Fodor Gyöngyi – Yügo

Október 15-én egy könyvesboltban töltöttem a délutánt. Kinyitottam az első könyvet, amin megakadt a szemem. Adam Gopnik: Én, ő, Manhattan volt a címe, és elkezdtem olvasni.

“Azon a napon, amikor Nyew Yorkban az esküvőmre kellett mennem, betértem egy könyvesboltba. Mindig ezt tettem válságos vagy extázisos pillanataimban, amig be nem zárták az összeset, és akkor, mint egy szerzetes, valahol az éterben keresnem kellett valami vigaszt vagy ihletet.”

Ez hihetetlen! Két hét múlva lesz az esküvőm, és én a komfortzónámba menekültem, hogy ne kelljen megküzdenem a szívemben és az elmémben kavargó zűrzavarral. Ha valami miatt örülök, azzal ünneplem, hogy veszek egy könyvet. Ha lehangolt vagyok, veszek egy könyvet, ami mindig kiváló ellenszer a szomorúságbra. S ha valami miatt kétségek gyötörnek, utam egy könyvesboltba vezet, hátha találok egy megfelelő választ a bennem megfogalmazódott kérdésre valamelyik könyvben.

A következő könyv, amit csak úgy, véletlenszerűen leemeltem a polcról, egy japán költő, Issa Kobajasi haiku gyűjteménye volt. Felütöttem körülbelül a könyv közepénél, ahol ezt a haikut találtam:

Harmat a világ,

Tűnő harmat, tudhatom:

Mégis, mégis, ó…

Csupán néhány szó, amelyben megpróbáltam megragadni egy olyan jelentést, amely kifejezhetné azokat a gondolatokat, amelyeket nem tudtam megfogalmazni. Az a tény, hogy valaki más szavait kerestem, amelyeket én magam nem tudtam kifejteni, sokat elárult a lelkiállapotomról, és az érzelmeimről a közelgő esküvővel kapcsolatosan. Az igazág az volt, hogy nem tudtam pontosan, mit is akarok, és még magamnak sem volt bátorságom bevallani. Amióta kitűztük a nagy nap dátumát, kétségek gyötörnek: jól tettem-e, hogy igent mondtam, vagy hogy még várni kellene az esküvővel, és hasonlók. Ezért mentem be a könyvesboltba, hogy keressek egy könyvet, ami cáfolná az elméletemet, ami valahogy bebizonyítaná, hogy nincs semmi baj, csak amolyan fellépési szorongás. Ebben a gondolatban merültem el, amikor éreztem, hogy valaki van mellettem. Egy korombeli férfi volt, és ugyanazt a könyvet lapozgatta, ami nálam is volt, aztán hangosan felolvasta azt az oldalt, ahol nálam is nyitva volt. Ránéztem, japán vonásai voltak, és találkozott a tekintetünk. Nem kérdeztem tőle semmit, de ő anélkül is elkezdett beszélni, mesélt nekem Issa Kobajasi költő életéről.

– Issa japánul egy csésze teát jelent, s ezt a nevet választotta Jataro Kobajasi, amikor 1792-ben buddhista szerzetes lett. Élete nagyon szerencsétlen volt, korán árva lett, felnőt korában pedig mind a négy gyerekét betegség miatt vesztette el. Mégis iróniával nézett szembe az életével, harmóniában és közösségben a természettel, mint egy csésze tea. Több, mint húszezer haikut írt.

Szó nélkül hallgattam, majd újra a nyitott könyvre néztem, elidőzve az “ mégis” szónál, amely úgy tűnt, új értelmet nyert az idegen története után.

– Feltételezem, hogy tudja, ki volt Issa. Ő volt a legnagyobb japán poéták egyike.

– Nem… nem ismertem mostanáig – válaszoltam őszintén.

– Akkor feltételezem, hogy ismeri a haikut, mint egy irodalmi kifejezőeszközt.

– Nem igazán, bár hallottam már róla. Azért menekültem ide, mert a könyvesboltok a kedvenc helyeim, és ha kétségeim vannak, tudom, hogy egy könyvben bizonyosságot találok – kimondtam az egész mondatot szünet nélkül, lélegzetvétel nélkül, anélkül, hogy tudtam volna, miért is adok bizalmat egy vadidegennek.

– Ha szabad, mi a kérdés, amire ma itt választ keres? – kérdezte a japán férfi.

– Nem gondolja, hogy egy kicsit indiszkrét?

– Elnézést, de a szavai felkeltették a kíváncsiságomat. Mindenestre Yügo a nevem. Örülök, hogy megismerhetem – mondta, és egyenes háttal meghajolt.

– Inez a nevem – mutatkoztam be én is, feléje nyújtottam a kezemet, melyet finoman megfogott. Észrevettem hosszú, keskeny ujjait. Azonnal eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam, a nyugodt, érzékeny, romantikus, művész embereket jellemzője. – Mindenesetre, hogy megválaszoljam a kérdést, két hét múlva férjhez megyek, de valójában inkább félek, mint izgatott vagyok, nem hat át az az öröm, amit ilyenkor érezni kellene.

– Igaz… Elég szokatlan lelkiállapot egy menyasszonyhoz képest. Én nem vagyok házas, de emlékszem rá, hogy a lánytestvérem fékezhetetlen örömöt érzett.

– Tudom, nagyon is jól tudom – fakadtam ki kissé dühösen.

– Még egyszer elnézést kérek, nem akarok udvariatlan lenni, de őszinte leszek. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy odamenjek hozzád, amint megláttalak. A profilod, az arckifejezésed olvasás közben, az elegancia és a finomság, amivel a könyvet lapozgattad… Egy elfojthatatlan erő volt, ami hozzád vonzott. Ah, és bocsánatot kérek, amiért letegeztelek.

Szóhoz sem jutottam, egyszerre voltam zavarban és ugyanakkor hízelgett is ez a váratlan kijelentés. Úgy éreztem magam, mintha egy giccses filmben lennék, amit őszintén szólva soha sem szerettem. Yügo folytatta:

– Szeretnélek meghívni egy italra, oda – mutatott a könyvesbolt távolabbi sarka irányába.

Kissé megdöbbentem, bizonytalan voltam, hogy elfogadjam-e vagy sem, de aztán arra gondoltam, hogy mindent összevetve, bocsánatot kért, és semmi baj sincs azzal, ha elfogadom az ajánlatát. Elsétáltunk ahhoz a büfészerű helyhez, leültünk egy asztalhoz az ablak mellett. A pincérnő néhány perc múlva odajött, megkérdezte, mit hozhat.

– Egy teát – válaszoltuk egyszerre. Összenéztünk egy halvány, mindenttudó mosoly kíséretében.

