Orsolya és Boni, a két elefánt (mese)

– Anya, elbújok megint – kiáltotta vidáman Boni, a kiselefánt, és futásnak eredt.

– Várj, te kis gazfickó, nem kergethetlek mindig, tudod, hogy már nem vagyok fiatal – korholta az anyja, Orsolya.

– De én imádok bújócskázni. Találj meg, ha tudsz! – zárta le a témát Boni, és már ment is keresni egy megfelelő fát vagy egy nagy bokrot, hogy elrejtőzzön.

Az anyaelefánt örült neki, hogy a gyermeke mindig ilyen vidám és gondtalan, de ő már nem bírt egész nap játszadozni vele, gyakran fáradtnak érezte magát, és szívesen pihent egy nagy fa árnyékában.  Ennek ellenére mindig szemmel tartotta, mert tudta, hogy sok veszély leselkedhet rá az erdőben. Különösen félt azoktól, akik az elefántagyar miatt vadásztak rájuk.  Azt nem is sejtette, hogy két férfi egészen más okból figyelte őket.

Körülbelül két órával korábban egy utazó cirkusz érkezett a közeli városkába, és egy nagy cirkuszi sátrat állítottak fel, ahol majd az előadásaikat tartani fogják. A cirkuszigazgató, a szigorú  Ponti úr volt.  Ősz haja a vállát verdeste, hosszú bajszát mindig felfelé pödörte, és vastag szivar lógott a szájában mindig. Soha sem volt egy kedves szava senkihez sem, folyton kiabált és  parancsolgatott.  Egyre azon járt az esze,  hogy minél több pénzt keressen, és kitalálta, hogy  egy elefántos műsorszámmal megújíthatná és kibővíthetné az előadást, ami biztosan több  nézőt becsalogatna a cirkuszi sátorba.

– Hozzatok nekem egy nagy, egészséges elefántot – utasította a cirkusz két mindenesét, Robit és Tobit.– Van rá egy hetetek, hogy megszerezzétek, különben mehettek új mukát és szállást keresni magatoknak.

Igen ám, de pénzt nem adott rá, hogy vegyenek elefántot, mert úgy tudta, hogy a közeli erdőben mezőkön elfántok is élnek, s ha Robi és Tobi elég ügyesek, tudnak belőlük fogni egyet. Így a két férfi elment az erdőbe, és meglátták a kis Bonit egy nagy bokor aljában megbújni. Gyorsan elkapták, rádobták a ngy hálót, amiből nem tudott kimenekülni, és felrakták egy teherautóra. Boni kétségbeesetten hívta az anyját, aki a hang irányába futott.  Amikor meglátta őt a teherautó platóján, ő is felmászott, és csatlakozott hozzá, nem is sejtve, hogy a teherautó elindul és hová viszik őket.

Amikor megérkeztek  a cirkuszba, a főnökük nagyon elégedett volt, azonnal parancsba adta, tanítsák meg Orsolyát lufikkal és labdákkal zsonglőrködni.

– Én nem vagyok zsonglőr, én elefánt vagyok – tiltkozott Orsolya, de Ponti úr megfenyegette, ha nem engedelmeskedik, elválasztják a kicsinyétől.

Mit volt mit tenni, Boni kedvéért  teljes erejéből elkezdett edzeni. Azonban nem tudta megtanulni a gyakorlatokat, ezért minden nap újabb és újabb fenyegetéseket, és ostorveréseket kapott. A cirkuszi gyerekek próbálták elérni, hogy Boni ne érezze magát egyedül az anyja  edzései alatt, és sokat játszottak vele. Különösen Iván kedvelte meg a kis elefántot,  és minden nap alig várta, hogy hazaérjen az iskolából és játszhasson vele, mert neki nem voltak igazi barátai, hiszen mindig ott járt iskolába, ahol éppen a cirkuszi előadásokat tartották, más-más városban. Lili és Dani azonban délelőttönként is vele lehetett, ők még nem jártak iskolába.

Egyik éjjel válatlan dolog történt. Füst kezdett szállni  Ponti igazgató lakókocsijából, és hamarosan tűz ütött ki. Orsolya gondolkodás nélkül odaszaladt a nagy vizeshordókhoz, megkezdi el az oltást, mire a többiek is megérkeztek, már nem csak a cirkuszigazgató lakókocsija égett volna le, hanem még a nagysátor is. Annak ellenére is hősiesen viselkedett, hogy megégett az ormánya.

