Fodor Gyöngyi – Hasta la raiz

A falnak dőlve egy női bicikli állt, a kormány előtt egy fonott kosárral. Odaléptem a biciklihez, és bekukkantottam a kosárba, melyben fehér és halványszürke színű, körülbelül hét-nyolc centiméteres lapos kavicsokat láttam. Ekkor egy köhögést hallottam a hátam mögött. Megfordultam, egy középmagas, vöröshajú lány állt ott. Lágy arcvonásai, telt ajkai és zöld szemei első látásra elcsábítottak.
– Gondolom, tiéd a bicikli. Ne aggódj, nem akartam ellopni sem a járgányodat, sem a kosár tartalmát – mondtam neki, mire ő elmosolyodott.
– Nem gondoltam semmi ilyesmit. A kavicsokat kicsivel előbb a tengerparton szedtem, de a homokban nehéz tolni a biciklit, ezért hagytam itt, de aztán visszamentem még pár darabért.
– Hogy hívnak? – kérdeztem tőle, mert nem akartam, hogy a beszélgetés elhaljon.
– Martina – felelte, miközben a kezében lévő két kavicsot óvatosan a kosárba tette.
– Én Luka vagyok. Mit csinálsz ezekkel? – mutattam a kosárra.
– A festményeimhez gyűjtöm. Festő vagyok.
– Festő? Micsoda véletlen! Én újságíró vagyok, és gyakran tudósítok kiállításokról. Most is azért jöttem Sorrentóba, mert itt, a Villa Crawford kertjében lesz egy érdekes bemutató az itt található úgynevezett „palackfákról” és egyéb ritka növényekről – magyaráztam, miközben a lány megfogta a biciklijét. – Mit csinálsz, elmész?
– Bocsáss meg, mennem kell, dolgom van – válaszolta.
– Találkozhatunk máskor is? Persze, ha szerednéd…
– Igen, szívesen. Holnap estefele ugyanitt – mondta, és felpattant a biciklijére, gyorsan eltekert, anélkül, hogy időt adott volna egy újabb kérdésre.
Azon az estén, amikor visszaértem a szállodába, Martinára gondoltam, és a laptopom keresőjébe beírtam: kavicsfestés. Több érdekes megközelítést találtam a témában, az unaloműzéstől a hobbiig, de mint művészeti ágként is találtam cikkeket róla. Kreatív újrahasznosítás, Arte Povera, képkeretre, nyakláncra, üvegekre vagy akár könyveknél papírnyomóként vagy ajtótámaszként is hasznosak lehetnek, de mielőtt még jobban belemélyedtem volna, elnyomott az álom.
Másnap estefelé visszatértem a Villa Crawfordhoz. A robogómat a közelben állítottam le. Lassan sétáltam, gyalogosan bejárva a villa teljes külső kerületét, amíg el nem értem a nyilvános kilátópontot. Az alacsony falról kihajolva láttam egy szeletet a ház privát panorámás teraszából, amely egykor az amerikai íróé volt, akiről a nevét is kapta, és amelyet ma a Keresztények Segítő Mária Intézetének apácái üzemeltetnek. Majdnem egy órát vártam, végül beletörődtem, hogy Martina nem jött el. Szomorúan visszasétáltam a robogóhoz, s miközben felvettem a sisakomat, a szemem sarkából megláttam. Jött a biciklijén, simán elment mellettem, és egy szórakozott pillantást vetett rám anélkül, hogy biccentett volna, mintha ott se lennék. Leállította a biciklit az utcai lámpa alatt, és elindult a homokon át a partra, ahol a napközbeni hullámzás újabb kavicsokat sodort a partra. Beindítottam a motort és elhajtottam. Dühös voltam, hogy így elment mellettem, hogy figyelmen kívül hagyott. Aztán a düh elszállt, rájöttem, milyen nevetséges voltam, és visszafordultam. A biciklije közelében leparkoltam, és elindultam feléje.
– Szia, hogy vagy? – kérdeztem. Martina úgy nézett rám, mintha a felhőkben lenne, aztán alig észrevehetően megrázta a fejét, majd őszinte, lefegyverző mosoly ragyogta be az arcát, mintha egy mesés álomból ébredt volna.
– Óh, elnézést, fülhallgató van rajtam, és néha teljesen magával ragad a zene – mondta kissé hangosabban, és csak akkor vettem észre a két kis fülhallgatót a feje két oldalán.
– Én is szeretek egy jó zenével ellazulni. Mit hallgatsz?
– Hasta la raiz – válaszolta.
– Hasta micsoda?
– Hasta la rais, latin-amerikai zene.
–Bevallom, ez egy olyan műfaj, amit nagyon keveset hallgatok. Szóval, hogy állsz a művészeteddel? – próbáltam elterelni a figyelmét a zenéről, de ő átnyújtotta nekem az egyik fülhallgatót. Egy melankólikus, ugyanakkor ritmikus hang csapott meg, egy meleg és csábító női hang szerelmes szavakat hímzett egy akusztikus gitár hangjai közé, mantraként ismételve, hogy létezik szerelem, ami a lelked gyökeréig belopja magát.
– Szóval, mit gondolsz? – kérdezte Martina.