– Persze – mosolygott a pincérnő –, de melyiket? Több fajta is van: Bancha, matcha, sencha, hojicha…

– Ha megengedet – szólt Yügo – szeretnék én választani. Japán vagyok, és nálunk a teaszertartás egy ősi rituálé.

– Rendben, rendben, döntsd el te.

– Köszönöm.

A város olyan sokszínű nemzetiségek és kultúrák otthona, hogy még azok is el tudják képzelni, akik soha nem jártak New Yorkban. Többször is voltam az Industry City-ben található japán faluban, New York legnagyobb japán kultúrának szentelt központjában, és többször is láttam a Centrál Parkban rendezett japán felvonulást, a hagyomános viseletekkel, katana harcosokkal, tipikus utcai ételekkel. Mindig is lenyügözött a Felkelő Nap Földjének kultúrája, de ez volt az első alkalom, hogy így közelről is beszélgettem volna valakivel ebből a világból. Az asztalnál ülve, kortyolgatva a teánkat röviden megosztottuk életünk egy-egy részletét. Elmondtam neki, hogy valahányszor belépek egy könyvesboltba, arról álmodozom, hogy egy napon majd ott fogok dolgozni. Imádom a könyvek illatát, mindig megszagolgatom azokat, bár ott dolgozni biztosan nem ugyanaz, mint vásárlóként, nézelődőként bemenni. Szóba került a házassággal kapcsolatos kétségem is, mintha egyfajta pszichoterápiás ülésen lennék. Nem is értettem, hogy tudok ennyire őszinte lenni egy idegennel, talán mert Yügo esetében biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom, ezért elmagyaráztam neki, ahogy egyre közeledik a dátum, egyre inkább nyugtalanabb leszek, olyan mértékben, mint még soha semmi mással. Csendben hallgatott egészen addig, amig be nem fejeztem.

– Talán mégsem vagy olyan biztos benne, hogy meg kell házasodnod – jegyezte meg. – Valami megakadályoz abban, hogy békésen megéld ezt pillanatot. Valami benned azt súgja, hogy értékelt újra a döntésedet.

Nem válaszoltam, témát váltottam, és visszatértem a könyvesboltok iránti szemvedélyemehez.

– A könyvek mindig is a barátaim voltak. Közel állnak hozzám, soha nem hazudnak nekem, és általában a megfelelő dolgot mondják a megfelelő időben.

Yügóval való beszélgetés alatt észre sem vettem az idő múlását, csak pár óra múlva jöttem rá, hogy ideje indulnom, de igazából nem volt hozzá kedvem, nem tudtam abbahagyni a vele való csevegést. Gondoltam, vele is ugyanez lehet a helyzet, bár úgy tűnt, nincs más elfoglaltsága, legalább is nem említette. Azt a benyomást keltette bennem, hogy nem akarja félbeszakítani a beszélgetésünket.

– Mennem kell. Érdekes délután volt, köszönöm – mondtam, és felálltam.

– Érdekes? Mit jelent ez? Egy film egy könyv lehet érdekes, de bárcsak az idő, amit velem töltöttél, valami más lett volna. Láttam a szemedben egy olyan derüt, ami nem volt benne, amikor megláttalak.

– OK. Az érdekes nem a megfelelő jelző, de mit vársz, mit mondjak? Hogy beléd szerettem, mindent feladok, és lemondom az esküvőt?

– Miért tennéd ezt? Túl sok filmet nézel, és ezek a dolgok csak a filmekben történnek meg – mondta. – Hazakísérlek.

Újra azt gondoltam, hogy nem kellene elkísérnie, mégis beleegyeztem.

mégis… ez az egyszerű szó, ami újra és újra visszatért.

Útközben nem beszéltünk. Csak amikor elértük a lakásom bejáratát, üdvözölt, egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta:

– Olyan sokat beszéltél a változásról, anélkül, hogy észrevetted volna, pedig egész délután a szemed előtt volt – adott egy könnyű puszit az arcomra, és elment.

Egy órát töltöttem azzal, hogy megpróbáljam megérteni, mit értett ez alatt a mondat alatt, míg hirtelen megvilágosodott a fejemben a gondolat. A nevek iránti veleszületett és ösztönös érdeklődésem arra késztetett, hogy utánanézzek a jelentésüknek. Felhajtottam a laptopom tetejét, és egy gyors keresés után felfedeztem, hogy a nevének egyik jelentése: változás.

Egy őrült pillanatban kiléptem a házból, és visszatértem a könyvesbolthoz. Yügo a bejáratnál állt, mintha csak rám várt volna.

– Tudtam, hogy visszajössz, pont mint egy filmben – mondta mosolyogva.

Kissé eltávolodott az ajtótól, csak épp annyira, hogy észrevegyem a bejárton lévő hírdetést:

Könyvesboltost keresek. Információért forduljon Yügóhoz.

Megdöbbenve néztem rá.

– Igen, én vagyok a tulajdonos. Tehát, ha valóban meg akarod változtatni az életedet, két lehetőséged is van a változásra. Egyik az elmédben, és a másik a gyakorlatban.

Mindez kissé őrültségnek tűnt nekem.

És mégis…

Megjegyzés: Issa Kobajasi haikuját Terebess Gábor fordításában használtam fel.

foto- AI

 

AZ ÉBREDŐ HOTEL

Munkára volt szüksége, és megtalálta: éjszakai gondnok egy hotelban. Nem is találhatott volna ennél jobbat, főleg miután már három hónapja nem dolgozott, és nem bírta kifizetni a számlákat. Most itt ez a hotel, senki sem cseszegeti többet, hogy miért nem keres valamit, sem az anyja, sem a nője, sem a hitelezők. Megszüntek az éjszakai tivornyák a drogos és részeges haverokkal, akik úgy tapadtak rá, mint a piócák. Jövő hónapban már kap fizetést. Most nincs senki más, csak ő és a hotel, öt remek hónapig. Jackson igazgató egyértelművé tette mi a dolga: ellenőrizni, hogy minden rendben van-e, s ha nincs, kit kell felhívnia. A hotelnak ebben a szárnyában nincsenek vendégek, csak az emeleten az irodák, a földszinten a konyha, a mosoda, az ő szobája, és a raktárhelyiségek.

Lucas az esti körútját végezte, rövidnadrágban volt, és papucsban tipegett a folyosón át a régi étkezdébe, ami már használaton kívül volt. Egy nagyobbacska terem, ami az oxfordi egyetem menzájára emlékeztette azokkal a hosszú asztalokkal egysorban, és a fából készült székekkel. Ő soha sem volt oxfordi hallgató, csupán egy lány miatt járt oda. Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el azóta, pedig csak öt éve. Lucas azóta hosszú utat tett meg: kocsmai verekedés, autófeltörés, a béke megzavarása, betörések sorozata, ismert személyek zaklatása, és még lehetne sorolni a bűneit.

