A lila bőrönd

Emma alig ért haza a munkából, amikor megszólalt a telefonja.

– Óh, ne… Mi a fenét akar ilyenkor?   – kiáltott fel, ugyanis a főnöke kereste. Nem tehette meg, hogy ne válaszoljon.

– Dr Marchi vagyok. Emma, neked kell holnap Párizsba utaznod. Dario telefonált, karambolozott a motorral, eltörött a lába.  Elintéztem mindent, átirattam a nevedre a repülőjegyet, a szállodát,  átküldtem neked mindent email-ben – mondta a férfi üzleties hangnemben.

– Rendben, Dr Marchi – válaszolta némi lelkesedést színlelve. Igaz, mindig is el akart jutni Párizsba, de nem üzleti ügyben, ahol minden perc szigorúan be van osztva, és nem ilyen ripsz-ropsz hirtelen módon, és még Charlie felügyeletét is el kell intéznie.

Charlie a macskája volt. Biztosan el lenne négy napig egyedül is, hiszen az automata adagolókkal ellátná magát száraz eledellel és vízzel, végszükség esetén a  macskawc is kibírná a négy napot alomcsere nélkül, de nyugodtabb lesz, ha időnként a szomszédasszony átjön hozzá, és ellenőrzi őfelségét. Mici néni mindig örömmel elvállalta, s ezúttal sem mondott nemet.

Emma levette a szekrény tetejéről a bőröndöt. Évekkel korábban Giorgio ajándékozta neki, amikor nászútra mentek Indonéziába, s hogy biztos legyen abban, Emma mindig meg fogja azt találni, azt a rondalila színű koffert, kötött egy fehér szalagot a fogantyújára. Emma mindig is abszurdnak tartotta Giorgio félelmét, és többször is megpróbálta kioldani azt a fehér masnit, de valószínüleg inkább megszokásból, mint meggyőződésből, a masni a helyén maradt. Azon az estén többször is kinyitotta és becsukta a szekrényajtókat, számtalanszor be- és kicsomagolta a bőröndöt, ruhákat próbált fel aszerint, milyen időjárást jósolt a meteorológia a következő négy napra, de éjfélre a bőrönd készen állt, mehetett pár órát aludni.

Amikor Párizsban a poggyászkiadó futószalag mellett várakozott, és meglátta a  rondalila bőröndöt érkezni, könnyedén leemelte, s elindult az Exit felirat irányába. Csak akkor vette észre, hogy nincs rajta a fehér masni, amikor a taxis beemelte azt a csomagtartóba. Biztos a repülő ki- bepakolásánál esett le róla, gondolta, és egyáltalán nem hiányzott  neki.  A Hotel Mercure-ba volt a szállása, Boulogne-Billancourt városrészben. A negyvenperces út alatt kissé álmosan szemlélte a várost a taxi ablakából.

A hotelszobában első dolga az volt, hogy lerúgta a magassarkú cipőt a lábáról, ledobálta a ruháit az ágyra, és a fürdőszobába ment felfrissülni. Amikor törölközőbe csavarva visszatért a szobába, és kinyitotta a bőröndöt, rémülten felkiáltott:

– De kié ez a bőrönd? De.. de… Ilyen nincs!  – ugyanis csupa férfiholmit talált. Öltönyt, ingeket, nyakkendőt, elegáns bőrcipőt, borotválkozós nesszeszert. Meglátta bőrönd oldalán a kis fehér táblácskát. Marco Venturi, Róma, via Giulia 45.– Biztosan egy másik utas ugyanarról a repülőről…. Nem mehetek el abban a ruhában a megynyitóra, amiben utaztam! Sürgősen vissza kell szereznem.

Azonnal a telefonjáért nyúlt, kikereste a reptér elveszett csomagok részlegét, hogy megtudja, adott-e le valaki egy tévedésből elvitt lila bőröndöt, tán egy bizonyos Marco Venturi Rómából. 

– Telefonáljon egy óra múlva  – mondta az ügyintéző. – Egyelőre nincs lila bőrönd, de akár ki is hozhatja az önnél lévőt a repülőtérre, lehet, addigra már a magáé is itt lesz.

Még van pár óra, az alatt megfordul, s ha  nem lesz meg a holmija, kénytelen lesz venni valamit amiben meg lehet jelenni egy konferencián, gondolta.

Gyorsan felöltözött, felkapta a bőröndöt, remélve, hogy a hotel előtt talál taxit. Amikor a recepcióhoz ért, meglátta azt a helyes pasast a reptérről, akivel többször is összenéztek, amikor izgatottan várták a késve induló párizsi gépet. A férfi is észrevette Emmát.

– Micsoda véletlen, hogy te is ebben a szállodában vagy, akkor még biztosan összefutunk – mondta mosolyogva. –  Bocsáss meg, de sürgősen el kell intéznem valamit, azt hiszem, rossz bőröndöt hoztam el a reptérről.

Emma ekkor a férfi mellett várakozó bőröndre nézett: rondalila,  fehér masni. Semmi kétség, az övé. Elnevette magát.

–  Te vagy Marco Venturi? – kérdezte, mire a férfi bólintott. –  Akkor ez itt a tied – tolta a férfi felé a nála lévő bőröndöt. – Megkaphatnám az enyémet?

– Igen, persze! Ezer örömmel.

Amikor kicserélték a koffereket, újra összenevettek.

– Emma vagyok. Akkor örülök, hogy ilyen gyorsan megoldódott a probléma. Biztosan látjuk még egymást a következő napokban. Most én kérek elnézést tőled, de délután mennem kell egy rendezvényre, és még át is kell öltöznöm.

– Igen, nekem is. Nos…  akkor szép délutánt – mondta Marco, és a lány után nézett, aki az emeletre vezető lépcső felé indult. Biztosan nem a kilencedik emeleten van  Emma  szobája, gondolta. Sóhajtott egy nagyot, és a lift irányába indult. Megnyomta a kilences gombot, és elnevette magát. Tehát nem csak nekem van ilyen rondalila bőröndöm. Először azt hitte, valaki fehér masnit rakott a bőröndjére, de amikor kinyitotta és csupa női dolgot talált benne, rájött, hogy senki sem tett oda semmi masnit, egyszerűen más bőröndjét vette le a futószalagról, mert csak a színére koncentrált.

Emma időben, elegánsan megérkezett a konferencia megnyitójára, és leült a legközelebbi üres helyre. Amikor a szünetben mindenki megindult a büfé felé, ismét összefutott Marcóval.

– Emma? Te itt? – kérdezte a férfi meglepődve. – Ne mondd, hogy ugyanannál a cégnél dolgozunk, és a mai napig soha sem futottunk ott össze!

–  Én az A.G. Mopler-nél dolgozom, és a Green Irodaház ötödik emeletén vagyunk, Rómában.

–  Én is az A.G. Mopler-nél dolgozom, szintén Rómában, viszont mi a Garbatellán vagyunk, kicsit távol a Green-től.Van már esti programod? A megnyitó után sétálhatnánk egy jót a Szajna parton, beülhetnén valahova megünnepelni a bőröndcserét. Mit gondolsz róla?

Emma szeretett volna valami érdekeset mondani, de nagy zavarában  csak annyit tudott, hogy “Rendben, mehetünk”, miközben szinte elolvadt Marco meleg barna szemeiben. A délután hátralévő részében nem is figyelt arra, ki mit mondott a megnyitón, két szálon őrlődött. Egyrészt utoljára két éve volt vacsorázni egy férfival, még Giorgióval, nem sokkal a válásuk előtt, s akkor tudta meg, hogy a férje mással képzeli el a jövőjét, nem vele. Másrészt tetszett neki Marco, de amióta ekkorát csalódott Giorgióban, nem igazán mert új kapcsolatot kezdeni senkivel. Azonban azon az estén Marco mellett teljesen elfelejtette a volt férje árulását, jól érezte magát. Miért ne adna egy esélyt neki is, és saját magának is?

Délelőttönként együtt mentek a konferenciára, délutánonként együtt fedezték fel Párizs nevezetességeit. Miután visszatértek Rómába, utána is rendszeresen találkoztak egymással, és Marco összebarátkozott Charlie-val, a macskával, aki amúgy nem igazán szerette az idegeneket.  Emma boldog volt, s arra gondolt, mindezt Dario lábtörésének és a bőröndcserének köszönheti.

Semmi sem történik véletlenül.

