Zsófi, Zeb és a levendulamező

A nap épp lenyugodott a dombok mögött, narancssárga és lila árnyalatokra festette az égbolt alját. A levegő tele volt virágillattal. A nyolcéves Zsófi a házuk közelében lévő nagy levendulamező ösvényén futott hazafelé. A kislány imádta azt a mezőt, különösen nyáron, amikor méhek zümmögtek a virágok között, és a pillangók könnyedén táncoltak. Gyakran leült, vagy elfeküdt a puha fűvön, és vidáman nézegette a felhők alakjait. Már majdnem elérte a házukat, amikor a levendulabokrok között halvány zöld fény derengett. Furcsának találta, mert még soha sem látott ilyet, ezért óvatosan közeledve lehajolt, és meglátott egy kerek fényes gömböt, abból érkezett a zöld fény. Nem volt nagy, csupán akkora, mint az ő feje, vagy mint egy kisebb tök. Hirtelen az a kerek valami fura hangot adott, olyan volt, mint egy böfögés.

– Ki van ott? – kérdezte a kislány halkan, kicsit ijedősen. Leginkább szeretett volna elfutni, de a kiváncsisága erősebb volt, mint a félelme. Ekkor a kerek gömb kinyílt, akár egy virág, és egy apró lény bukkant elő. Nagy kék szemei voltak, két csáppal a feje tetején, mint a csigáknak, és átlátszó zseléhez hasonlított a teste.

–  Helló – visította az idegen lény. –  Zeb vagyok, és nagyon messziről jövök. Azért landoltam itt, mert elfogyott az űrhajóm energiája, fel kell töltenem, máskülönben nem jutok haza.

– Én Zsófi vagyok . Te.. te tényleg onnan fentről jöttél? – kérdezte a kislány és az égbolt felé mutatott, mire Zeb hevesen bólogatott. Ekkor hangosan korogni kezdett a gyomra. – Csak nem vagy éhes?

– Az én bolygómon cukorfelhőket és csillaglevest eszünk, meg szivárványt harapunk, de itt… itt nem tudom, hogy mi a jó, mit lehet enni, inni, de szívesen kipróbálnék valami földi eledelt – magyarázta Zeb.

– Jól van, akkor most elszaladok haza, de hamarosan visszajövök. Hozok neked földi kaját, te meg közben arra ügyelj, nehogy észrevegyenek az emberek. Nem szeretném, ha úgy járnál,mint E.T.

– Ki az az E.T. ? Sose hallottam róla – nézett Zeb Zsófira, és a csápjait ide-oda mozgatta.

–  Ő is egy távoli galaxisból érkezett, földi növényeket jött tanulmányozni, de az űrhajójának sürgősen el kellett repülnie, mert észrevették az emberek, emiatt  E.T. itt ragadt, nem tudták megvárni. Gyerekek mentették meg, és sikerült üzenetet küldenie haza, így elindult egy űrhajó érte, tudva, hogy nem történt vele semmi baj. Mielőtt azonban megérkeztek volna a társai, az emberek felfedezték, és különféle kísérleteket akartak rajta végezni, szinte már halálán volt, amikor ugyancsak a gyerekek megszöktették, és elvitték arra ahelyre, ahová  megérkeztek a társai az űrhajóval, így szerencsésen hazajutott, szívében Eliot és testvérei iránti szeretettel, és egy cserép virággal - hadarta a kislàny.

– Milyen szép történet. Akkor én most ide leülök, és várlak – mondta Zeb, Zsófi pedig hazaszaladt.

Zsófi hamarosan visszatért egy kis hátizsákkal, melyben hozott egy téliszalámis szendvicset, egy banánt, és egy kis üveg vizet. 

– Tessék! Egyél – nyújtotta  Zeb felé az ennivalót, de egykettőre rájött, hogy a szendvics nagyobb, mint az űrlény, ezért kis darabkákra törte. Zep először alaposan megforgatta az első darabot, megszagolta,csak utána evett belőle.

– Mmm, olyan az íze, mint a szivárványnak – kiáltotta csillogó szemekkel, végül megkóstolta a vizet is, és bár íztelennek találta, de azt mondta, hogy kellemes hűsítő a fogyasztása.

Együtt ettek, ittak, és Zeb mesélni kezdett a távoli galaxisról, ahonnan érkezett, az éneklő virágokról, és hogy minden élőlény repülni tud, akár van szárnya, akár nincs.  Zsófi lenyügözve hallgatta.

– Milyen más dolgokat esztek még ezen kivül? – érdeklődött Zeb.

– Ó, sok mindent eszünk. Én leginkább a téliszalámis kenyeret szeretem, amit most te is ettél, de imádom az eperlekváros kenyeret is, a bundás kenyeret is, a tejbedarát, palacsintát, aranygaluskát és még sorolhatnám nagyon sokáig – válaszolta Zsófi.

– Nagyon érdekes nevük van. Mesélj nekem a…a  tejbedaráról, én meg bekapcsolom a felvevőt, hogy megörökítsem.

Zsófi örömmel magyarázta, hogyan szokta a nagymája készíteni a tejbedarát, s azt sem felejtette el elmondani, hogy a nagymama kakaós porcukorral hinti meg a tetejét, de nem akárhogyan, hanem macifejet, tulipánt vagy egyéb más formát alkotva, hogy ne csak a szája, de a szemei is élvezzék az étkezést.

–  Az én bolygómon senki sem ismeri ezeket az ételeket – mondta Zeb. – Amikor majd otthon leszek, és többiek is hallani fogják amit mondtál nekem, egyszerre nagyon híres leszel, és mindegyikük szeretne találkozni veled.  De jaj, mennem kell, hosszú az út hazáig, és még fel kell töltenem az űrhajómat is levendulával, az adja meg a a megfelelő tiszta energiát.

–  Á, szóval ezért itt landoltál a levendulamezőn – állapította meg a kislány vidáman, és érdeklődve figyelte miként tölti fel energiával az űrhajót egy szép csokor levendula. Hamarosan a zöld fényt felváltotta a lila, jelezve, hogy minden rendben, az űrjárgány útra kész.

– Itt az idő, mennem kell, de máskor is eljövök, hogy megtudjam egy újabb földi étel receptjét. Te leszel a kedvenc földi szakácsom – azzal beszállt az űrhajóba, de mielőtt még az ajtaja becsukódott volna, felemelte zselékarját, s azzal integetett Zsófinak.

– Várni foglak! Jó utat hazafelé – integetett a kislány is. Az űrhajó ajtaja becsukódott, majd halk zümmögő hangot hallatva felszállt, s nagy sebességre kapcsolva egy pillanat alatt eltűnt Zsófi szeme elől a sötét égbolton.

– Zsófi, hol vagy? Mit csinálsz? Hagyd a tücsköket és a szentjánosbogarakat nyugodtan, gyere vacsorázni – kiáltotta a nagymama, és a kislány nagyot sóhajtva elindult a ház felé.

Azon gondolkodott, hihetetlen kalandot élt át. Megtanulta, hogy még a legkülönlegesebb titkokat is gondosan kell őrizni, nem mondhatja el senkinek sem, hogy Zeb itt járt, úgy sem hinné el senki. S ki tudja, talán majd egy másik levendulaillatos és csillagfényes estén Zeb visszatér, hogy megtudja, mi fán terem a palacsinta.

 

Kokkó, a borz és a pöttyös bögre (mese)

Egy nap Kokkó, a borz elindult az erdőbe, kezében a pöttyös bögréjével. Mindenki, aki látta, azon gondolkodott, hogy miért viszi a bögrét magával.

A róka azt gondolta, tán mosakodásra.

A teknős azt, hogy ivásra.

A mezei nyúl meg azt, hogy bogyógyűjtésre.

El is határozták azonnal, hogy megkérdezik tőle, már csak azt kellett eldönteniük, hogy melyikük tegye fel a kérdést. Végül a róka lépett oda a borzhoz.

– Kedves Kokkó barátom, miért hoztad magaddal a pöttyös bögrédet az erdőbe?

–  Ebben mosom meg a szedret – válaszolta a borz. – Tudod, róka barátom, nagyon fáj a hátam, és nehezemre esik hajladozni, a bögrével könnyebb.

 Néhány nap múlva fura dolog történt, mert a róka is, a tenknős is, de még a mezei nyúl is hozták magukkal a saját bögréjüket az erdőbe. A borz persze mulatott ezen, mert nem gondolta volna, hogy utánozni fogják. 

– Feltaláltam egy divatot  – állapította meg nevetve.