A tőle jobbra lévő széles lépcsőre nézett, ami az első emeletre vezetett, ahol Jackson igazgató irodája is volt. Járt már ott kétszer is. Első alkalommal, amikor a munka miatt jött, másodszor pár napja, amikor részegen beült az igazgatói székba, lábait felrakta az íróasztalra, cigarettára gyújtott és úgy fújta a füstöt ahogy a főnökétől látta. Mennyit röhögött! Akkor meg volt róla győződve, hogy nincs egyedül, de az alkohol hatásának tudta be. Részeg füle hallott valamit. Lépéseket? Maga sem tudta, hogy mit. Kinézett a folyosóra, de senkit nem látott. Csak ő volt ott, és a rövidre fürészelt duplacsövű puska, amelyet az elődje hagyott ott a gondnoki szoba szekrényében. Nem értette, miért hagy ott valaki egy fegyvert lőszerekkel úgy, hogy bárki hozzáférhet, hiszen a szekrény be sem volt zárva.

Most, hogy ott lépegetett, ismét hallotta az a hangot. Mi lehet az? Lucas lába megállt a levegőben. Fülelt. Ezek nem csupán lépések voltak, úgy tűnt, mintha valaki vonszolná magát a földön, halk léptekkel kombinálva. Ránézett a kezére. Nem remegtek, ami azt jelentette, hogy nem részeg. Józanabb már nem is lehetne, két napja nem nyúlt alkoholhoz.

– Jó estét, uram! Valami azt súgja nekem, hogy fél – szólt valaki Lucas háta mögött.

Hirtelen megfordult, egy nő állt ott. Fekete öltönyt viselt, rövid vörös haja, hosszú fekete körmei voltak, szivarozott, és ő volt a kedvelt csapos a hotel bárjában, mert remek koktélokat tudott keverni. Mindenki Lady-nek szólította a kifinomult modora miatt. A férfi meglepődött, hogy ott látja, hiszen a bár már bezárt. Vajon mit csinál itt ezen a részen, ebben az éjszakai órában?

– Félelem? Ugyan dehogy! Lady, már ismerned kellene! Nincs itt más csak te meg én – mondta, miközben Lady a szájához emelte a kubai szivart.

– Remélem, hogy igaza van, uram!

– Figyelj, Lady, te már régóta itt dolgozol, mit gondolsz, mi ez a zaj?

– Azt hittem, tudja, uram. Ez a hotel.

– A hotel? – nézett Lucas felvont szemekkel a nőre, aki nem látszott sem részegnek, sem drogosnak, de hát soha se mondd, hogy soha.

– Pontosan. A hotel kezd felébredni, uram. Ez már a második alkalom, hogy érzem a jelenlétét, amióta Ön itt dolgozik. Eddig próbáltam kordában tartani, de azt hiszem, kezdek gyengülni. Kíváncsi vagyok, mit akar magától a hotel, uram.

– A szállodák nem kelnek életre, Lady. Jól vagy?

– Jól vagyok, uram. Csakhogy ez a hotel igen. Tudja, sok embert fogadott, és sok minden történt a szobákban. Nem mindenki viselkedett úgy, ahogy kellett volna – felelte a nő kimérten, hangszín nélkül.

Lucas épp megpróbálta értelmezni a csapos szavait, amikor egy emberhez hasonló valami jelent meg a lépcső tetején. Testének egyes részei hiányoztak, és két darabban volt, a lábai egy lépcsőfokkal lejjebb, mint a felső teste, már ami abból megmaradt, és csigalassú tempóban elkezdett leereszkedni a lépcsőn, de inkább lecsusszanni a lépcsőn. Lucas szemei elkerekedtek az iszonyattól. Valaha szép nő lehetett, de most a férgek lakmároztak belőle. Fonnyadt, félig lerágott kezeit kinyújtotta a remegő férfi irányába, aki rémülten hátrálni kezdett, amíg meg nem botlott.

– Segítség! – kiáltotta kétségbeesetten, amikor azok a rémisztő, bűzös kezek megfogták, de a csapos Lady-n kívül senki sem hallotta, és a nő továbbra is higgadtan szivarozott.

 Paloma

Matteo a rendőrautóból figyelte a kis csapatot, akiknek az volt a feladatuk, hogy az ésjzaka folyamán rejtélyes módon felkerült falfestményeket eltávolítsák a Vatikánt körülvevő magas téglafalakról. Két hete szinte minden éjjel valaki kiderkorálja Róma nevesebb falait. Bár igazán szép alkotások, de mégsem maradhattak ott, mert a polgármester elrendelte, hogy állítsák vissza az eredeti állapotot, s a rendőrfőnök is kiadta az embereinek, hogy keressék meg a tettest. A térfigyelő kamerák felvételei alapján a titokzatos művész mindig fekete ruhát viselt, fekete kapucni volt a fején, és arcát is egy sötét maszk takarta. Egy kisebb hátizsákot hordott magával, ami ugyancsak sötét színű volt. Gyors mozgása, vékony testalkata leginkább egy fiatal fiúra emlékeztetett. Több járőrkocsi is a nyomába eredt már, de olyan fürge volt, hogy minden alkalommal sikerült elmenekülnie.

Matteo és Pietro aznap este a zóna lokáljait ellenőrizte. Az éjszakai élet még csak most kezdődött, de összességében minden nyugodt volt. A fülledt, párás levegőben egy-egy könnyű szellő hozott némi megnyugvást.

– Legalább ma este nem tolvajokat és drogosokat hajkurászunk – jegyezte meg Pietro. – Ezekben a lokálokban sok szép lány is megfordul.

Elsőnek az El Duende spanyol étterembe kellett menniük, amely egyik legjelentősebb zenés szórakozóhelye Rómának, és hétvégeken élő zene és flamenkó táncbemutató is szórakoztatja a vendégeket. A tulajdonos, egy bizonyos Antonio ismerte már Pietrót, s amint meglátta a két egyenruhást belépni, mosolyogva köszöntötte őket, azonnal rendelt számukra két coca-colát.

– Mielőtt még azt modanák, hogy szolgálatban nem ihatnak alkoholt, hát akkor igyanak alkoholmenteset – mondta nevetve.

Matteo örömmel elfogadta, nagyon melege volt, és már szomjazott is. Miután felfrissült, körülnézett. Minden asztalnál ültek vendégek, és várták a táncbemutató kezdetét. A fények elhalványultak, a zene kezdte betölteni a levegőt. Ekkor a színpadra lépett a legszebb teremtmény, akit Matteo valaha látott. Hollófekete haja hátul kontyba fogva, egy piros és egy fehér szekfű volt beletűzve. Smaragdzöld szem, kreolos bőr, telt vörös ajkak. Piros fodros-rojtos ruhát viselt, és úgy mozgott, mintha a tánc démona szállta volna meg. Olyan volt, mint egy égő láng, amely mindent feléget maga körül, mit sem törődve a hatalmas tapsviharral.