 

 

 

 

 

 

Mese a tyúkról, aki színésznő akart lenni

Volt egyszer egy baromfi udvar  a zöld dombon lévő ház mellett. Itt lakott Gilda is, aki ránézésre olyan volt, mint a többi tyúk, azonban míg azok gabonát csipkedtek, tojásokról és tollakról beszélgettek, Gilda órákat töltött a pocsolya előtt, tükörként használva azt. Pimaszul járkált, hajlongott, énekelt, és tiszta hangon kiabált:

– Hölgyeim és uraim, itt látható a világ legtehetségesebb tyúkja – majd meghajolt a képzeletbeli közönség előtt.

A többi tyúk ugratta:

– Hagyd abba, Gilda, soha sem leszel színésznő,csak egy közönséges udvari tyúk vagy.

– Mondjátok csak, nem érdekel, mert minden sztárnak vannak kritikusai. Én dicsőségre születtem – válaszolta nekik.

 

Egy nap a kerti sövény mögött rejtőzve egy róka kémlelte a tyúkudvart. Ravasz, sunyi állat révén minden gondolata egy kiadós ebéd vagy vacsora körül forgott. Meghallotta Gildát énekelni, és látta hajlongani, ekkor zseniális ötlete támadt, híres rendezőnek adja ki magát, és elcsalja őt a tyúkudvarból. Feltett egy kerek szemüveget, és egy kalapot, amelyeket egy gondatlan gazdától lopott el pár nappal azelőtt,  és elegáns léptekkel besétált a tyúkok közé.

– Jó reggel, kedves hölgyeim – köszöntötte őket. – Én Volpini vagyok, a neves olasz filmrendező, és főszereplőt keresek a következő filmemhez, amelynek A tyúkól sztárja lesz a címe.

A tyúkok hitetlenkedve néztek egymásra, nem értették, mit keres náluk egy rendező, Gilda azonban örömében felkiáltott:

– Ó, egy rendező! Végre fel leszek fedezve. Tudtam, hogy előbb-utóbb fény derül a rendkívüli tehetségemre.

A róka ravaszul elmosolyodott, és azt mondta:

– Szükségem van egy bátor, tehetséges és gyönyörű tyúkra, mint amilyen kegyed is. Hajlandó eljönni velem, hogy kipróbálhassuk a tehetségét a színpadon is?

A többi tyúk megpróbálta lebeszélni Gildát, hogy ne menjen el vele, mert akár rendező, akár nem, akkor is róka, és a rókákban nem lehet megbízni, de Gilda nem hallgatott rájuk.

– Semmit  se tudtok a show-bizniszről, ez az én esélyem – azzal gondolkodás nélkül követte a rókát, aki egy szép kerek erdei tisztáshoz vezette, mondva, hogy az igazi színpad is ilyen szép kerek, ezért lesz itt  a próba. – Készen áll, hölgyem?

– Igen, kezdhetjük.

– Akkor kiáltozzon teli torokból, hogy segítség, itt a farkas – adta az utasítást a róka.

Gilda párat krákogott, hangpróbát tartott, utána kiterjesztette szárnyait, majd kiabálni kezdett:

– Segítség, itt a farkas, valaki mentsen meg! – hangja tisztán visszhangzott az erdőben, nagyon valóságos volt, a róka felkacagott.

– Milyen szép, milyen élethű. E jelenet után jöhet a befejezés… a hasamban!

Ám ekkor egy farkas bukkant elő a sűrűből, mert meghallotta a kiabálást.

– Micsoda szerencse – morogta fogait vicsorgatva.  – Egy tyúk meg egy róka együtt, két legyet ütök egy csapásra.

A róka elsápadt.

– Állj, én nem vagyok ennivaló.  Én… én egy rendező vagyok!

– Rendező vagy nem rendező, ez engem nem érdekel, én éhes vagyok – azzal üldözőbe vette a rókát, aki őrülten cikázott a fák között.

Gilda először azt hitte, mindez a készülő film része, de látva a rendező halálsápadt arcát és kétségbeesett menekülését, rájött, ennek fele sem tréfa, és nagyon  megijedt. Össze-vissza csipkedett mindent maga körül, még a farkas lompos farkába is belecsípett, amikor ott szaladt el mellette üldözve a rókát. Nem csoda, hogy fel is szisszent, hogy “micsoda egy pimasz tyúk vagy, de amint elkaptam a rókát, te következel”.

Kihasználva a káoszt, Gildának sikerült felugrania egy alacsony faágra, és onnan kiabált.

– Ó, egek, ez aztán az igazi élet. Akár filmet is lehetne róla forgatni.

  

A farkasnak nem sikerült elkapnia a rókát, s a kiáltozó és csipkedő tyúkhoz még közel menni se volt bátorsága, ezért  meggondolta magát, és elsomfordált onnan. A róka nem hogy megköszönte volna, hogy az ordas inkább  más ebéd után nézett, azt ordibálta:

– Ostoba tyúk! Ez a te hibád! Ha  nem kiabáltál volna olyan hangosan, a farkas nem jött volna ide.

– Ellenkezőleg – vágott vissza Gilda. –  Az előadásom annyira élethű volt, hogy még a farkas is elhitte. Inkább elment, mert a tehetségemmel amúgy se tudott volna versenyezni.

A róka legyintett egyet, azt gondolva, micsoda egy beképzelt tyúk ez a tyúk, és eltűnt a bokrok között, Gilda pedig elindult hazafelé.

A tyúkudvarbaban kicsit hitetlenkedve hallgatták Gilda elbeszélését arról, miként mentette meg a rókát a farkastól, örültek neki, hogy épségben visszatért.

      – Bravo Gilda, ügyes voltál, igazi sztár – kiabálták a tyúkok, s attól kezdve Gilda még többet énekelt, verset szavalt, táncolt, készült élete nagy szerepére.

A róka pedig megtanulta a leckét, nem könnyű becsapni egy fantáziadús tyúkot, lehet, más foglalkozás után kellene néznie.  Tán igazából meg kellene próbálnia filmrendezővé válni. 

 

Miért van az állatoknak farka (mese)

Biztosan hihetetlen, de nagyon sok évvel ezelőtt az állatoknak nem volt farka.Igen,jól értettétek, semmi farok! Még egy icike picike sem, s  emiatt nagyon szomorúak voltak.

A tehén, a róka, a ló, a kutya, a macska, és a malac egy baráti csapatba tartoztak, és arról beszélgettek, milyen jó lenne, ha lenne farkuk. A tehén azt mondta, azért kellene egy farok neki, hogy legyen mivel elhessegetnie a legyeket.A ló és a szamár is ugyanezt gondolta. A kutya pedig azért szeretett volna farkat, hogy örömében legyen mit csóválnia. A macska meg azt mondta, fenséges külsőt adna neki egy felfelé tartott farok.  Másnap meghallották, hogy a közeli városban  vásár van, ahol különféle farkakat is lehet kapni.Valóban rengeteg farok volt: nagy, kicsi, rövid, hosszú, fényes, sima, érdes, pomponos, bozontos, egyenes, görbe, kunkori, fehér, fekete, barna, vörös, foltos, pöttyös, ezernyi féle és fajta.

– Ezt látnom kell – mondta a róka, és elrohant a szomszéd városba, egyenesen a vásárba, ott is ahhoz a sátorhoz, ahol a farkakat kínálták. Ki is válaszasztotta a legbozontosabbat és legvörösebbet.

Hazafelé összetalálkozott a kutyával, aki látva a róka gyönyörű vörös farkát, felkiáltott:

– Ó, egek, micsoda pompás farok! Mit gondolsz, maradt még?

– Persze, persze, van még sok, de a legszebbet elhoztam – nevetett a róka.

A kutya azonnal futott a vásárba, talált is egy szép fekete szőrös farkat, ami nagyon megtetszett neki, sokáig illegett-billegett, gyönyörködött az árnyékában. Hazafelé összetalálkozott a macskával, aki látva a kutya farkát, felkiáltott:

– Ó, egek, micsoda pompás farok! Mit gondolsz, maradt még?

– Persze, persze, van még sok, de a legszebbet elhoztam – vakkantotta a kutya.

A macska azonnal futott a vásárba,  egy darabig keresgélt a farkak között, aztán talált egy szép hosszú szürkés cirmos farkat, olyan volt, mint egy selyemkígyó, rettenetesen megörült neki. Hazafelé találkozott a lóval, aki látva a macska selymes farkát, felkiáltott:

– Ó, egek, micsoda pompás farok! Mit gondolsz, maradt még?