 

 

Hogyan tanult meg a kiràlylàny olvasni

Hol volt, hol  nem volt, volt egyszer egy messzi-messzi királyság. Ott élt Alina is, a király szépséges leánya. Hosszú mézszőke haja, tengerkék szemei és hatalmas szíve volt. Mindenki szerette, mert kedvesen beszélt a szolgálókkal is, segítette az állatokat, és még az esős napokon is mosolygott.

Azonban hatalmas titok nyomasztotta a szívét,  nem tudott olvasni.  Valahányszor kezébe vett egy könyvet, a betűk mintha táncot jártak volna a papíron. Elmozdultak, helyet cseréltek, némelyik eltűnt, mások ruhát cseréltek, mint a huncut színésznők. A szavak zavaros szimbólumok kuszaságába fulladtak, és végül könnyekkel a szemében becsukta a könyvet.  Az királyi udvarban mindenki úgy gondolta, hogy egy hercegnőnek elegánsan kell olvasnia, és bölcsen kell  beszélnie. Emiatt Alina zavarba jött,megpróbálta leplezni a nehézségeit. Amikor az udvari bölcs, vagy a hoppmester felkérte, hogy olvasson fel valamit, azt mondta, fáj a torka, vagy sürgős ügyben a télikertbe kell mennie.

Csak egy valaki tudta az igazságot, egy Timo nevű kismadár, aki a legjobb barátja volt,és megbízott benne. Minden este leszállt a királyság ablakára, halkan csiripelt, hogy megnyugtassa.

– Ne félj, Alina. A betűk nem ellenségek, csak táncolni akarnak egy kicsit, mielőtt elmesélik neked a történeteiket. Meglátod, idővel majd minden a helyére kerül.

Egy tavaszi napon  egy bölcs öreg utazó érkezett a királyi várba. Szürke köpenyt viselt,  amit egy kopott kötéllel kötött át, hogy ne nyíljon szét állandóan, és egy sokatforgatott könyvet tartott a kezében. Hallott a szomorú királykisasszonyról, és audenciát kért őfelségétől.

– Felség, Orfeusz mester vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek a lányodon. Igazából nincs neki semmi baja, csak ő másképp olvassa a vilàgot – mondta a bölcs mester, amikor a király előtt állt.

Őfelsége hitte is meg nem is, hiszen már számos tudós próbálta megtanítani az olvasást a királylánynak,  de belegyezett, gondolta, rosszabb màr amúgy sem lehet, így másnak reggel Orfeusz mester új módszerrel kezdte tanítani Alinát. Ahelyett, hogy sorról sorra olvasásra kényszerítette volna, arra kérte, hogy megérintse a szavakat, figyeljen a hangokra, és színezze a betűket, mintha virágok lennének. A királylány minden nap más szemmel nézte a könyvek tartalmát. Megfogadta Orfeusz mester tanácsát, hamarosan felfedezte, hogy minden szónak van hangja, ritmusa és színe.

Az “a” piros volt,mint egy alma.

Az  “e” sárga, mint a nap.

Az “s” pedig lágy, mint a szél süvítése,

a “k”  zöld, a “t”  rózsaszín, és így tovább, minden egyes betűt más színnel látott el.

Ahogy így tanult, lassan a betűk abbahagyták a rosszindulatból való táncot és harmóniában kezdtek el táncot lejteni.

Egyik reggel Alina talált egy összehajtott cetlit a hajkeféje mellett, remegő kézzel nyitotta szét, de úgy döntött, hogy megpróbálkozik   vele,  megpróbálja elolvasni, ami rajta állt. 

“Aki szívvel olvas, fényt talál a fájdalomban és felfedezi, hogy a betűk szerelemről is énekelhetnek.”

Könnyek potyogtak a szeméből, de ezek örömkönnyek voltak,  hiszen végre sikerült olvasnia. Boldogan szaladt a királyhoz, mutatta a cetlit, és neki is hangosan felolvasta. Őfelsége látva lánya boldogságát, megölelte, és így szólt:

– Nem kell a leggyorsabbnak lenned ahhoz, hogy a legbölcsebb légy. Te, lányom, megtanultál a szíveddel olvasni.

Orfeusz mestert magas jutalomban részesítette a király,  és megkérte, maradjon a palotában örökre.

– Felség, nem maradhatok. Amit ígértem, azt teljesítettem. Én járom a világot, ahol szükség van a segítségemre, oda megyek  – mondta a bölcs. Elköszönt, és elhagyta a királyságot.

Alina királykisasszony nyitott egy iskolát különleges gyerekek számára, ahol mindenki a saját tempójában tanulhatott, színekkel, zenével és képzelőerővel. És amikor bárki megkérdezte tőle, hogy nehéz-e ezt a fajta olvasást tanítani, mosolyogva válaszolt:

– Hogy  nehéz-e?  Nem.  Ellenkezőleg. Csodálatos dolog átadni a tudást, amit megszereztem. Számomra nincs szebb, mint a szívünkkel olvasott betűk tánca.

Timo, a kismadár is boldogan nyugtázta, hogy esténként a királykisasszonyt könyvvel a kezében látja. Berepült a szobába, letelepedett melléje, és hallgatta az érdekes történeteket, melyeket hangosan olvasott.

 

 

 

 

 

 

 

Pierino, a kiselefánt (mese)

Hol volt, hol nem volt, volt egy nagy dzsungel, melyben élt egy Pierino nevű kiváncsi kiselefánt, aki mindig új dolgokat akart felfedezni. Minden nap bemerészkedett az erdőbe, és gondosan megfigyelt mindent maga körül.

Egy nap, miközben a folyó közelében sétált, furcsa kis lényt vett észre, amely gyorsan mozgott a bokrok között.

– Ki vagy te? –  kérdezte Pierino érdeklődve.

– Egér Miki vagyok – felelte a kis állat vidám mosollyal az arcán. – Én vagyok az erdő őre, és mindent tudok az itt élő növényekről és állatokról.

Pierinót lenyűgözték az egér szavai, és úgy döntött, mindent meg akar tanulni a dzsungelről, ezért barátok lettek, és együtt fedezték fel az erdő minden szegletét. Egyik délután egy nagyon magasra nőtt fa alatt üldögéltek.

– Hogyan nőnek a fák ilyen nagyra és ilyen erősre? – kérdezte az egértől.

–  A fák olyanok, mint mi. Vízre, naprényre és táplálékra van szükségük ahhoz, hogy növekedhessenek. De nagyon fontos a körülöttük lévő természet szeretete.

Pierinót lenyügözték ezek a szavak, és szeretettel megérintette a fát, megígérve neki, hogy mindig tisztelni fogja, és gondoskodik róla. Attól a naptól kezdve Pierino megtanulta, hogy a természet egy értékes kincs, amit meg kell védeni.

Ahogy folytatták a dzsungel felfedezését, találkoztak egy fenséges tigrissel, Linával. Kedves és bölcs állat volt, de gyakran magányosnak érezte magát, mert a többi állat félt tőle. Pierino odalépett Linához, és azt mondta neki:

– Nem kell egyedül érezned magadat, Lina. Csodálatos teremtmény vagy, és annyi mindent kínálhatsz a világnak, csak jobban meg kell ismernünk téged.

Linát lenyűgözték ezek a szavak, és úgy döntött, ad neki egy esélyt. Csatlakozott Pieróhoz és Mikihez, együtt járták a dzsungelt, miközben sok történetet mesélt nekik. Pierino pedig igyekezett, hogy Lina megértse, a kedvesség és a szeretet megváltoztatja a többi állat hozzáállását és nézőpontját róla.

Egy másik napon Pierino egyedül indult el a dzsungelbe, és összetalálkozott egy krokodillal, aki meg akarta őt támadni. Pierino azonban nem ijedt meg tőle, hanem határozottan odalépett eléje, és azt mondta:

–  Nem akarok senkit bántani, csak egy kíváncsi kis elefánt vagyok, aki szereti felfedezni a világot. Ha bántasz, elveszíted a lehetőséget, hogy megismerj.

A krokodilt nagyon meglepte a kis elefánt bátor kiállása és annak szavai. Úgy döntött, hogy ad neki egy esélyt, és nem bántja. Ahogy egymás mellett ballagtak, Pierino mesélt neki, miként kötött barátságot Mikivel, Linával, és miként tanulta meg, hogy a természetet szeretni és tisztelni kell. 

– Szeretnék találkozni Mikivel és Lindával, hogy aztán együtt, mi négyen egy igazi kis csapatot alkossunk – mondta a krokodil Pierinónak.