– Látjátok ezt, rendőr urak? Micsoda show! Ő a mi Palománk – magyarázta a tulajdonos –, tisztavérő andalúz lány, nagy tehetségű flamenkótáncos. Felvettem az egész nyárra – húzta ki magát büszkén.

Matteo úgy nézte a lányt, mintha hipnotizálták volna. Soha egyetlen nő sem volt rá ilyen hatással. Magában ismételgette a Paloma nevet anélkül,hogy levette volna róla a szemét. Szívesen ott maradt volna, de Pietro már elhagyta a lokált, mennie kellett neki is.

Három nappal később a délutáni órákban azonban vissztért az El Duende étteremhez. Szabadnapja volt, nem viselt egyenruhát. Hirtelen egy farmeres-pólós lány lépett ki az ajtót, aki egy nagy szemeteszsákot küszködve cipelt. Amikor felnézett, Matteo azonnal felismerte, Paloma volt az, pedig teljesen másként nézett ki, mint amikor a színpadon táncolt. A lány rámosolygott, majd tovább rángatta a nagy fekete zsákot.

– Várj, segítek – lépett oda hozzá, és elvette tőle a nehéz terhet. Együtt indultak el a közelben lévő konténer felé. – Te vagy a flamenkótáncos, igaz?

– Igen. Te pedig az egyik rendőr vagy – válaszolta a lány szórakozottan. – Ma nincs egyenruhád?

– Ma nincs. Ma van a heti pihenőnapom.

– Szerencsés vagy. Én hétközben pincérnőként dolgozom, hétvégeken pedig színpadra állok. Imádok táncolni – monda Paloma.

– Igen, láttalak táncolni. Igazi tehetség vagy.

– A nagymamán is, és az anyám is flamenkótáncosok voltak. Mondhatni kiskorom óta táncolok én is – magyarázta a lány, s miközben beszélt, smaragdzöld szemei büszkén csillogtak.

– Azokon az estéken, amikor nem táncolsz, mit csinálsz? – kíváncsiskodott Matteo, miközben nagyot lendített a zsákon, bedobva azt a konténerbe.

– Bulizunk a tengernél a barátaimmal. Ostia közel van.

– Szívesen elkísérnélek egy ilyen buliba. Talán felfedeznéd, hogy nem minden zsaru unalmas – nevette el magát a férfi, és a lány vele együtt nevetett.

– Soha sem gondoltam erre… De tudod mit? Holnap este találkozhatunk, és be is bizonyíthatod. Persze, csak ha nem hátrálsz meg, és persze ha nem leszel szolgálatban.

– Rendben, akkor holnap este elviszlek pizzázni, utána meg sétálhatunk a holdfényben a tengerparton. Akkor holnap este 7 órakor ugyanitt találkozunk.

Másnap este Paloma egy virágmintás szoknyát viselt zöld felsővel, ami ugyanolyan színű volt, mint a szeme. Fekete haját kibontja viselte, és szappanillat áradt belőle. Gyönyörű volt. Matteo számára még szebb, mint amikor a piros táncruhát viselte. Szinte alig akarta elhinni, hogy a világ legszebb lánya vele megy szórakozni. Beültek a férfi autójába, és elhagyták Rómát, Fregene tengerparján kötöttek ki. Leparkoltak, és elindultak a közeli étterem irányába.

– Szóval, tiszt úr, mit mesélsz nekem? Valami gengszterre vagy sorozatgyilkosra vadásztál mostanság?

– Szerencsére egyikre sem. Csupán biciklitolvajok, drogosok, és egy éjszakai festőművész – felelte Matteo, mire a lány kérdőn nézett rá. – Valaki az éjszaka leple alatt képeket fest Róma falaira, ahelyett, hogy más módon kamatoztatná a tehetségét.

– Ó, igen, olvastam valamit az újságokban – jegyezte meg Paloma, majd arról kezdett el beszélni, mennyire szereti a tengert.

Vacsora után lesétáltak a parti homokra, a távolban néhány pálmafa körvonalazódott ki a sötétben, arra vették az irányt. Paloma átölelte Matteo nyakát, és elkezdte kigombolni az ingjének gombjait, majd megsimogatta a mellkasát. A férfi nem tudott ellenállni, szenvedélyesen megcsókolta, majd benyúlt a blúza alá keresve a melleit. Simogatták, csókolták egymást, eldőltek a fa alatt, és a homokon fekve szeretkeztek. Matteo azt érezte, ugyanaz a vad láng veszi körül, amely megszállja Palomát, amikor táncol.

– Elvarázsoltál – súgta két csók között, egyszerűen nem tudott betelni vele.

Ettől kezdve többször is találkoztak egymással. Találkozásaik minden alkalommal vulkanikus erejű szeretkezéssel végződött.

– Meddig maradsz Rómában? – kérdezte Matteo egyik este, mintha máris attól félne, hogy másnap esetleg elveszítheti őt.

– A nyár végéig maradok, aztán visszamegyek Spanyolországba. Képzőművészeti Akadémián tanulok – válaszolta a lány.

– Igazán? Tele vagy tehetséggel.

– És titkokkal – mormolta Paloma alig hallhatóan.

Matteo szeretett volna minden este vele lenni, de a heti műszakbeosztása ezt nem tette lehetővé, két éjszakára is beosztották szolgálatba. Több, mint tíz éve volt rendőr, és az utóbbi években Pietróval járőröztek együtt. Azon az éjszakán is vele volt. A rendőrautó lassan hajtott át az éjszakai élet nyüzsgő utcáin, ügyelve arra, hogy senki se bontsa meg a rendet. Apránként a tömeg kezdett ritkulni, míg végül már csak néhányan lézengtek, hiszen még a legkeményebb éjszakai baglyoknak is szükségük van némi alvásra. Hajnali négy óra volt, amikor a rádió recsegni kezdett. Az ügyeletes tiszt jelentkezett be.

– Egy fürgén mozgó, hátizsákos személyt jelentettek, az Isola Tiberinán futott fel a hídra, kezében egy festékspray-hez hasonló tárgy volt. Biztosan a mi emberünk. Kapjátok el!

Pietro és Matteo voltak a helyhez legközelebb. Először szirénázva száguldottak, de amint rákanyarodtak a Viale Trasteverére, lekapcsolták, nehogy elriasszák vele a feltételezett tettest. Azonban a kék fények visszatükröződését mégis észrevehette, mert macskagyorsasággal haladt a közeli keskeny utcák labirintusa felé. Aki nem ismeri a Gettót, könnyen eltéved benne.