– Persze, persze, van még sok, de a legszebbet elhoztam – dorombolta a macska.

A ló elügetett a vásárba, és kiválasztott magának egy szép hosszúszűrú farkat, ami olyan volt, mint egy hosszúra nőtt szakáll, egész jól illett a sörényéhez. Hazafelé találkozott a tehénnel, aki látva a ló farkát, felkiáltott:

– Ó, egek, micsoda pompás farok! Mit gondolsz, maradt még?

– Persze, persze, de már nem volt olyan nagyon sok, úgy hogy siess, mert máshonnan is érkeznek állatok. A legszebbet elhoztam.

Megijedt a tehén, hogy a végén ő marad csak farok nélkül, ezért elkocogott a vásárba. Igaza volt a lónak, mert a legszebbek valóban már elkeltek. Sokáig túrkált a maradék farkak között, amikor végre rátalelt egyre, aminek bojthoz hasonlított a vége. Valami más fajtát képzelt el magának, de azt gondolta, legyeket csapkodni, elijeszteni ez is megteszi.

Mire a malac odaért a vásárba, neki már csak egy kicsi kunkori farok jutott. De nem szomorkodott emiatt, sőt, ellenkezőleg, nagyon büszke volt rá, azonnal magára tűzte, és úgy sétált hazafelé,  mint egy király.

Hiszed vagy sem, de így történt, hogy minden állat talált magához illő farkat, s azóta is büszkén viselik azt.

 

 

 

Zsófi, Zeb és a levendulamező

A nap épp lenyugodott a dombok mögött, narancssárga és lila árnyalatokra festette az égbolt alját. A levegő tele volt virágillattal. A nyolcéves Zsófi a házuk közelében lévő nagy levendulamező ösvényén futott hazafelé. A kislány imádta azt a mezőt, különösen nyáron, amikor méhek zümmögtek a virágok között, és a pillangók könnyedén táncoltak. Gyakran leült, vagy elfeküdt a puha fűvön, és vidáman nézegette a felhők alakjait. Már majdnem elérte a házukat, amikor a levendulabokrok között halvány zöld fény derengett. Furcsának találta, mert még soha sem látott ilyet, ezért óvatosan közeledve lehajolt, és meglátott egy kerek fényes gömböt, abból érkezett a zöld fény. Nem volt nagy, csupán akkora, mint az ő feje, vagy mint egy kisebb tök. Hirtelen az a kerek valami fura hangot adott, olyan volt, mint egy böfögés.

– Ki van ott? – kérdezte a kislány halkan, kicsit ijedősen. Leginkább szeretett volna elfutni, de a kiváncsisága erősebb volt, mint a félelme. Ekkor a kerek gömb kinyílt, akár egy virág, és egy apró lény bukkant elő. Nagy kék szemei voltak, két csáppal a feje tetején, mint a csigáknak, és átlátszó zseléhez hasonlított a teste.

–  Helló – visította az idegen lény. –  Zeb vagyok, és nagyon messziről jövök. Azért landoltam itt, mert elfogyott az űrhajóm energiája, fel kell töltenem, máskülönben nem jutok haza.

– Én Zsófi vagyok . Te.. te tényleg onnan fentről jöttél? – kérdezte a kislány és az égbolt felé mutatott, mire Zeb hevesen bólogatott. Ekkor hangosan korogni kezdett a gyomra. – Csak nem vagy éhes?

– Az én bolygómon cukorfelhőket és csillaglevest eszünk, meg szivárványt harapunk, de itt… itt nem tudom, hogy mi a jó, mit lehet enni, inni, de szívesen kipróbálnék valami földi eledelt – magyarázta Zeb.

– Jól van, akkor most elszaladok haza, de hamarosan visszajövök. Hozok neked földi kaját, te meg közben arra ügyelj, nehogy észrevegyenek az emberek. Nem szeretném, ha úgy járnál,mint E.T.

– Ki az az E.T. ? Sose hallottam róla – nézett Zeb Zsófira, és a csápjait ide-oda mozgatta.

–  Ő is egy távoli galaxisból érkezett, földi növényeket jött tanulmányozni, de az űrhajójának sürgősen el kellett repülnie, mert észrevették az emberek, emiatt  E.T. itt ragadt, nem tudták megvárni. Gyerekek mentették meg, és sikerült üzenetet küldenie haza, így elindult egy űrhajó érte, tudva, hogy nem történt vele semmi baj. Mielőtt azonban megérkeztek volna a társai, az emberek felfedezték, és különféle kísérleteket akartak rajta végezni, szinte már halálán volt, amikor ugyancsak a gyerekek megszöktették, és elvitték arra ahelyre, ahová  megérkeztek a társai az űrhajóval, így szerencsésen hazajutott, szívében Eliot és testvérei iránti szeretettel, és egy cserép virággal - hadarta a kislàny.

– Milyen szép történet. Akkor én most ide leülök, és várlak – mondta Zeb, Zsófi pedig hazaszaladt.

Zsófi hamarosan visszatért egy kis hátizsákkal, melyben hozott egy téliszalámis szendvicset, egy banánt, és egy kis üveg vizet. 

– Tessék! Egyél – nyújtotta  Zeb felé az ennivalót, de egykettőre rájött, hogy a szendvics nagyobb, mint az űrlény, ezért kis darabkákra törte. Zep először alaposan megforgatta az első darabot, megszagolta,csak utána evett belőle.

– Mmm, olyan az íze, mint a szivárványnak – kiáltotta csillogó szemekkel, végül megkóstolta a vizet is, és bár íztelennek találta, de azt mondta, hogy kellemes hűsítő a fogyasztása.

Együtt ettek, ittak, és Zeb mesélni kezdett a távoli galaxisról, ahonnan érkezett, az éneklő virágokról, és hogy minden élőlény repülni tud, akár van szárnya, akár nincs.  Zsófi lenyügözve hallgatta.

– Milyen más dolgokat esztek még ezen kivül? – érdeklődött Zeb.

– Ó, sok mindent eszünk. Én leginkább a téliszalámis kenyeret szeretem, amit most te is ettél, de imádom az eperlekváros kenyeret is, a bundás kenyeret is, a tejbedarát, palacsintát, aranygaluskát és még sorolhatnám nagyon sokáig – válaszolta Zsófi.

– Nagyon érdekes nevük van. Mesélj nekem a…a  tejbedaráról, én meg bekapcsolom a felvevőt, hogy megörökítsem.

Zsófi örömmel magyarázta, hogyan szokta a nagymája készíteni a tejbedarát, s azt sem felejtette el elmondani, hogy a nagymama kakaós porcukorral hinti meg a tetejét, de nem akárhogyan, hanem macifejet, tulipánt vagy egyéb más formát alkotva, hogy ne csak a szája, de a szemei is élvezzék az étkezést.

–  Az én bolygómon senki sem ismeri ezeket az ételeket – mondta Zeb. – Amikor majd otthon leszek, és többiek is hallani fogják amit mondtál nekem, egyszerre nagyon híres leszel, és mindegyikük szeretne találkozni veled.  De jaj, mennem kell, hosszú az út hazáig, és még fel kell töltenem az űrhajómat is levendulával, az adja meg a a megfelelő tiszta energiát.

–  Á, szóval ezért itt landoltál a levendulamezőn – állapította meg a kislány vidáman, és érdeklődve figyelte miként tölti fel energiával az űrhajót egy szép csokor levendula. Hamarosan a zöld fényt felváltotta a lila, jelezve, hogy minden rendben, az űrjárgány útra kész.

– Itt az idő, mennem kell, de máskor is eljövök, hogy megtudjam egy újabb földi étel receptjét. Te leszel a kedvenc földi szakácsom – azzal beszállt az űrhajóba, de mielőtt még az ajtaja becsukódott volna, felemelte zselékarját, s azzal integetett Zsófinak.

– Várni foglak! Jó utat hazafelé – integetett a kislány is. Az űrhajó ajtaja becsukódott, majd halk zümmögő hangot hallatva felszállt, s nagy sebességre kapcsolva egy pillanat alatt eltűnt Zsófi szeme elől a sötét égbolton.

– Zsófi, hol vagy? Mit csinálsz? Hagyd a tücsköket és a szentjánosbogarakat nyugodtan, gyere vacsorázni – kiáltotta a nagymama, és a kislány nagyot sóhajtva elindult a ház felé.