Ponti úr megértette, hogy Orsolya bátorsága mentette meg. Látva, mit tett érte és a cirkuszért, mélységesen elszégyellte magát, hiszen ő nagyon csúnyán bánt az elefánttal az előző napokban. 

Szerencsére Orsolya ormánya gyorsan rendbejött, mindenki hálás volt, és szívből gratuláltak neki. Ponti úr úgy döntött, hogy elengedi a két elefántot, térjenek vissza az erdőbe. Attól a naptól kezdve ő is megváltozott. Türelmesebb lett a munkatársaival, és kedvesen bánt az állatokkal, sőt, már csak vacsora után szivarozott.

 

Az elveszett kék cipő (mese)

 

Egy takaros kis városkában élt a kalandvágyáról jól ismert detektív, Klara, és kutyája, Pippó, aki elkísérte és segítette őt a nyomozásai során. Együtt oldották meg a környék rejtélyeit, és találták meg az elveszett, ellopott tárgyakat.

Egy nap, amikor a Kennedy parkban sétáltak,  meglátták Lukát a kacsaúsztató mellett szomorkodni, sőt, igazán aggódónak látszott.

– Szia, Luka, miért vagy ilyen lehangolt? – kérdezte Klara.

–  Eltűnt a cipőm párja, nézd, csak a ballábas van itt –  emelt fel egy fél pár kék cipőt Luka. – Kerestem már mindenütt a parkban, de nem találtam meg. Hogy menjek így haza?

– Ne aggódj, segítünk  neked megkeresni!  Amikor levetted a lábadról, hová tetted le a cipőket?

–  Itt hagytam, ennél az eukaliptuszfánál, mivel itt mentünk be a fiúkkal a kis tóba, segítettünk a teknősöket átcsoportosítani, mert késő délután mossák a medencét – felelte Luka. – Amikor végeztünk, és visszajöttem ide,már csak egyik cipőt találtam.

Pippó szaglászni kezdett a fa körül, Klara pedig hosszasan fürkészte a fa körüli füvet. Néhány percnyi keresgélés után észrevett valamit.

– Nézd, Pippó, lábnyomok, és arra az ösvényre vezetnek, amelyen el lehet jutni a Pinétába, ahol sok a fa és a bokor. 

Pippó szimatolt, Klara pedig követte. A nagy meleg ellenére a Pinétában friss volt a levegő, madarak csicseregtek a fákon, és az egyik bokor alatt megláttak egy nyulat, aki egy menyéttel és egy nagytestű madárral beszélgetett. Amint meglátták az érkezőket, megszeppentek, már-már futásnak eredtek.

     – Szép napot, kedves állatok! Ne féljetek tőlünk, csak szeretném megkérdezni, láttatok-e egy kék cipőt, mert Luka nagyon szomorú nélküle.

– Kék cipőt nem láttunk – felelte a nyúl –, viszont pár gyerek a folyóban ugrál, kérdezzétek meg őket.

Klara megköszönte a tanácsot, és a folyóhoz indultak. Valóban volt ott három gyerek, akik a vízben szórakozva ugráltak.

–  Nem láttatok egy kék cipőt errefele? – kérdezte Klara a gyerekeket.

–  De igen, láttunk,  kicsivel ezelőtt lefelé vitte a víz, talán fennakadt valami ágon, köveken, ha siettek, még utolérhetitek – felelte egyikük.

Klara megköszönte, és Pippóval együtt beugrottak a vízbe, úgy követték a folyót, és minden kő mögé, ág közé benéztek, hátha elakadt valahol az a jobblábas kék cipő.

– Nézd, Pippó, ott van! – örvendezett Klara, mert észrevette a keresett lábbelit beszorulva a kövek közé. Pippó odaúszott, s egykettőre megszerezték a cipőt, s boldogan indultak vissza Lukához.

– Ez nem az én cipőm – mondta Luka azonnal.

– De kék – kiáltotta Klara.

    – Akkor se az enyém , nézd, az enyémen  négysoros a cipőfűző,  és az oldalán van egy fekete csillag gumiból. Ennek csak három soros a befűzője és nincs rajta csillag.

       – Igaz… –  sóhajtott Klara szomorúan. – Akkor ez kié lehet? Ezt is biztosan keresi valaki.

      Ekkor Pippó ugatni és ugrálni kezdett. Klara megfordult, és egy kis majom ült a közeli fa ágán, és a kezében tartott egy kék cipőt. Klara odament a fához, és megpróbált beszélni a majommal.