– A francba! El fogjuk veszíteni – kiáltotta Pietro. – Kocsival itt nem tudjuk üldözni– azzal kiszállt, de a kora és a testsúlya miatt, nem bírta tartani az iramot fiatalabb kollégájával. – Menj, te sportosabb, gyorsabb vagy nálam, jobban bírod a futást. Én visszamegyek az autóhoz, és hívok erősítést.

– Rendben – mondta Matteo, és vakon futni kezdett, míg meg nem pillantotta a kapucnis alakot, aki egy ház fala mögé próbált elbújni. – Állj! Rendőrség! Feltartott kézzel gyere elő!

A kapucnis azonban ledobta a festékesdobozokkal teli hátizsákot a földre, és futásnak eredt, s mivel nem ismerte a környéket, beszaladt egy zsákutcába.

– Most elkaplak – kiáltotta a rendőr, de a menekülő villámgyors mozdulattal felugrott egy szemeteskukára, hogy arról elérje a fal tetejét és átugorjon rajta, azonban Matteo elkapta a bokáját. A szemeteskuka megingott alattuk, és a földre estek. Matteo egy gyors mozdulattal felugrott, és mielőtt még a másik is észbe kapott volna, rátérdelt, nehogy elmeneküljön.

– Azzal, hogy elfutsz, csak rontasz a helyzeteden – mondta neki. – Ha kiskorú vagy, a szüleidnek kell megtéríteni az összes kárt, amit okoztál. Vedd le a kapucnit, és tedd szabaddá az arcodat! Ne várd meg, hogy én csináljam. Rajta!

Matteónak a lélegzete is elállt attól, amit látott.

– Paloma… – hirtelen kísérteties csend telepedett rájuk, majd a távolból egy rendőrautó szirénái hallatszottak, érkezett az erősítés. – Menj! Szaporán. Én nem is láttalak. Majd azt mondom, hogy ügyesebb voltál nálam.

Paloma két kezébe fogta Matteo arcát, megcsókolta, aztán felugrott egy kukára, arról a fal tetejére, és eltűnt a fal mögött.

– Sikerült meglógnia – jegyezte meg Matteo, amikor visszaért a rendőrautóhoz. – Pedig elkaptam a bokájánál a nadrágot, de kicsúszott a kezeim közül.

– Majd legközlebb, pajtás – felelte Pietro, és beszólt a rádión, hogy a gyanusítottat nem sikerült elfogni, bevette magát a Getto labirintusába.

Matteo többször is elment az El Duende étterembe, de Paloma nem volt ott. Sem napközben, sem este. Hétvégén pedig egy másik lány táncolt helyette. Még Antonio, a főnök is azt mondta, nem tud róla semmit, egyszerűen nem jött be dolgozni. Hiába is telefonált neki, és kénytelen volt más táncost keríteni hétvégére. Azonban attól az éjszakától kezdve több falfestmény nem jelent meg a város falain, s idővel Paloma műalkotásai is lekerültek. Matteo abban reménykedett, hogy majd a lány jelentkezik, valamilyen módon felveszi a kapcsolatot vele, de nyilvánvalóan kettejk története Palomának nem volt annyira fontos, mint neki.Teltek a hetek, elérkezett a szeptember, s Matteo egyik nap a Termini pályaudvaron volt szolgálatban, és az egyik padról felvett egy spanyol nyelvű újságot. Biztosan egy turista hagyta ott, gondolta. Átlapozta,és megakadt a szeme az egyik cikken: “Éjszakánként egyedi műalkotások kezdtek megjelenni Marbella falain”. Az újságíró kifinomult utcai művészetnek nevezte azokat, olyannyira, hogy a város polgármestere úgy döntött, nem távolíttatja el azokat, mert színesebbé, érdekesebbé teszik a várost. A cikkhez tartozó fotón Matteo felismerte Paloma művészi stílusát. Remény ébredt benne.

Másnap bement a főnökéhez.

– Szeretnék egy hét szabadságra menni. Szeptember van, és ez évben még egyetlen napot sem vettem ki.

– Rendben van, de ugye tudja, hogy meg kell adnia, hogy hová megy?

–Természetesen, hadnagy úr. Spanyolországba megyek, Marbellára, meglátogatom a barátnőmet. 

 

A suttogó szellemház (mese)

Teo még a karácsonynál is jobban szerette a Halloween-t. Feldíszítette a házat fényes sárga tökökkel, pókhálókkal, nagy fekete pókokkal, s a bejárati ajtó elé odaültetett egy műanyag csontvázat,  és elkészítette  a jelmezt is, melyet majd fel fog venni. Imádott házról házra járni és édességeket gyűjteni. A faluban, ahol lakott, volt egy régi, elhagyott ház, amelyről az a mende-monda keringett, hogy szellemek lakják, mert többen is suttogásokat, süvítések hallottak, amikor közeledtek hozzá. Nem is emlegették mésként, csak a suttogó szellemházként. Egyszer valaki bemerészkedett, de néhány lépés után hanyadt-homlok ijedten kimenekült, és pár nap múlva, amikor már kicsit megnyugodott azt mondta, szellemek lakják azt a helyet. Viszont többen azt mondták, nincs ott senki, csak a szél ki-bejár a repedéseken, annak a hangját hallják, de ennek ellenére senki sem ment oda.

Teo azonban elhatározta, kideríti, mi az igazság. Halloweenkor, miután már összegyűjtött egy nagy zacskónyi édességet, fogta a zseblámpáját, és elindult a suttogó ház felé. Óvatosan lenyomta a kilincset, bevilágított.

– Van itt valaki? –  kérdezte a sötétségtől, de nem válaszolt senki, ezért belépett a házba, ide-oda fordult, miközben bevilágította az egész helyiséget. Hamarosan huzatot érzett maga körül, tudta, nincs egyedül, s a közelben néhány nagyobb pókháló himbálózott. – Á, értem… Valaki meg akar ijeszteni!

– Mi nem akarunk megijeszteni, csupán játszanánk veled, és jutalom gyanánt szeretnénk pár csokoládét is a zacskódból –  hallotta a választ Teo, és a zseblámpa fényében meglátott három szellemet ide-oda mozogni a levegőben a zöld kanapé felett. Egyiküknek fekete süveg volt a fején, a másikon egy sötét napszemüveg, a harmadik pedig egy vörös női parókát viselt.

–  Mit szeretnétek játszani? – kérdezte tőlük Teo kissé remegős hangon, mert az igazat megvallva, kissé megijedt. Bátor fiú volt, de erre a fogadtatásra nem számított, és kishíján kimenekült onnan.

– Találós kérdéseket tegyünk fel egymásnak – mondta az első szellem – , s aki nyer, vehet egy csokit a zacskóból.