Így történt, hogy ők  négyen elválaszthatatlan barátokká váltak, s együtt fedezték fel a dzsungel kincseit, miközben megtanulták a kedvesség és a kölcsönös szeretet fontosságát. Egy nap egy nagy fa alatt pihentek, amikor Pierino azt mondta:

-– Észrevettétek, hogy mennyire különbözőek vagyunk? Pontosan ez a sokszínűség tesz bennünket különlegessé és egyedive. Minden állatban ott rejlik egy kincs, és meg kell tanulnunk felfedezni és megosztani másokkal.

A többiek bólintottak, rájöttek, hogy a legnagyobb kincs a barátság, ami különbözőségük ellenére is összeköti őket.

 

 

Krokodil karcsi és a szivárvány (mese)

Egy ezüstösen csillogó nagy folyónál élt Karcsi, a fiatal krokodil. Zöld rücskös bőre fényes volt, mint fákon a levelek eső után. Esténként alig várta, hogy feljöjjenek a csillagok, azokat nézte visszatükröződni a vízben, és egy távoli kalandról ábrándozott.

 – Egy nap elmegyek és megnézem, mi van az erdőben, vagy azt, hogy mi van a dombokon túl – mondta gyakran,  mert nagyon kíváncsi krokodilfiú volt.

– Ó, Karcsi, az erdő tele van rejtéllyel, és veszélyes is –  jegyeztte meg a béka, de Karcsit nem ijesztette meg ezzel.

– Én bátor vagyok. Nem félek.  Aztán ha jönnek a barátaim is velem, szembeszállunk bármilyen veszéllyel – válaszolta a békának.

Jó pár nappal és jó pár éjjel ábrándozott arról, hogy felkerekedik és elindul, mire végre úgy döntött, hogy ideje a tettek mezejére lépni.  Vele tartottak a barátai is: Leo a papagáj, és Gina a teknősbék. Bár szerintük is  az erdő veszélyes hely, de nem akarták, hogy Karcsi egyedül menjen.

A folyó mentén haladtak. Karcsi a hátán vitte Ginát, aki bölcs volt, de nagyon lassú, így kicsit gyorsabb tempót fogtak,  a papagáj pedig felettük repkedett. Vidám énekszóval hamarosan elérték az erdőt, ahol a levegő teljesen más volt. Nem fülledt meleg, hanem friss és virágillatú. A hatalmasra nőtt fák közé nem sütött be a nap, sejtelmes félhohályban találták magukat.

– Wow, ez nagyon szép – kiabált Karcsi örömmel. Egy kis tisztáson körbe-körbe forgolódott.  – Nézzétek!  Ott a fák levelei között azokat az apró fényeket. Vajon mik lehetnek azok?

– Azok szentjánosbogarak – mondta a bölcs teknős.  –  Amikor teljes az esti sötétség, ők világitanak az állatoknak.Egy vagy kettő fénye természetesen kevés, de amikor sokan vannak, felérnek egy kisebb zseblámpával is.

A magas fákon madarak csicseregtek, egy őzike is átszaladt előttük, majd egy széles fatörzs mögül kukucskált kifelé, kíváncsian nézte a három barátot, akik megbabonázva lépkedtek a puha zöld mohaszőnyegen. Ahogy gyalogoltak tovább, egyszer csak elfogytak a fák,kiértek az erdőből.  A távolban megpillantottak egy hegyet, mely mintha csak azt mondta volna, hogy gyertek ide, itt valami különleges dolog vár benneteket.

  – Kövessük a gyalogutat, biztosan odavezet – mondta Karcsi, és a barátai helyeslően bólogattak.

Viszont ahhoz, hogy eljussanak oda, néhány kilométer után szembe kellett nézniük egy akadállyal, ami egy nagy barna medve képében jelent meg előttük, aki egy piros-fehér csíkos sorompót  kezelt. Nagyon megijedtek tőle.

– Csak akkor mehettek tovább, ha válaszoltok egy kérdésemre – bömbölte a medve. – Ha nem tudjátok a választ, vissza kell fordulnotok, mert ha nem, megtudjátok milyen erő lakozik bennem.

– Jól van, akkor halljuk a kérdést – repült a sorompóra Leo, a papagáj.

– Mi a legnagyobb kincs a  világon? – kérdezte a medve, mire Karcsi, Gina és Leo összedugták a fejüket, susmogtak egy kicsit.

-– A legnagyobb kincs a világon a barátság, Erőssé ès boldoggá tesz – válaszolták kórusban,  s a medve elmosolyodott.

-– Helyes válasz, tovább mehettek! – azzal felnyitotta a sorompót, s   a három vándor  vidáman folytatták útjukat a hegy felé.

Már egész közel jártak, amikor eleredt az eső, ezért behúzódtak egy hatalmas egy bokorba, amit hatalmas lapulevelek alkottak.

– Nézzétek, egy szivárvány  – kiáltotta Karcsi, amikor kibújtak a levelek védelméből.

–  Olyan, mint egy mesehíd, ami összeköti a hegytetőt a földdel – ujjongott Gina.

– Menjünk közelebb – ajánlotta Leo. 

– Siessünk, még mielőtt teljesen eltűnne a szivárvány – mondta a teknős.

 Az eső elállt, gyorsan tudtak haladni, s egy virágokkal teli mezőhöz értek, ahonnan kiindult a szivárvány. A papagáj boldogan repkedett, Gina pedig a pipacsok között pihent le. Karcsi elfeküdt a fűben, és úgy csodálta a szivárvány egyre halványodó színeit, miközben arra gondolt, micsoda kalandban volt részük.

Kicsit még játszottak a réten, szedtek egy nagy csokor illatozó virágot,  majd elindultak hazafelé. Arra gondoltak, vajon most mit fog kérdezni a medve, de amikor odaértek a sorompóhoz,  csak egy tábla fogadta őket, melyre az volt írva:  Sziesztázni mentem, később visszajövök.

– Nem várhatunk itt órákon át ebben a melegben – jegyezte meg Gina. – Ki tudja mikor jön vissza.  Hagyjunk neki egy üzenetet,hogy itt jártunk, aztán átbújunk a sorompó alatt.

– Bölcs gondolat – mondta Karcsi, és az illatozó virágcsokrot felakasztotta a sormpóra, lábnyomaikat pedig otthagyták a szépen elgereblyézett homokban.

– Így ni! Mehetünk – szólt Leo, mire Karcsi és Gina átbújtak a piros-fehér csíkos léc alatt, ő pedig simán átrepült felette.

A nagy meleg után jólesett a hűs erdőben folytatni az utat. A csörgedező pataknál felfrissítették magukat, ittak, majd a lenyugvó nap fényében fáradtan, de élményekkel telve, boldogan értek haza.  Egy valamiben biztosak voltak, hogy valóban a legnagyobb kincs a barátság, erőt és boldogságot ad. Még sokáig beszéltek a kalandjukról, és alig várták már, hogy ismét útra keljenek.

 

 

 

 

 

–

 

A vilàgítótorony és a hullócsillag (mese)

 

Valamikor egy nem túl távoli helyen volt egy csodálatos öböl, amelyet minden sirály ismert.Az ottani világítótorony, mint egy középkori vár tornya diadalmasan emelkedett a magasba, és a legsötétebb éjszakát is megvilágította. A parthoz közeledve minden csónak, minden repülőgép köszönt neki, mert másoknak is tetszett, nem csak a sirályoknak. Ám egy viharos napon villlámcsapás rongálta meg a lámpáját, amit azóta sem javított meg senki, és a világítótorony a pompás fénysugara nélkül hamarosan feledésbe merült. A valaha csodás öböl szomorú és magányos hely lett.

Ám egy napon történt valami rendkívüli. Egy aranyszínű hullócsillag jelent meg az égen. Fénye olyan erős és vakító volt,  hogy hozzá képest a többi csillag homályos és halváy szereplője lett a sötét égboltnak. Ennek a hullócsillagnak szomorú és magányos élete volt, mert lezuhant a saját galaxisából, s végül megérkezett a mi bolygónk kék égboltjára. Egyik este meglátott egy repülőgépet.

– Szia, kedves pilóta, ne félj tőlem, tartsd meg a megfelelő magasságot. A nevem Nina, és új otthont és barátokat keresek. Remélem egyikük te leszel.

– Szia, Nina – válaszolt a pilóta.– Az én nevem Salvo. Szívesen maradnék veled, de hamarosan kifogy az üzemanyagom, ès le kell szállnom. Gyere, elvezetlek egy sirály barátomhoz, talán tud neked segíteni. Aztán majd a jövőben újra találkozunk.

Nina izgatott volt, amikor meglátta a nagy fehér sirályt, aki amint észrevette közeledni őket, elébük repült.