Azon gondolkodott, hihetetlen kalandot élt át. Megtanulta, hogy még a legkülönlegesebb titkokat is gondosan kell őrizni, nem mondhatja el senkinek sem, hogy Zeb itt járt, úgy sem hinné el senki. S ki tudja, talán majd egy másik levendulaillatos és csillagfényes estén Zeb visszatér, hogy megtudja, mi fán terem a palacsinta.

 

Kokkó, a borz és a pöttyös bögre (mese)

Egy nap Kokkó, a borz elindult az erdőbe, kezében a pöttyös bögréjével. Mindenki, aki látta, azon gondolkodott, hogy miért viszi a bögrét magával.

A róka azt gondolta, tán mosakodásra.

A teknős azt, hogy ivásra.

A mezei nyúl meg azt, hogy bogyógyűjtésre.

El is határozták azonnal, hogy megkérdezik tőle, már csak azt kellett eldönteniük, hogy melyikük tegye fel a kérdést. Végül a róka lépett oda a borzhoz.

– Kedves Kokkó barátom, miért hoztad magaddal a pöttyös bögrédet az erdőbe?

–  Ebben mosom meg a szedret – válaszolta a borz. – Tudod, róka barátom, nagyon fáj a hátam, és nehezemre esik hajladozni, a bögrével könnyebb.

 Néhány nap múlva fura dolog történt, mert a róka is, a tenknős is, de még a mezei nyúl is hozták magukkal a saját bögréjüket az erdőbe. A borz persze mulatott ezen, mert nem gondolta volna, hogy utánozni fogják. 

– Feltaláltam egy divatot  – állapította meg nevetve.

 

 

Hogyan tanult meg a kiràlylàny olvasni

Hol volt, hol  nem volt, volt egyszer egy messzi-messzi királyság. Ott élt Alina is, a király szépséges leánya. Hosszú mézszőke haja, tengerkék szemei és hatalmas szíve volt. Mindenki szerette, mert kedvesen beszélt a szolgálókkal is, segítette az állatokat, és még az esős napokon is mosolygott.

Azonban hatalmas titok nyomasztotta a szívét,  nem tudott olvasni.  Valahányszor kezébe vett egy könyvet, a betűk mintha táncot jártak volna a papíron. Elmozdultak, helyet cseréltek, némelyik eltűnt, mások ruhát cseréltek, mint a huncut színésznők. A szavak zavaros szimbólumok kuszaságába fulladtak, és végül könnyekkel a szemében becsukta a könyvet.  Az királyi udvarban mindenki úgy gondolta, hogy egy hercegnőnek elegánsan kell olvasnia, és bölcsen kell  beszélnie. Emiatt Alina zavarba jött,megpróbálta leplezni a nehézségeit. Amikor az udvari bölcs, vagy a hoppmester felkérte, hogy olvasson fel valamit, azt mondta, fáj a torka, vagy sürgős ügyben a télikertbe kell mennie.

Csak egy valaki tudta az igazságot, egy Timo nevű kismadár, aki a legjobb barátja volt,és megbízott benne. Minden este leszállt a királyság ablakára, halkan csiripelt, hogy megnyugtassa.

– Ne félj, Alina. A betűk nem ellenségek, csak táncolni akarnak egy kicsit, mielőtt elmesélik neked a történeteiket. Meglátod, idővel majd minden a helyére kerül.

Egy tavaszi napon  egy bölcs öreg utazó érkezett a királyi várba. Szürke köpenyt viselt,  amit egy kopott kötéllel kötött át, hogy ne nyíljon szét állandóan, és egy sokatforgatott könyvet tartott a kezében. Hallott a szomorú királykisasszonyról, és audenciát kért őfelségétől.

– Felség, Orfeusz mester vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek a lányodon. Igazából nincs neki semmi baja, csak ő másképp olvassa a vilàgot – mondta a bölcs mester, amikor a király előtt állt.

Őfelsége hitte is meg nem is, hiszen már számos tudós próbálta megtanítani az olvasást a királylánynak,  de belegyezett, gondolta, rosszabb màr amúgy sem lehet, így másnak reggel Orfeusz mester új módszerrel kezdte tanítani Alinát. Ahelyett, hogy sorról sorra olvasásra kényszerítette volna, arra kérte, hogy megérintse a szavakat, figyeljen a hangokra, és színezze a betűket, mintha virágok lennének. A királylány minden nap más szemmel nézte a könyvek tartalmát. Megfogadta Orfeusz mester tanácsát, hamarosan felfedezte, hogy minden szónak van hangja, ritmusa és színe.

Az “a” piros volt,mint egy alma.

Az  “e” sárga, mint a nap.

Az “s” pedig lágy, mint a szél süvítése,

a “k”  zöld, a “t”  rózsaszín, és így tovább, minden egyes betűt más színnel látott el.

Ahogy így tanult, lassan a betűk abbahagyták a rosszindulatból való táncot és harmóniában kezdtek el táncot lejteni.

Egyik reggel Alina talált egy összehajtott cetlit a hajkeféje mellett, remegő kézzel nyitotta szét, de úgy döntött, hogy megpróbálkozik   vele,  megpróbálja elolvasni, ami rajta állt. 

“Aki szívvel olvas, fényt talál a fájdalomban és felfedezi, hogy a betűk szerelemről is énekelhetnek.”

Könnyek potyogtak a szeméből, de ezek örömkönnyek voltak,  hiszen végre sikerült olvasnia. Boldogan szaladt a királyhoz, mutatta a cetlit, és neki is hangosan felolvasta. Őfelsége látva lánya boldogságát, megölelte, és így szólt:

– Nem kell a leggyorsabbnak lenned ahhoz, hogy a legbölcsebb légy. Te, lányom, megtanultál a szíveddel olvasni.

Orfeusz mestert magas jutalomban részesítette a király,  és megkérte, maradjon a palotában örökre.

– Felség, nem maradhatok. Amit ígértem, azt teljesítettem. Én járom a világot, ahol szükség van a segítségemre, oda megyek  – mondta a bölcs. Elköszönt, és elhagyta a királyságot.

Alina királykisasszony nyitott egy iskolát különleges gyerekek számára, ahol mindenki a saját tempójában tanulhatott, színekkel, zenével és képzelőerővel. És amikor bárki megkérdezte tőle, hogy nehéz-e ezt a fajta olvasást tanítani, mosolyogva válaszolt:

– Hogy  nehéz-e?  Nem.  Ellenkezőleg. Csodálatos dolog átadni a tudást, amit megszereztem. Számomra nincs szebb, mint a szívünkkel olvasott betűk tánca.

Timo, a kismadár is boldogan nyugtázta, hogy esténként a királykisasszonyt könyvvel a kezében látja. Berepült a szobába, letelepedett melléje, és hallgatta az érdekes történeteket, melyeket hangosan olvasott.

 

 

 

 

 

 

 

Pierino, a kiselefánt (mese)

Hol volt, hol nem volt, volt egy nagy dzsungel, melyben élt egy Pierino nevű kiváncsi kiselefánt, aki mindig új dolgokat akart felfedezni. Minden nap bemerészkedett az erdőbe, és gondosan megfigyelt mindent maga körül.

Egy nap, miközben a folyó közelében sétált, furcsa kis lényt vett észre, amely gyorsan mozgott a bokrok között.

– Ki vagy te? –  kérdezte Pierino érdeklődve.

– Egér Miki vagyok – felelte a kis állat vidám mosollyal az arcán. – Én vagyok az erdő őre, és mindent tudok az itt élő növényekről és állatokról.

Pierinót lenyűgözték az egér szavai, és úgy döntött, mindent meg akar tanulni a dzsungelről, ezért barátok lettek, és együtt fedezték fel az erdő minden szegletét. Egyik délután egy nagyon magasra nőtt fa alatt üldögéltek.

– Hogyan nőnek a fák ilyen nagyra és ilyen erősre? – kérdezte az egértől.

–  A fák olyanok, mint mi. Vízre, naprényre és táplálékra van szükségük ahhoz, hogy növekedhessenek. De nagyon fontos a körülöttük lévő természet szeretete.

Pierinót lenyügözték ezek a szavak, és szeretettel megérintette a fát, megígérve neki, hogy mindig tisztelni fogja, és gondoskodik róla. Attól a naptól kezdve Pierino megtanulta, hogy a természet egy értékes kincs, amit meg kell védeni.