– Olyat, amikor mutogatásokból kell kitalálni, kinek mi a mestersége, az a kedvencem – szólt a második szellem, és azt javasolta, az is kapjon csokoládét, aki nem nyer. 

– Ország-városozzunk – javasolta a harmadik szellem, aki szintén azzal értett egyet, hogy mindenki kapjon édességet, nehogy egyiküknek sok jusson, a másikaknak meg semmi.

– Egyáltalán tudjátok, hogyan kell ezeket játszani? – kérdezte Teo meglepetten.

– Persze!  De inkább tedd ki az asztalra azt a nagy zacskót,  és kezdjük is el a játékot, mert már alig várom, hogy ehessek belőle –  mondta a napszemüveges szellem,  mire a másik kettő helyeselt.

Így aztán Teo és a szellemek sorra játszották a játékokat, fogyott a csokoládé a zacskóból, és remekül szórakoztak. Amikor  már egyetlen édesség sem maradt, és Teo is rájött, ideje hazamenni, elköszönt a szellemektől, de  megígérte, hogy  következő Halloweenkor ismét eljön, hoz magával más gyerekeket is, hogy többfajta játékot  ki tudjanak próbálni.

– Jó, nagyon jó, de ők is hozzanak egy-egy zacskó édességet – nevettek a szellemek, és elillantak a padlás irányába.

Attól kezdve senki sem hallotta a suttogó hangokat a házból, és Teo elmesélte mindenkinek, hogy a szellemek elmentek, majd csak Halloweenkor térnek vissza.

 

Japánkert

A Portland Nemzetközi Repülőtéren várok rá. Ez az első alkalom, hogy személyesen találkozunk. Nincs szükségem névtáblára, hogy megtaláljon a tömegben, én felismerem őt még akkor is, ha csak a virtuális térben találkoztunk eddig.

A facebook-on ismerkedtünk meg, és már az első üzeneteinkből rájöttünk, hogy több közös érdeklődési területünk is van. Barátságunk napról napra erősödött: felidéztük fiatalkorunk kedvenc slágereit, olvasmányainkat, filmeket a moziban, fotókat és videókat cseréltünk a kedvenc ruháinkról, a városunkról, utazásainkról. Pontosabban mondva leginkább az ő utazásairól, mivel én sok éve nem mentem sehova, pedig fiatal koromban sokat kirándultam a Yukon mentén, és még Alaszkát is bejártam. Egy ideje már terveztük, hogy elutazunk egymás országába, s neki most adódott egy lehetőség.Tudom, hogy túl rövid ideig lesz a városban ahhoz, hogy megmutassam neki Oregon állam végtelen szépségét, de mindent megteszek, hogy jól érezze magát. Miután velem találkozik és együtt leszünk majdnem húsz órát, tovább kell utaznia, San Francisco-ban csatlakozik egy olasz turistacsoporthoz, akikkel bejárják Kaliforniát. Egy nap majd én is szeretnék elutazni Olaszországba, meglátogatni Rómát, Firenzét, Nápolyt, és az összes várost, amelyeket fényképek, képeslapok, és az ő elbeszélései által már kicsit ismerek, de félek, hogy mindez csak álom marad számomra, mert az utóbbi időben sokat romlott az egészségügyi állapotom.

Húsz évvel ezelőtt néhány éven át hajléktalan voltam. Bolyongtam az utcákon azért a kevésért, amire szükségem volt: ételmaradékot gyűjtöttem a kukákból, hogy legyen mit ennem, és összeszedjek pár dolgot, amit mások kiszórtak, hogy szórakozásképpen csereberéljek más hajléktalanokkal. Gyakran üzletek és állomások előtt koldultam, vártam, hogy pár járókelő adjon nekem egy-egy dollárt. Persze azonnal alkoholt vettem belőle. Koszos, patkányokkal teli sikátorokban és parkok padjain, vagy bokrok alatt aludtam, mert az éjszakai menedékhelyek mindig gyorsan megteltek, s amikor egyszer bejutottam, ellopták azt a kevés holmimat is, mialatt aludtam. Régebben ellenőrként dolgoztam egy bankban dolgoztam, egészen addig a napig, amíg létszámleépítés miatt el nem bocsátottak. Néhány hónap után az életem teljesen darabokra hullott, a feleségem elhagyott, elment, és nem tudtam fizetni az albérletet sem, mert egyszerűen nem találtam munkát. Eleinte persze a végzettségemnek és a gyakorlatomnak megfelelőt kerestem, de ahogy mentek a hetek, a hónapok, elmentem volna már a Mc Donalds-ba is hamburgereket gyártani, de azt mondták, túlképzett vagyok ahhoz a munkához, ott nincs szükség diplomára. Végül letagadtam azt is, csak érettségit vallottam be, de valahogy semmi sem jött össze. Mivel telefonom nem volt, hogy értesítsenek, azt mondták, gyere vissza egy hónap múlva, két hónap múlva, hátha lesz üresedés. Amikor beteg voltam, vagy úgy éreztem, valami nem stimmel, megittam egy üveg bort, vagy kettőt, attól függően, mennyi pénzt sikerült összekoldulnom. Eleinte hatott is, elbódultam, elfelejtettem a fogfájást, a fejfájást, és minden mást az alkoholos mámorban, de idővel már egyre többet kellett inni emiatt, vagy egyre erősebbet. Aztán évek múlva egyszer egy kórházban ébredtem, azt mondták, összeestem a bolt előtt, ahol kéregettem, s valaki mentőt hívott, nem intézte el annyival a dolgot, mint legtöbben, hogy biztos részeg vagyok. A kórházban megfürdettek, levágták a hajamat, szakállamat, és egy egyházi gyülekezet tagjai hoztak nekem tiszta ruhát is. Az orvosi vizsgálatok több bajt is megállapítottak nálam, leginkább súlyos cukorbetegséget, amit minden bizonnyal az orvosi ellenőrzések hiányának, az alkoholnak és az utcán töltött évek alatti rossz táplálkozásnak tudható be. A problémáim részben megoldódtak, amikor a jobb lábamat térdben amputálták. Viszont jöttek új bajok, de szerencsére, miután el kellett hagynom a kórházat, ugyanaz a gyülekezet szállást kínált nekem. Hová is mehettem volna máshová? Vissza az utcára? Azt mondták maradhatok, amig teljesen rendbejövök, addig is besegíthetek olyan tevékenységekbe, amelyeket el tudok végezni tolókocsisan is, aztán majd később segítenek nekem munkát is találni. Hogy visszanyerjem az életbe vetett hitemet, amint tehettem, elhagytam a kerekesszéket, és feltettem egy protézist, amivel könnyebben tudtam mozogni. Sokat segített Fobay barátsága, mindenben lehetett és lehet rá számítani.