– Kedves repülőtársam, mennyire örülök, hogy újra látlak. Főleg, hogy nem egyedül érkeztél, hoztál egy csillagot is. Nála szebbet még nem láttam. Bocsáss meg, kicsi csillag, a fényedtől teljesen elkápráztak a szemeim, elfelejtettem bemutatkozni neked. Gaetano a nevem.

– Én Nina vagyok, és messziről jöttem. Sajnos már nem tudok hazatérni, és a pilóta mondta, te talán tudsz nekem segí¤eni.  Veled maradhatok? El sem tudom képzelni, hogy hová mehetnék máshová.

– Kedves kis csillagom – mondta a sirály –, én minden reggel felszállok és szinte egész nap repkedek, csak este térek vissza a földre pihenni. De nézd, ott van Jeremiás, a tengerész, aki régi barátom, menjünk oda hozzá, beszéljünk vele.

Nina a tengerésznek is elmesélte, miként érkezett a Földre, és nagyon szomorú, mert nem tud hazatérni. Nincsenek barátai és nincsen otthona sem.

– Ne ess kétségbe – szólt Jeremiás, a tengerész. – Talán a Sors hozott ide. Nem fogod elhinni, de én már megtaláltam a megoldást. Tudod, az öböl mögött van egy kis hely, ahová sokat jártam horgászni. Ott lakik egy szomorú világítótorony, aki már sok éve nem világít, emiatt feledésbe merült. De általad a sorsa megváltozhat, s neked is lesz otthonod, és barátod.

A tengerész elmesélte a világítótorony szomorú történetét, és a kis csillagnak nem voltak kétségei, hogy ott lesz az ő helye, segíthet visszaszerezni a régi dicsőségét. Amikor mind a négyen megérkeztek a világítótoronyhoz, csillagkisasszony érezte, hogy a szíve gyorsan ver, s azt gondolta, a világ legszebb helye az a kis öböl a piros-fehér csíkos toronnyal.

– Szia, világítótorony, Nina vagyok, hallottam a történetedről, és azért vagyok itt, hogy segíthetnénk egymásnak. Otthont és barátot keresek, cserébe felajánlom neked a szeretetemet és ragyogó fényemet, mely fényesebben fog világítani az öbölben, mint a régi lámpa.

– Kedves Nina, az én nevem Faro, de a régi ismerőseim csak világítótoronyként ismernek. Évek óta álmodom arról, hogy egy napon majd visszakapom a fényemet. Hiszem, hogy a Sors küldött ide, és biztos vagyok benne, hogy igazi barátok leszünk.

Attól az éjszakától kezdve újra világított a régi torony a tengerészeknek. Sokkal szebb, sokkal fényesebb volt, mint a régi időkben. Hamarosan elterjedt a hír, egyre többen jöttek az öbölbe. A kis hullócsillag otthonra lelt,és örök barátok lettek nem csak a toronnyal, hanem Gaetanóval, a sirállyal, és Jeremiással, a tengerésszel is. Egy napon Salvo, a pilóta is arra járt, tiszteletköröket repült, és boldogan intettek egymásnak.

 

 

A  hatodik  kívánság (mese)

 Fabiola és Letizia kint játszadoztak a kertben a frissen esett hóban. Hatévesek voltak, ikrek.   Amint ott hógolyóztak,  Fabiola észrevette, hogy egy kicsi karácsonyi tündér békésen üldögél a fenyőfa ágai között és szemléli a téli tájat. Beszaladt a házba a lepkefogó hálóért,  óvatosan a fenyőfához lépett,  megfogta vele  a kis tündért, majd bevitték a házba, és bezárták egy üres lekváros üvegbe.

A kis tündér sírni kezdett, nem tudta mitévő legyen, azon gondolkodott, hogyan tudná visszaszerezni a szabadságát. Mivel az  üvegben egyre inkább fogyott a levegő, ezért felajánlotta nekik, hogy mindegyikük kívánhat hármat,  tehát összesen  hat kívánságukat teljesíti a szabadságért cserébe.

A lányok egy darabig gondolkodtak, összedugtáka fejüket, susmorogtak,  majd Fabiola azt mondta:

-   Mivel hamarosan karácsony, apukánknak egy új, nagy autót szeretnénk ajándékozni az iskolában készített képeslap helyett.

Alig mondta ki, máris ott állt a garázs előtt egy  autó,  háromszor-négyszer nagyobb, mint a Fiat Panda, amivel eddig jártak, és be sem fért  volna a garázsba.  Ezért második kívánságuk az volt, hogy legyen az autóhoz  egy megfelelő méretű garázs.  

Ez viszont újabb bonyodalmat okozott, mert az épület fele átnyúlt a szomszéd kertjébe, ami miatt a szomszéd kiabálni kezdett.

-   Azt akarom, hogy menjenek  el innen a szomszédok -  kiáltotta Letizia, elhasználva  a harmadik kérést.

Másnap átjöttek a szomszéd gyerekek elköszönni, mert az apukájukat másik városba helyezte a cég, ahol dolgozik, ezért elköltöznek. Fabiola és Letizia szerették a szomszéd gyerekeket, mert jókat játszottak együtt, ezért negyedik kívánságuk az volt,  hogy mégis inkább ők költözzenek el, mégpedig egy csodaszép kastélyba.

Igen ám,  de a kastély körül elefántcsorda élt, folyton bömböltek és üvöltöttek, ami rettenetesen zavarta a lányokat,  s kénytelenek voltak  ötödik kívánságként azt kérni, hogy tűnjenek el az elefántok, de hiába  szűnt meg a bömbölés, naphosszat unatkoztak, mert nem volt senki, akivel játszani tudtak volna.

A két kislány pedig azt kérte hatodik, utolsó kívánságként, hogy minden térjen vissza a régi kerékvágásba, mert rájöttek, mennyire szeretik a  korábbi életüket, és mindazt, amijük ott  volt.

Amikor újra a régi házban voltak, és a kicsi garázsban ott állt a Fiat Panda, meglátták  régi pajtásaikat a szomszéd kertben, épp hóembert építettek.  Kiengedték a karácsonyi tündért az üvegből, aki örömében azonnal  elrepült a havas fák irányába, Fabiola és Letizia pedig rohantak játszani a havas kertbe.

 

 

A kis fekete ember (mese is, novella is)

Odakint erősen  havazott. A hatéves Daniel az anyja ölében ült, és meséket hallgatott.

– Január 29-31 között  a  Fekete Rigó Napjai vannak, ezért most elmesélem neked az ő történetüket:

Nagyon-nagyon régen egy szegény rigó eltévedt az erős szélben, és nem tudott visszatérni a fészkébe. Megrémült, mi lesz most, de szerencsére meglátott egy házat a közelben. Minden erejét összeszedte, és arrafelé repült. A kémény elég rozoga állapotban volt, ezért be tudott bújni az egyik lyukon, és annak melegében menedéket keresett. Három napon át  maradt, mert a szélvihar nem állt el. Miután előbűjt, a felszálló füst és korom miatt a tollai feketévé váltak, s azt tartja a mondás, hogy azóta fekete a tolluk. Azt is mondják, ha ezekben a napokban hideg van, akkor szép tavasz lesz. Viszont ha enyhe az idő, akkor a tavasz későn érkezik.

– A mi kéményünkben is sok a korom? – kérdezte Daniel.

– Nem, mert ma már vannak kéményseprők, kicsi, vékony férfiak, akik bejutnak a kéménybe, és hosszú keféikkel megtisztítják azt.

– És ők is feketévé válnak?

– Igen, drágám, amig haza nem érnek és meg nem fürdenek – nevetett az anyuka.

Daniel és az anyukája hosszú hónapok óta egyedül éltek. A kisfiú apja, Michael Rattcliff a háborúba ment, és amikor a háború véget ért, hajóra szállt ő is sok más katonával együtt, hogy hazatérjen.  Azonban óriási vihar támadt a tengeren, és a hajó elsüllyedt. Sok katonát megtaláltak és azonosítottak, de még több volt, akit nem. Ez eltűntek között volt Daniel apja is.

Mielőtt besötétedett volna, a kisfiú kiment a kertbe hóembert építeni. Hirtelen egy alakot látott elhaladni a kapu előtt. Odarohant, hogy jobban megnézze, és látta, hogy egy kis fekete ember. Éppen olyan, mint amilyenről az anyukája beszélt. Utána kiáltott.

– Uram, várjon uram!

A kis ember megfordult, látta, hogy egy fiú szólította. Visszament, és megkérdezte tőle, mit akar.

– Ön kéményseprő, bejönne megtisztítani a kéményünket?

– Nem vagyok kéményseprő, kicsim – felete a kis ember, és indult volna tovább.