– Érdekes. De komolyan mondom. Nem rossz. Nem azért mondom, hogy örömet szerezzek neked, tényleg jó – feleltem kissé zavarva, talán el is pirultam a gyenge hazugságom miatt.
Martina együttérzően nézett rám, aztán néhány lapos kaviccsal a kezében elindult a biciklije irányába. Követtem. Amikor odaértünk, betette az újonnan gyűjtött darabokat a kosarába, majd a széldzsekije zsebéből kivett egy feketére festettet, melyen hosszában piros csíkok futottak.
– Nézd meg jól – mondta és átnyújtotta.
Először nem láttam rajta semmi rendkívülit, csak a feketeséget a piros csíkokkal, de minél jobban néztem, felfedeztem, hogy a piros csíkok közé egy sor világító pontot festettek, kisebbet, nagyobbat,és mintha lüktettek volna.
– Olyan, akár egy kulcslyukon kukucskálnék – állapítottam meg. – Mintha az univerzumot látnám.
– Igen, tulajdonképpen kicsit olyan… Egy kozmikus erő… Én is erre gondoltam, egyfajta kommunikációs portál a párhuzamos világok között, s ez lehetővé teszi, hogy kommunkáljak egy alternativ mentális térrel – magyarázta, amiből igazából nem sokat értettem. – Most bocsáss meg, Luka, de mennem kell.
– De hiszen csak most jöttél! – kiáltottam fel, de akkor már Martina a bicikliján ült és elhajtott. – Mikor láthatlak újra?
– Holnap több időm lesz – felelte és elhajtott.
A fenébe is, úgy éreztem, mintha egy szellemet üldöznék, de a vörös haja, a lábai tiszta fehérsége, az apró kis kagylókból fűzött bokalánca megindított, volt benne valami, ami megérintett. Kezemben tarottam a Kozmikos erőnek nevezett kavicsot, egy váratlan ajándékot, és tudtam, hogy valami különleges van előttem.
Yo te llevo dentro hasta la raiz énekelte Natalia Lafourcade, s a zene átjárta minden porcikámat. Martina, micsoda titokzatos lány. De pontosan ez az, ami teljesen meggyőzött. Meg akartam ismerni, meg akartam érinteni. Hasta la raiz, a gyökerekig, a lelked gyökeréig… Másnap visszatértem a Crawford villához, naplementekor, leültem a padra, és egy Crawford-mesét olvastam, A Paradicsom vizénél. Egy csengő hirtelen megszólalása elterelte a figyelmemet a szomorú epizódról. Martina volt az, ismét figyelmen kívül hagyott. Letámasztotta a biciklijét, és elindult kavicsokat keresgélni. Megbántódtam, de a kíváncsiság, hogy jobban megismerjem őt, erősebb volt ettől.
– Még mindig a Hasta la Raiz-t hallgatod? – kérdeztem, amikor odaértem hozzá, és észrevettem a fülhallgatókat a fülében.
– Igen, imádom ezt a zenét.
–Akkor ma este tovább maradsz, és nem szaladsz el minden alkalommal, mint Hamupipőke – nevettem. – Gyere, meghívlak egy sörre!
– Egy sörre? – kérdezett vissza, mintha valami egetverő csúnyát mondtam volna.
– Miért? Nem szereted az alkoholt? Jó, egye fene, akkor veszek neked alkoholmentes citromos sört.
– Jó, az jó lesz – válaszolta, és elindultunk a kilátónál lévő bárba.
Az egyik kinti asztalhoz ültünk le, csodálatos volt a lenyugvó nap vörösében fürdőző sorrentói partvidék. Teljesen ellazultan élveztem Martina csodaszép szemeit, amelyben bizonyos macskák bája és ragyogása volt, amikor dorombolni kezdenek.
– Mesélj az aktuális munkádról – kértem.
–Nos, még dolgozom rajta. Teljesen nyugodtnak kell lennem, amikor csinálom. A „kozmikus erő”, amit neked adtam, heteken át készült, életet kellett adni a pulzáló pontoknak. Aztán létrehoztam egy videoperformanszt, ahol pszichedelikus zenét adtam hozzá. Olyan atmoszférát akartam teremteni, amely arra ösztönzi a nézőt, hogy felfedezze és használja, mint egy kulcs a csillagkapuhoz a saját tudatalattijában. Amikor az univerzum rejtélyén elmélkedsz, ugyanakkor a saját rejtélyeden is elmélkedsz, mint egyedülálló lény, aki ezt az egyetlen nekünk adott lehetőséget éli.
Meglepődve hallgattam, órákon át beszélgettünk. Csak akkor döntöttem úgy, hogy ideje távozni, amikor rájöttem, hogy már mindenki elment, csak mi vagyunk az egyetlen vendégek , és a pincérek is ferde szemmel néztek ránk. Elkísértem a biciklijéhez.
–Akkor holnap? – kérdeztem, egy mosoly volt a válasz, s adott egy puszit. Egy nagyon gyengéd puszit. Még fel sem fogtam, hogy mi történt, máris felpattant a biciklire és elhajtott. –A francba, Martina, tényleg olyan vagy, mint Hamupipőke – kiáltottam utána, s a távolból hallottam a nevetését.