Miközben a tömegben várok, hogy meglássam, arra gondoltam, hogy végre személyesen is találkozom vele. Egy ideje már vágytam rá, de félek is tőle. Vajon felismeri-e az igazi érzéseimet? Rájön-e, hogy ingatag egészségi állapotom rohamosan romlik? Megérti-e, hogy valószínűleg ez lesz az egyetlen személyes találkozásunk? Ha másképp alakult volna az életem, beszélnék vele az iránta érzett szerelemről, de ebben állapotban hogy is gondolhatnék arra, hogy magamhoz kössem? Úgy gondolom, nem lenne helyes egy olyan férfival lennie, akinek kilátástalan az élete, aki soha nem tudja megadni neki azt, amit megérdemel. Csak a plátói szerelmemet ajánlhatom fel neki, és azt sem tudom, meddig.

A repülő késik, így van időm átgondolni a tartózkodására készített tervemet. Elmegyünk a közösségbe, elvisszük a csomagjait a szobámba, találkozunk néhány barátommal, különösen Fobay-t szeretném ha megismerné, aki remekül tudja utánozni Elvis Preslit. Aztán Fobay elvisz bennünket a Japánkertbe, a városunk igazi béke, nyugalom és szépség oázisába. Olyan sokszor beszéltem már róla, és küldtem róla fotókat, elmondtam neki, hogy a park öt hektáros területet foglal el, és a porlandi japánkert az, amelyikről azt mondják, a legautentikusabb Japán után. Ma remek az idő ahhoz, hogy bejárjuk a különböző sétányokat, kéz a kézben, az ösvényeken. Ha elfáradunk, beülünk a chashitsu-ba, ahol japán hagyományok szerint kimonóba öltözött hölgyek teát szolgálnak fel. A teaház teraszáról gyönyörködhetünk Portland látványos panorájában: a felhőkarcolókban, a fenyőfák közül kikandikáló házakban és a háttérben a fenséges Mount Hoodban. Aztán, tovább beszélgetve, kézen fogva sétálhatunk a cseresznye- és juharfák között az ösvényeken, itt-ott felfedezve a kis lámpásokat és egy százéves, ötszintes pagodát. Elkísérhetem a páfrányokkal és azáleákkal körülvett vízeséshez is, majd folytathatjuk utunkat a tó felé, ahol nagy, élénk színű koi pontyok úszkálnak békésen.

Gondolataim sorát hirtelen félbeszakítja repülőgépének a “D” terminálra való érkezésének bejelentése. Az emberek elkezdenek kijönni a kapun. Egy arc, az övé, kiemelkedik az összes körülöttem lévő arc közül. Gyönyörű, még szebb, mint amire emlékeztem, a körülötte ömlő fénnyel és azzal a furcsa fehér kabáttal, amit visel. Látom, hogy csillog a szeme, s rájövök, az én szemem is könnyes. Kinyújtom a karjaimat, hogy a magamhoz öleljem, de rémülten veszem észre, hogy nem tudok mozdulni, mert csövek és vezetékek akadályoznak, amelyek ki tudja, mihez kapcsolódnak. Már nem hallom a repülőtér zaját, csak mormogás és elektromos csipogó hang vesz körül. Elönt az idegesség, megpróbálom kitépni a csöveket a karjaimból.

– Hol vagyok, mi történik? – sikítom. Felismerem Fobay hangját, amint a fülembe suttog.

– Nyugalom, barátom, minden rendben, hamarosan jobban leszel!

A gyönyörű arc még közelebb hajol hozzám, és latexbe burkolt kezével valamit fecskendez az infúzióba. Újra kiabálok.

– Engedjetek el! Mennem kell a repülőtérre. Ő… ő… – a szemhéjam elnehezül, és körülöttem mindenhol elhalványul a fény, mintha naplemente lenne.

 

Hilda, a kétbalkezes boszorkány (mese)

A szürke hegyoldal fenyőfákkal körülvett barlangjában rendezte be otthonát  Hilda, a kétbalkezes boszorkány, aki szeretett bájitalokat és varázsleveket főzni, de nem igazán értett hozzá. Volt egy nagyanyjàtól örökölt varázskönyve, amit úgy elrakott valahová, hogy évek óta nem találta, ezért emlékezetből főzöcskélt, de valahányszor próbálkozott valamivel, mindig katasztrófa lett a vége. Például a macskás eset is: az út melletti árokban talált egy fehér macskát, aki nagyon megtetszett neki, és nem hagyhatta ott szegénykét a hidegben, ezért hazavitte, de egy boszorkány nem mutatkozhat fehér macskával, ezért elhatározta, hogy egy varázsital segítségével feketévé változtatja. Igen ám, de valamit elrontott, és a macska egyik oldala fekete lett, viszont a másik oldala fehér maradt. Próbálta helyrehozni a dolgokat, és csak annyit sikerült elérnie, hogy szegény jószág kockás lett, mint egy sakktabla, és úgy is maradt, mert a Varázslás Törvényének értelmében több lehetősége a macskára nézve nem maradt.

Kétbalkezességénél csak a jókedve volt nagyobb, mert bármit is csinált, bármekkora káoszt okozott, mindig nevetett, és nevetése átragadt a környezetére is, így már vidámabban álltak neki a bajok megoldásának.

Október vége közeledett, meghívást kapott az egyik faluba, hogy segítsen a gyerekeknek emlékezetessé tenni Halloween éjszakáját, ezért különösen nagy gonddal állt neki a varázsszernek. Azt tervezte, hogy olyat fog készíteni, amit ha egy adott pillanatban befúj majd a levegőbe, a gyerekek seprűi felemelkednek. Kikészítette a nagy üstöt, öntött bele ebihalas tócsavizet, majd összeszedte a hozzávalókat.

– Egy kis csillagpor, három hollótoll, egy maroknyi csalán, kettő erőspaprika, és...  hmm... tán  cukor? – mondta bizonytalanul, és azon töprengett, mennyi cukrot kell beletennie, porcukor kell-e vagy kristálycukor. Végül a kristálycukor mellett döntött, és egy teásbögrével öntött az üstbe, majd alágyújtott. Fél napon át főzte, kevergette, végül leszűrte, látszatra megfelelőnek ítélte, majd kicsike kézi permetező üvegcsébe öntötte.

Halloween estéjén felpattant a seprűjére, maga mögé ültette  kockás macskáját, és elrepült a faluba, ahol már vártak rá. Jókedvűen köszöntötte a gyerekeket, elmondta nekik, hogy varázsolni fog, aminek következtében a seprűjeikkel pár kört tudnak repülni. 

– Készen álltok? –  kérdezte, mire a gyerekek ujjongva kiáltották, hogy igen.

