A sötétség varázsa
A sötétség varázsa
Október 15-én egy könyvesboltban töltöttem a délutánt. Kinyitottam az első könyvet, amin megakadt a szemem. Adam Gopnik: Én, ő, Manhattan volt a címe, és elkezdtem olvasni.
“Azon a napon, amikor Nyew Yorkban az esküvőmre kellett mennem, betértem egy könyvesboltba. Mindig ezt tettem válságos vagy extázisos pillanataimban, amig be nem zárták az összeset, és akkor, mint egy szerzetes, valahol az éterben keresnem kellett valami vigaszt vagy ihletet.”
Ez hihetetlen! Két hét múlva lesz az esküvőm, és én a komfortzónámba menekültem, hogy ne kelljen megküzdenem a szívemben és az elmémben kavargó zűrzavarral. Ha valami miatt örülök, azzal ünneplem, hogy veszek egy könyvet. Ha lehangolt vagyok, veszek egy könyvet, ami mindig kiváló ellenszer a szomorúságbra. S ha valami miatt kétségek gyötörnek, utam egy könyvesboltba vezet, hátha találok egy megfelelő választ a bennem megfogalmazódott kérdésre valamelyik könyvben.
A következő könyv, amit csak úgy, véletlenszerűen leemeltem a polcról, egy japán költő, Issa Kobajasi haiku gyűjteménye volt. Felütöttem körülbelül a könyv közepénél, ahol ezt a haikut találtam:
Harmat a világ,
Tűnő harmat, tudhatom:
Mégis, mégis, ó…
Csupán néhány szó, amelyben megpróbáltam megragadni egy olyan jelentést, amely kifejezhetné azokat a gondolatokat, amelyeket nem tudtam megfogalmazni. Az a tény, hogy valaki más szavait kerestem, amelyeket én magam nem tudtam kifejteni, sokat elárult a lelkiállapotomról, és az érzelmeimről a közelgő esküvővel kapcsolatosan. Az igazág az volt, hogy nem tudtam pontosan, mit is akarok, és még magamnak sem volt bátorságom bevallani. Amióta kitűztük a nagy nap dátumát, kétségek gyötörnek: jól tettem-e, hogy igent mondtam, vagy hogy még várni kellene az esküvővel, és hasonlók. Ezért mentem be a könyvesboltba, hogy keressek egy könyvet, ami cáfolná az elméletemet, ami valahogy bebizonyítaná, hogy nincs semmi baj, csak amolyan fellépési szorongás. Ebben a gondolatban merültem el, amikor éreztem, hogy valaki van mellettem. Egy korombeli férfi volt, és ugyanazt a könyvet lapozgatta, ami nálam is volt, aztán hangosan felolvasta azt az oldalt, ahol nálam is nyitva volt. Ránéztem, japán vonásai voltak, és találkozott a tekintetünk. Nem kérdeztem tőle semmit, de ő anélkül is elkezdett beszélni, mesélt nekem Issa Kobajasi költő életéről.
– Issa japánul egy csésze teát jelent, s ezt a nevet választotta Jataro Kobajasi, amikor 1792-ben buddhista szerzetes lett. Élete nagyon szerencsétlen volt, korán árva lett, felnőt korában pedig mind a négy gyerekét betegség miatt vesztette el. Mégis iróniával nézett szembe az életével, harmóniában és közösségben a természettel, mint egy csésze tea. Több, mint húszezer haikut írt.
Szó nélkül hallgattam, majd újra a nyitott könyvre néztem, elidőzve az “ mégis” szónál, amely úgy tűnt, új értelmet nyert az idegen története után.
– Feltételezem, hogy tudja, ki volt Issa. Ő volt a legnagyobb japán poéták egyike.
– Nem… nem ismertem mostanáig – válaszoltam őszintén.
– Akkor feltételezem, hogy ismeri a haikut, mint egy irodalmi kifejezőeszközt.
– Nem igazán, bár hallottam már róla. Azért menekültem ide, mert a könyvesboltok a kedvenc helyeim, és ha kétségeim vannak, tudom, hogy egy könyvben bizonyosságot találok – kimondtam az egész mondatot szünet nélkül, lélegzetvétel nélkül, anélkül, hogy tudtam volna, miért is adok bizalmat egy vadidegennek.