Boldogan mentem haza. Másnap ismét találkoztunk. Szedett pár kavicsot, majd leültünk a tengerparton, élveztük a nap utolsó sugarainak melegét. Szenvedélyesen megcsókoltam. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig öleltük egymást. Teljesen összhangban voltam vele. Mielőtt elment volna, megmutattta a legújabb munkáját, amin dolgozott. Egy tűzvörös háttérből egy arc bontakozott ki, az ő arca, s mintha telepatikusan azt üzenné nekem, szeretlek. Meglepődtem, ránéztem, el akartam mondani neki, hogy mit érzek iránta, de hallgattam. Soha ne tegyél szerelmes fogadalmakat, figyelmeztettem magamat, s úgy tűnt, olvas a gondolataimban, mert azt mondta:
– Ne aggódj! – és megcsókolt. Érzékien, hosszan, aztán elment.
Másnap ismét ott ültem a palackfa árnyékában a padon, de Martina nem jött el. Késő estig vártam, hiába. Bekopogtattam az apácákhoz, de senki sem ismerte őt. Tíz napon át minden alkonyatkor vissztértem, vártam, de hiába.
Végül egy vasárnap este, miközben a padon ültem, láttam érkezni biciklivel egy középkorú nőt, kosárral a kezében, aki Martinára emlékeztetett. Odamentem hozzá. Mosolyogva üdvözölt. Bevallottam neki, hogy a biciklije egy barátomra emlékeztet, egy vöröshajú lányra, akivel pontosan ott találkoztam, ahol voltunk. A nő nagy érdeklődéssel nézett rám, majd megkérdezte:
– Martina barátja vagy?
– Igen – nevettem. – Ismeri őt?
– Én vagyok Martina anyja. Ismertem a barátait, de rád nem emlékszem, csak pár angolra.
– Angolra?
– Igen, angolokra. Martina évek óta Londonban él – mondta, s engem ez öszezavart.
– Évek óta? De hát én itt találkoztam vele két héttel ezelőtt!
Martina anyjának a szemei elkerekedtek, aggódva nézett rám, hirtelen az volt az érzésem, hogy fél tőlem.
– Mi történt? Mondtam valamit ami zavarja?
– Fiatalember, Martina két hete mesterséges kómában van a St. Mary Hospitalban, Londonban, súlyos balesete volt. Nem tudom, miért találta ki ezt, de egyáltalán nem vicces.
Megdöbbentem.
– Higgye el, asszonyom, nem tudom, mit mondjak, semmit se értek. Két hete találkoztam vele először, itt, a Villa Crawford mellett, azért jött, hogy lapos kavicsokat szedjen a festményeihez. Utána még párszor találkoztunk, minden alkalommal ugyanilyen biciklivel érkezett, mint az Öné, szedett pár kavicsot, beszélgettünk, aztán elment.
A hölgy elsápadt, és a biciklire támaszkodott, hogy ne essen el. Ott maradtunk a bizonytalanságban. Végül elárulta nekem, hogy a baleset előtt minden héten küldött neki pár kavicsot, mert egy általa Kozmikus erőnek nevezett munkán dolgozott, és azt tökéletesítette. Ekkor jutott eszembe az, amit Martina egy bizonyos kulcsról beszélt, ami összeköti a párhuzamos univerzumokat. Muszáj volt újra látnom!
A következő hétvégén Londonba utaztam Martina anyjával. Egy álmatlan éjszaka után megjelentem a kórházban. Arra kért, ne meséljek a férjének arról, honnan ismerem a lányát, éppen eléggé aggódik miatta. Végül beléptem a szobába, és felismertem az ágyon fekvő lányt, akit életfenntartó gépekre kötöttek. Megdöbbentem. De ha két hete itt fekszik gépek által életben tartva, akkor hogy lehetett ugyanakkor velem ezerhatszáz kilométerre innen? Kis híján elájultam. Végül összeszedtem a bátorságomat, és odamentem hozzá. A pupillái remegtek a csukott szemhéja alatt. Mintha az álmait kergetné. Eldöntöttem, ott maradok vele. Kivettem a zsebemből a kavicsot, az univerzum kapuját, a kozmikus erőt, vagy nem is tudom, minek nevezzem, és a kezébe tettem, de semmi sem történt. Én is egy álmot kergettem?
A következő napokban többször is bementem a kórházba. Martina mellett maradtam, és elmeséltem neki, mit éltünk át együtt. A találkozásainkat, a nézését, amikor sörözni hívtam, az érzéki csókokat. Bár a kijelzők nem mutattak változást az állapotában, de én szilárdan meg voltam győződve arról, hogy Martina hall engem. A szabadságom hamarosan lejárt, vissza kellett térnem Olaszországba, de az utolsó előtti napon valami hihetetlen dolog történt. A telefonom képernyőjét görgetve időnként egy női alak jelent meg „Hasta la raiz” felirattal. Emlékeztem, hogy ez az a szerelmes dal, amit Martina mindig hallgatott. Rákattintottam. Teljesen átadtam magam a zene ritmusának, majd kihasználva a nővér távollétét, odatartottam Martina füléhez, hogy ő is hallgassa. Többször is, egymás után. Egyszer csak Martina kinyitotta a szemét. Amint találkozott a tekintetünk, elmosolyodott, és halkan azt mondta:
– Hasta la raiz, Luka!

