt ott, akivel játszani tudott volna, és már kezdett sötétedni is. Másnap a szokásos időben valamennyi gyerek ott volt a kastélykertben, és vidáman kergetőztek. Kipp-kopp-kipp-kopp, hallatszott bentről egy hang, ahogyan a szellem a kesztyűs kezével beverte a szöget a falba. Utána vidáman felakasztotta a családi fotót, és boldogan nézegette, majd odalépett az ablakhoz, és vidáman integetett a gyerekeknek.

– Mi történt? Ma este miért nem üvölt? – kérdezték kórusban a gyerekek, és valamennyien Leopoldra néztek, aki nevetve válaszolt.

– Á, semmi, csak megkérdeztem tőle, miért üvölt, aztán segítettem rajta – felelte és vígan folytatták a játékot.

 

A torkos szellem (mese)

 

Volt négy kis barát, akik október 31-én kora este találkoztak a falu parkjában, hogy megbeszéljék, melyik háznál kezdjék a Halloween esti édességgyűjtés. Már mindegyikük jelmezben volt, és kis kosárkát tartottak a kezükben.

– Kezdjük Renátóék házánál, azt hallottam, hogy a kamra tele van édességgel – ajánlotta Peti.

– Anita zsebei is mindig tele vannak cukorkákkal – jegyezte meg Adél.

– Akkor kezdjük ott, ők amúgy is szomszédok – mondta Dávid, aki a legidősebb volt négyőjük közül.

Elindultak arrafelé, amerre az említett gyerekek laktak. Azonban észak felől hideg szél támadt, sötét felhők kúsztak az égen, és egyre közeledett a vihar.

– Jobb, ha hazamegyünk, mielőtt bőrig ázunk – szólt Tamara.– Megfázunk és megbetegszünk, nem ér annyit ez az egész.

– Akkor menj haza, nehogy megbetegedj – mondta kényeskedő hangon Adél, de ahogy kimondta, máris eleredt az eső.

– Fussunk – kiáltotta Dávid –, menedéket kell keresnünk. - Hazamenni most  már nincs idő.

Adél egy ütött-kopott házra mutatott, aminek az ablakai mindig csukva vannak.

– Azt mondják, ez egy kísértetház – kiáltott Peti, de a többiek meg sem hallották, futottak arrafelé, és a verandán találtak menedéket. Éppen időben, mert egy perc múlva már úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna.

A házból soha senkit sem láttak kijönni, sem bemenni, az ablakok mindig zárva, és a kertben is magasra nőtt a gaz, ezért nevezték el szellemháznak. Adél, aki hozzászokott, hogy olyan házakban lógjon, ahol sok furcsa dolog történt, mivel a nagynénje boszorkány hírében állt, soha sem gondolt arra, hogy mindaz a sok mende-monda, amit a szellemekről beszélnek, igaz is lehet.

– Nézzétek, nyitva van az ajtaja – mondta Dávid, miközben kíváncsiságból lenyomta a kilincset, és résnyire kinyitotta az ajtót, hogy bekukucskájon.

– Vigyázz, Dávid – kiáltott rá a testvérére a kisöccse. – Szellemek laknak odabent.

– Akkor menjünk be, és nézzük meg őket – mondta Dávid.

– Én nem hiszek a szellemekben – jegyezte meg Adél, és tett néhány lépést befelé a házba. A házban sötét volt, de amikor villámlott, az ablakokon és a nyitott ajtón át a fény beszűrődött a házba. – Van itt valaki? – kérdezte, de nem jött válasz. – Látjátok, nincs itt senki!

Azonban az emeleten egy szellem aludt, aki meghallotta a zajt, és úgy döntött, lekukucskál. Fejét átdugta a plafonon, és meglátta a gyerekeket.

– Ezek a sünök azért jöttek, hogy megzavarják a nyugalmamat, el kell ijesztenem őket  – állapította meg, de amikor jobban megnézte a négy jövevényt, észrevette, hogy Halloween-jelmez van rajtuk, és ez azt jelentette, hogy tele vannak cukorkával és csokoládéval. – Mmm  nyami-nyami. Meg kell szereznem az édeséget tőlük.

Pár pillanatig azon gondolkodott,  mit tegyen, hogy megkaparinthassa a kosárkáik tartalmát.