      – Milyen szép cipő van  a kezedben! Pont ilyen cipője van Lukának is, de sajnos csak a ballábas, mert a másikat elvesztette.  Látom, te ügyesebb voltál mint én, és előbb megtaláltad. Visszaadnád Lukának? Tudod, nagyon szomorú, mert enélkül nem tudja használni a másikat sem.

      A majom egy darabig gondolkodott, ide-oda forgatta a kék cipőt, majd azt mondta:

      – Visszaadhatom, amúgy sem tudnám használni,  nekem  nincs ilyen nagy lábam, csak nagyon megtetszett a színe. De kérek érte valamit.

    – Ó, persze, mit szeretnél, csokoládét, banánt?

     – Egyiket sem. Egy mesét szeretnék. Ha mesélsz nekem, megkapod a cipőt.

     Klara meglepődött, de belement az üzletbe. Leültek a fa alá, Klara,Pippó, Luka és a majom. A történet egy nyomozóról meg a kutyájáról szólt, akik egy barlangban megtalálták a kalózók kincsét, amit már százötven éve sokan szerettek volna magukénak tudni.

     A kis majomnak nagyon tetszett a mese, és mosolyogva  Luka kezébe tette a cipőt.aki azonnal fel is húzta. Elővett a hátizsákjából egy szép banánt, és a kis majomnak ajándékozta, aki azonnal meg is ette. 

    Így ért véget Klara és Pippó cipőkereső nyomozása. Itt a vége, fuss el véle.

 

Mindez Rossnak köszönhető 

– Ross, azonnal tűnj el onnan! – kiáltotta Vanna, látva, milyen állapotban vannak szeretett ciklámenjei. A levelek és a virágok kissé összenyomódtak, Ross pedig nem akart engedelmeskedni, tovàbbra is kényelmesen feküdt az árnyékában. Gyönyörű vörös macska volt, aki tudta, hogy a gazdája imádja.  

Vanna gyengéden kiemelte az állatot a virágok közül, és bevitte az erkélyről a lakásba, betette a kosarába, majd eltűnt a szobaajtó mögött. Néhány perc múlva azonban visszatért. 

• Ross, most el kell mennem, de pár óra múlva itthon leszek. Légy jó fiú, és ne menj  a függönykarnisra. 

A macska mélabúsan nyújtózkodott és unottan ásítozva nézte, amint Vanna elhagyja a lakást. „Ez a lány találhatna magának valakit ahelyett, hogy mindig a sarkamban lóg. Ross, ne csináld ezt, ne csináld azt, vigyázz itt, vigyázz ott, ne menj oda, gyere ide, de ha csak folyton a könyveket bújja, meg a laptopját kopogtatja, sohasem fog találni senkit. Azt hiszem, nekem kell kezembe venni a dolgot, és keríteni neki valakit. Amint itthon lesz, és ki tudok menni az erkélyre, máris belevetem magam a munkába. Nézzük csak, ki jöhetne számításba!  Talán az a srác a hegedűvel? Egy próbát megér.” 

Vanna a nagybátyjától örökölte azt a kis lakást abban a nagy házban, és magával hozta szeretett macskáját is. Ross hozzászokott a vidéken való barangoláshoz, és eléggé bezártnak érezte magát az új helyen. Egyetlen szórakozása az volt, hogy amikor kimehetett az erkélyre, átugorhatott a szomszédokéra is. A gazdáját azonban aggasztották ezek a kirándulásak, hiszen a negyedik emeleten laktak, s bár Ross nagyon ügyes kötéltáncos volt, de rá sem mert gondolni, mi lenne, ha elhibázná az ugrást. Vanna otthon dolgozott műfordítóként, s emiatt ritkán mozdult ki a házból, így a macskát is felügyelni tudta. Ross el-eltűnt, de mindig visszatért. 