– De igen, az. Csak nem akarja megtenni, mert haza akar menni, hogy lemossa magáról a kormot.

Ahogy ott álltak, a kis ember meglátta a fehérre festett kapun a piros postaládát, és rajta a nevet. Hirtelen eszébe jutott valami.

– Figyelj, rám kisember, én nem takarítok sem kéményeket, sem kandallókat, nem is tudom, hogy kell azt csinálni, de tudom, hogyan tisztítsam meg a gyermekek szívét a bánattól – mondta, és figyelte a fiú arcát.

– De hogyan szeded ki a szívemből a bánatomat? – nézett rá a kisfiú kikerekedett szemmel.

– Nem teszek mást, csak hiszek a csodákban. Ha te is hiszel bennük, látni fogod, hogy két-három nap múlva hazajön az, akiről azt hitted, hogy már soha többé nem fogod látni őt ebben az életben – felelte, s a kisfiúnak felcsillant a szeme.

– Az apám?

– Igen, ő. Csak higgy benne, és meglátod, apád hazajön.

– Rendben, megteszem, hiszek benne, de jönnie kell – mondta a fiú határozottan.

– Jönni fog – azzal levette a kabátja gomblyukába tűzött vörös szegfűt és Danielnek adta. – Amikor apád hazaér, tedd fel ezt a virágot a kapura, és én abból tudni fogom, hogy a csoda megtörtént.

Miután mindezt elmondta, a kisfiú elindult a ház irányába. A kis fekete ember megkerülte a ház sarkát, és amikor már nem látta a gyereket az udvaron, kivette az újságot a zsebéből. Megkereste azt a cikket, amely arról tudósított, hogy egy tábori kórházban hónapokig tartó kóma és sok fájdalom után felépült három katona, és már hazafelé tartanak a családjaikhoz. Egyiküknek Michael Rattcliff volt a neve, éppen úgy, ahogy a fehér kapun lévő piros postaládára volt írva.

Amikor a kis fekete ember pár nap múlva arra járt, észrevette, hogy a vörös szegfű bele van tűzve a kapu egyik nyilásába. Boldog mosoly kíséretében nézett a ház felé, melynek még a kéménye is vidámabban eregette a  füstöt, mint pár nappal korábban.

 

 Renátó kétszer

Amikor első alkalommal szerelmes voltam Renátóba, tizenhat éves voltam. Ő tizennyolc, és a bátyámmal járt egy osztályba. A szomszédban lakott, ezért gyakran láttam őt. Eléggé különböztünk egymástól. Renátó motorral járt az iskolába, én autóbusszal. Neki ellenálhatatlan mosoly ült az arcán, nekem pattanások. Szőke hullámos haja mindig kócosnak hatott, az enyém ellenben fekete és egyenes. Renatónak sok barátja volt, én nehezen ismerkedtem. Mindezek ellenére változatlanul szerelmes voltam, és titokban imádtam őt. Álmodoztam a mi közös jövőnkről annak ellenére, hogy a hosszúcombú Lujzával járt. Irigy voltam, mert jól mutattak egymás mellett, és szemlátomást boldogok voltak.

Az évek gyorsan teltek, egyetemre mentem, több fiúval is jártam, lediplomáztam, utazgattam, találtam egy jó munkát, nagynéni lettem, és észrevétlenül elmúlt a Renátó iránti szerelmem. Fel sem tűnt, hogy már nem lakik a szomszédban. Ám egy szerda délelőtt visszatért az életembe, amikor a bankban, ahol dolgoztam, elém került egy hitelkérelem, melyen az ő neve állt. Hirtelen megállt a szívem. De miért kér hitelt? Ezer lehetséges ok jutott eszembe, de érdekes módon csak negatív dolgok, hiszen számomra ő megbízhatatlan személy volt. De miért? Mert régen észre se vett? Pár napra rá a bank előterében futottunk össze.

– Elisabetta, te vagy Enrico testvére? – kérdezte némi bizonytalansággal.

– Igen, az vagyok.

– Én Renátó vagyok, valaha a szomszédotokban laktam, és a bátyád a barátom volt.

– Renátó… igen, emlékszem rád, bár sok idő eltelt azóta – válaszoltam neki.

– Ne aggódj, megértelek. Én sem ismertelek meg azonnal, de az igazgató mondta, hogy hozzád fog kerülni a kérelmem ellenőrzésre, Elisabetta Folletti… Aztán már csak keresnem kellett egy hölgyet, aki hasonlít Enrico kishugára,

– Ó, igen, Enrico kishuga, így hivtatok akkoriban – mondtam.

– Hogy vagy, és hogy van Enrico, rég láttam, de hallottam, hogy elköltözött a városból.

– Igen, Bolognában él, megnősült, és van egy kisfia – feleltem a kérdés egyik részére. Magamról nem mondtam semmit.

– Legközelebb, ha találkozol vele, add át neki az üdvözletemet.

– Rendben – feleltem.

Nem tudom, miért, de minél többet beszélt, annál inkább ellenszenves lett, ahogy folyton mosolygott, és teljesen más volt, mint az a Renátó, akibe annak idején szerelmes voltam. Bár külsőre inkább csak férfiasabb lett, izmosabb, nem az az égimeszelő, nyúlánk scrác, mint régen. De a haja ugyanolyan kissé kócos, mintha a szél fújta volna össze a hullámos tincseit.

 Egy héttel később egy szupermarketben ismét összefutottunk. Toltam a kocsit a zöldségek és gyümölcsök között, amikor rámköszönt.

– Elisabetta, milyen furcsa, te is bevásárolsz?

– Igen, én is szoktam bevásárolni, de maradjon ez titok – nevettem el magamat, ő is nevetett.

Kicsit beszélgettünk, de néhány perc után elnézést kértem tőle, találkozóm lesz a barátnőmmel, és mentem fizetni. Ami nem volt igaz, de nem akartam tovább beszélgetni vele.

Néhány nap múlva azonban ismét ugyanott jelent meg, ahol én is. Mi történik itt, tettem fel magamnak a kérdést. Nem láttuk egymást tizenhat éve, és most sorozatosan összefutunk. Kertipartira voltam hivatalos Terezához, egy volt kolléganőmhöz, aki úgy mutatta be, hogy ugyanabba az edzőterembe járnak. Látszólag Renátó örült a találkozásunknak, megölelt, és adott két baráti puszit az arcomra, ahogy a régi ismerősök szokták. Onnantól kezdve jött utánam, mintha én lennék az ő missziója, pedig más lányok is voltak a vacsorán, akivel beszélgethetett volna. Arról nem is beszélve, hogy a vacsoraasztalnál is mellém telepedett le, és ezer kérdést tett fel, mintha ő lenne Sherlock Holmes. Mi a kedvenc ételem, tudok-e főzni, és szeretek-e főzni, ilyesmik. Kedves volt, aranyos volt, de idegesitett.. De miért ez a nagy érdeklődés? Tán azért udvarol ennyire, hogy biztosan megkapja a hitelt a bankban? Az est végén azt mondta, hogy szívesen meghívna egy másik alkalommal vacsorára, ahol nem lenne ennyi ember.

– Bocs, de nem tartom a legjobb ötletlek – feleltem.

– Sajnálom – mondta, s valóban látszott a sajnálkozás az arcán. Biztosan azt hitte, hogy még mindig a gimnáziumban van, ahol minden lány szíve érte dobog, és bármelyikük azonnal ugrana egy ilyen meghívásra. Nem, Renátó Tanda, az az idő elmúlt tizenhat éve.

Pár hét múlva megtudtam, hogy megkapta a hitelt. Csak le kellett ellenőriznem az iratokat. Csodálkoztam is, hogy ilyen gyorsan elintéződött, mert általában hetekig szokott tartani a hitelbírálat.

– Azt hittem, hogy Renátó Tandának nincsenek meg a megfelelő feltételei ahhoz, hogy egy ekkora hitelt vegyen fel – mondtam az igazgatónak, amikor bevittem a leellenőrzött iratokat. Ő rám nézett, látszott rajta, nem ért velem egyet.

– Nézd, Elisabetta, igaz, máskor kicsivel tovább szokott tartani a bírálat, de Renátó komoly ember, van egy vállalkozása, és mindig becsületesen dolgozott. Személyesen ismerem őt több mint tiz éve, és semmi kétségem a hitelképessége felől.

– Igazán? – meglepődtem attól amit mondott, mintha nem is ugyanarról a személyről beszélnénk.

– Hidd csak el! Olyan embereket alkalmaz, akiknek a legnagyobb szükségük van a munkára, vagy azokat, akiket máshonnan elküldtek. Renátó nagyon jó ember, segítőkész, becsületes, bár többen lennének ilyenek.