 

Húsvét-sziget (mese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy messzi-messzi kis sziget, amelyet hatalmas tenger vett körül. Ezt a szigetet Húsvét-szigetnek hívták. Senki sem tudta, miért kapta ezt a nevet egészen addig, amig a szürke szőrű nyuszika, Murci  el  nem határozta, hogy vitorlát bont, és elhajózik a szigetre,  megnézni, mit csinálnak ott.

– Biztosan van valami oka, hogy így hívják azt a szigetet, és én ki fogom deríteni – mondta a barátainak, az erdei állatoknak.

Hamarosan útnak indult. Beszállt a csónakjába, a folyón lehajózott a tengerig, majd  napokon át evezett. Szerencsére nem volt vihar, nem volt szél, nem voltak nagy hullámok, így vidáman élvezte a koratavaszi napsütést és a friss levegőt. Az ötödik napon  feltűnt  a egy sziget a láthatáron

– Ez lesz az – örvendezett. – Mindjárt ott leszek.

 Elővette a távcsövet, és megállapította, hogy a sziget kör alakú, és puha fehér homokkal borított, közepén hatalmas pálmafák magasodnak, amelyeken kókuszdiók lógnak.

–  Hajrá, Murci! Előre! – kiáltotta, és újult erővel evezett tovább.

Bumm.  A csónak egy kis sziklának futott a parton, és szegény Murci kiesett a csónakból, egyenesen egy nagy kőnek. Furcsa módon nem sérült meg, még csak egy karcolás sem esett rajta, mert a kő hihetetlenül puha volt és finom illatot árasztott.  Murci szóhoz sem jutott, amikor felfedezte, hogy nem kő  az, hanem egy óriási csokitojás. Körülötte három imádnivaló, puha sárga kiscsibe csipogott, és szorgalmasan tördelték le a csokidarabokat, majd színes papírba csomagolták azokat. Kicsivel arrébb másik három kiscsibe apró drágaköveket szedegett ki a homokból, és a becsomagolt tojásokra rakták őket, majd pálmalevélből font kis kosárkákba rakták azokat.  Miután befejezték a munkájukat, fehér galambok szálltak le a homokra, csőrükbe vették a kis kosárkákat, hogy elvigyék a gyerekeknek Húsvétra.

Murci, miután mindent megnézett a szigeten, visszaült a csónakjába.  Alig várta, hogy újra otthon lehessen, és elmesélhesse a barátainak a Húsvét-sziget titkát.  Mivel ő volt az első bátor nyuszi, aki ilyen hosszú útra merészkedett a tengeren át, ezért az erdő kapitánya mellére tűzte a Bátorság Érdemérem legmagasabb fokozatát.  

                                                                   

 

A Húsvéti tojásfa (mese)

Egy kicsi olasz falucskában minden húsvétkor csoda történt. A főtéren sok-sok év óta állt egy göcsörtös törzsű olivafa, ezüstös levelei halkan susogtak a szélben. Senki sem tudta pontosan,  hány éves lehet, de a falu legöregebb lakosa szerint már az ő gyerekkorában is ott szaladgáltak körülötte, és Húsvéti tojásfának nevezték el, ugyanis rendkívüli varázsa volt: Az ünnep előtti este mindenféle tojások jelentek meg az ágain. Voltak csokitojások, cukortojások, élénk színűek, csillogók, ezüstösek, aranylóak,  s a falu lakosai kicsik és nagyok nem győztek csodálkozni mennyi fajta. Azonban volt egy fontos szabály, csak húsvét reggelén lehetett a tojásoknoz nyúlni, különben a varázslat megszűnt.

