A kis róka és a hóesés 

(ez a mesém jelent meg a Meskete kiadásában lévő Meseerdő kötetben)

– Légy óvatos az erdőben, ne menj túl messzire, és sötétedés előtt legyél otthon! – mondta Rókamama. – Ha elkezd esni a hó, azonnal indulj vissza, és vigyázz a medvékkel! – és egy meleg sálat tekert gyermeke nyaka köré.

– Igen, anya, ne aggódj! – válaszolta a kis róka, elköszönt és elindult az erdő felé.

A kis róka boldogan és gondtalanul sétált, figyelte a tájat, immár a fák ledobták a leveleiket, melyek most színes szőnyeget alkottak a fák alatt. A fenyők viszont még mindig zöld színben pompáztak. Lelkesedése olyan nagy volt, hogy észre sem vette az idő múlását, a fény, mely besütött a fák közé már kezdett halványodni, de ő vidáman szökdécselt, és a száraz levelek összeroppantak a mancsai alatt. Ahogy ott ugrándozott, észrevette, hogy nincs egyedül.

– Jó napot, bagoly úr ! – köszönt az egyik ágon ülő madárnak, aki őt figyelte.

– umf – horkant fel a bagoly. – jó napot neked is, kölyök ! – aztán elfordult.

– Anyukám azt mondta, nem illik hátat fordítani senkinek – szólt a kisróka.

– Mi baglyok vagyunk, nem szoktunk udvariaskodani – jegyezte meg a madár a homlokát ráncolva.

– Mindannyiunknak kedvesnek kell lennünk! – vágott vissza a kis róka, de a bagoly nem törődött vele, méginkább elfordult. – Anyukám azt is mondta, ha kedvesek vagyunk másokhoz, boldogabbak leszünk. Én boldog akarok lenni, ezért vagyok kedves mindenkivel. Viszlát, bagoly úr! – köszönt, és folytatta útját befelé az erdőbe.

Hamarosan találkozott egy kis mókussal, aki makkot gyűjtött a tölgyfák alatt.

– Szia, mókus, szeretnél játszani velem?

– Igen, szívesen játszanék veled, de segítenem kell az anyukámnak. Itt a tél, és jön a hideg meg a hó, tele kell lenni az éléskamránknak – válaszolta a mókus.

– De miért nem akarsz játszani?

– Nemlehet mindig játszani – magyarázta a kis mókus.– Nagyon szép a hó, igen, de amikor nagy hó lesz, nem találunk már élelmet, ezért kell most gyűjtenünk, hogy amikor bezárkózunk az odunkba, nem fogunk sem fázni, sem éhezni.

– Én mindenesetre nagyon várom, hogy havazzon, annak ellenére, hogy az anyukám veszélyesnek tartja a havat.

– Az anyukáknak általában igaza van – mondta a mókus, mire a kis róka csalódottan tovább indult annak ellenére, hogy a sötétség nagy lépésekkel közeledett.

Egy tóhoz érkezett, be akarta mártani a mancsát, de a víz teteje már kezdett befagyni, de ő csak azt nézte, kivel tudna játszani.

– Még egy békát se látni, hogy megkergethessem – jegyezte meg csalódottan.

Ekkor hirtelen valami az orrára pottyant. Aztán még egy... és még egy.

Örömében felkiáltott, amikor rájött, hogy elkezdett esni a hó, és minden fehéredni kezdett. Próbálta elkapkodni a hópelyheket, és arról ábrándozott, hogy talán jön majd valaki, akivel hógolyózhat. De sajnos a hó egyre gyorsabban esett, besötétedett, csak a fehér hó világított valamit. Kezdeti lelkesedése aggodalommá vált, és szinte lefagyott az orra a hidegtől.

– Hogy jutok haza? Anyának igaza volt, hallgatnom kellett volna rá – nyöszörgött és siránkozott rémülten.

– Szia – szólt egy hang a háta mögött. – Miért sírsz?

A kis róka megfordult, és egy állat volt az, akit nem ismert.

– Eltévedtem – válaszolta sírva –, és annyira fázom! Nem tudom, hogyan jutok haza, azt hiszem, eltévedtem.

– Ne sírj, gyere velem a mi házunkba, anyukám mindig tudja, mit kell csinálni! – felelte a másik állat, és a kis róka követte.

Hamarosan megérkeztek egy barlanghoz.

– Itt lakunk, ő az anyukám. Anya, nézd, hoztam egy barátot.

– Elnézést a kellemetlenségért asszonyom, de eltévedtem, és a fia meghivott a házába. Nagyon hideg van odakinn és sötét.

– Gyere be – válaszolta neki a nagy állat megnyugtató hangon. – A mi házunk a te házad.

– Köszönöm. Soha sem láttam hasonló állatokat, mint amilyenek vagytok – mondta a kis róka. – Mik vagytok?

– Mi medvék vagyunk – válaszolta a nagy állat, mire a kis róka rémülten elhallgatott. Néhány pillanat múlva összeszedte a bátorságát és remegő hangon megkérdezte:

– Akkor most megesztek engem vacsorára? – mire a medvemama is és a medvebocs is nevetésben tört ki.

– Ugyan már, nem mondasz? Barátok vagyunk! Anyukám jól ismeri az erdőt, tud tájékozódni még a hóesésben is – magyarázta a medvebocs. A kis róka elpirult, elszégyellte magát, hogy rosszat gondolt róluk.

– Ne aggódj, gyermekem, hazaviszlek – mosolygott a medvemama, majd letette a kötényét. – Te, fiam, gondoskodj róla, hogy a tűz ki ne aludjon, és időnként keverd meg a levest. Mi pedig, kedves rókakölyök, indulhatunk is – azzal karjába vette a rókakölyköt, aki pillanatok alatt elaludt, olyan fáradt volt már.

A medve valóban jól ismerte az erdőt, mert egykettőre kiértek a fák közül, és amint elhagyták a bozótost, egy rókát pillantott meg, aki aggódva figyelte a tájat.

– Jó estét, Rókamama. Hazahoztam a kölykét, eltévedt az erdőben és nagyon megijedt.