– Ha szabad, mi a kérdés, amire ma itt választ keres? – kérdezte a japán férfi.
– Nem gondolja, hogy egy kicsit indiszkrét?
– Elnézést, de a szavai felkeltették a kíváncsiságomat. Mindenestre Yügo a nevem. Örülök, hogy megismerhetem – mondta, és egyenes háttal meghajolt.
– Inez a nevem – mutatkoztam be én is, feléje nyújtottam a kezemet, melyet finoman megfogott. Észrevettem hosszú, keskeny ujjait. Azonnal eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam, a nyugodt, érzékeny, romantikus, művész embereket jellemzője. – Mindenesetre, hogy megválaszoljam a kérdést, két hét múlva férjhez megyek, de valójában inkább félek, mint izgatott vagyok, nem hat át az az öröm, amit ilyenkor érezni kellene.
– Igaz… Elég szokatlan lelkiállapot egy menyasszonyhoz képest. Én nem vagyok házas, de emlékszem rá, hogy a lánytestvérem fékezhetetlen örömöt érzett.
– Tudom, nagyon is jól tudom – fakadtam ki kissé dühösen.
– Még egyszer elnézést kérek, nem akarok udvariatlan lenni, de őszinte leszek. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy odamenjek hozzád, amint megláttalak. A profilod, az arckifejezésed olvasás közben, az elegancia és a finomság, amivel a könyvet lapozgattad… Egy elfojthatatlan erő volt, ami hozzád vonzott. Ah, és bocsánatot kérek, amiért letegeztelek.
Szóhoz sem jutottam, egyszerre voltam zavarban és ugyanakkor hízelgett is ez a váratlan kijelentés. Úgy éreztem magam, mintha egy giccses filmben lennék, amit őszintén szólva soha sem szerettem. Yügo folytatta:
– Szeretnélek meghívni egy italra, oda – mutatott a könyvesbolt távolabbi sarka irányába.
Kissé megdöbbentem, bizonytalan voltam, hogy elfogadjam-e vagy sem, de aztán arra gondoltam, hogy mindent összevetve, bocsánatot kért, és semmi baj sincs azzal, ha elfogadom az ajánlatát. Elsétáltunk ahhoz a büfészerű helyhez, leültünk egy asztalhoz az ablak mellett. A pincérnő néhány perc múlva odajött, megkérdezte, mit hozhat.
– Egy teát – válaszoltuk egyszerre. Összenéztünk egy halvány, mindenttudó mosoly kíséretében.
– Persze – mosolygott a pincérnő –, de melyiket? Több fajta is van: Bancha, matcha, sencha, hojicha…
– Ha megengedet – szólt Yügo – szeretnék én választani. Japán vagyok, és nálunk a teaszertartás egy ősi rituálé.
– Rendben, rendben, döntsd el te.
– Köszönöm.
A város olyan sokszínű nemzetiségek és kultúrák otthona, hogy még azok is el tudják képzelni, akik soha nem jártak New Yorkban. Többször is voltam az Industry City-ben található japán faluban, New York legnagyobb japán kultúrának szentelt központjában, és többször is láttam a Centrál Parkban rendezett japán felvonulást, a hagyomános viseletekkel, katana harcosokkal, tipikus utcai ételekkel. Mindig is lenyügözött a Felkelő Nap Földjének kultúrája, de ez volt az első alkalom, hogy így közelről is beszélgettem volna valakivel ebből a világból. Az asztalnál ülve, kortyolgatva a teánkat röviden megosztottuk életünk egy-egy részletét. Elmondtam neki, hogy valahányszor belépek egy könyvesboltba, arról álmodozom, hogy egy napon majd ott fogok dolgozni. Imádom a könyvek illatát, mindig megszagolgatom azokat, bár ott dolgozni biztosan nem ugyanaz, mint vásárlóként, nézelődőként bemenni. Szóba került a házassággal kapcsolatos kétségem is, mintha egyfajta pszichoterápiás ülésen lennék. Nem is értettem, hogy tudok ennyire őszinte lenni egy idegennel, talán mert Yügo esetében biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom, ezért elmagyaráztam neki, ahogy egyre közeledik a dátum, egyre inkább nyugtalanabb leszek, olyan mértékben, mint még soha semmi mással. Csendben hallgatott egészen addig, amig be nem fejeztem.