Az igazgató szavai hidegzuhanyként értek, mert amikor megláttam őt a bankban, rögtön egy lezser emberként jelent meg a lelki szemeim előtt. Miért gondoltam ezt róla? Tán mert jogosítvány nélkül, kismotorral járt az iskolába? Vagy azért, mert számára csak Enrico kishuga voltam? Elszégyelltem magamat, hogy csupán ezek alapján itéltem meg. Felületesen, hiszen alig ismerem. Eszembe jutott a kertiparti Terezánál, ahol Renátó kedves volt, jólnevelt, tele figyelemmel irántam, én meg úgy kezeltem őt, mint egy bűnözőt. Próbáltam nem gondolni a viselkedésemre, és örültem neki, hogy megkapta a hitelt.

Azon a hétvégén hazalátogatott a bátyám, Enrico. Ebéd közben átadtam neki Renátó üdvözletét.

– Ah, Renátó, sajnos rég láttam. Jól van?

– Igen. Miért?

– Volt egy nehéz időszak az életében, és annyira sajnáltam akkoriban – kezde Enrico.

– Poblémák a munkával?

– Nem, nem, nem a munkával. Meghalt a felesége.

 – Nem is tudtam, hogy megnősült, nem beszélt róla, amikor találkoztunk. Mikor történt?

– Két éve tán… Elütötte egy részeg motoros.

– Ez szörnyű – jegyeztem meg, és valóban így is éreztem.

– Igen az. Ez egy nagy tragédia. A felesége nagyon szép nő volt, Luisának hívták, még a gimnáziumi évek alatt kezdtek el együtt járni.

Ennek a névnek a hallatán egy ökölcsapást éreztem a gyomromban. Nagyon is jól emlékeztem Lujzára, a karcsú derekára, hosszú combjaira. Féltékeny voltam rá, egyrészt a külseje miatt, mert szerettem volna én is olyan szép lenni, másrészt Renátó miatt. Tehát feleségül vette. Biztosan nagyon kemény csapás volt számára, hogy elveszitette. Bűnösnek éreztem magamat, amiért teljesen másnak képzeltem el őt. Olyannak, aki virágról virágra száll, élvezve az életet, ehelyett tizennyolc éves korától kezdve ugyanazt a nőt szerette mindaddig, amig az a részeg motoros el nem vette tőle, és én még csak lehetőséget sem adtam neki arra, hogy igazából megismerhessem. Miért csináltam? Ki tudja, miért voltam az utóbbi hetekben ennyire negatív vele kapcsolatban, és elitéltem olyan dolgok miatt, amik nem is léteztek.

Néhány héttel később adódott egy lehetőség, hogy talán újra összefutok vele a Görögdinnyék ünnepén, amit minden évben megrendeznek a városkában, ahol Renátó is született. Szép augusztusi vasárnap volt, a kirakódó vásárban sétáltam, majd elindultam a tribün irányába, ahol a polgármester díjakat adott át azoknak, akik a városka felvirágoztatásáért sokat tettek. Amikor odaértem, Renátót láttam fellépni az emelvényre. A polgármester elmondta, hogy Renátó több sporteszközt is vásárolt a fogyatékos gyerekek számára, és a sportcentrum felújítási munkáiban is részt vett. Munkadíjat nem kért. Hatalmas tapsot, és egy szép ajándékkosarat kapott. Gondoltam, később majd én is gratulálok neki, mert többen is ott tolongtak körülötte, hogy megszoríthassák a kezét.

Az étkező sátornál vártam a soromra, amikor feltűnt Renátó. Ezúttal én voltam az, aki megszólította.

– Szia Renátó, hogy vagy?

– Elisabetta, micsoda meglepetés! Csak nem hozzám jöttél? – kérdezte ironikusan.

– Nem, nem miattad vagyok itt, te is tudod, de örülök, hogy látlak, és gratulálok a díjadhoz.

– Köszönöm. De hidd el, nem csináltam semmi különleges dolgot. Számomra természetes volt segíteni. Azt mondtad az előbb, örülsz, hogy látsz. Tudod, én mindig azt éreztem, hogy nem vagyok szimpatikus a számodra.

– Miért gondolod így? – kérdeztem.

– Nem tudom, de minden alkalommal, amikor a közeledben voltam, te szabályosan elmenekültél.

Őszinte volt, amit igazán nagyra értékeltem.

– Egyáltalán nincs így. Sőt… Valamit be kell vallanom neked. Készen állsz?

– Igen, persze, mondd! – nézett rám kíváncsian, némi kételkedést véltem kihallani a hangjából.

– Akkor kezdem. Tizenhat éves koromban szerelmes voltam beléd.

– Ah… Nem gondoltam volna – kerekedtek el a szemei.

– Nem tudta senki, titokban tartottam, még a barátnőmnek se mondtam meg. Akkoriban sok lány elvesztette a fejét ha csak megláttak téged. Én is egy voltam közülük.

– Számomra te Enrico kishuga voltál – jegyezte meg.

– Igen, tudom. Mint mindenki másnak. Aztán most, hogy ismét feltűntél az életemben, előjöttek az akkori emlékeim, és nem akartam megint csalódni, emiatt ellenségként kezeltelek. Nagyon sajnálom.

Renátó hosszan nézett rám, mint aki még mindig emészti a hallottakat.

– Biztosan egy rémes nőnek tartasz most – tettem hozzá. – Meg tudsz nekem bocsátani?

Legalább egy percig néma csend volt közöttünk, csak néztük egymást, végül Renátó elnevette magát.

– Nem gondolom, hogy egy szörnyű nő lennél. Ellenkezőleg, nagyon is elragadónak talállak. Tehát megbocsátok neked, és ezennel meghívlak egy békülési vacsorára. Elfogadod?

– Igen, örömmel – mondtam, és legszívesebben megöleltem volna.

Így történt, hogy másodszor is szerelmes lettem Renátóba, akivel már több, mint egy éve össze is költöztünk.

Caffè Ugo’s

Daniele, akinek illata frissen mosott lepedők és álmatlan éjszakák szagát árasztotta, egy luxushotellánc tanácsadójaként dolgozott. Egy sötét éjszakán találkoztam vele. Szokásos migrénjeim egyikétől szenvedtem, mely nem hagy nyugodni, bárhová is bújsz el. Épp megérkeztem a Caffè Ugo’s-ba, a bormiói
Grand Hotel Terme Bagni Nuovi pompás szecessziós ékkövébe. A pultosfiú készített nekem egy Manhattan koktélt két cseresznyével, ahogy szeretem. Ismert már jól, tudta, hogy egy “Lolita özvegy” vagyok, aki harminc éven át szerette ugyanazt a hetet ugyanazon a helyen eltölteni, amely annyi bensőséges pillanat színhelye volt Albertóval, a férjemmel. Úgy bánt velem, mintha még mindig a milánói Scala étoile-ja lennék, rajongókkal és csodálókkal körülvéve. Csak nekem tesz két cseresznyét a Manhattenbe.

Olyan volt az egész, mint egy film, ahol még mindig én voltam az egyetlen és vitathatatlan főszereplő. Ekkor érkezett Daniele is, aki kedvesen nézett rám. Ő egy Daiquiri koktélt rendelt magának, a fehér rum és a lime kombinációja orromig hozta a karib szigetvilág illatát.

– Asszonyom, elkísérhetem az egyik asztalhoz? – kérdezte, és gyengéden megfogta a karomat.

Egy félreeső asztalhoz vezetett, miközben a háttérben zene szólt, egy gyönyörű Strauss-keringő. A muzsika hangjai, a koktélom édes vermutos íze, és az álomszálloda hangulata visszarepített az osztrák arisztokrácia szalonjaiban rendezett fogadások pompájába a Belle Époquie idején. Hagytam, hogy elringassanak a hangok és a letűnt idők emlékei, amikor grófok és hercegnők táncoltak azokban a pazar termekben, ahol az elegancia uralkodott. Egy könnyű puszi az arcomra kizökkentett az álmodozásból.

 – Visszamennék a szobámba – jegyeztem meg halkan, s hagytam, hogy Daniele vezessen.

Mintha transzban lettem volna. Gyengéden megfogta a kezemet, és én követtem. Nem a liftet választottuk, hanem a hatalmas, csillogó tükrökkel díszített, puha szőnyeggel borított, kivilágított folyosókon keresztül haladtunk. Végig fogta a kezemet. Tudta, melyik lakosztályban vagyok. Elővette a passepartout kulcsot a zsebéből, kinyitotta az ajtót, majd gyengéden az ágyra fektetett. Megrészegített az illata, a közelsége, s hagytam, hogy levetkőztessen, és úgy szeressen, ahogy Alberto sem szeretett soha. Már hajnalodott, amikor kisurrant a lakosztályom ajtaján. A délelőtt nagy részét a szobámban töltöttem, várva, a tervezett wellness-kezelést. A nap mintha felmelegítette volna a szeptemberi ködöt, és egy fiatal recepciós kopogott az ajtómon.