– Köszönöm, Medveasszony – mondta megkönnyebbülten sóhajtva Rókamama. – Nagyon aggódtam,és már azon voltam, hogy elindulok a keresésére.

Az anyja hangjára a kis róka felébredt és lelkesen nyújtotta karját feléje. Ő is megköszönte a medvének, hogy hazavitte.

– Látod, anya, nem minden medve veszélyes – jegyezte meg, majd megmentőjéhez fordult. – Mikor mehetek el hozzátok játszani? – kérdezte Medvemamát.

– Tavasszal várunk szeretettel. Tudod, mi holnaptól téli álmot fogunk aludni, elolvad a hó, elmúlik a hideg, és találkozunk. De most indulnom kell haza!

Rókamama és a kis róka még egyszer megköszönték a segítséget, majd bementek az odújukba, Medvemama pedig visszaballagott az erdőbe.

– Bocsáss meg, anya, hogy nem fogadtam szót neked, de megtanultam, hogy mindig hallgass anyára. Azt is megtanultam, hogy ne itélkezz másokról, ha nem ismered őket.

– Látod, gyermekem, minden rosszban valami jó. Eltévedtél, mert nem fogadtad meg a tanácsaimat, viszont bölcsebb és okosabb lettél.

 

A Kupola alatt című kisregény folytatása

                                                    2. A Harmadik Napi Szoba

Az éjszaka folyamán a Nyári Szekcióban olyan a sötétség, hogy egy pillanatra elvesztem a tájékozódásomat, és olyan érzésem támad, mintha szilárd sötétségben mozognék.

A legteljesebb feketébe burkolózva követem Lilit, aki soha nem néz hátra, hiszen nincs mitől tartania, magassarkújának hangja ütemesen koppan a betonon. Az utcán nincs senki, csak a száz méterenként elhe-lyezett gyér fényű lámpák világítanak.

Először látom az éjszakát, mely megrémít, és ugyanakkor lenyűgöz. Amíg Lili és a többiek sétálnak, megbabonázva figyelem, hogy mozgásuk tökéletesen szinkronban van, mindannyian ugyanolyan ruhát és ugyanolyan cipőt viselnek, a lépéseik hossza is azonos. Nem tudom levenni a szemem a csípőjükről, amelyek egyszerre mozognak. Hirtelen elválnak, különböző utakra fordulnak, és egy pillanatra szem elől tévesztem a barátomat, s az jár az eszemben, honnan tudták, hogy melyiküknek merre kell folytatni az utat, hiszen az soha nem jelenik meg a képernyőn, hogy kinek melyik Harmadik Napi Szobába kell mennie.

Pár pillanattal később Lili egy lámpa alatt halad el, felismerem, de hülyének érzem magam, amiért összekevertem a többiekkel. Olyan érzés van bennem, mintha elárultam volna. Én soha nem szeretném, ha Lili egynek tartana a sok közül! Azért hordom mindig magammal a tükröt, hogy lássam az arcomat, és bármennyire is nevetségesnek tűnik, időről időre garanciát ad arra, hogy nem változtam meg. A többi munkásnőnek nagyon hasonló az arca, és gyakran arra gondolok, hogy egy bizonyos ponton mindannyian egyformák leszünk, s ha valaki ránk néz, már az arcunk elárulja, hogy a Nyár Földjének melyik Közösségéhez tartozunk. A tükrömnek köszönhetően ellenőrizni tudom, hogy ez a mutáció még nem tör-tént meg.

Lili társait már nem látom, de lépteik koppanását még mindig hallom a távolból. Továbbra is követem a barátomat, magassarkú cipőjének hangja vezet és hipnotizál. Megáll egy ajtó előtt. Valószínűleg a többiek is, mert az éjszaka teljesen elnémul. Zsanérok csikorognak, kinyílik az ajtó Lili előtt, és belép rajta. Bár nem látom a többieket, de elképzelem, hogy ők is ugyanazt teszik.

Még mielőtt én is beléphettem volna, az ajtó bezárul, nem tudom követni Lilit. Hogy jutok be? Körbejárom az épületet, hogy keressek egy oldalsó bejáratot. Ablak nincs, nem tudok benézni, de a főajtóval szemközti falon találok egy másik ajtót. A kilincsre teszem a kezem, és lassan lenyomom. Szerencsére nem csikorog! Mielőtt belépek, bekukkantok, hogy megbizonyosodjak arról, nincs ott senki, majd csendben bemegyek, és óvatosan bezárom magam mögött az ajtót.

Egy kicsi helyiségben találom magam, a Harmadik Napi Szoba előterében. Rózsaszín fény szűrődik ki a résnyire nyitott ajtón. Mellettem egy ruhafogast veszek észre, amelyen egy kék kabát pihen egy vállfán, rajta aranyszínű jelvények, medálok és különböző jelek. A szimbólumok közül kiemelkedik egy rózsa alakú címer, az ívelt, skarlátvörös és fekete szirmokat három kis fogazott levél keretezi. Felismerem: ez egy Tábornok egyenruhája, a Tavasz Földjéről.

Pánik kerít hatalmába. A kabátra szegezve a tekintetem azon tűnődöm, mi a fenét keresek itt? Mit próbálok elérni, megtudni? Szörnyű képek kezdenek átfutni a fejemen. A Tavasziak akár meg is ölhetnek bennünket. Mi történik velem, ha itt találnak? Hiszen én nem kaptam meghívót, hogy beléphetek a Harmadik Napi Szobába!

Az iménti ajtó kilincsére teszem a kezem, elhatározom, hogy elmegyek innen, megkeresem az utat, visszamegyek a Közösségbe, s amikor majd a munkásnők visszaérkeznek, és kinyitják nekik az ajtót, gond nélkül besurranok én is. Mire átöltöznek, én már az ágyamban leszek. Épp ki akarok lépni az ajtón, amikor bentről nyöszörgést és nyögéseket hallok.

Lili hangja!

Mit csinálhat vele a Tábornok? Félek, de veszem a bátorságot, és visszamegyek. Egy vörös függöny, egy nehéz drapéria nem enged belátni a szobába, de az ajtót kissé kinyitva a függöny is kicsit eltávolodik, és végre be tudok nézni.