– Búúú  – kiáltotta el magát, mire a négy gyerek ijedten sikoltozni kezdett. Ki akartak futni a házból, de az ajtót zárva találták. – Búúúú.

A gyerekek félve bújtak össze. A hang egyre közeledett.

– Ha azt akarjátok, hogy békén hagyjalak benneteket, nekem kell adnotok az összes édességet.

–  De nálunk nincs édesség – mondta Adél.

– Ne hazudj! Halloween-jelmezben vagytok, és Halloweenkor megtöltitek a zsebeiteket meg a kosaraitokat csokival és cukorkával. Ide vele –  kiáltotta a szellem, miközben suhant lefelé a lépcső felett, kezében egy égő gyertyát tartott, azzal világított.

– De még nem jártuk körbe aházakat. Még korán van, és csak azért jöttünk be ide, mert eleredt az eső – magyarázta Tamara.

– Igazán? – kérdezte a szellem, aki nem tudta, hány óra van, azt se hogy esik az eső, de fehér kissé áttetsző alakja ott körözött a gyerekek körül, miközben   benézett az üres kosaraikba.

– De szellemek nem léteznek.  Ki vagy te? – kérdezte Adél.

– Ugyan már, honnan veszed ezet? Nem vagyok elég szellemies? – kérdezte a lebegő alak. – Nem vagyok rossz és gonosz, csak azért ijesztettelek meg benneteket, mert nagyon vágyom az édességre. Elég torkos szellem vagyok, azt hiszem.

–  Van neved? – kérdezte Dávid.

– Persze, persze, van nevem.  Hugó vagyok.

– Örvendünk, kedves Hugó. Én Dávid vagyok, ez itt a tesóm, Peti. A két lány pedig Adél és Tamara. Elnézést, hogy engedély nélkül bejöttünk a házadba.

– Eszembe jutott valami!– szólt Tamara. – Talán tudnánk egymáson segíteni. Ma este gyere velünk. Biztos vagyok benne, ha te is jössz, sokkal több édességet fogunk kapni.

A többi gyerek is helyeslően bólogatott, és Hugónak is tetszett a javaslat. Közben elállt az eső, és már öten indultak el a körútra. Amikor kinyílt egy ház ajtaja,  Húgó meglebegtette magát és mondott egy kicsit ijesztő Búúú-t, máris azonnal rakták a csokikat és cukrokat a kosárba. Csodásan szórakoztak egész este. Mielőtt hazaindultak volna, Hugó is kapott egy tele kosár édességet.

– Gyertek el máskor is – köszönt el a gyerekektől. – Ha előbb nem is, de jövőre Halloweenkor mindenképp.

 