Hilda elővette az üveget, többször is befújt vele a levegőbe. De jaj, valami balul sült el, mert nem a seprűk emelkedtek fel, hanem a falu összes nagy sárga tökje, amelyek egy nagy halomban álltak a falu főterén, és néhány rajtuk sütkérező macskát is magukkal vittek felfelé menet.  A gyerekek nagyon megijedtek, fel- s alá szaladgáltak, kiabáltak, a macskák nyivákoltak, a polgármester rémülten hívta a tűzoltókat, egyre nagyobb lett a hangzavar és a káosz,  s amikor Hilda látta ezt a felfordulást, azonnal akcióba lépett, mert attól félt, hogy a varázsszer hatása nem lesz túl hosszú, és a tökök visszapotyognak a falu főterére darabokra törve, esetleg valakik fejére.

– Ne féljetek, semmi baj, csak túl sok cukrot tettem a varázsszerembe – mondta nevetve, igyekezett megnyugtatni mindenkit, mire a gyerekek is vele együtt nevettek. – Azonnal helyrehozom! Pár perc, és minden a helyére kerül. Addig is játsszatok a macskámmal, csodáljátok meg a szép kockás bundáját. Ugye milyen imádnivaló?

Gyorsan hazarepült, hogy módosítsa a folyadék összetételét. Tett bele egy kis ecetet, pár kanál tündérport és áfonyakivonatot, jól összerázta, és máris visszatért az üveggel, befújta a levegőt, elmormolt néhány varázsigét, és  láss csodát, a tökök szépen, lassan visszatértek a földre, csupán két tök volt, amelyek nagy huppanással törtek össze a betonon. A macskáknak sem lett bajuk, hiszen köztudott, hogy mindig a talpukra esnek. Mivel minden gond megoldódott, kezdődhetett a buli, vidám volt a hangulat.

Persze a faluban legtöbben azt gondolták, hogy Hilda bemutatója eleve így volt megtervezve, hogy minél nagyobb legyen a hatás, minél inkább felejthetetlen emlékként maradjon meg a gyerekek és felnőttek fejében,  és bármikor, amikor egy vidám káoszra vágytak, elhívták Hildát, a kétbalkezes boszorkányt, mert tudták, hogy remekül fognak szórakozni a társaságában.

 

 

Egy különleges nap

Eléggé be volt borulva, mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek otthonról. Nem vittem esernyőt, kapucnis a kabátom, reméltem, elég lesz. Azonban amint leszálltam a buszról és elindultam a kávézó irányába, leszakadt az ég, s hiába volt a kapucni a fejemen, semmit se ért. Már épp valami cifrát akartam mondani, amikor egy tarka esernyő jelent meg a fejem fölött.

– Ha megengedi, nyújthatok némi védelmet.

Megfordultam, és egy dús hajú férfi állt velem szemben, hangja halk és mély volt.

– Igen, köszönöm – válaszoltam, de egy kis hang a fejemben azt súgta, mit csinálsz, hiszen nem is ismered, de ezúttal a szívem volt az erősebb. Elfogadtam az ajánlatát. Pár percig csak álltunk, én szidtam az időjárást, majd megkérdeztem tőle, hogy cserébe elfogadna-e egy kávét, mire azt felelte, ő is javasolni akarta, de nem szeretett volna tolakodó lenni.

– Egy kávé ebben az időben igazi áldás – mondtam végül, és elindultunk a kávézó irányába.

Leültünk egy sarokasztalhoz, és beszélgetni kezdtünk, mint régi barátok. Elmondta, egy ideje Bolognában van tanulmányozni a város szokásait és hagyományait, megismerni a tipikus olasz ételeket, s én megkérdeztem tőle, szeret-e főzni.

– Soha sem próbáltam. Most egy szállodában lakom, otthon meg nincs is konyhám – nevetett.

Közben telt az idő, úgy tűnt, nem siet, továbbra is élénken beszélgettünk, miközben a kirakatüvegen át figyeltük, ahogy alábbhagyott az eső.

– Ma van az utolsó napom Bolognában, akarsz velem ebédelni?

– Igen, szívesen – válaszoltam. Nem kérdezte meg, hová menjünk, biztosan jól ismeri a helyeket, határozottabban tájékozottabb, mint én vagyok. Ritkán szoktam házon kívül ebédelni, leginkább csak akkor, amikor a barátokkal elmegyünk kínait enni, vagy pizzázni.

Beléptünk egy nagyon elegáns étterembe, amit névről már ismertem a tévéből. Egy félreeső helyre ültettek le bennünket, ami tökéletes volt arra, hogy továbbra is élvezzük egymás társaságát. Átadta nekem az étlapot, hogy kiválaszthassam a kedvenc ételemet, s ő annak megfelelő, hozzáillő bort rendelt.

– Antóniának hívnak – nyújtottam a kezemet, mert eszembe jutott, hogy még nem mutatkoztunk be egymásnak.

– Szép név, illik hozzád. Én Guy di Centauri vagyok.

– Egyedi név, mintha egy másik galaxisból származna – nevettem el magamat, de éreztem, hogy kissé megremegett, de folytattuk a beszélgetést Bologna nevezetességeiről. Amikor a “Tornyok” kerültek szóba, csak annyit mondott, hogy sajnálja, aztán hirtelen témát váltott, így nem tudtam megkérdezni tőle, mire gondolt.

Az ebéd után elhagytuk az éttermet, az eső elállt, sápadtan sütött a nap. Megfogta a kezemet.

– Antonia, igazán sajnálom, hogy ilyen rövid ideig lehettem csak veled. Remekül éreztem magam, és ezt az emléket örökre magammal viszem.

– Hová kell menned?

– Fogd erősen a kezemet és meglátod – felelte.

Mintha varázsütésre egy másik városban lettünk volna, pontosabban Párizsban. Hogy-hogy? Megdöbbentem, ő megfogta a karomat, elvezetett egy kellemes bisztróba, és megkínált egy pohár Pernoddal. Miközben belekortyoltam a klasszikus francia italba, azt mondta:

– Az én itt töltött időm lejár. Ma este vissza kell térnem az én világomba, ami nagyon távol van innen. A bolygóm felelős vezetője küldött a Földre, felruházott az itteni emberek vonásaival, hogy kapcsolatba léphessek a te világoddal. Eddig minden remekül ment, de nem gondoltam volna, hogy találkozom veled, és most értettem meg egy földi érzést, amiről már sokat olvastam, az elválás fájdalmát.

Nehezen tudtam megszólalni. Ő átölelt, és egy pillant múlva a házam ajtaja előtt voltunk. Raymond Peynet világutazó szeretői jutottak eszembe.

– Guy, az esernyő – mondtam megtört hangon. – Elfelejtetted – de már eltűnt. Csak az a sokszínű emlék maradt nekem egy csodálatos férfiról, akivel egy különleges napon találkoztam.

Egy nedvességcsepp hullott az arcomra, pedig nem is esett az eső.