Lili meztelen, arccal felfelé fekszik a nagy négyzet alakú ágyon. A Tábornok Lilin, ő is meztelen. Nagydarab, izmos férfi, erősnek tűnik, és a barátom pillantásából az a benyomásom, hogy bántja őt. Nem mond semmit, de időnként felsír, nyög egyet. A férfi felkapja az egyik párnát, és Lili szájához nyomja.

– Fogd be! – mondja parancsolóan.

Úgy érzem, hogy be kell avatkoznom, de megbénít a jelenet: a férfi erőteljesen megragadja Lili csípőjét, szinte felemeli, majd némán hasra fordítva leteszi, arcával a lepedő felé. Lábai lelógnak az ágyról, s látom, hogy a magassarkú cipő még mindig rajta van. A Tábornok mögé áll, izmos kezeit a lány hajába dugja, hátrafelé felhúzza a fejét, majd elengedi. Lili kinyitja a szemét és meglát engem. Határozott mozdulatot tesz, mintha ki akarna szabadulni abból a fura helyzetből, és hozzám akarna jönni. Látszólag a Tábornok nagyon jól szórakozik, de én nem bírom nézni. Minden alkalommal, amikor a férfi az alsótestével lökdösi Lili fenekét, felkavarodik a gyomrom. Hallom a nyögéseket, teljesen leblokkolok.

Lili egyenesen rám néz.

– Menj el innen, hülye! – kiáltja, s anélkül, hogy a férfi abbahagyná, amit csinál, oldalra néz. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Úgy néz rám, hogy kis híján elsírom magamat.

Pofon vágja Lilit, ellép tőle, felém kap, de én hirtelen magamhoz térek. Szerencsére megtalálom az ajtót, és kirohanok a sötét éjszakába. A Tavasz Tábornoka üldöz, valami sértést morog, de hogy mit, azt nem értem. Körülnézek, de nem találok semmit, ami segítene a tájékozódásban. Nem hiszem, hogy a Tábornok felkészült egy ilyen helyzet kezelésére, mert a Nyár Földjén senki sem szegi meg a szabályokat, túlságosan félnek a következményektől. Azok a munkásnők, akik nem ébrednek fel időben, hogy reggel a Gyárba menjenek, egyik napról a másikra eltűn-nek, kivonják őket a forgalomból, és helyükre egy új, ugyanolyan hajszínű, ugyanolyan nyilvántartási számú új munkásnő kerül.

Tovább futok, de kezd elfogyni a levegő. Nagyon meleg az éjszaka, és az a benyomásom, hogy a légzésem olyan nehézzé vált, hogy már hallani lehet. Megpróbálok az út bal oldalára fordulni, és keresni egy falat, ami mellett lélegzetnyi időhöz juthatok. Abbahagyom a futást, és kinyújtott karral megyek, készen állok arra, hogy megérintsek valamit. Csak egy rudat találok, de elégedett vagyok. Érzem a hideg fémfelületet. A gerincemet a póznának támasztom, majd csendben a földre kuporodok.

A Tavasz Tábornoka mindjárt utolér, hallom, ahogy fut le egy lejtőn. Az út menti lámpa gyér fénye nem ér el idáig, nagyon sötét van, érzem, hogy pár méterre lehet csak tőlem. Arra képezték ki, hogy csukott szemmel is ismerje ezeket az utakat. Azt hiszem, megérezte, hogy közel vagyok, és megpróbál pánikba ejteni azzal, hogy többször is elköhintette magát, remélve, hogy kiugrom a rejtekhelyemről. A számra teszem a kezem, és az orromon keresztül veszem a levegőt. Egyre közelebb hallom a férfi lépéseit. Megbénulok a rémülettől. Talán már tudja is, hogy hol vagyok! Csigolyát csigolya után lassan leválok az oszlopról, és óvatosan, csendben kúszva eltávolodok onnan. Pár másodperccel később hallom, hogy a Tábornok keze az oszlophoz ütődik. Mögöttem van! Szerintem hallani akarja, hogy a fém hangját tompítja-e valami, és újra megüti az oszlopot. A levegő elnehezedik körülöttem, mélyeket beszívok, majd visszatartom a lélegzetem. A férfi is hallgat, de én olyan csendben vagyok, mint még soha életemben.

Azt hajtogatom magamban, hogy nem létezem, valójában nem is vagyok ott, mintha ez valóban segíthetne eltűnni. A férfi mozdulatlan marad egy nagyon hosszú pillanatig, aztán hallom, hogy elmegy, léptei egyre távolodnak tőlem. Még egy darabig visszatartom a lélegzetem, hogy megbizonyosodjak róla, valóban nincs már a közelben, aztán ismét cipősarkak ütemes koppanása veri fel az éjszaka csendjét. A Harmadik Napi Szobából hazatérő munkásnők! Néhány pillanat múlva libasorban elhaladnak mellettem, beállok mögéjük a sorba, és követem őket vissza a Közösségbe. Remélem, a Tábornok már nem jön vissza! Némán számolom a lépéseket, amelyek még hiányoznak az üdvösség eléréséhez, s amikor végre megérkezünk, besurranok a munkásnők háta mögött. Gyorsan felszaladok a lépcsőn, elérem az ágyam, és bebújok a gyűrött takaró alá. Aludni nem tudok.

Az éjszaka közepén hirtelen felbukkannak a Tavasziak, kinyitják az ajtót, felkapcsolják a villanyt, és egy pillanatra elvakít a fény. Legalább tíz Tábornok van a helyiségben. Mindegyik ugyanolyan kék egyenruhát visel, aranyszínű jelvényekkel és a rózsa szimbólummal. Baljós érzés szorítja a mellkasom, mint mindig, ha meglátok egy ilyet. Köztük van az is, akit Lilivel láttam. Lassan sétálva elhaladnak az ágyak mellett, és minden nőre ránéznek, összevetik az ágy végére ragasztott azonosító számot a csukló felettivel.