Így ment ez minden évben, s húsvét reggelén a gyerekek a fához rohantak, hogy begyűjtsék a számukra kedves tojást.  Egyik évben azonban valami baj törént. Amikor a gyerekek a főtérre rohantak, csak a szokásos olivafát találták ott. Egyetlen egy tojás nem volt rajta, csak néme ágak és  szomorú levelek.

– Ez lehetetlen! Ilyen nincs! – kiabálták meglepődve. – Valaki az éj leple alatt lopott a fáról egy tojást, és reggelre megszűnt a varázslat. A fa elfelejtette volna, hogy Húsvét van?

A felnőttek is értetlenül néztek egymásra, a polgármester a fejét vakarta, nem tudott mit mondani. A pék frissen sült fonottkaláccsal próbálta vigasztalni a gyerekeket. A hangulat szomorú volt. A húsvét a tojásfa nélkül nem volt ugyanaz.

Rita, egy copfos kislány mindenképpen ki akarta deríteni, mi történt. Amikor a többiek már hazamentek, ő odalépett a fához, és suttogva azt kérdezte tőle:

– Kedves Fa, miért nem adtál nekünk tojásokat az idén? Jól vagy?

Halk susogás hallatszott a levelek között, aztán egy kis széllökéssel megérkezett a válasz is.

– Ó, drága Rita, mit is mondhatnék neked… Tudod, az idén szomorú vagyok.

– Szomorú? De miért?

–  Minden évben felajánlottam a tojásokat a gyerekeknek, mert a nevetésük tett boldoggá. De mostanában senki sem szól hozzám, nem állnak meg mellettem, nem ülnek le az árnyékomban, mindenki csak a tojásokra vár, aztán amint megkapják azokat, máris eltűnnek, rám nem is gondolnak.

Rita szóhoz sem jutott attól, amit hallott. Nagyon elérzékenyült, ezért teljes szÍvvel átölelte a fa törzsét.

– Kedves Fa, igazán sajnálom, de tudd,  mi nagyon szeretünk téged! Ígérem, hogy ezentül gyakran fogunk beszélgetni veled, éneklünk és mesélünk neked, hogy ne érezd magadat egyedül, magányosan.

Ekkor a fa párszor megrázta magát, ezüstös levelei susogni kezdtek, majd sorra egymás után megjelentek a tojások az ágain. Még egyik évben sem voltak ennyire fényesen, ragyogóak.

A gyerekek visszatértek, boldogan szedegették a tojásokat. A felnőttek is mosolyogva figyelték őket. A polgármester pedig azt mondta, hogy akkor ezentúl minden évben húsvét előtti este zenés-táncos eseményt rendeznek itt a főtéren, a tojásfa tiszteletére.

– Javaslom, hogy ne csak húsvét előestéjén gyűljünk itt össze, hanem itt rendezzük meg a falu ünnepeit is. Farsang, nőnap, gyereknap, falunap, szüreti felvonulás, karácsony, Befana –  szólt a könyvtáros néni –, csak rossz idő esetén menjünk be a kultúrházba.

A gyerekek és a felnőttek mind helyeseltek, a tojásfa pedig nagyon boldog volt, mert minden eddiginél jobban a falu életének középpontjába került, és elválaszthatatlan kötelék alakult ki közöttük. Minden évben szebbnél szebb tojásokkal varázsolta el a falu apraját-nagyját, megköszönve a figyelmet, és a szeretetet, amit tőlük kap.

 

 

 

 

 

 

.

 

Húsz év múlva

1.

– Szóval, mit döntöttél, elmész?

– Igen, anya, elmegyek – válaszolta Luisa.

– Te tényleg őrült vagy!  Tényleg!  Egyszerűen nem értem – kiáltott fel az anyja.

– Nincs mit megérteni.

– De annyi év telt el, hogy lehetsz biztos benne, hogy ott lesz?

– Nem vagyok biztos benne – mondta Luisa.

– Nem vagy biztos benne és mégis odautazol?  Ez egy szeszély, egy őrült elhatározás.

Igen, egy szeszély, egy őrült elhatározás.

– Ebben a korban már igazán le kellett volna nyugodnod egy kicsit, ellazulni és nem szabadna semmilyen őrült gondolatodnak helyt adnod – magyarázta az anyja.

Ellazulni és semmi másra nem gondolni, mert az én koromban egy nőnek valószínűleg már vannak barátai, gondoskodnia kell a gyerekekről, gondoskodnia kell a férjéről.

– A férjed  mit mondott?