– Asszonyom, le kell mennie a kezelésekre.

A parkon kellett áthaladni. A fák színes levelei már kezdtek leülepedni a zöld gyepen. Néhány levél a kőmedencék kék vizére repült, magányos csónakként úsztak a tetején. A recepciós fiú árnyékként követett a wellness részlegbe, ahol egy kilencven perces relaxáló masszázsra voltam beírva, de utána is még maradtam, meglátogattam egy finn szaunát, majd a jakuzziban frissültem fel, végül egy meleg fürdőköpenybe bújva elfeküdtem az egyik nyugágyon a termálvizes medence mellett. Minden időgyorsító trükk ellenére még mindig délután volt, de én már az estét és az éjszakát vártam.

 Úgy döntöttem, hogy különösen elegáns ruhát veszek fel a vacsorához, mintha még mindig az én Albertómmal lennék, és a freskókkal díszített teremben várnánk a vacsorára. Egy hatalmas ablak melletti asztalhoz ültettek le. Bormio fényei olyanok voltak, mint egy temetőben égő gyertyák sokasága, vagy mint a megvalósulatlan álmok égboltján pislákoló csillagok. Furcsa érzés volt, hogy Alberto nincs már mellettem. Egy finom őzpörköltet választottam, amihez egy pohár Valtellina vörösbort ittam, majd desszertnek egy bajor csokoládékrémmel kényeztettem magam. A bortól kicsit kóválygott a fejem, nem is igazán emlékszem rá, hogyan jutottam vissza a lakosztályomba, de az éjszaka folyamán Daniele ismét behozta tüzes fiatalságát a szobámba, és hajnalig velem maradt. Amikor elment, én tovább aludtam fényes nyarakról álmodva, az összes utazásról és helyről, amit Albertóval együtt fedeztünk fel.  A hotelben remekül teltek a napjaim, de a hétvégén ki kellett jelentkeznem. Megkértem a recepciós hölgyet, szóljon Daniele-nek, mert szeretnék tőle elköszönni, mielőtt elmegyek. Furcsa fehér egyenruhája volt, ami nem illett ehhez a fényűző szállodához.

– Az ápolóját keresi, asszonyom?  – kérdezte.

– Kicsodát? Daniele, a… a konzulens – válaszoltam kissé habozva, mire ő furcsán ingatta a fejét.

Ekkor szédülni kezdtem, kishíján elájultam, s lerogytam a közeli karosszékbe. Ijedten néztem körül, mert minden pazar bútor eltűnt, akárcsak a hatalmas tükrök és a kristálycsillárok is. Az ólomüveg ablakok hideg, rácsos ablakokká változtak, az előbbi édes illatot felváltotta a gyógyszerek és fertőtlenítők szomorú, sűrű szaga, akár a kórházakban. Még a hangok is megváltoztak. Már nem bársonyosan szóltak, hanem sötét, gyötrődő hangok suttogtak körülöttem.

– Szegény asszony, azt hiszi, hogy egy előkelő szállodában van, ahová évekkel ezelőtt a férjével járt, aki màr hét éve meghalt. Soha sem fogadta el, hogy idősek otthonába került. A személyzet minden erőfeszítése ellenére az állapota az elmúlt napokban drámaian romlott – mondta egy zöld köpenyt viselő férfi a fehér egyenruhás nőnek. – Daniele gondozta ezekben a nehéz napokban, tán teljesen más szerepben látta őt is.

De mit beszélnek ezek az emberek? Kiről beszélnek?

 Már a taxiban vagyok. Még egy utolsó pillantást vetek a lakosztályom ablakára. Valaki van ott, gyertyát tart a kezében. Arca körvonalai kirajzolódnak a halvány gyertyafényben. Igazuk van, Daniele nincs itt, nem ő az, hanem Alberto, aki utoljára búcsút int nekem, miközben ez a fura taxi, amibe befektettek, szirénázva visz egy ismeretlen helyre.

 

 

 

 

 

 

Novella cím nélkül

– Mi a baj? – kérdezte a feleségem, Éva, miközben egy csésze gőzölgő kávét nyújtott át nekem. – Aggódsz valami miatt?

– Próbálok befejezést találni az új történetemnek, de nem tudok ráhangolódni. Biztos ez az esős idő akadályoz meg a koncentrációban. Ráadásul fáj a fejem.

– Mi a remekműved címe?

– Még nincs címe. Nagyban függ attól, milyen befejezése lesz – válaszoltam.

– Akkor idd meg a kávédat,és meglátod, jönni fog az ihlet – mondta Éva huncut mosollyal.

– Mintha olyan könnyű lenne. A főszereplők egy férfi és egy nő, akik sok év után újra találkoznak, és…

– Fogadok, hogy volt valami gyengéd érzés a kettejük között a távoli múltban – vágott közbe Éva.

– Nos, igen. Van valami javaslatod számomra?

– Nem, kedvesem, te vagy az író – mondta, miközben visszasétált a konyhába kezében a kávéscsészével. – Próbáld megkérdezni a lelkiismeretedet, talán az megmutatja a helyes befejezést.

Ez a megjegyzése a lelkiismeretemről elgondolkodtatott. Mire célozhatott vele? Lassan odasétáltam az ablakhoz, elhúztam a függönyt. Az eső szünet nélkül esett, a télbe forduló ősz lecsupaszította a kert összes fáját. A homlokomat az üvegnek támasztottam, a hideg érintés kissé csillapjtotta a migrénemet. Visszamentem a számítógéphez. Egy darabig ültem, bámultam a monitort,  rá kellett jönnöm, elfogytak az ötletek. Elakadtam.

– Kimegyek, járok egyet – szóltam a konyha irányába, ahol Éva éppen elmosta a csészéket, majd fogtam az esernyőt és egy kabátot. Kiléptem az utcára, remélve, hogy egy séta az esőben segítségemre lehet.

Kicsivel később leültem a Bár Mignone egyik asztalához a fűtött verandán az én dilemmámmal: a cím nélküli novella, melynek története nem a képzeletem szüleménye, hiszen személyesen érintett vagyok benne.

– Mit hozhatok Önnek? – lépett oda hozzám a pincér.

Egy zöldteát kértem, kevés citrommal, s figyeltem az esőben rohanó embereket. Amikor megérkezett a kellemesen meleg teám két szem keksz társaságában, kortyolgatni kezdtem, s közben végiggondoltam mindazt, amit a novellámban leírtam.

 

“… A férfi zavartan nézett körül. Megváltozott minden a környéken. Nem  csoda,hiszen több, mint harminc év telt el azóta, hogy erre járt. Felhőkarcolók nőttek ki a régi gyár helyén, bevásárló központok épültek, aluljárók, körforgalmak, melyek régen nem voltak ott. Már épp elérte a régi otthonát, amikor a szemközti járdáról egy középkorú nő kiabálására lett figyelmes, aki egy Fiat Puntóból szállt ki.

– Roberto,Roberto! Tényleg te vagy az? – kiabált, miközben átszaladt az úttesten, s amikor odaért, átkarolta a férfi nyakát.

Zavartan próbálta előhalászni az előtte álló nő arcát az emlékeiből. Végül fejét ingatva feladta.

– Mirella vagyok. Nem ismersz meg?

A név hallatán a férfi szíve kihagyott egy ütemet. Egy villanás,és egy pillanat alatt az a szőke fürtös, kékszemű lány arca jutott eszébe, akibe olyan nagyon szerelmes volt.

– Mit keresel errefelé? – kérdezte a nő.

Teljes zavarodottságában a férfi elmagyarázta, azért jött, hogy megnézze a lakást, ahol fiatalkorában laktak. Utána mindig is bérlők éltek benne, de most elköltöztek, fel kell újítani, és majd szeretné eladni.

– Maradsz pár napig? – érdeklődött Mirella.

– Nem, nem tudok. Sietnem kell most is, mert fontos programom van délután – mondta, láthatóan elfedve a találkozás okozta zavarát, és egy gyors kézfogással el is búcsúzott a nőtől. – Örülök, hogy láttalak, Mirella. Minden jót neked.

Miközben felhúzta a lakás redőnyeit, tekintete a túloldalon lévő épületre siklott, ahol Mirella éppen akkor nézett ki az egyik ablakon. El kell mennem innen, minél gyorsabban, gondolta magában, túl sok emlék tört rá hirtelen.

