AZ EMLÉKEK ILLATA

 Életem úgy alakult, hogy külföldre költöztem.  A  munkám és a távolság miatt nem tudtam annyiszor hazamenni, mint szerettem volna.  Hazamenni -  mindig ezt a szót használom, amikor Magyarországra megyek, annak ellenére, hogy már 2008 óta  máshol élek.  Idővel a régi ház csak nyűg volt a nyakamon, mert bár nem laktam ott, de a fizetni való volt utána,  és amikor évente egyszer elmentem a régi, befülledt  szagú és pókhálós házba, csak a problémákkal és a tennivalókkal találtam szemben magamat, ezért  az eladása mellett döntöttem, megbízva egy ingatlanügynökséget a feladattal. Bizony két év eltelt, mire értesítettek, hogy vevő van a házra, és mikorra kell kiüríteni.   Egy hétre hazautaztam, dobozolni, selejtezni, elszállíttatni ami nem kell senkinek.   Már csak a konyha volt vissza, amikor kicsit fellélegeztem, gondolván, hogy amilyen kicsi, hamar végzek vele.  A szekrények után a falipolc következett, ahol rendetlen sorban  álltak a szakácskönyvek. Egyenként leemeltem őket, letörölgettem,  belelapoztam.  Az egyikből egy  kis barna füzet esett ki,  elején cirkondás, régies írással.

  -  Ferka Pálné, született Harangozó Julianna  receptes füzet   -  olvastam a borítóját. -  A nagyi füzete! –  ismertem fel azonnal.

Emlékeztem rá, hogy sok évvel azelőtt került hozzám, még az anyámtól, akitől azt a szakácskönyvet kaptam, amelyikben ez is volt. Látszott rajta, hogy sokat volt forgatva, itt ott elmosódott a tinta, vagy a zsírfoltok miatt nehezebb volt az olvasás, de végtelen öröm járta át a szívemet.  Hirtelen eszembe jutottak azok a vasárnap reggelek, amikor  a frissen sülő kelt tészta illata járta be a házat, s  a  nyolcvan körüli nagyikám  ott ült a fatüzelésű sparhelt mellett, és leste, várta, hogy mikor lehet kivenni  a sütőből, “a renből”  ahogy ő nevezte, a mazsolás kalácsot, melyet  csak ő tudott készíteni.  De hogy!  Szinte átjárt az emlékek illata, és számban éreztem a nagyi kuglófjának az ízét.

      Vasárnaponként kicsit tovább aludtunk, legalábbis mi, gyerekek, hiszen nem volt iskola. Amikor felkeltem, a nagyikámat már a konyhában találtam, fáradhatatlanul pofozta, dagasztotta a tésztát.

     -   Látod, addig kell dagasztani, amíg szép sima nem lesz a felülete, és amikor már nem ragad oda a kezedhez -  oktatott.  -  Majd ha egyszer  te csinàlod,  el ne feledd!    S ne hagyd soha, hogy a tészta megfázzon!  Le kell takarni egy tiszta konyharuhával,  és olyan helyre tenni, ahol nem   éri huzat.  Melegebb helyre, de nem kell feltenned a kályha tetejére – nevette el magát.

      Én persze gyakran odafutottam a letakart tálhoz, melyben a nagyi áldásos mukája következtében a tészta szépen növekedett, s olykor-olykor, amikor  nem látta, bekukkantottam a fehér damaszt  alá,  hogy minden rendben van-e, de csak olyankor, amikor ő békésen szunyókált a székben, néha-néha elhorkantotta magát, vagy majd leesett a feje akkorát biccentett vele.  Időnként elcsórtam pár szem mazsolát is a tálból, amit a tészta elkészítése után langyos vízbe beáztatott. Azt mondta, hogy amire a tészta megkel, a mazsola is puha lesz.  A nagyinak végtelen sok türelme volt oktatni engem.  Sokszor megengedte, hogy én is dagasszam a tésztát,  vagy  megmutatta, hogyan kell elnyújtani a sodrófával, és olyan boldog voltam, amikor a mazsolát én szórhattam rá, mielőtt feltekerte volna, vagy bekenhettem a tetejét a tojással.   Mindig hozzátette, majd ha egy nap te csinálod..  Manapság már a gyorskelesztőkbe csak beszórja az ember a hozzávalókat, megkeveri, lefedi, legalábbis én így szoktam a pizzatésztát csinálni, s egyéb keltekkel azért nem foglalkoztam, mert  egyszer nekiálltam, és a kukában végezte.  Na , majd most!   Úgy vittem haza, immár az egyetlen otthonomba  a nagymamám receptes füzetét, mint egy igazi kincset! Hiszen az is. Egy igazi kincs!

A következő vasárnapon elővettem, kinyitottam a mazsolás kuglófnál.

      -  Akkor kezdjük! 

Végy egy tiszta kötényt!  Kösd el a hajadat! Mosd meg a kezedet !  - igen, így kezdődött. Minden recept első három mondata ez volt.  Kimértem a hozzávalókat, sorra követtem az útmutatásait, s miközben dagasztottam a tésztát, úgy éreztem, nagyikám ott áll mellettem,  bólogat, időnként megfogja a kezemet, mutatva, hogy milyen mozdulatokat csináljak vele. Úgy, ahogy ő csinálta.  Végül már nem ragadt a tészta, viszont  a karom teljesen elzsibbadt, de boldogan takartam le a tiszta fehér, soha másra nem használt damaszt konyharuhával, amit szintén a régi házból hoztam el,  és raktam egy kellemesen melegebb, huzatmentes helyre, majd  beáztattam a mazsolát.  Miközben a tészta tette a dolgát és egyre puposodott,  kinéztem az ablakon át a kertbe, ahol a zöldre festett padon mintha őt láttam volna üldögélni, egyik kezével a kampósbotra támaszkodva élvezve a  délelőtti napsugarakat.

Sajnos a fatüzelésen sparhelt már csak az emlékeimben él, de remélem, hogy a mostani, modern légkeveréses sütőkben is ugyanolyan szépen meg fog sülni, mint a nagyi renjében.

    -  Hmm… mi ez a finom illat?  -  kérdezte a pàrom, aki abban a pillanatban lépett be a konyhába, amikor nyitottam ki a sütő ajtaját, hogy kivegyem  “alkotásomat”.

    -  A nagyi mazsolás kuglófja   -   feleltem büszkén és örömmel, mert hála  neki, megismertem a kelt tészta készítésének titkát.

Ismét a kerti pad irányába néztem, ahol Ferka Pálné, született Harangozó Julianna  emléke üldögélt.   Fülembe csengtek szavai, majd ha egy nap te csinálod …    és hálás szívvel integettem neki.