– Talán mégsem vagy olyan biztos benne, hogy meg kell házasodnod – jegyezte meg. – Valami megakadályoz abban, hogy békésen megéld ezt pillanatot. Valami benned azt súgja, hogy értékelt újra a döntésedet.
Nem válaszoltam, témát váltottam, és visszatértem a könyvesboltok iránti szemvedélyemehez.
– A könyvek mindig is a barátaim voltak. Közel állnak hozzám, soha nem hazudnak nekem, és általában a megfelelő dolgot mondják a megfelelő időben.
Yügóval való beszélgetés alatt észre sem vettem az idő múlását, csak pár óra múlva jöttem rá, hogy ideje indulnom, de igazából nem volt hozzá kedvem, nem tudtam abbahagyni a vele való csevegést. Gondoltam, vele is ugyanez lehet a helyzet, bár úgy tűnt, nincs más elfoglaltsága, legalább is nem említette. Azt a benyomást keltette bennem, hogy nem akarja félbeszakítani a beszélgetésünket.
– Mennem kell. Érdekes délután volt, köszönöm – mondtam, és felálltam.
– Érdekes? Mit jelent ez? Egy film egy könyv lehet érdekes, de bárcsak az idő, amit velem töltöttél, valami más lett volna. Láttam a szemedben egy olyan derüt, ami nem volt benne, amikor megláttalak.
– OK. Az érdekes nem a megfelelő jelző, de mit vársz, mit mondjak? Hogy beléd szerettem, mindent feladok, és lemondom az esküvőt?
– Miért tennéd ezt? Túl sok filmet nézel, és ezek a dolgok csak a filmekben történnek meg – mondta. – Hazakísérlek.
Újra azt gondoltam, hogy nem kellene elkísérnie, mégis beleegyeztem.
mégis… ez az egyszerű szó, ami újra és újra visszatért.
Útközben nem beszéltünk. Csak amikor elértük a lakásom bejáratát, üdvözölt, egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta:
– Olyan sokat beszéltél a változásról, anélkül, hogy észrevetted volna, pedig egész délután a szemed előtt volt – adott egy könnyű puszit az arcomra, és elment.
Egy órát töltöttem azzal, hogy megpróbáljam megérteni, mit értett ez alatt a mondat alatt, míg hirtelen megvilágosodott a fejemben a gondolat. A nevek iránti veleszületett és ösztönös érdeklődésem arra késztetett, hogy utánanézzek a jelentésüknek. Felhajtottam a laptopom tetejét, és egy gyors keresés után felfedeztem, hogy a nevének egyik jelentése: változás.
Egy őrült pillanatban kiléptem a házból, és visszatértem a könyvesbolthoz. Yügo a bejáratnál állt, mintha csak rám várt volna.
– Tudtam, hogy visszajössz, pont mint egy filmben – mondta mosolyogva.
Kissé eltávolodott az ajtótól, csak épp annyira, hogy észrevegyem a bejárton lévő hírdetést:
Könyvesboltost keresek. Információért forduljon Yügóhoz.
Megdöbbenve néztem rá.
– Igen, én vagyok a tulajdonos. Tehát, ha valóban meg akarod változtatni az életedet, két lehetőséged is van a változásra. Egyik az elmédben, és a másik a gyakorlatban.
Mindez kissé őrültségnek tűnt nekem.
És mégis…
Megjegyzés: Issa Kobajasi haikuját Terebess Gábor fordításában használtam fel.
foto- AI
AZ ÉBREDŐ HOTEL
A suttogó szellemház (mese)
Teo még a karácsonynál is jobban szerette a Halloween-t. Feldíszítette a házat fényes sárga tökökkel, pókhálókkal, nagy fekete pókokkal, s a bejárati ajtó elé odaültetett egy műanyag csontvázat, és elkészítette a jelmezt is, melyet majd fel fog venni. Imádott házról házra járni és édességeket gyűjteni. A faluban, ahol lakott, volt egy régi, elhagyott ház, amelyről az a mende-monda keringett, hogy szellemek lakják, mert többen is suttogásokat, süvítések hallottak, amikor közeledtek hozzá. Nem is emlegették mésként, csak a suttogó szellemházként. Egyszer valaki bemerészkedett, de néhány lépés után hanyadt-homlok ijedten kimenekült, és pár nap múlva, amikor már kicsit megnyugodott azt mondta, szellemek lakják azt a helyet. Viszont többen azt mondták, nincs ott senki, csak a szél ki-bejár a repedéseken, annak a hangját hallják, de ennek ellenére senki sem ment oda.