– Szabad? Bemehetek? – hallotta pár perc múlva a bejárat felől.

Roberto az ajtót nyitva hagyta, hogy minél több fény jusson be a lakásba, mivel az áramot kikapcsolták, és nem akart felrúgni egy festékkel teli kannát, mialatt az ablakhoz jut.

– A harmadikon lakik egy ismerősöm, hozzá indultam, és láttam, hogy nyitva van az ajtót – magyarázta Mirella.

– Gyere be – invitálta a férfi. – Vigyázz, mindenhol festékes dobozok, kannák vannak.

– Te jó ég, mennyi idő telt el… Ez volt a nappali, az meg ott a te szobád. Emlékszel, hány bulit rendeztünk itt? – nézett körbe a nő.

Persze,hogy emlékezett, hiszen minden vasárnap délután itt találkoztak a barátokkal, cigi, zene, süti, egy üveg Martini társaságában.

Férjhez mentél?Megnősültél? Kérdezték egyszerre, majd nevetni kezdtek.

– Itt voltunk, amikor szakítottunk – mondta a  nő elrévedezve.

– Vagyis, amikor elhagytál. Fogalmazzunk helyesen.

– Rendben. Szóval, amikor elhagytalak, azt hittem, helyesen tettem. Te egyetemre akartál menni, katonai szolgálat, és a családod elköltözött a környékről – sorolta Mirella.

– Ugyan már, ne kertelj, mondd el az igazat – horkant fel Roberto. – Azért hagytál el, mert szeretted a jó életet, és én nem sokat tudtam nyújtani neked. Emlékszem, egy szőke nyurga srác is udvarolt neked. Sportkocsival járt, míg én legfeljebb a bicikli csomagtartóján fuvarozhattalak volna. Biztos a szüleid vettek rá, hogy őt válaszd, ne a nincstelen Robertót.

– Tévedsz. A szüleimnek semmi köze sem volt a döntésemhez. Sőt, amikor elmondtam nekik, mérgesek voltak, mert kedveltek téged. Aztán két év múlva férjhez mentem, szültem két gyereket. Most elvált asszony vagyok, és egyedül élek. Persze azt hiszel, amit akarsz – mondta a nő, és könnyekkel a szemében kirohant a lakásból, Roberto pedig egy sóhajjal nyugtázta annak távozását.

Pár nap múlva ismeretlen telefonszámról keresték Robertót. Mirella volt az. A férfit meglepte a hívás.

– Honnan tudod a mobilszámomat? – kérdezte tőle.

– A vállalkozó adta meg, aki intézi a lakásod felújítását.  Csak azt akartam mondani, hogy ostobaság volt elfutnom. Ha legközelebb jössz ellenőrizni a munkákat, szívesen látlak újra – felelte Mirella. Néhány másodpercnyi csend után hangjában érzelmeket árasztva hozzátette – Tudnod kell, soha sem felejtettelek el.

Roberto sem felejtette el őt, az első szerelmet nem lehet elfelejteni. Azzal köszöntek el egymástól, hogy amint lehet, újra látják egymást. A beszélgetés után az emlékezete visszarepítette egy távoli, hideg, esős novemberi napra. Fájdalomtól gyötörve újra átélte azt a pillanatot, amikor Mirella elhagyta. Sebzett büszkeségét az eltelt évek alatt sem sikerült elfojtania. Úgy érezte, bosszút kell állnia. Néhány napot töltött a terv kidolgozásával, és csak akkor hívta fel a nőt, amikor úgy érezte, készen áll.  A terv összeállt. Megbeszélték, hogy egy közeli, vidéki panzió parkolójában találkoznak. “

 

Eddig van meg a történet. Kiittam a maradék teát, és azon gondolkodtam, vajon a két főszereplő között tervezett találkozó lezárhatná-e a novellát. Elhagytam a Bár Mignone-t, és elindultam hazafelé. Útközben meghoztam a végső döntést. Igen.

Amikor hazaértem, közöltem a feleségemmel, hogy másnap egész nap távol leszek. Szégyentelenül hazudtam, ráfogva mindent a munkahelyi kötelezettségeimre. Egész este nyugtalan voltam, éjjel nem tudtam aludni, mert a másnapi találkozóra gondoltam az én régi nagy szerelmemmel. A mellettem fekvő nőre néztem, akit a házasságunk alatt egyszer sem csaltam meg. És holnap?

– Miért nem alszol? – kérdezte Éva, miközben a homlokomat simogatta a sötétben. – Bánt valami?

Nem tudtam mit mondjak neki. Küszködtem a lelkiismeretemmel.

– Semmi komoly. Ne aggódj! – feleltem halkan. 

 

Késve, kissé álmosan érkeztem a találkozóra. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ő már ott volt, a Puntója mellett állt a parkolóban. Odajött hozzám, megölelt, látszólag nem bosszantotta, hogy elkéstem. Megcsókolta az arcomat, karon fogott, és elindultunk a fogadóba. Kiválasztottam egy asztalt távol a kíváncsi szemektől.

– Mindent tudni akarok rólad – mondta, és kezét a kezemre tette.

Épp színlelni akartam, kifejezni házasságom boldogtalanságát, amikor folytatta:

– Egyébként elvégezted az egyetemet? Lediplomáztál?

– Igen, elvégeztem, lediplomáztam.

– Miből?

– Politikatudományból – feleltem kurtán.

– Nehéz volt?

– Nem volt könnyű, mert munka mellett jártam az egyetemre. Éjszaka tanultam, ha tudtam, mert a lányaim gyakran voltak betegek, és sírtak. Szerencsére a feleségem sokat segített, magára vállalta a kutatás terhét a diplomamunkámmal kapcsolatban – magyaráztam. De miket beszélek? Vissza kell térnem az eredeti tervemhez, de valami letérített az útról. – Segítség nélkül nem ment volna. Csodálatos nő a feleségem, rajong értem és a lányainkért. – Nem értettem, hogyan jöttek ki a számon ezek a családomat magasztaló szavak azok után, hogy teljesen másként terveztem ezt a délutánt. Figyeltem az arcát.– A lányaim is lediplomáztak, már élik a saját életüket. Egyikük Párizsban dolgozik, tolmács a nagykövetségen. A kisebbik  légiutaskísérő az Etihad társaságnál.

– Milyen a feleséged, szőke?

– Nem, nem, nem szőke annak ellenére, hogy mint tudod, mindig is a szőke lányok vonzottak. Éva haja vörös, természetes vörös, és szürkéskék a szeme. Öt évvel fiatalabb nálam. Vékony, elegáns nő, a Nemzeti Bankban dolgozik. – Felszabadltan beszéltem, gyors egymásutánban, pontos mondatokkal. Aztán a befejező simítás. – Jövő hónapban ünnepeljük a harmincadik házassági évfordulónkat, de én még mindig úgyan úgy szeretem, mint az esküvőnk tapján.

Bólogatott, szinte alig szólt valamit az én úgynevezett előadásom alatt. Ő sok mindent megtudott rólam, én viszont alig hagytam őt beszélni. Amikor elbúcsúztunk, könnyes volt a szeme. Csalódottnak látszott, biztosan mást várt ettől a találkozótól. Őszintén szólva én is, hiszen teljesen másként terveztem, de azt hiszem, nagyon is jól végződött ez így.

Amikor hazaértem, a feleségemet a konyhában találtam. Megöleltem.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Igen, minden rendben. Mikor eszünk?

– Még legalább fél óra –felelte. – Későbbre vártalak.

–Rendben, akkor megyek, és befejezem a történetemet – mondtam, és a dolgozószobába indultam.

– Örülök neki. Biztos voltam benne, hogy a végére jársz.

Milyen furcsa, bekapcsolt számítógépet találtam, és a történet is nyitva volt. Elfelejtettem volna kikapcsolni az este?  Leültem, ezúttal tiszta elképzelésem volt, miként végződik Roberto és Mirella története.

– Először is a cím. Amikor a szerelem ….  Ez baromság… majd a végén.. – mondtam csak úgy, félhangosan magamnak, majd elkezdtem gépelni.

 

“Roberto késve és kissé álmosan érkezett a találkozóra. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. A nő már ott volt, a Puntója mellett állt a parkolóban. Odament hozzá, megölelte,  látszólag nem bosszantotta, hogy a férfi elkésett. Megcsókolta az arcát, karon fogta, és  elindultak  a fogadóba. Kiválasztottak egy asztalt távol a kíváncsi szemektől.

– Mindent tudni akarok rólad – mondta Mirella, és kezét a férfi kezére tette.”