Körülnézek, a 0220-as ágy üres. Lili nem jött vissza. Vajon miért nem, és hol lehet?

Amikor a Tavasz Tábornokai megérkeznek elém, a férfi, akit a Harmadik Napi Szobában láttam, jeges tekintetével alaposan szemügyre vesz. Egy pillanatig nézegeti a rajzokat az ágyam melletti falon, majd megfogja a csuklómon, hogy megtudja a számomat, majd jelzi a többieknek, hogy ideje indulni. Amint elhagyják a szobát, újra kialszanak a fények.

 

„A hullámokon, a nagy hullámzásnál

jó megkísérteni a sorsot.

A cél a tömeg megmentése,

jutalom a halál.”

Louise Michel, Testvéreimnek

Versailles-i börtön, 1871.

1. A Nyár Földje

Amikor kimegyek a szobából, még mindig álmos vagyok, és semmi kedvem sincs lemenni a fürdőszobába, hogy megmossam az arcomat. Ma reggel úgy érzem, a lábaim nehezebbek, a fejem tele van gondolatokkal.

Éjszaka megint álmodtam.

Ahogy lépésről lépésre haladok a hosszú lépcsőn, próbálok visszaemlékezni, de nem tudom felidézni a képeket. A Nyár Földjén nincs he-lye a képzeletnek. Amikor a fürdőszobába érek, látom, hogy nincs sor-ban állás, és ez furcsa, mert általában ebben az órában az összes munkásnő az ajtó előtt várakozik. Mi történt, hogy nincs itt senki? Nézem a digitális órát a bejárat melletti oszlopon, 7:57-et mutat.

Hihetetlenül késő van. Nyolc órakor szorosan becsukódik az ajtó, ami azt eredményezheti, hogy bezárnak a Közösségen belül, ami veszé-yes. Véletlenül láttam, hogy két munkásnő bennragadt, s szinte azonnal megérkeztek a Tavasziak, és elvitték őket. Soha többé nem láttam egyiküket sem, helyükre újak érkeztek.

Feladom. Nincs időm mosakodásra, visszarohanok a szobába, felka-pom a munkatáskámat, gyorsan belenézek, hogy megbizonyosodjak arról, minden dolog benne van-e: az igazolványom, a kesztyűm, a kistükröm. Ez utóbbi nem tartozik a Tavasziak által előírt anyagok közé. A tíznaponta megrendezett vásárok egyikén sikerült hozzájutnom.

Ma a Harmadik Nap van, még hét kell, mire újra meglátogathatom, és feltúrhatom azokat a szeméthegyeket, amelyekre a többi Munkásnő rá sem néz. A tükör kerek és nem túl nagy, belefér a tenyerembe, így könynyen el tudom rejteni mások elől. A vásári bódé, ahol találtam, a drágábbak közé tartozik: mosószereket, olajat, egyéb tisztítószereket árul a Nyári Szekció számára.

Mielőtt elhagynám a hatalmas szobát, felveszem a violaszínű egyen-uhát, és még egyszer megnézem a sarkomat. A szoba téglalap alakú, ágyak hosszú sora megy egyik faltól a másikig. Szerencsémre a Tavasziak által kijelölt helyem az egyik sor végén található a szoba sarkában, így két falam van. A Tizedik Napi Vásárban találtam néhány vékonyhegyű, fekete filctollat, és az öt évben, amióta itt vagyok, sikerült telerajzolnom az ágyam körül a falakat. Fekete tintafürtök borostyánként futnak rajta, néhány rajz az ágy alá nyúlik, a padlót érő, rendetlen lepedőktől elrejtve. Ezerféle levelet rajzoltam meg, amit az utcán látok, de a nevüket nem is-merem. Közöttük megbújik egy apró felirat: Nathalie, a nevem.

Fogom a munkatáskámat, és lerohanok a folyosóra. Indulás előtt még egyszer ránézek az órára: 7:59. Becsukom magam mögött az ajtót, és éles zajt hallok belülről. Nyolc óra van, ma estig zárva marad. Megkönnyeb-bülten felsóhajtok, mert nem maradtam belül. Rohanok, hogy elérjem a Gyárba tartó autóbuszt.

Miközben a futószalag előtt várok, hogy megérkezzen a munkadarab, amin dolgoznom kell, folyamatosan próbálok visszaemlékezni az éjszakai álmomra. Öt éve élek a Nyár Földjén, de még annyi mindennel nem tudok megbarátkozni, mindenekelőtt a képzelet teljes hiányával. Ezért is vált létfontosságúvá számomra az álmokra való emlékezés. Amikor először említettem Lilinek, azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen, aki álmodik. Ettől a képességtől különlegesnek érzem magam a többi munkásnőhöz képest, de ugyanakkor kicsit kellemetlen is tudni azt, hogy én vagyok az egyetlen, aki kilóg a sorból.

Megérkezik a futószalagon a kéz, amire várok, és amint elém kerül, a szalag megáll. Negyvenöt másodpercem van a munkám elvégzésére. Megfogom a szilikonból és fémből készült kezet, egyenként behajtom az ujjakat, majd elvágom az öt kék színű kábelt, amelyek a csuklónál kilógnak, és csak a sárga színűt hagyom sértetlenül.

Néha azon kapom magam, hogy Lilit bámulom, és arra gondolok, hogy ő az egyetlen barátom itt. Hirtelen álomképek jelennek meg a fejemben az éjszaka látottakból: egy nagy, négyzet alakú ágy a szoba közepén, a vastag függönyök vöröses árnyalatot kölcsönöztek a falaknak. Je-ges szél vett körül, remegtem, fogaim vacogtak egy ismeretlen félelem szorításában, és megpróbáltam felébredni ebből az álomból.