Ahogy folytatták a dzsungel felfedezését, találkoztak egy fenséges tigrissel, Linával. Kedves és bölcs állat volt, de gyakran magányosnak érezte magát, mert a többi állat félt tőle. Pierino odalépett Linához, és azt mondta neki:

– Nem kell egyedül érezned magadat, Lina. Csodálatos teremtmény vagy, és annyi mindent kínálhatsz a világnak, csak jobban meg kell ismernünk téged.

Linát lenyűgözték ezek a szavak, és úgy döntött, ad neki egy esélyt. Csatlakozott Pieróhoz és Mikihez, együtt járták a dzsungelt, miközben sok történetet mesélt nekik. Pierino pedig igyekezett, hogy Lina megértse, a kedvesség és a szeretet megváltoztatja a többi állat hozzáállását és nézőpontját róla.

Egy másik napon Pierino egyedül indult el a dzsungelbe, és összetalálkozott egy krokodillal, aki meg akarta őt támadni. Pierino azonban nem ijedt meg tőle, hanem határozottan odalépett eléje, és azt mondta:

–  Nem akarok senkit bántani, csak egy kíváncsi kis elefánt vagyok, aki szereti felfedezni a világot. Ha bántasz, elveszíted a lehetőséget, hogy megismerj.

A krokodilt nagyon meglepte a kis elefánt bátor kiállása és annak szavai. Úgy döntött, hogy ad neki egy esélyt, és nem bántja. Ahogy egymás mellett ballagtak, Pierino mesélt neki, miként kötött barátságot Mikivel, Linával, és miként tanulta meg, hogy a természetet szeretni és tisztelni kell. 

– Szeretnék találkozni Mikivel és Lindával, hogy aztán együtt, mi négyen egy igazi kis csapatot alkossunk – mondta a krokodil Pierinónak.

Így történt, hogy ők  négyen elválaszthatatlan barátokká váltak, s együtt fedezték fel a dzsungel kincseit, miközben megtanulták a kedvesség és a kölcsönös szeretet fontosságát. Egy nap egy nagy fa alatt pihentek, amikor Pierino azt mondta:

-– Észrevettétek, hogy mennyire különbözőek vagyunk? Pontosan ez a sokszínűség tesz bennünket különlegessé és egyedive. Minden állatban ott rejlik egy kincs, és meg kell tanulnunk felfedezni és megosztani másokkal.

A többiek bólintottak, rájöttek, hogy a legnagyobb kincs a barátság, ami különbözőségük ellenére is összeköti őket.

 

 

Krokodil karcsi és a szivárvány (mese)

Egy ezüstösen csillogó nagy folyónál élt Karcsi, a fiatal krokodil. Zöld rücskös bőre fényes volt, mint fákon a levelek eső után. Esténként alig várta, hogy feljöjjenek a csillagok, azokat nézte visszatükröződni a vízben, és egy távoli kalandról ábrándozott.

 – Egy nap elmegyek és megnézem, mi van az erdőben, vagy azt, hogy mi van a dombokon túl – mondta gyakran,  mert nagyon kíváncsi krokodilfiú volt.

– Ó, Karcsi, az erdő tele van rejtéllyel, és veszélyes is –  jegyeztte meg a béka, de Karcsit nem ijesztette meg ezzel.

– Én bátor vagyok. Nem félek.  Aztán ha jönnek a barátaim is velem, szembeszállunk bármilyen veszéllyel – válaszolta a békának.

Jó pár nappal és jó pár éjjel ábrándozott arról, hogy felkerekedik és elindul, mire végre úgy döntött, hogy ideje a tettek mezejére lépni.  Vele tartottak a barátai is: Leo a papagáj, és Gina a teknősbék. Bár szerintük is  az erdő veszélyes hely, de nem akarták, hogy Karcsi egyedül menjen.

A folyó mentén haladtak. Karcsi a hátán vitte Ginát, aki bölcs volt, de nagyon lassú, így kicsit gyorsabb tempót fogtak,  a papagáj pedig felettük repkedett. Vidám énekszóval hamarosan elérték az erdőt, ahol a levegő teljesen más volt. Nem fülledt meleg, hanem friss és virágillatú. A hatalmasra nőtt fák közé nem sütött be a nap, sejtelmes félhohályban találták magukat.

– Wow, ez nagyon szép – kiabált Karcsi örömmel. Egy kis tisztáson körbe-körbe forgolódott.  – Nézzétek!  Ott a fák levelei között azokat az apró fényeket. Vajon mik lehetnek azok?

– Azok szentjánosbogarak – mondta a bölcs teknős.  –  Amikor teljes az esti sötétség, ők világitanak az állatoknak.Egy vagy kettő fénye természetesen kevés, de amikor sokan vannak, felérnek egy kisebb zseblámpával is.

A magas fákon madarak csicseregtek, egy őzike is átszaladt előttük, majd egy széles fatörzs mögül kukucskált kifelé, kíváncsian nézte a három barátot, akik megbabonázva lépkedtek a puha zöld mohaszőnyegen. Ahogy gyalogoltak tovább, egyszer csak elfogytak a fák,kiértek az erdőből.  A távolban megpillantottak egy hegyet, mely mintha csak azt mondta volna, hogy gyertek ide, itt valami különleges dolog vár benneteket.

  – Kövessük a gyalogutat, biztosan odavezet – mondta Karcsi, és a barátai helyeslően bólogattak.

Viszont ahhoz, hogy eljussanak oda, néhány kilométer után szembe kellett nézniük egy akadállyal, ami egy nagy barna medve képében jelent meg előttük, aki egy piros-fehér csíkos sorompót  kezelt. Nagyon megijedtek tőle.

– Csak akkor mehettek tovább, ha válaszoltok egy kérdésemre – bömbölte a medve. – Ha nem tudjátok a választ, vissza kell fordulnotok, mert ha nem, megtudjátok milyen erő lakozik bennem.

– Jól van, akkor halljuk a kérdést – repült a sorompóra Leo, a papagáj.

– Mi a legnagyobb kincs a  világon? – kérdezte a medve, mire Karcsi, Gina és Leo összedugták a fejüket, susmogtak egy kicsit.

-– A legnagyobb kincs a világon a barátság, Erőssé ès boldoggá tesz – válaszolták kórusban,  s a medve elmosolyodott.

-– Helyes válasz, tovább mehettek! – azzal felnyitotta a sorompót, s   a három vándor  vidáman folytatták útjukat a hegy felé.

Már egész közel jártak, amikor eleredt az eső, ezért behúzódtak egy hatalmas egy bokorba, amit hatalmas lapulevelek alkottak.

– Nézzétek, egy szivárvány  – kiáltotta Karcsi, amikor kibújtak a levelek védelméből.

–  Olyan, mint egy mesehíd, ami összeköti a hegytetőt a földdel – ujjongott Gina.

– Menjünk közelebb – ajánlotta Leo. 

– Siessünk, még mielőtt teljesen eltűnne a szivárvány – mondta a teknős.

 Az eső elállt, gyorsan tudtak haladni, s egy virágokkal teli mezőhöz értek, ahonnan kiindult a szivárvány. A papagáj boldogan repkedett, Gina pedig a pipacsok között pihent le. Karcsi elfeküdt a fűben, és úgy csodálta a szivárvány egyre halványodó színeit, miközben arra gondolt, micsoda kalandban volt részük.

Kicsit még játszottak a réten, szedtek egy nagy csokor illatozó virágot,  majd elindultak hazafelé. Arra gondoltak, vajon most mit fog kérdezni a medve, de amikor odaértek a sorompóhoz,  csak egy tábla fogadta őket, melyre az volt írva:  Sziesztázni mentem, később visszajövök.

– Nem várhatunk itt órákon át ebben a melegben – jegyezte meg Gina. – Ki tudja mikor jön vissza.  Hagyjunk neki egy üzenetet,hogy itt jártunk, aztán átbújunk a sorompó alatt.

– Bölcs gondolat – mondta Karcsi, és az illatozó virágcsokrot felakasztotta a sormpóra, lábnyomaikat pedig otthagyták a szépen elgereblyézett homokban.

– Így ni! Mehetünk – szólt Leo, mire Karcsi és Gina átbújtak a piros-fehér csíkos léc alatt, ő pedig simán átrepült felette.

A nagy meleg után jólesett a hűs erdőben folytatni az utat. A csörgedező pataknál felfrissítették magukat, ittak, majd a lenyugvó nap fényében fáradtan, de élményekkel telve, boldogan értek haza.  Egy valamiben biztosak voltak, hogy valóban a legnagyobb kincs a barátság, erőt és boldogságot ad. Még sokáig beszéltek a kalandjukról, és alig várták már, hogy ismét útra keljenek.