A töktolvaj

Egyik reggel, 7:20-kor csengettek. A szomszédom volt az. Még a nevét sem tudom annak a fickónak. Jabbának hívom, mert olyan, mint a Hut gengszter a CsillagokHáborújában, zömök, nyakatlan, mindig rosszalló arccal, sötét karikák a szeme alatt és nagy szájjal.
– Nézd, láttam! – károgta fenyegető hangon.
– Jó reggelt magának is, kedves szomszéd. Mit látott?
– Azt az átkozott törpét. Tegnap este átjött a kertembe és ellopott két tököt.
– Egy törpe jött a kertjébe?
– Nem egy törpe, hanem a te törpéd. Az, amelyik a fügefa alatt van, és olyan önelégülten mosolyog. Átkozott seggfej, ellopta a tökjeimet.
Ekkor esett le, hogy Umbertóról beszél, az én drága kerti törpémről, akit a nagyszüleimtől örököltem ezzel aházzal együtt. Elnevettem magamat.
– Én nem tudok ezen nevetni – ökölbe szorította a kezét és úgy szivta be a levegőt, mintha egy gumimatracot fújna fel. – Egyáltalán nem vicces. Legközelebb elkapom – sziszegte.
– Ugyan már, de hiszen Umberto fából van – próbáltam elmagyarázni neki
– Fából készült vagy sem, de él. Talán nem előtted, de éjszaka. A saját szememmel láttam. Úgy bolyongott a kertemben, mintha egy szupermarket zöldségosztályán lenne.
Iszonyatos erőfeszítésembe került, hogy ne nevessek újra a képébe. Sarkon fordult, mérgesen elrohant. Azt hittem, vége a történetnek, de másnap, ugyanabban az időben, újra megjelent. Ezúttal nem csengetett, ököllel verte az ajtómat. Kinyitottam, ott állt, még mérgesebb volt, mint előző nap. Kidagadtak nyakán az erek.
– Tegnap este három tököt lopott. Ha így megy, kiüríti a kertemet – kiabálta teli torokkal.
– Nyugi – mondtam. – Nem lehetett ő, hiszen csak egy fabábu, évtizedek óta ugyanazon a helyen van – de nem figyelt rám
– Mondd meg annak a gonosz kis törpédnek, hogy mostantól nagyon vigyázzon magára – kiabálta és elindult haza, de még elmenőben is motyogott valamit, amit nem értettem.
Másnap reggel nem hallottam se kopogást, se dörömbölés. Hála istennek, gondoltam. De amint kimentem a házból, láttam, hogy szegény Umbertóm egy fügefa ágán lóg, a reggeli szellő csapkodta. Odamentem, hogy levegyem. Ruhaszárító kötéllel volt fellógattva, szoros precíz csomóval. A mellkasán egy apró tábla, rajzszöggel rögzitve, rajta nagy fekete nyomtatott betűkkel TÖK TOLVAJ, majd kisebb betűkkel az, hogy „Senki sem áll a törvény felett.” Döbbenten néztem, ahogy Umberto lógott, és lángként csapódott belém a felháborodás hulláma. Szerettem volna odamenni ahhoz a pszichopata Jabba varangyhoz, és hátulról fejbe vágni. De aztán nyugodtan leemeltem a kis törpémet, letettem a földre. Boldog kis mosolya, kerek kedves szemei, megdöntött pipája azonnal megnyugtat.
– Ne aggodj öregfiú – suttogtam. – Nem hagyom, hogy bárki hozzád érjen!
Éjfél körül egy sziréna hangja ébresztett fel. Kinéztem a redőny résein át. A mentőautó közvetlenül Jabba kapuja előtt parkolt le, majd a mentősök hordágyon hozták ki őt a házból. Jabba sikoltozott, káromkodott és fenyegetőzött. Néhány szomszéd kiment, és közelről figyelték az eseményeket. Amikor a mentő elhajtott, az utca üres és csendes lett, mint korábban.
Másnap, dél körül kopogtattak az ajtón. Két egyenruhás rendőr. Komolyak voltak, de kissé zavarban.
– Elnézést, ön Mr. Morgan? – kérdezte egyikük, mire bólintottam.
– Ön a fügefa alatt álló kerti törpe tulajdonosa? – kérdezte a másik rendőr. Ismét bólintottam..
– A szomszédja feljelentést tett… nos… az ön törpéje ellen. Tudna nekünk adni némi információt ezzel kapcsolatban?
– Igen, persze. A szomszédom azt állította, hogy a törpém lopkodja a tököket a kertjéből – válaszoltam. Egyikük elővett egy noteszt, és írt bele valamit. – Aztán tegnap megtaláltam a törpét egy faágon lógva.
– Felakasztották? – kérdezte a fiatalabb a kettő közül, felvont szemöldökkel.

– Igen. Hurok és egy tábla – válaszoltam, és megmutattam nekik a mindkettőt.
A két rendőr összenézett, döbbentnek látszottak. Megköszönték, hogy rendelkezésükre álltam, felálltak.
– A szomszédját megfigyelés miatt bent tartják a pszichiátrián – mondta az egyik rendőr elmenőben. Elkísértem őket egészen a kertkapuig. Amint a rendőrautó elhúzott, megláttam a szemközti házból érkező nőt. Körülbelül hetven éves, leopárdmintás köntöst, hajcsavarókat, és bolyhos papucsot viselt.
– Hallotta? – kérdezte szinte súgva. A szomszédunk… Lekötözve találta meg a lánya, fejében egy kifaragott töklámpással. Azt állítja, hogy a maga kertitörpéje volt a tettes – égre emelte a tekintetét, keresztet vetett. – Hogy mik meg nem történnek!? – és visszament a házába.
Umberto pedig önelégülten mosolygott a fügefa alatt.