 A jobboldali szomszéd lakásban időnként valaki hegedült. Volt, hogy napjában többször is, de előfordult, hogy egy hétig sem lehetett hallani. Bár Vanna nem igazán értett a zenéhez, de azt sikerült megállapítania, hogy az illető nem egy nagy virtuóz. Ross gyakran szunyókált a szomszéd erkélyen is, különösen olyankor, amikor nem volt otthon az illető, pedig a virágláda üresen állt, és semmi sem adott árnyékot. Csupán egy valaha fehér színű, de már eléggé megsárgult műanyag szék árválkodott ott, azon szokott heverészni. Vanna személyesen még sohasem találkozott a szomszéddal, csupán annyit tudott róla, hogy Orlando Pozzinak hívják, amit az ajtaján lévő kis tábláról olvasott le. Mindenesetre elhatározta, ha egy nap összefut vele a folyosón, megkéri, hogy este tíz után, ha lehet, már ne hegedüljön. Pár héttel később, hogy ideköltözött, egyik este beszélgetést, női nevetgélést hallott a szomszéd erkély irányából. Nem akart udvariatlan lenni, kimenni és bemutatkozni, Vanna vagyok, az új lakó, inkább becsukta az erkélyajtót is, nehogy azt gondolják, hallgatózik. Egyik délután a lift szokásához híven nagyot horkantva megállt, hogy majd kopogós lépések haladtak el az ajtaja előtt, és a szomszéd ajtóban zörrent a kulcs. Paganini hazatért, gondolta Vanna. 

– Ross, légy óvatos, a szomszédunk megérkezett, ne ugrándozz az erkélyén, lehet, nem szereti a macskákat – figyelmeztette a négylábút, aki azonnal felugrott, mintha a legfinomabb eledelt tették volna a tányérjába. Térült-fordult, végül kisomfordált, elfeküdt a leander árnyékában, és kidolgozott egy haditervet. 

„Felbukkanhatnék az erkélyén, miközben éppen kint üldögél, így kiderül, hogy szereti-e a macskákat. Ha elzavar, szóba se jöhet a gazdám udvarlójának. Csakis macskaszerető lehet az illető. Igen, remek, már csak meg kell várni, hogy kijöjjön, vagy legalább kinyissa az erkélyajtót.” 

Nem kellett sokáig várakoznia. Néhány perc múlva már fürgén átugrott a szomszédhoz. Leült a székre és várta, hogy kijöjjön, az ajtó már nyitva volt, majd lépéseket hallott, és közeledett a férfi hegedűvel a kezében. Megállt a nyitott erkélyajtónál. Épp el akarta kezdeni a „cincogást”,  amikor észrevette a macskát. 

– Ah, egy látogató! Lefogadom, hogy arról a szép virágos erkélyről ugrottál át ide. Ügyes! Menj szépen haza, mielőtt még a gazdád keresni fog. Sicc, sicc – mondta, mire Ross fájdalmasan elnyávogta magát. – Most mi van? Nem akarózik hazamenni? 

A macska meg se moccant, helyette ismét nyávogott, mert arra gondolt, ebből se lesz már szerelem. Ám ekkor a férfi letette a hegedűt és a hegedűvonót, majd odalépett hozzá. 

– Na jó, nem bánom, kicsit még maradhatsz, de ne ess túlzásba – azzal megsimogatta az állat fejét. –  Én Orlando vagyok, s ha jól látom a nyakörveden, téged pedig Rossnak hívnak. Biztosan a szép vörös bundád miatt.  

A macskának tetszett a simogatás, dorombolni kezdett, Orlando elnevette magát, majd visszatért a lakásba, leült egy székre, és hegedülni kezdett. Ross megérezte, hogy odahaza már készül a finom vacsora, ezért se szó se beszéd, hazaugrott. Majd legközelebb folytatjuk, talán még összejön a dolog. Első lépés megtéve, gondolta. 

Orlando tulajdonképpen szerette a macskákat is, a kutyákat is, de a munkája miatt gyakran volt távol, emiatt nem gondolt arra, hogy kisállatot tartson. Általában négy-öt napra utazott el, de előfordult már kéthetes külföldi tartózkodás is. Szerette az életét, mindig mozgásban volt, s a barátnője is emiatt adott neki ultimátumot. Azt mondta, vagy abbahagyod ezt az örökös utazást, vagy szakítunk. Szakítottak, különösebb megbánás nélkül. Talán nem ő volt a megfelelő nő számára. Nem volt vörös a haja, és szeplői sem voltak, holott neki leginkább azok a lányok tetszettek. A hegedű az apjáé volt, aki szenvedélyesen szerette a zenét. Ő sajnos nem értett hozzá olyan jól, mint szerette volna, s tudta, bőven vannak hiányosságai. Amikor észrevette, hogy a macska már nem ül a széken, hiányérzete támadt, s remélte, hogy hamarosan újra meglátogatja. 