Teo azonban elhatározta, kideríti, mi az igazság. Halloweenkor, miután már összegyűjtött egy nagy zacskónyi édességet, fogta a zseblámpáját, és elindult a suttogó ház felé. Óvatosan lenyomta a kilincset, bevilágított.
– Van itt valaki? – kérdezte a sötétségtől, de nem válaszolt senki, ezért belépett a házba, ide-oda fordult, miközben bevilágította az egész helyiséget. Hamarosan huzatot érzett maga körül, tudta, nincs egyedül, s a közelben néhány nagyobb pókháló himbálózott. – Á, értem… Valaki meg akar ijeszteni!
– Mi nem akarunk megijeszteni, csupán játszanánk veled, és jutalom gyanánt szeretnénk pár csokoládét is a zacskódból – hallotta a választ Teo, és a zseblámpa fényében meglátott három szellemet ide-oda mozogni a levegőben a zöld kanapé felett. Egyiküknek fekete süveg volt a fején, a másikon egy sötét napszemüveg, a harmadik pedig egy vörös női parókát viselt.
– Mit szeretnétek játszani? – kérdezte tőlük Teo kissé remegős hangon, mert az igazat megvallva, kissé megijedt. Bátor fiú volt, de erre a fogadtatásra nem számított, és kishíján kimenekült onnan.
– Találós kérdéseket tegyünk fel egymásnak – mondta az első szellem – , s aki nyer, vehet egy csokit a zacskóból.
– Olyat, amikor mutogatásokból kell kitalálni, kinek mi a mestersége, az a kedvencem – szólt a második szellem, és azt javasolta, az is kapjon csokoládét, aki nem nyer.
– Ország-városozzunk – javasolta a harmadik szellem, aki szintén azzal értett egyet, hogy mindenki kapjon édességet, nehogy egyiküknek sok jusson, a másikaknak meg semmi.
– Egyáltalán tudjátok, hogyan kell ezeket játszani? – kérdezte Teo meglepetten.
– Persze! De inkább tedd ki az asztalra azt a nagy zacskót, és kezdjük is el a játékot, mert már alig várom, hogy ehessek belőle – mondta a napszemüveges szellem, mire a másik kettő helyeselt.
Így aztán Teo és a szellemek sorra játszották a játékokat, fogyott a csokoládé a zacskóból, és remekül szórakoztak. Amikor már egyetlen édesség sem maradt, és Teo is rájött, ideje hazamenni, elköszönt a szellemektől, de megígérte, hogy következő Halloweenkor ismét eljön, hoz magával más gyerekeket is, hogy többfajta játékot ki tudjanak próbálni.
– Jó, nagyon jó, de ők is hozzanak egy-egy zacskó édességet – nevettek a szellemek, és elillantak a padlás irányába.
Attól kezdve senki sem hallotta a suttogó hangokat a házból, és Teo elmesélte mindenkinek, hogy a szellemek elmentek, majd csak Halloweenkor térnek vissza.
Japánkert
Hilda, a
kétbalkezes boszorkány (mese)
A szürke hegyoldal fenyőfákkal körülvett barlangjában rendezte be otthonát Hilda, a kétbalkezes boszorkány, aki
szeretett bájitalokat és varázsleveket főzni, de nem igazán értett hozzá. Volt egy nagyanyjàtól örökölt varázskönyve,
amit úgy elrakott valahová, hogy évek óta nem találta, ezért emlékezetből
főzöcskélt, de valahányszor próbálkozott valamivel, mindig katasztrófa lett a
vége. Például a macskás eset is: az út melletti árokban talált egy fehér
macskát, aki nagyon megtetszett neki, és nem hagyhatta ott szegénykét a hidegben, ezért hazavitte, de egy boszorkány nem mutatkozhat fehér macskával, ezért elhatározta,
hogy egy varázsital segítségével feketévé változtatja. Igen ám, de valamit
elrontott, és a macska egyik oldala fekete lett, viszont a másik oldala fehér
maradt. Próbálta helyrehozni a dolgokat, és csak
annyit sikerült elérnie, hogy szegény jószág kockás lett, mint egy sakktabla, és
úgy is maradt, mert a Varázslás Törvényének értelmében több lehetősége a
macskára nézve nem maradt.