Soha nem láttam még ilyen környezetet a Közösségben, nem hiszem, hogy tényleg létezik, még ha egy pillanatra azt is gondolom, hogy ez egy olyan hely lehet, ahová még nem engedtek be. A Nyár Földjén csak e-gyetlen ilyen hely van, a Harmadik Napi Szoba, ott még nem jártam. Visszatekintve ezekre a képekre borzongás fut végig a hátamon, és már-már az a benyomásom, mintha egy szörnyű esemény közeledne felém. Amikor egy újabb kéz áll meg a munkaállomásom előtt, annyira elragad-nak a gondolataim, hogy nincs időm elvágni az ötödik kék szálat, mert a futószalag elindul. A fogóval a kezemben gyorsan előre futok, hogy el-érjem a protézist, ami megállíthatatlanul halad a következő fázisról gon-doskodó Munkásnő felé. Amikor sikerül utolérnem, gyorsan elvágom a még kilógó kék szálat, és visszamegyek a helyemre. Lili felém fordul, és intőn néz rám. Rámosolygok, összeszedem magamat, és munkámra kon-centrálva várom a következő kezet.

A számunkra biztosított ebédszünet egy óra. A violaszínű egyenruhánkat nem vehetjük le, csupán csak a szájmaszkot, ami után felszabadultabban lélegzek. A tárgyak között, amiket a Tavasziak adnak nekünk, van egy kis konyharuha is. Soha nem értettem a valódi hasznát, a műszak végén a homlokomat gyöngyöző verejték letörlésére használom.

A Nyár Földjén az éjszakákat kivéve, szinte mindig lesüt a nap a Gyár fém ​​tetejére, így a levegő elég meleg, gyakran belélegezhetetlen, és olyan benyomást kelt, mintha állandóan párás lenne. A futószalagos helyiségben nincsenek ablakok, csak a mennyezetre erősített, hosszú neonlámpák adnak fényt, ami visszaverődik a szürke linóleum padlón.

Minden nap ugyanaz, minden nap ugyanazok a feladatok, ugyanazok a gesztusok, semmi meglepetés. Nem valószínű, hogy valami váratlan történik.

Sorba állok az ételadagért, ugyanazért a hideg, ragacsos rizsért, amit minden nap eszünk, és egy zöld, sűrű ivófolyadékért, aminek az összetevőit nem tudom. A kiszolgáló munkásnőknek ugyanolyan az egyenruhájuk, mint a miénk, ugyanaz a violaszín, ami szinte virít a menza szürke falai között. Amikor idekerültem, többször eltöprengtem azon, vajon mit csinálnak, amikor nem szolgálnak fel nekünk. Aztán egyszer évekkel ezelőtt, amikor korán megérkeztem a Gyárba, bekukucskáltam a menza résnyire nyitott ajtaján. A felszolgálók mozdulatlanul álltak a kiszolgáló pultoknál, és pislogás nélkül meredtek maguk elé. Ez a látvány eléggé megzavart, és több éjszakán át azon kaptam magam, hogy álmomban új-ra látom őket. Amikor Lilinek elárultam, hogy a menzán látott mozdulat-lanságról álmodom, ő azt felelte, még soha senki sem álmodott a Közösségben, és kérte, meséljek róla.

Jólesett Lili őszinte érdeklődése, és ezen a helyen a beszélgetés egyszerre jelent lehetőséget az időtöltésre. Úgy érzem, hogy megfulladok ebben a környezetben, ahol nincs lehetőség arra, hogy különbözzünk egymástól.

Valami újat és mást akarok csinálni! Nem értem, hogy más munkásnők miért nem érzik ugyanezt. Talán ők is ápolnak magukban egy elmondhatatlan érzést, egy vágyat, akár csak én?

A Nyár Földjén tilosak az érzések, nem beszélnek róla, de engem egyre inkább hatalmába kerít a vágy, hogy elhagyjam ezeket a mindig egyforma napokat, hogy máshol éljek, ahol nem betanult rutinból történik minden. Itt mindent ellenőriznek, és semmit sem engednek.

Gyakran elgondolkodom azon, hogy vajon a Tél Földjén is, ahol az Anyák élnek, ugyanazokat a napi ritmusokat kell-e betartaniuk?

Még soha sem jártam ott, és hiába kérdezem Lilit, ő sem tudja megmondani. Csak annyit tud ő is, hogy a Négy Évszak Földjén minden szekciónak megvan a maga rendeltetése.

Látom Lilit pár méterre előttem a sorban. Éppen a ragacsos rizst szolgálják fel neki.

– Lili! – hangosan kiáltok, mire a menzán lévő összes munkásnő megfordul, és rám néznek. – 0220 - javítom ki magamat, és úgy tűnik, minden visszatér a régi kerékvágásba. A kiszolgálók közül valaki mor-mol valamit, de aztán hamarosan folytatja a szomorú ebéd készítését.

Lili a tálcával a kezében vár rám. Amikor odaérek mellé, kicsit mérgesen azt mondja:

– Tudod, hogy nem hívhatsz így!– tekintete szigorú, de már megszoktam éppen úgy, mint a kissé távolságtartó modorát.

Tisztában vagyok vele, hogy kettőnk kapcsolata nem igazi barátság, inkább úgy mondanám, hogy közelség. Cseveghetek vele, és ez pillanatnyilag elég, főleg azért, mert tudom, hogy ő az egyetlen, akivel beszél-gethetek.

– Igen. Bocsánat. Csak el akarom mondani, hogy újra álmodtam. Ma este találkozhatunk, és akkor elmesélem neked, amire vissza tudok emlé-kezni.

– Ma este nem tudok – mondja a szokásos hangnemében, ami mindig bosszantónak tűnik. – Holnap.

– Holnap van a születésnapom, szeretnék valamit csinálni – mondom neki arra gondolva, hogy nem is tudom, honnan jött az ötlet.

– Valamit születésnapra? – kérdezi tőlem zavartan.

– Igen, valamit. Hol leszel ma este?

– A Harmadik Napi Szobában – feleli röviden.

Egy pillanatig azon gondolkodom, mit válaszoljak, végül azt mondom:

– Beszélnem kell veled az álmomról! Meg kell hallgatnod!

– Rendben. Akkor holnap.