Vanna és Ross másnap reggel indultak vidékre, meglátogatni a mamit és a papit. Ross egész nap futkosott a régi kedvenc helyeken, el is feledkezett arról, hogy kidolgozza a Hogyan kerítsünk udvarlót elnevezésű haditerv következő lépését. Igaz, bőven volt még rá ideje, hiszen csak két nap múlva tértek vissza a városba, s addigra Orlando ismét elutazott. Így jártál, Ross, gondolta a macska, most kénytelen leszel várni pár napot. 

Négy nap múlva Orlando visszatért, és felhúzta az erkélyajtón a redőnyt. Ross meghallotta a zajt, tudta, hogy a szomszéd megérkezett. Azonnal ment volna, de Vanna nem volt otthon, hogy kiengedje. Idegesen járkált a lakásban a bejárati ajtó és az erkélyajtó között. Nemsokára a hegedű hangjai is felcsendültek, és Vanna még mindig nem volt sehol. Orlando kíváncsian kémlelte az erkélyt, várta a macska feltünését a műanyag széken, s amikor végre felbukkant, örömmel nyugtázta, hogy minden rendben. Kinyitotta az erkélyajtót, üdvözölte Rosst, majd folytatta a hegedülést. A macska bemerészkedett a lakásba, és leült Orlandoval szemben a szőnyegre. Időnként a hegedűszó szinte sikoltott a hamisságtól, olyankor a mancsaival befogta a füleit és nyávogott, így fejezte ki nemtetszését.  

• Igazad van, tényleg rémes – nevetett Orlando látva Ross reakcióját, de folytatta a játékot.  

     Egy borzalmas elnyújtott sikító hang annyira megijesztette a macskát, hogy rémülten felugrott a kisasztalra, és lelökte az ott lévő vázát, teli torokból nyávogott tovább, még a szőre is az égnek állt. Orlando hiába próbálta vigasztalni, nem ment vele semmire, inkább az állat mérgesebb lett, felpuposodott háttal fújt és prüszkölt. A férfi már nem tudta mitévő legyen, elhagyta a lakást, és becsengetett a szomszédba. 

      –  Elnézését kérem, a macskája... – kezdte, de elakadt a szava, amint meglátta Vannát.  A nő arca eszébe juttatott egy gyerekkori emléket, amikor egy kislány keservesen sírt a lépcsőházban, a bejárati ajtó mögött, mert pár ijesztő farsangi jelmezes megkergette. Vörös haját, könnyektől csillogó smaragd szemeit, arcán vidáman játszadozó szeplőit nem felejtette el azóta sem. Éppen csak megtudta, mi történt, miért sír, amikor megjelent a kislány anyukája, valahonnan az emeletekről tartott lefelé, és elhagyták az épületet. Nem tudta ki volt, hogy kerültek abba a házba, de álmában gyakran visszatért az az arc, és minden lányban őt kereste. 

Vanna nem is hallotta, mit mondott az a férfi az ajtaja előtt, megbabonázva nézte azt. 

     – Te vagy az? Az én hősöm? Te mentettél meg a jelmezesektől – mondta csodálkozva, hiszen ő sem felejtette el annak a barna hajú fiúnak az arcát, kedves és megnyugtató hangját. Gyakran gondolt rá, vajon ki lehetett, különösen azóta, hogy beköltözött a nagybátyja lakásába. Ott lakik-e valamelyik lakásban, vagy véletlenül látta csak meg, hogy segítségre van szüksége és emiatt jött utána a házba. De mégsem csengethetett be mindenkihez keresve őt, hiszen már sok év eltelt azóta.  

Álltak az ajtó előtt, mosolyogva nézték egymást, már-már közeledtek egymás felé, amikor a rémült, eszeveszett macskanyávogás megtörte a varázslatot. 

  – Ross? – kiáltotta Vanna. – Hol vagy? 

        – Épp az előbb mondtam volna, hogy … – szólt Orlando, kézenfogta Vannát, és rohantak a férfi lakásába. 

Ross amint meglátta belépni őket, azonnal jobb kedve lett, párat még nyávogott Vanna karjaiban, majd leugrott, és kimasírozott az erkélyre, elégedetten elfeküdt a fehér műanyag széken, onnan figyelte az eseményeket. Én megtettem, ami tőlem tellett, most rajtatok a sor, gondolta. Csókoljátok már meg egymást. Így ni! 

Ennyit erről, zeneszó, esküvő, gyerekek... És ahogy a végkifejletben mondják, boldogan éltek, amíg meg nem haltak.