Luisa megvonta a vállát, és halványan elmosolyodott, mert a férje, akit nagybetűs "Ő"-ként írtak le mindig, úgy nézett rá, mintha őrült lenne, amikor bejelentette "Egy hétvégére Párizsba megyek."

– Csak állt a konyhaajtóban, és várt – felelte Luisa az anyjának. – Aztán megkérdezte, mi lesz a gyerekekkel. Elmondtam neki, hogy mindent elrendeztem, az ő nővére fog rájuk vigyázni, legalább játszanak az unokatestvéreikkel. Aztán leült az asztalhoz, az újság és egy kávé előtte.

– Olyan megbízható ember – sóhajtott az anyja. – Nem értem, Luisa, miért csinálsz ekkora felhajtást. Úgy élsz mellette, mint egy igazi hölgy, nem kell járnod dolgozni, mindened megvan, és teljes szívéből szeret téged is és a gyerekeiteket is. Nem értem, mit keresel!

Nem kell érteni semmit. Oda kell mennem. Megígértem.

Néhány másodperc némaság után az anyja megkérdezte:

      – Már becsomagoltad a bőröndödet?

– Igen, minden készen áll.

       – Mikor indul a géped?

       – Holnap 11-kor.

       – Elvisz a repülőtérre?

– Nem, anya, egyedül megyek.

Igaz, a férje megkérdezte, elvigye-e, de ő határozottan nemet mondott. Mi köze neki ehhez? Semmi. Ez a párizsi út az ő dolga. A férje volt az, az a komoly és megbízható ember, aki sosem értette, ha a felesége viccelődik, nem tudta követni a fantáziáit, és azt mondta, hogy nincs türelme a melankóliájához.

– Mindent el akarsz dobni, egy… egy …egy igazi lúzer miatt?  Gondold meg, ne menj oda!

 De igen, oda kell mennie, ahol megbeszélték. Húsz év múlva ezen a napon találkozunk az Invalidusok előtt, pontosan délben. Ott leszel? Igen, ott leszek. Ígérd meg! Igen, ígérem. Te is ígérd meg! Esküszöm. Igen, esküszöm. Ott leszek! Igen, mindent elakarok dobni. Ezt a békés életemet, a házasságomat, a gyerekeket, ezt a fényűző házat, a barátnőket, akikkel csak shoppingolnai lehet, a tengerparti nyaralásokat, a téli síelést Mindent! Lehet egy lúzer volt, de mindig rá gondolok. Mellette azt éreztem, hogy élek!  Élek, és nő vagyok!

– A férjed tud erről a korábbi kapcsolatodról? – tette fel az újabb kérdést az anyja.

– Nem tudom. Lehet, hogy pár mondat erejéig beszéltem neki róla, még az esküvőnk előtti időben, de nem érdekel.

– Figyelj, Luisa, gondold át, mit csinálsz!

Nem akarok gondolkodni, nem akarok két lábbal a földön maradni, 38 éves vagyok, érzem, ahogy kicsúszik az idő az ujjaim közül. Élni akarok, úgy, ahogy nekem tetszik, és nem úgy, ahogy mások elvárják tőlem.

– Látom, nem tudlak meggyőzni, akkor most leteszem a telefont. Hívj, ha odaérsz, kérlek.

– Igen, anya. Hívlak majd – mondta Luisa. Hirtelen csend telepedett köréje, szemeit végigfuttatta a hatalmas nappali perzsa szőnyegein, a kényelmes kanapén, a nagyméretű tévén, a csokoládéval teli kristálytálon, a tulipános vázán, a méregdrága festményeken a falon.

El kell menekülnöm innen. Vissza akarok menni Párizsba, vissza akarok menni oda, ahol olyan boldog voltam. Mennyi időt elpazaroltam. Ó, André, veled akarok lenni Párizsban.

2.

Párizsban hideg szél fújt, szitált az eső, és a park lombkoronái remegtek az őszi szélben, miközben Luisa gyorsan átsétált a zöldellő Champs de Mars-on, hogy elérje úti célját. Az Invalidusok hatalmas kupolája  aranylóan csillogott az esőben. Úgy érezte, hogy fut, mint tizennyolc évesen, pedig csak sétált. Ahogy közeledett az épülethez, mintha érezte volna a férfi kezét a vállán,  a haján, és hallotta  lágy, dallamos hangját: Csupa fény, csupa szín vagy, szerelmem.

Napóleon sírja előtt megállt, lihegve, majd megfordult, hogy a vörös és zöld színt, a porfír vörösét és a zöld gránitalapot nézze, mint a zöld szemed és a hajad vöröse,  és Luisa nevetett, olyan elégedetten, olyan őszintén örülve ennek a fiatal szerelemnek, amely a világot ígérte neki.