 

 

 

 

 

–

 

A vilàgítótorony és a hullócsillag (mese)

 

Valamikor egy nem túl távoli helyen volt egy csodálatos öböl, amelyet minden sirály ismert.Az ottani világítótorony, mint egy középkori vár tornya diadalmasan emelkedett a magasba, és a legsötétebb éjszakát is megvilágította. A parthoz közeledve minden csónak, minden repülőgép köszönt neki, mert másoknak is tetszett, nem csak a sirályoknak. Ám egy viharos napon villlámcsapás rongálta meg a lámpáját, amit azóta sem javított meg senki, és a világítótorony a pompás fénysugara nélkül hamarosan feledésbe merült. A valaha csodás öböl szomorú és magányos hely lett.

Ám egy napon történt valami rendkívüli. Egy aranyszínű hullócsillag jelent meg az égen. Fénye olyan erős és vakító volt,  hogy hozzá képest a többi csillag homályos és halváy szereplője lett a sötét égboltnak. Ennek a hullócsillagnak szomorú és magányos élete volt, mert lezuhant a saját galaxisából, s végül megérkezett a mi bolygónk kék égboltjára. Egyik este meglátott egy repülőgépet.

– Szia, kedves pilóta, ne félj tőlem, tartsd meg a megfelelő magasságot. A nevem Nina, és új otthont és barátokat keresek. Remélem egyikük te leszel.

– Szia, Nina – válaszolt a pilóta.– Az én nevem Salvo. Szívesen maradnék veled, de hamarosan kifogy az üzemanyagom, ès le kell szállnom. Gyere, elvezetlek egy sirály barátomhoz, talán tud neked segíteni. Aztán majd a jövőben újra találkozunk.

Nina izgatott volt, amikor meglátta a nagy fehér sirályt, aki amint észrevette közeledni őket, elébük repült.

– Kedves repülőtársam, mennyire örülök, hogy újra látlak. Főleg, hogy nem egyedül érkeztél, hoztál egy csillagot is. Nála szebbet még nem láttam. Bocsáss meg, kicsi csillag, a fényedtől teljesen elkápráztak a szemeim, elfelejtettem bemutatkozni neked. Gaetano a nevem.

– Én Nina vagyok, és messziről jöttem. Sajnos már nem tudok hazatérni, és a pilóta mondta, te talán tudsz nekem segí¤eni.  Veled maradhatok? El sem tudom képzelni, hogy hová mehetnék máshová.

– Kedves kis csillagom – mondta a sirály –, én minden reggel felszállok és szinte egész nap repkedek, csak este térek vissza a földre pihenni. De nézd, ott van Jeremiás, a tengerész, aki régi barátom, menjünk oda hozzá, beszéljünk vele.

Nina a tengerésznek is elmesélte, miként érkezett a Földre, és nagyon szomorú, mert nem tud hazatérni. Nincsenek barátai és nincsen otthona sem.

– Ne ess kétségbe – szólt Jeremiás, a tengerész. – Talán a Sors hozott ide. Nem fogod elhinni, de én már megtaláltam a megoldást. Tudod, az öböl mögött van egy kis hely, ahová sokat jártam horgászni. Ott lakik egy szomorú világítótorony, aki már sok éve nem világít, emiatt feledésbe merült. De általad a sorsa megváltozhat, s neked is lesz otthonod, és barátod.

A tengerész elmesélte a világítótorony szomorú történetét, és a kis csillagnak nem voltak kétségei, hogy ott lesz az ő helye, segíthet visszaszerezni a régi dicsőségét. Amikor mind a négyen megérkeztek a világítótoronyhoz, csillagkisasszony érezte, hogy a szíve gyorsan ver, s azt gondolta, a világ legszebb helye az a kis öböl a piros-fehér csíkos toronnyal.

– Szia, világítótorony, Nina vagyok, hallottam a történetedről, és azért vagyok itt, hogy segíthetnénk egymásnak. Otthont és barátot keresek, cserébe felajánlom neked a szeretetemet és ragyogó fényemet, mely fényesebben fog világítani az öbölben, mint a régi lámpa.

– Kedves Nina, az én nevem Faro, de a régi ismerőseim csak világítótoronyként ismernek. Évek óta álmodom arról, hogy egy napon majd visszakapom a fényemet. Hiszem, hogy a Sors küldött ide, és biztos vagyok benne, hogy igazi barátok leszünk.

Attól az éjszakától kezdve újra világított a régi torony a tengerészeknek. Sokkal szebb, sokkal fényesebb volt, mint a régi időkben. Hamarosan elterjedt a hír, egyre többen jöttek az öbölbe. A kis hullócsillag otthonra lelt,és örök barátok lettek nem csak a toronnyal, hanem Gaetanóval, a sirállyal, és Jeremiással, a tengerésszel is. Egy napon Salvo, a pilóta is arra járt, tiszteletköröket repült, és boldogan intettek egymásnak.

 

 

A  hatodik  kívánság (mese)

 Fabiola és Letizia kint játszadoztak a kertben a frissen esett hóban. Hatévesek voltak, ikrek.   Amint ott hógolyóztak,  Fabiola észrevette, hogy egy kicsi karácsonyi tündér békésen üldögél a fenyőfa ágai között és szemléli a téli tájat. Beszaladt a házba a lepkefogó hálóért,  óvatosan a fenyőfához lépett,  megfogta vele  a kis tündért, majd bevitték a házba, és bezárták egy üres lekváros üvegbe.

A kis tündér sírni kezdett, nem tudta mitévő legyen, azon gondolkodott, hogyan tudná visszaszerezni a szabadságát. Mivel az  üvegben egyre inkább fogyott a levegő, ezért felajánlotta nekik, hogy mindegyikük kívánhat hármat,  tehát összesen  hat kívánságukat teljesíti a szabadságért cserébe.

A lányok egy darabig gondolkodtak, összedugtáka fejüket, susmorogtak,  majd Fabiola azt mondta:

-   Mivel hamarosan karácsony, apukánknak egy új, nagy autót szeretnénk ajándékozni az iskolában készített képeslap helyett.

Alig mondta ki, máris ott állt a garázs előtt egy  autó,  háromszor-négyszer nagyobb, mint a Fiat Panda, amivel eddig jártak, és be sem fért  volna a garázsba.  Ezért második kívánságuk az volt, hogy legyen az autóhoz  egy megfelelő méretű garázs.  

Ez viszont újabb bonyodalmat okozott, mert az épület fele átnyúlt a szomszéd kertjébe, ami miatt a szomszéd kiabálni kezdett.

-   Azt akarom, hogy menjenek  el innen a szomszédok -  kiáltotta Letizia, elhasználva  a harmadik kérést.

Másnap átjöttek a szomszéd gyerekek elköszönni, mert az apukájukat másik városba helyezte a cég, ahol dolgozik, ezért elköltöznek. Fabiola és Letizia szerették a szomszéd gyerekeket, mert jókat játszottak együtt, ezért negyedik kívánságuk az volt,  hogy mégis inkább ők költözzenek el, mégpedig egy csodaszép kastélyba.

Igen ám,  de a kastély körül elefántcsorda élt, folyton bömböltek és üvöltöttek, ami rettenetesen zavarta a lányokat,  s kénytelenek voltak  ötödik kívánságként azt kérni, hogy tűnjenek el az elefántok, de hiába  szűnt meg a bömbölés, naphosszat unatkoztak, mert nem volt senki, akivel játszani tudtak volna.

A két kislány pedig azt kérte hatodik, utolsó kívánságként, hogy minden térjen vissza a régi kerékvágásba, mert rájöttek, mennyire szeretik a  korábbi életüket, és mindazt, amijük ott  volt.

Amikor újra a régi házban voltak, és a kicsi garázsban ott állt a Fiat Panda, meglátták  régi pajtásaikat a szomszéd kertben, épp hóembert építettek.  Kiengedték a karácsonyi tündért az üvegből, aki örömében azonnal  elrepült a havas fák irányába, Fabiola és Letizia pedig rohantak játszani a havas kertbe.

 

 

A kis fekete ember (mese is, novella is)

Odakint erősen  havazott. A hatéves Daniel az anyja ölében ült, és meséket hallgatott.