Kétbalkezességénél csak a jókedve volt nagyobb, mert
bármit is csinált, bármekkora káoszt okozott, mindig nevetett, és nevetése
átragadt a környezetére is, így már vidámabban álltak neki a bajok megoldásának.
Október vége közeledett, meghívást kapott az egyik
faluba, hogy segítsen a gyerekeknek emlékezetessé tenni Halloween éjszakáját,
ezért különösen nagy gonddal állt neki a varázsszernek. Azt tervezte,
hogy olyat fog készíteni, amit ha egy adott pillanatban befúj majd a levegőbe, a gyerekek seprűi felemelkednek. Kikészítette a nagy üstöt, öntött bele ebihalas tócsavizet, majd összeszedte
a hozzávalókat.
– Egy kis csillagpor, három hollótoll, egy maroknyi
csalán, kettő erőspaprika, és... hmm...
tán cukor? – mondta bizonytalanul, és
azon töprengett, mennyi cukrot kell beletennie, porcukor kell-e vagy
kristálycukor. Végül a kristálycukor mellett döntött, és egy teásbögrével
öntött az üstbe, majd alágyújtott. Fél napon át főzte, kevergette, végül
leszűrte, látszatra megfelelőnek ítélte, majd kicsike kézi permetező üvegcsébe öntötte.
Halloween estéjén felpattant a seprűjére, maga mögé ültette kockás macskáját, és elrepült a faluba, ahol már vártak rá. Jókedvűen köszöntötte a gyerekeket, elmondta nekik, hogy varázsolni fog, aminek következtében a seprűjeikkel pár kört tudnak repülni.
– Készen álltok? – kérdezte, mire a gyerekek ujjongva kiáltották, hogy igen.
Hilda elővette az üveget, többször is befújt vele a levegőbe. De jaj, valami
balul sült el, mert nem a seprűk emelkedtek fel, hanem a falu összes nagy sárga
tökje, amelyek egy nagy halomban álltak a falu főterén, és néhány rajtuk sütkérező macskát is
magukkal vittek felfelé menet. A gyerekek nagyon
megijedtek, fel- s alá szaladgáltak, kiabáltak, a macskák nyivákoltak, a polgármester rémülten hívta a tűzoltókat, egyre nagyobb
lett a hangzavar és a káosz, s amikor Hilda látta
ezt a felfordulást, azonnal akcióba lépett, mert attól félt, hogy a varázsszer hatása nem lesz túl hosszú, és a tökök visszapotyognak a falu főterére darabokra törve, esetleg
valakik fejére.
– Ne féljetek, semmi baj, csak túl sok cukrot tettem a varázsszerembe – mondta nevetve, igyekezett megnyugtatni mindenkit, mire a gyerekek
is vele együtt nevettek. – Azonnal helyrehozom! Pár perc, és minden a helyére
kerül. Addig is játsszatok a macskámmal, csodáljátok meg a szép kockás bundáját. Ugye milyen imádnivaló?
Gyorsan hazarepült, hogy módosítsa a folyadék összetételét. Tett
bele egy kis ecetet, pár kanál tündérport és áfonyakivonatot, jól összerázta, és máris
visszatért az üveggel, befújta a levegőt, elmormolt néhány
varázsigét, és láss csodát, a tökök
szépen, lassan visszatértek a földre, csupán két tök volt, amelyek nagy
huppanással törtek össze a betonon. A macskáknak sem lett bajuk, hiszen köztudott, hogy mindig a talpukra esnek. Mivel minden gond megoldódott, kezdődhetett a buli, vidám volt a hangulat.
Persze a faluban legtöbben azt gondolták, hogy Hilda bemutatója
eleve így volt megtervezve, hogy minél nagyobb legyen a hatás, minél inkább felejthetetlen emlékként maradjon
meg a gyerekek és felnőttek fejében, és bármikor, amikor egy vidám káoszra
vágytak, elhívták Hildát, a kétbalkezes boszorkányt, mert tudták, hogy remekül
fognak szórakozni a társaságában.