Tudom, hogy azoknak a munkásnőknek tilos a Harmadik Napi Szobába menni, akiket nem hívnak. Több Harmadik Napi Szoba van a Nyári szekcióban a gyárnegyeden kívül, de még mindig nem ismerem a funkciójukat, mivel engem soha nem hívtak, és tekintettel a céljukat körülvevő titokzatosságra, mindig tartózkodtam a kérdések feltevésétől, mert tartottam a Tavasziak büntetésétől.

Lilivel elmegyünk, és leülünk egy üres asztalhoz egymás mellé. A másik négy széken még nem ül senki, de gyorsan megtelnek azok is, és a beszélgetésre szánt időm ezzel véget is ér.

Munka után visszatérőben a Közösségbe, kinézek a munkásnőkkel teli busz ablakán, és egyhangúan nézem a tájat. Időnként valamelyikük megjegyzi, hogy ma is milyen meleg volt, vagy a zöld folyadék rendkívül frissítően hatott, hogy egyre rövidülnek a nappalok. Mindez csak üres fecsegés, érték nélkül. Az sem igaz, hogy egyre rövidülnek a nappa-lok, mert mindig egyforma hosszúak, mint minden nap itt a Nyár Földjén.

Az autóbusz átkel a városon, és visszavisz bennünket a különböző Közösségekbe. Az, amelyikhez tartozom, egy enyhén emelkedő út végén található, és az út mellett lombos zöld fák sorakoznak. Némelyiken még gyümölcs is terem, madarak repkednek az ágak között, s a melegben kis-sé megkókadt fű felett színes pillangók sietve repkednek, hogy aztán megpihenhessenek az árnyékban lévő virágokon.

A Gyáron kívül a Nyár Földje csodálatos!

Egy nap szeretném szabadon bejárni, hogy felfedezzem a természet csodáit, az állatokat, a madarakat, a virágokat. A központi sugárút végében csodálatos kajszibarack liget terül el. Egyszer, a Tizedik Napon, óvatosan eltávolodtam a vásári bódéktól, hogy egy kicsi ideig a fák között kószáljak. Az illatos fák árnyékától védett föld nedvesebbnek tűnt a gyö-kerek körül. A levelek között itt-ott megbújt néhány sárga apró termés, amely a nyár meleg fényét tükrözte vissza a bársonyos és puha héjon. A fák koronái szélesen szétterülnek az ég felé, kócos ágai mintha megfe-szültek volna, hogy elérjék a következő fát. Mintha meg akarnák egymást érinteni.

Azóta már többször is jártam a ligetben, bár a látogatásaim nagyon rövidek voltak. A sötét fatörzsek simogatása olyan melegséget adott a szívembe, amely nélkül már nem tudok meglenni. Azon a helyen, abban a néhány pillanatban szabadnak éreztem magamat, és új, intenzív érzések átélésétől libabőrös lettem.

Amikor visszatérünk a Közösségbe, a bejárati ajtó előtt állva várakozunk, amely pontban este kilenc órakor automatikusan kinyílik. Bejutva az épületbe azonnal a fürdőszobába vezető folyosón találjuk magun-kat, ahonnan felfelé vezet a lépcső a nagy százágyas szobába. Levetjük az egyenruhát, utána beszélgethetünk, megmosakodhatunk, de valahogy nem igazán tudom élvezni ezt a szabadságot.

Van a szobában pár kisebb képernyő a falon, de csak minden Második Nap este jelenik meg rajta egy kiírás, azoknak a Munkásnőknek a nyilvántartási számával, akiknek másnap a Harmadik Napi Szobába kell menni.

Amint kialszik a fény, a Munkásnők elalszanak, kivéve a kiválasztottakat. A fürdőszoba előtti kis helyiségben található különleges ruhákat kell magukra venni, és abban kell megjelenniük a Harmadik Napi Szobák egyikében, a Közösségen kívül.

Amikor ma este kialszanak a lámpák, megpillantom Lilit, amint a többi kiválasztottal együtt mennek le a lépcsőn. Anélkül, hogy túl sokat gondolkodnék, a kíváncsiságtól hajtva kihasználom a helyzetet.

Elhatározom, hogy a saját szememmel akarom látni, mi történik ott.

 

A mormota  és az udvarlói

Egy magas hegy oldalán lévő sűrű erdőben sok állat élt. Ebben a különleges világban minden lakónak megvolt a maga szerepe. Például a  sün postás volt. Biciklivel kézbesítette a leveleket a többi állatnak. Mindig elfoglalt volt, mert naponta sok levél és számla érkezett, és  volt, amikor csomagot is kellett kiszállítania. Ezeket a hátsó ülésre felszerelt ládában vitte. A sün nagyon udvarias és kifinomult ember volt, mindig elegánsan öltözködött. Munka közben egyenruhát hordott, zöld nyakkendővel, ami igazán jól állt neki. Amikor megszólalt, mindig figyelmességgel és mások iránti tisztelettel teli szavakat használt: kérem, köszönöm, engedje meg, bocsásson meg meg stb.. 

Ebben az erdőben élt egy gyönyörű mormota is. Aranyos, kedves állat lévén sok más állat odavolt érte.  A postás sün is. Mindig arra várt, hogy a mormota levelet, számlát vagy csomagot kapjon, és mehessen hozzá kézbesíteni, de soha nem volt bátorsága randira hívni, mert annyira félénk volt. Természetesen a mormota észrevette a rajongását, mert látta, hogy a sün mindig elpirult, amikor beszélt hozzá, sőt néha dadogott is. Emiatt a mormota úgy gondolta, meghívja egy sétára, mert a félénk sün soha nem teszi meg az első lépést.. A postás nagyon boldog volt, bár az igazat megvallva jobban szerette volna, ha tőle jön az ötlet.

– Örömmel elfogadom a meghívást, én is ugyanezt akartam mondani – felelte vidáman, s megbeszélték, hogy vasárnap ebéd után találkoznak.

Az volt a legszebb séta, amit a sün életében tett. Sok mindenről beszélgettek,  kiderült, mennyi mindenben közös véleményen vannak. Amikor eljött az este, a búcsú ideje, a sün ösztönösen átkarolta a mormotát, aki mérgesen kiabálni kezdett.

– Mit csinálsz, te ügyetlen jószág? Nem látod, hogy összeszúrkálsz?