– Január 29-31 között  a  Fekete Rigó Napjai vannak, ezért most elmesélem neked az ő történetüket:

Nagyon-nagyon régen egy szegény rigó eltévedt az erős szélben, és nem tudott visszatérni a fészkébe. Megrémült, mi lesz most, de szerencsére meglátott egy házat a közelben. Minden erejét összeszedte, és arrafelé repült. A kémény elég rozoga állapotban volt, ezért be tudott bújni az egyik lyukon, és annak melegében menedéket keresett. Három napon át  maradt, mert a szélvihar nem állt el. Miután előbűjt, a felszálló füst és korom miatt a tollai feketévé váltak, s azt tartja a mondás, hogy azóta fekete a tolluk. Azt is mondják, ha ezekben a napokban hideg van, akkor szép tavasz lesz. Viszont ha enyhe az idő, akkor a tavasz későn érkezik.

– A mi kéményünkben is sok a korom? – kérdezte Daniel.

– Nem, mert ma már vannak kéményseprők, kicsi, vékony férfiak, akik bejutnak a kéménybe, és hosszú keféikkel megtisztítják azt.

– És ők is feketévé válnak?

– Igen, drágám, amig haza nem érnek és meg nem fürdenek – nevetett az anyuka.

Daniel és az anyukája hosszú hónapok óta egyedül éltek. A kisfiú apja, Michael Rattcliff a háborúba ment, és amikor a háború véget ért, hajóra szállt ő is sok más katonával együtt, hogy hazatérjen.  Azonban óriási vihar támadt a tengeren, és a hajó elsüllyedt. Sok katonát megtaláltak és azonosítottak, de még több volt, akit nem. Ez eltűntek között volt Daniel apja is.

Mielőtt besötétedett volna, a kisfiú kiment a kertbe hóembert építeni. Hirtelen egy alakot látott elhaladni a kapu előtt. Odarohant, hogy jobban megnézze, és látta, hogy egy kis fekete ember. Éppen olyan, mint amilyenről az anyukája beszélt. Utána kiáltott.

– Uram, várjon uram!

A kis ember megfordult, látta, hogy egy fiú szólította. Visszament, és megkérdezte tőle, mit akar.

– Ön kéményseprő, bejönne megtisztítani a kéményünket?

– Nem vagyok kéményseprő, kicsim – felete a kis ember, és indult volna tovább.

– De igen, az. Csak nem akarja megtenni, mert haza akar menni, hogy lemossa magáról a kormot.

Ahogy ott álltak, a kis ember meglátta a fehérre festett kapun a piros postaládát, és rajta a nevet. Hirtelen eszébe jutott valami.

– Figyelj, rám kisember, én nem takarítok sem kéményeket, sem kandallókat, nem is tudom, hogy kell azt csinálni, de tudom, hogyan tisztítsam meg a gyermekek szívét a bánattól – mondta, és figyelte a fiú arcát.

– De hogyan szeded ki a szívemből a bánatomat? – nézett rá a kisfiú kikerekedett szemmel.

– Nem teszek mást, csak hiszek a csodákban. Ha te is hiszel bennük, látni fogod, hogy két-három nap múlva hazajön az, akiről azt hitted, hogy már soha többé nem fogod látni őt ebben az életben – felelte, s a kisfiúnak felcsillant a szeme.

– Az apám?

– Igen, ő. Csak higgy benne, és meglátod, apád hazajön.

– Rendben, megteszem, hiszek benne, de jönnie kell – mondta a fiú határozottan.

– Jönni fog – azzal levette a kabátja gomblyukába tűzött vörös szegfűt és Danielnek adta. – Amikor apád hazaér, tedd fel ezt a virágot a kapura, és én abból tudni fogom, hogy a csoda megtörtént.

Miután mindezt elmondta, a kisfiú elindult a ház irányába. A kis fekete ember megkerülte a ház sarkát, és amikor már nem látta a gyereket az udvaron, kivette az újságot a zsebéből. Megkereste azt a cikket, amely arról tudósított, hogy egy tábori kórházban hónapokig tartó kóma és sok fájdalom után felépült három katona, és már hazafelé tartanak a családjaikhoz. Egyiküknek Michael Rattcliff volt a neve, éppen úgy, ahogy a fehér kapun lévő piros postaládára volt írva.

Amikor a kis fekete ember pár nap múlva arra járt, észrevette, hogy a vörös szegfű bele van tűzve a kapu egyik nyilásába. Boldog mosoly kíséretében nézett a ház felé, melynek még a kéménye is vidámabban eregette a  füstöt, mint pár nappal korábban.

 

 Renátó kétszer

Amikor első alkalommal szerelmes voltam Renátóba, tizenhat éves voltam. Ő tizennyolc, és a bátyámmal járt egy osztályba. A szomszédban lakott, ezért gyakran láttam őt. Eléggé különböztünk egymástól. Renátó motorral járt az iskolába, én autóbusszal. Neki ellenálhatatlan mosoly ült az arcán, nekem pattanások. Szőke hullámos haja mindig kócosnak hatott, az enyém ellenben fekete és egyenes. Renatónak sok barátja volt, én nehezen ismerkedtem. Mindezek ellenére változatlanul szerelmes voltam, és titokban imádtam őt. Álmodoztam a mi közös jövőnkről annak ellenére, hogy a hosszúcombú Lujzával járt. Irigy voltam, mert jól mutattak egymás mellett, és szemlátomást boldogok voltak.

Az évek gyorsan teltek, egyetemre mentem, több fiúval is jártam, lediplomáztam, utazgattam, találtam egy jó munkát, nagynéni lettem, és észrevétlenül elmúlt a Renátó iránti szerelmem. Fel sem tűnt, hogy már nem lakik a szomszédban. Ám egy szerda délelőtt visszatért az életembe, amikor a bankban, ahol dolgoztam, elém került egy hitelkérelem, melyen az ő neve állt. Hirtelen megállt a szívem. De miért kér hitelt? Ezer lehetséges ok jutott eszembe, de érdekes módon csak negatív dolgok, hiszen számomra ő megbízhatatlan személy volt. De miért? Mert régen észre se vett? Pár napra rá a bank előterében futottunk össze.

– Elisabetta, te vagy Enrico testvére? – kérdezte némi bizonytalansággal.

– Igen, az vagyok.

– Én Renátó vagyok, valaha a szomszédotokban laktam, és a bátyád a barátom volt.

– Renátó… igen, emlékszem rád, bár sok idő eltelt azóta – válaszoltam neki.

– Ne aggódj, megértelek. Én sem ismertelek meg azonnal, de az igazgató mondta, hogy hozzád fog kerülni a kérelmem ellenőrzésre, Elisabetta Folletti… Aztán már csak keresnem kellett egy hölgyet, aki hasonlít Enrico kishugára,

– Ó, igen, Enrico kishuga, így hivtatok akkoriban – mondtam.

– Hogy vagy, és hogy van Enrico, rég láttam, de hallottam, hogy elköltözött a városból.

– Igen, Bolognában él, megnősült, és van egy kisfia – feleltem a kérdés egyik részére. Magamról nem mondtam semmit.

– Legközelebb, ha találkozol vele, add át neki az üdvözletemet.

– Rendben – feleltem.

Nem tudom, miért, de minél többet beszélt, annál inkább ellenszenves lett, ahogy folyton mosolygott, és teljesen más volt, mint az a Renátó, akibe annak idején szerelmes voltam. Bár külsőre inkább csak férfiasabb lett, izmosabb, nem az az égimeszelő, nyúlánk scrác, mint régen. De a haja ugyanolyan kissé kócos, mintha a szél fújta volna össze a hullámos tincseit.

 Egy héttel később egy szupermarketben ismét összefutottunk. Toltam a kocsit a zöldségek és gyümölcsök között, amikor rámköszönt.

– Elisabetta, milyen furcsa, te is bevásárolsz?

– Igen, én is szoktam bevásárolni, de maradjon ez titok – nevettem el magamat, ő is nevetett.

Kicsit beszélgettünk, de néhány perc után elnézést kértem tőle, találkozóm lesz a barátnőmmel, és mentem fizetni. Ami nem volt igaz, de nem akartam tovább beszélgetni vele.