De a valóságban nem volt ilyen egyszerű. Oly sokszor próbáltak együtt élni, de a mindennapi rohanás megölte a szerelmüket. André gyakran lett ideges, olyankor nem szólt semmit, napokra eltűnt, Luisát kellemetlen és nyomorúságos nyugtalanságban hagyva. A pénz, amit  nehezen keresett, egy-egy festmény eladásával, vagy a túristák lerajzolásával a Monmarte-on, úgy tűnt el, mint  jég a napon. Soha nem volt a zsebében. Luisa délutánonként egy kis bisztróban  mosogatott, mert az egyetemi ösztöndíj, és a szüleitől kapott pénz sem volt elég a lakbérre, a rezsire, az életre, és kielégíteni André szeszélyeit.  Emlékezetesek voltak André hisztijei, amikor felfedezte a csoport többi lánnyal folytatott viszonyát, majd az egyre gyakoribb szakításokat. Állandó vándor volt ezernyi elérhetőséggel európai vagy amerikai barátoknál, miközben Luisa  megpróbálta fogva tartani, követni, elkísérni, remény nélkül. Minden lehetőség nélkül.

Luisa rémülten vette észre, hogy az arcát könnyek csíkozzák, és lehajtott fejjel a kijárathoz sietett. Lassan elindult a sétányon, és miközben az eső továbbra is egyenletesen csapkodott a járdán, a III. Alexandre híd mellvédjének támaszkodott, és nézte, ahogy a Szajna elhalad mellette.  Nevetés, szavak, tervek és még több szó villant át az agyán. Szemei előtt látta  a szerelmes férfit, aki rágyújt, majd megcsókolja, és szép szavakat suttog neki. Vajon csak szavak voltak ezek, tűnődött. Talán becsapta magát, azt gondolva, hogy ez valami más, valami maradandó?

Megállt egy kávézónál a szállodája közelében, és leült egy asztalhoz, ivott egy kávét, amiből megbánás illata áradt. Történelmének minden képe felvillant a szeme előtt, miközben figyelte az elhaladó forgalmat és az embereket, akik gyorsan sétáltak, különféle terveiken elmélyedve, saját személyes életritmusukba merülve.

Arra gondolt, hogy a szállodában vacsorázik, de a gondolatra, hogy ott üljön a bársonyos székek között abban a puha, elegáns környezetben, miközben szembe kell néznie a múltjával, valahogy nem vágyott. Hirtelen úgy döntött,m hogy ismét elhagyja a szállodát. Átsétált a  Pont Neuf-ön a Szajna felett,   nézte a sötét, lassú vízfolyást, érezte a körülötte tömörülő, csevegő turisták vidám tömegét, hallgatta  a nyelvek sokféleségét, és érezte a szeretett város rendkívüli illatát. Valamennyi túrista boldognak tűnt,. Már nem esett, a levegő tisztábbnak tűnt, úgy hullott a torkába, mint az új bor, és Luisa felemelte a fejét, hogy a fekete égre nézzen, sem hold, sem csillagok nem voltak láthatók. Leszállt az este. Csendben visszasétált a szállodába, ahonnan az erkélyről ellátott a kivilágított Eiffer-toronyig.Megcsodálta a különleges fényjátékát, ami minden teljes óra utáni öt percben látható, húszezer arany színű izzó beragyogja a Vaslady-t, fényárban úszik a város.

 Húsz év múlva ezen a napon találkozunk az Invalidusok előtt, pontosan délben. Ott leszel? Igen, ott leszek. Ígérd meg! Igen, ígérem. Te is ígérd meg! Esküszöm. Igen, esküszöm. Ott leszek!

Másnap délben André nem volt ott a találkozón, az első szerelme, akiért a haját és a lelkét tépi ki, a nagy szerelme, biztosan elfelejtette.

Húsz év tényleg hosszú idő, gondolta Luisa, miközben járkálni kezdett. Megbocsáthatok, megértem. Várt egy darabig, majd elment. Keserű csalódás mardosta a szívét. Nem jött el, hiába volt az ígéret. Úgy döntött, hogy véget vet élete ezen zárójeles szakaszának, és hazamegy. Az álom, a remény szertefoszlott.

 

A férfi azonnal felismerte. Kora reggel óta a Champs de Mars-on járkált, azzal a növekvő szorongással, azzal a keserű nyugtalansággal, amit olyan nehéz elfojtani. És amikor a nő belépett az Invalidusokba, a férfi a bejárathoz ment anélkül, hogy belépett volna, mert oda  nem mehetett be. Ő nem. Ő, az a koszos, duzzadt hasú hajléktalan,  retkes körmökkel, rongyokba burkolózva. Arcát ápolatlan, őszülő szakáll takarta, kócos, hosszú deres haja kilógott az ezeréves kötött sapka alól. Tudta jól, hiszen mindenhonnan kizavarták.