A sün megijedt ettől a kifakadástól.

– Ne haragudj, nem akartalak megszúrkálni. Tudod, mi sünök így üdvözöljük egymást, és el is felejtettem, hogy tüskés vagyok – próbálta elmagyarázni a mormotának, mi történt, de az nem törődött vele, tovább kiabált.

– Keress valaki mást, akit szúrkálhatsz! – azzal otthagyta a sünt és hazament.

Eltelt néhány nap, és a hód meghívta a mormotát ebédre a Liba Lajos éttermébe. A mormota elfogadta, azt gondolva, hogy a hódnak nincsenek tüskéi, legalább nem tudja megszúrni. Vidáman megebédeztek, azonban még mielőtt meghozták volna a számlát, a hód elkezdett hangosan böfögni.

– Már megbocsáss, de micsoda neveletlenség böfögni egy hölgy előtt –  jegyezte meg felháborodva a mormota.

– Miért zavar ez téged? Ne kényeskedj, nem vagy te hercegnő – válaszolta a hód.

– Szégyelld magadat, neveletlen állat – mondta a mormota és elsétált onnan. Elmenőben a sünre gondolt, aki mindig annyira udvariasan viselkedett vele.

A mormota csinos, vonzó, aranyos teremtés volt, s a többi hímnemű állat látva, hogy ismét szabad, a nyúl is elkezdett udvarolni neki. Azonban túlságosan bosszantó volt számára, hogy a nyúl folyton mozgatja az orrát, folyton mozgott a bajsza, ezért fél óra után szó nélkül otthagyta, és ismét eszébe jutott a sün udvarisas modora. Utána a mókussal randevúzott, de a mókus sokat káromkodott, és cikk-cakkosan ugrált, néha felfutott a fára, alig tudott lépést tartani vele, ez miatt hagyta el. Ez után a bagoly következett, de benne is talált valami hibát, fura hangokat adott ki, és másokkal is beszélt, amikor vele volt.

– Elég! Nem akarok senkivel sem randevúzni! – állapította meg, és eldobta magát a pamlagon. A sünre gondolt, de tudta, hogy a sünnek nem lesz bátorsága randevúzni vele a történtek  után.

 

Egy szép napon levele érkezett a mormotának, és a sün kénytelen volt kézbesíteni.

– Jó reggelt,mormota. Nem szeretnélek zavarni, de át kell adnom ezt a levelet – mondta kissé zavartan, majd amikor a mormota aláírta az átvételt, udvariasan megköszönte neki.

– Mi lenne, ha elmennénk sétálni? – kérdezte a mormota békülékeny hangnemben.

– Szívesen – felelte a sün, és majdnem elájult az izgalomtól.

Így hát újra együtt mentek el,  és egy vidám délutánt töltöttek  egymás társaságában. De amikor elérkezett a búcsú ideje, a sün véletlenül újra átkarolta a mormotát, de amint rájött, mit csinál, gyorsan visszahúzta a karjait. 

– Őszintén bocsánatot kérek, mormota. Megint elfelejtettem a tüskéimet. Meg tudsz nekem bocsátani?  – Sün, talán lekerekíttetted a tűskéid hegyét? Már nem szúrnak,  sőt, még csak nem is csiklandoznak – mondta a mormota mosolyogva, és magához ölelte.

Attól kezdve gyakran találkoztak egymással, és egy év múlva összeházasodtak. Gyönyörű szertartás volt, ám valaki a hátsó sorban megjegyezte:

– De mit keres ez a  csinos mormota  azzal a tüskés postással? – mire a hód, a nyúl, a mókus, és bagoly kórusban válaszoltak:

– Azt csak a nagy varázsló tudhatja.

 

A Trastevere titkai

Meleg májusi nap volt és közeledett a naplemente, mely arany fényével ölelte körül a Trastevere antik köveit. Rómának azt a negyedét,  amelyről azt tartják, ősi titkokat rejt. Elena lassan sétált, de a szíve zakatolt. Két héttel ezelőtt véletlenül találkozott Antonióval egy  könyvesboltban. Ugyanazt a könyvet keresték, egy római topográfiát. Milyen furcsa, mondta magának, amikor a polc előtt mindketten kinyújtották a kezüket, hogy elvegyék ugyanazt az egyetlen példányt.

– Ó, elnézést – mondta a férfi.

– Ne haragudjon – kapta vissza a kezét a nő, s látszott, hogy mindketten kissé zavarban vannak, de kis habozás után elnevették magukat.

– Ön is ezt a könyvet keresi? – kérdezte az férfi.

 Elena először kissé értetlenül állt a szokatlan helyzet miatt, és kereste a megfelelő szavakat, mert zavarban volt.

–  Az igazat megvallva, már régóta keresem, és örültem, hogy végre megtaláltam. De látom, hogy csak egy példány van belőle. Szükségem lenne rá egy kiadványhoz, amin éppen dolgozom. Elena Tardi vagyok, a Nápolyi Egyetem kutatója, és tanulmányt készítek az ókori Róma topográfiájáról.  Most egy nemzetközi konferencia miatt vagyok Rómában, és megragadtam az alkalmat, hogy megnézzem ezt az értékes és ritka könyvet itt is.  Ön … hogy-hogy érdekli ?

– A Francia Akadémián rendezett konferencián vesz részt?

Elena észrevette, hogy az ismeretlennek enyhe angol vagy amerikai akcentusa van.

– Igen, de hogy találta ki? Ugye nem egy olyan valaki, aki olvassa a gondolatokat?

– Én is a konferencia miatt vagyok itt – mondta a férfi. – Antonio Tucci a Harvardról – mutatkozott be.

– Ejha! Ez fantasztikus. Akkor Ön a kurátora annak a nagyszerű műnek a Circus Maximuson – kiáltott fel Elena lelkesen, hiszen a római régészet legnagyobb szakértőjével beszélt, akinek előadása a kongresszuson másnapra volt tervezve. Szinte áhitattal nézte, miközben arra gondolt, nem csak egy szupersztár, hanem intelligens is, ami manapság ritka.