Néhány nap múlva azonban ismét ugyanott jelent meg, ahol én is. Mi történik itt, tettem fel magamnak a kérdést. Nem láttuk egymást tizenhat éve, és most sorozatosan összefutunk. Kertipartira voltam hivatalos Terezához, egy volt kolléganőmhöz, aki úgy mutatta be, hogy ugyanabba az edzőterembe járnak. Látszólag Renátó örült a találkozásunknak, megölelt, és adott két baráti puszit az arcomra, ahogy a régi ismerősök szokták. Onnantól kezdve jött utánam, mintha én lennék az ő missziója, pedig más lányok is voltak a vacsorán, akivel beszélgethetett volna. Arról nem is beszélve, hogy a vacsoraasztalnál is mellém telepedett le, és ezer kérdést tett fel, mintha ő lenne Sherlock Holmes. Mi a kedvenc ételem, tudok-e főzni, és szeretek-e főzni, ilyesmik. Kedves volt, aranyos volt, de idegesitett.. De miért ez a nagy érdeklődés? Tán azért udvarol ennyire, hogy biztosan megkapja a hitelt a bankban? Az est végén azt mondta, hogy szívesen meghívna egy másik alkalommal vacsorára, ahol nem lenne ennyi ember.

– Bocs, de nem tartom a legjobb ötletlek – feleltem.

– Sajnálom – mondta, s valóban látszott a sajnálkozás az arcán. Biztosan azt hitte, hogy még mindig a gimnáziumban van, ahol minden lány szíve érte dobog, és bármelyikük azonnal ugrana egy ilyen meghívásra. Nem, Renátó Tanda, az az idő elmúlt tizenhat éve.

Pár hét múlva megtudtam, hogy megkapta a hitelt. Csak le kellett ellenőriznem az iratokat. Csodálkoztam is, hogy ilyen gyorsan elintéződött, mert általában hetekig szokott tartani a hitelbírálat.

– Azt hittem, hogy Renátó Tandának nincsenek meg a megfelelő feltételei ahhoz, hogy egy ekkora hitelt vegyen fel – mondtam az igazgatónak, amikor bevittem a leellenőrzött iratokat. Ő rám nézett, látszott rajta, nem ért velem egyet.

– Nézd, Elisabetta, igaz, máskor kicsivel tovább szokott tartani a bírálat, de Renátó komoly ember, van egy vállalkozása, és mindig becsületesen dolgozott. Személyesen ismerem őt több mint tiz éve, és semmi kétségem a hitelképessége felől.

– Igazán? – meglepődtem attól amit mondott, mintha nem is ugyanarról a személyről beszélnénk.

– Hidd csak el! Olyan embereket alkalmaz, akiknek a legnagyobb szükségük van a munkára, vagy azokat, akiket máshonnan elküldtek. Renátó nagyon jó ember, segítőkész, becsületes, bár többen lennének ilyenek.

Az igazgató szavai hidegzuhanyként értek, mert amikor megláttam őt a bankban, rögtön egy lezser emberként jelent meg a lelki szemeim előtt. Miért gondoltam ezt róla? Tán mert jogosítvány nélkül, kismotorral járt az iskolába? Vagy azért, mert számára csak Enrico kishuga voltam? Elszégyelltem magamat, hogy csupán ezek alapján itéltem meg. Felületesen, hiszen alig ismerem. Eszembe jutott a kertiparti Terezánál, ahol Renátó kedves volt, jólnevelt, tele figyelemmel irántam, én meg úgy kezeltem őt, mint egy bűnözőt. Próbáltam nem gondolni a viselkedésemre, és örültem neki, hogy megkapta a hitelt.

Azon a hétvégén hazalátogatott a bátyám, Enrico. Ebéd közben átadtam neki Renátó üdvözletét.

– Ah, Renátó, sajnos rég láttam. Jól van?

– Igen. Miért?

– Volt egy nehéz időszak az életében, és annyira sajnáltam akkoriban – kezde Enrico.

– Poblémák a munkával?

– Nem, nem, nem a munkával. Meghalt a felesége.

 – Nem is tudtam, hogy megnősült, nem beszélt róla, amikor találkoztunk. Mikor történt?

– Két éve tán… Elütötte egy részeg motoros.

– Ez szörnyű – jegyeztem meg, és valóban így is éreztem.

– Igen az. Ez egy nagy tragédia. A felesége nagyon szép nő volt, Luisának hívták, még a gimnáziumi évek alatt kezdtek el együtt járni.

Ennek a névnek a hallatán egy ökölcsapást éreztem a gyomromban. Nagyon is jól emlékeztem Lujzára, a karcsú derekára, hosszú combjaira. Féltékeny voltam rá, egyrészt a külseje miatt, mert szerettem volna én is olyan szép lenni, másrészt Renátó miatt. Tehát feleségül vette. Biztosan nagyon kemény csapás volt számára, hogy elveszitette. Bűnösnek éreztem magamat, amiért teljesen másnak képzeltem el őt. Olyannak, aki virágról virágra száll, élvezve az életet, ehelyett tizennyolc éves korától kezdve ugyanazt a nőt szerette mindaddig, amig az a részeg motoros el nem vette tőle, és én még csak lehetőséget sem adtam neki arra, hogy igazából megismerhessem. Miért csináltam? Ki tudja, miért voltam az utóbbi hetekben ennyire negatív vele kapcsolatban, és elitéltem olyan dolgok miatt, amik nem is léteztek.

Néhány héttel később adódott egy lehetőség, hogy talán újra összefutok vele a Görögdinnyék ünnepén, amit minden évben megrendeznek a városkában, ahol Renátó is született. Szép augusztusi vasárnap volt, a kirakódó vásárban sétáltam, majd elindultam a tribün irányába, ahol a polgármester díjakat adott át azoknak, akik a városka felvirágoztatásáért sokat tettek. Amikor odaértem, Renátót láttam fellépni az emelvényre. A polgármester elmondta, hogy Renátó több sporteszközt is vásárolt a fogyatékos gyerekek számára, és a sportcentrum felújítási munkáiban is részt vett. Munkadíjat nem kért. Hatalmas tapsot, és egy szép ajándékkosarat kapott. Gondoltam, később majd én is gratulálok neki, mert többen is ott tolongtak körülötte, hogy megszoríthassák a kezét.

Az étkező sátornál vártam a soromra, amikor feltűnt Renátó. Ezúttal én voltam az, aki megszólította.

– Szia Renátó, hogy vagy?

– Elisabetta, micsoda meglepetés! Csak nem hozzám jöttél? – kérdezte ironikusan.

– Nem, nem miattad vagyok itt, te is tudod, de örülök, hogy látlak, és gratulálok a díjadhoz.

– Köszönöm. De hidd el, nem csináltam semmi különleges dolgot. Számomra természetes volt segíteni. Azt mondtad az előbb, örülsz, hogy látsz. Tudod, én mindig azt éreztem, hogy nem vagyok szimpatikus a számodra.

– Miért gondolod így? – kérdeztem.

– Nem tudom, de minden alkalommal, amikor a közeledben voltam, te szabályosan elmenekültél.

Őszinte volt, amit igazán nagyra értékeltem.

– Egyáltalán nincs így. Sőt… Valamit be kell vallanom neked. Készen állsz?

– Igen, persze, mondd! – nézett rám kíváncsian, némi kételkedést véltem kihallani a hangjából.

– Akkor kezdem. Tizenhat éves koromban szerelmes voltam beléd.

– Ah… Nem gondoltam volna – kerekedtek el a szemei.

– Nem tudta senki, titokban tartottam, még a barátnőmnek se mondtam meg. Akkoriban sok lány elvesztette a fejét ha csak megláttak téged. Én is egy voltam közülük.

– Számomra te Enrico kishuga voltál – jegyezte meg.

– Igen, tudom. Mint mindenki másnak. Aztán most, hogy ismét feltűntél az életemben, előjöttek az akkori emlékeim, és nem akartam megint csalódni, emiatt ellenségként kezeltelek. Nagyon sajnálom.

Renátó hosszan nézett rám, mint aki még mindig emészti a hallottakat.

– Biztosan egy rémes nőnek tartasz most – tettem hozzá. – Meg tudsz nekem bocsátani?

Legalább egy percig néma csend volt közöttünk, csak néztük egymást, végül Renátó elnevette magát.

– Nem gondolom, hogy egy szörnyű nő lennél. Ellenkezőleg, nagyon is elragadónak talállak. Tehát megbocsátok neked, és ezennel meghívlak egy békülési vacsorára. Elfogadod?

– Igen, örömmel – mondtam, és legszívesebben megöleltem volna.

Így történt, hogy másodszor is szerelmes lettem Renátóba, akivel már több, mint egy éve össze is költöztünk.