Öt lépés

Amikor a lépcsőn futott lefelé, az kiabálta, hagyj békén. Iván nem futott utána. Ült a kanapén, kezével idegesen a hajába túrt. Napok teltek el, de még mindig tisztán emlékezett rá. Irén az évekig tartó együttélésüket egy “hagyjbékénnel” csak úgy lehúzta a vécén. Legalább tette volna hozzá, hogy te szemétláda, de nem, még azt sem.  Vége kellett lennie, mert Irén ezt akarta, és minden magyarázatot feleslegesnek tartott.

Iván szipogott, összeszorította a fájdalmasra kisírt szemeit. Egy férfi nem sír, jutott eszébe apja szavai. Soha sem értett ezzel egyet. A férfi is ember, és miért ne sírhatna, ha olyanja van.

A tévé az ünnepi felvonulást közvetítette, a tömeg a Via Cavour-on haladt a Piazza Repubblica felé.  Szinte üvöltött a zeneszó, a riporterek kommentjei, de ő semmit sem hallott belőlte, az esze máshol járt. Még mindig nem tudta elhinni. Éppen úgy, mint amikor egy csecsemőgyilkosságról hallasz, mert számodra lehetetlen ilyet tenni. Vagy amikor rémisztő háborús jelenetről tudósítanak a tévében, és azt hiszed, ez csak egy film, a valóságban ilyen nem létezik. Becsapod magadat azzal, hogy a sors fájdalmi csak másokat érinthetnek.  Aztán felébredsz az álomból és megérted, hogy azok a mások akár te is lehetsz. Minden megtörténhet.

Undorral nézte a tévét. Minden undorította, az áldozatok, az örömök, a fájdalom. Egy életet osztott meg Irénnel,  legalábbis ő azt hitte. Reményekkel és tervekkel teli életet. Sok áldozat, sok öröm, de mindezt együtt tették meg. A dicsőség és a felelősség is az övék volt. Közösen. Aztán attól a naptól kezdve semmi. Semmi és semmi. Mindenki vállalja a saját érdemeit és hibáit?  De vajon még mindig van értékük most, hogy mindegyikük a maga útját járja? Volt-e értelme annyit fáradozni és szenvedni mindazért, amit együtt építettek fel, és ami most már nem létezik? Nem, nem volt.

Felállt. Öt lépés. Csak öt. Ennyire volt az erkélytől. Lenézett a tizedik emeletről. A város ünnepelte a Köztársaság Napját. Azok a mosolygó arcok, a zenei parádé, a kacagások, a vidámság… Kit érdekel? Ő csak  Irén utolsó szavait hallotta: Hagyj békén.

Lehunyta a szemét és repülni kezdett. De az embernek nincsenek szárnyai. Különösen az után, hogy elhagyták. Magyarázat nélkül.