– Igen, én vagyok a kurátora. De én is tudom, Ön kicsoda. Hat hónappal ezelőtt követtem az előadását New Yorkban a pompei-i ásatásokról. Sok érdekességet tudtam meg, amelyekről előtte nem volt tudomásom.

Amikor Antonio belépett a könyvesboltba, észrevette azt a barnahajú nőt a polcok között körözve. Azonnal felismerte, bár amikor New Yorkban látta, nem vette észre, hogy ilyen bájos. Remélte, hogy Rómában találkozik majd vele, de az első nap délelőttjén nem látta, így azt gondolta, nem jött el az eseményre. Mivel az elmúlt hónapokban is olvasta a publikációit,  megállapította, valóban nagy tehetsége van a kutatásban. Elhatározta, ha nem találkozik vele Rómában, elmegy Nápolyba, és felajánlja neki, dolgozzanak együtt egy projekten.

 Elena azonnal szimpatikusnak találta a férfit. Bár nem volt egy kimondott topmodell alkat, de volt benne vonzerő, tekintete kifejező és megnyugtató.

– Kérdezzük meg a pénztárnál, hátha van még egy példány valahol, tán a raktárban – ajánlotta Antoniónak, de az ott dolgozó lány azonnal válaszolt, csak ez az egyetlen példány van a könyvből. – Akkor most mi lesz? Kié lesz?

– Megvesszük együtt, és majd közösen használjuk – felelte a férfi.

– Ez remek ötlet, így gyakrabban láthatjuk egymást – mondta Elena, s érezte, hogy fülig elpirult, és hogy a szavai úgy hangozhattak, mintha valami másféle ajánlat lett volna. – Elnézést, nem tudom, mit beszélek, bocsásson meg.

Antonio észrevette Elena zavarát, de neki egyáltalán nem volt ellenszenves a nő kijelentése, sőt, nagyon is tetszett neki, így megvették a könyvet 50-50 százalék arányban, majd elhagyták a boltot.

– Akkor most elkezdhetjük az együtt olvasást – javasolta a férfi. – Tudok itt a közelben egy nyugodt helyet, ahol remek aperitifeket lehet kóstolni. A vendégem vagy! Ó, bocsánat, hogy letegeztelek az engedélyed nélkül.

–  Semmi gond. Tegeződve sokkal egyszerűbb beszélgetni.

A sarkon lévő étterem és kávézó zsúfolt volt abban az órában, de szerencsére találtak egy kis asztalt a tetőteraszon. A panorámát látva elálltak Elena szavai. A Szent Péter bazilika kupolája, a Tiberisz folyó, a Fórum, kicsit távolabb a Traianusz-oszlop.

– Micsoda látvány – kiáltott fel, s elbűvölve hallgatta Antoniót, aki látvány részleteit magyarázta, és a hozzájuk kapcsolódó anekdotákat mesélte. A közösen vásárolt topográfiai könyv elfeledve hevert az asztalon, egyiküknek sem volt kedve kinyitni.

Elena úgy gondolta, ez a három óra volt eddigi élete legjobb három órája, mindegyikük mesélt a munkájáról, saját magukról, olyan volt, mintha két messziről indult folyó most egyetlen áramlattá olvadt volna össze. Elena ismeretlen teljességet érzett, amit soha egyetlen más férfi társaságában sem. Antonio pedig azt érezte, Elena a megfelelő nő számára, de nem akarta elsietni a dolgokat, mint az első házassága során, nem hagyva időt arra, hogy jobban megismerjék egymást. Nem csoda, hogy egy év után elváltak. Olaszországban született, a szülei később vándoroltak ki Amerikába, de a nagyszülei Rómában maradtak, s a nyarakat mindig náluk töltötte. A barátokkal bebarangolták Trastevere szűk utcáit, rejtekhelyeit, bicikliztek, bújócskáztak a Botanikus Kert fái és bokrai között, kártyáztak, gombfociztak, micsoda nyarak voltak azok!  Amikor a nagyszületi meghaltak, ő örökölte meg a hatalmas házat, az Arco di San Calisto utcában. Eleinte azt mondta, hogy a ház öreg és nem igazán kényelmes, de idővel megváltozott a véleménye, rendbehozatta, és saját izlése szerint kisebb átalakításokat is végzett benne, ügyelve arra, hogy megmaradjon az antikvitása is.

Két hete minden nap találkoztak. Amikor a konferencia véget ért, Elena Rómában maradt. A hivatalos verzió az volt, hogy a munkájához végez kutatásokat, de valójában az igazi ok Antonio volt. Úgy, mint két régi barát,  felfedezve és megismerve egymást napról napra. Reggelente a Német Régészeti Intézetben találkoztak, egymás mellett ülve, ugyanazzal a kutatási izgalommal elfoglalva. Eldöntötték, hogy közösen folytatnak kutatást az ókori Róma topográfiájáról. Végül is az ókori topográfia volt az, ami igazi kupidóvá vált. Délutánonként, mint két turista kéz a kézben sétáltak a városban, hogy felfedezzék a titokzatos, kevésbé ismert római helyeket.

Azon a langyos májusi estén Elena lassan sétált, de a szíve erősen dobogott. Majdnem futva tette meg a szakaszt a Santa Rifina tértől az Arco di SanCalisto utcáig. Antonio meghívta a házába, az ő “menedékhelye”, ahogyan gyakran tréfálkozott. Amikor megérkezett a kapuhoz, becsengetett, és Antonio kinyitotta az ajtót. Sejtelmesen néztek egymásra, tudván, hogy aznap este bármi megtörténhet közöttük. Elena a házat mesésnek találta, antik bútorok, telisteli könyvespolcok között kézen fogva vezette őt Antonio.

– Biztos vagy benne, hogy át akarod élni ezt a kalandot? – kérdezte Antonio.

– Igen, kész vagyok, mert ez a kaland a mi történetünk is.

Antonio közel húzta magához Elenát, átölelte a derekát.

– Szeretlek, Elena. Mondd, akarsz velem élni?

– Igen, veled akarok élni, mert nagyon szeretlek.