Nézte, ahogy Luisa sétál, és fájt a szíve, az a még mindig fiatal szív, látva, ahogy megvonja a vállát, és ahogy a rá jellemző mozdulattal füle mögé tűri a rakoncátlan hajszálakat. Soha sem felejtette el, bárhol felismerte volna.

       Ígérd meg! Igen, ígérem. Te is ígérd meg! Esküszöm. Igen, esküszöm. Ott leszek!

Megszólíthatta volna, látod, itt vagyok, nem felejtettem el. És talán ki tudja, mi történhetett volna, el sem tudta képzelni. Tán együtt bámulnák a Szajnát a Notre Dame magas tornyaiból, nevetnének, mint hajdanán. Nézte az elegáns hölgyet, észrevette a jegygyűrűt az ujján, természetesen férjhez ment, biztosan gyerekei is vannak.  Nem úgy néz ki, mint akinek rosszul menne a sorsa. Ugyan milyen életet tudna ő nyújtani neki? A szíve szakadt meg, hogy nem mehet oda hozzá, nem foghatja meg a kezét, nem ölelheti át. Koszos kabátujjával megtörölte a szemét, mielőtt a könnycseppek kicsordultak volna. Kétségbeesett méltósággal és büszkeséggel indult el az Avenue de Maréchal Galieni felé, alig vonszolva a rossz lábát, majd eltűnt. Az életet, gondolta, nem ígérheted senkinek; mindenkinek a sajátját kell élnie, és magával kell vinnie vádaskodás és megbánás nélkül.

Mert az élethez bátorság is kell.

 

A lila bőrönd

Emma alig ért haza a munkából, amikor megszólalt a telefonja.

– Óh, ne… Mi a fenét akar ilyenkor?   – kiáltott fel, ugyanis a főnöke kereste. Nem tehette meg, hogy ne válaszoljon.

– Dr Marchi vagyok. Emma, neked kell holnap Párizsba utaznod. Dario telefonált, karambolozott a motorral, eltörött a lába.  Elintéztem mindent, átirattam a nevedre a repülőjegyet, a szállodát,  átküldtem neked mindent email-ben – mondta a férfi üzleties hangnemben.

– Rendben, Dr Marchi – válaszolta némi lelkesedést színlelve. Igaz, mindig is el akart jutni Párizsba, de nem üzleti ügyben, ahol minden perc szigorúan be van osztva, és nem ilyen ripsz-ropsz hirtelen módon, és még Charlie felügyeletét is el kell intéznie.

Charlie a macskája volt. Biztosan el lenne négy napig egyedül is, hiszen az automata adagolókkal ellátná magát száraz eledellel és vízzel, végszükség esetén a  macskawc is kibírná a négy napot alomcsere nélkül, de nyugodtabb lesz, ha időnként a szomszédasszony átjön hozzá, és ellenőrzi őfelségét. Mici néni mindig örömmel elvállalta, s ezúttal sem mondott nemet.

Emma levette a szekrény tetejéről a bőröndöt. Évekkel korábban Giorgio ajándékozta neki, amikor nászútra mentek Indonéziába, s hogy biztos legyen abban, Emma mindig meg fogja azt találni, azt a rondalila színű koffert, kötött egy fehér szalagot a fogantyújára. Emma mindig is abszurdnak tartotta Giorgio félelmét, és többször is megpróbálta kioldani azt a fehér masnit, de valószínüleg inkább megszokásból, mint meggyőződésből, a masni a helyén maradt. Azon az estén többször is kinyitotta és becsukta a szekrényajtókat, számtalanszor be- és kicsomagolta a bőröndöt, ruhákat próbált fel aszerint, milyen időjárást jósolt a meteorológia a következő négy napra, de éjfélre a bőrönd készen állt, mehetett pár órát aludni.

Amikor Párizsban a poggyászkiadó futószalag mellett várakozott, és meglátta a  rondalila bőröndöt érkezni, könnyedén leemelte, s elindult az Exit felirat irányába. Csak akkor vette észre, hogy nincs rajta a fehér masni, amikor a taxis beemelte azt a csomagtartóba. Biztos a repülő ki- bepakolásánál esett le róla, gondolta, és egyáltalán nem hiányzott  neki.  A Hotel Mercure-ba volt a szállása, Boulogne-Billancourt városrészben. A negyvenperces út alatt kissé álmosan szemlélte a várost a taxi ablakából.

A hotelszobában első dolga az volt, hogy lerúgta a magassarkú cipőt a lábáról, ledobálta a ruháit az ágyra, és a fürdőszobába ment felfrissülni. Amikor törölközőbe csavarva visszatért a szobába, és kinyitotta a bőröndöt, rémülten felkiáltott:

– De kié ez a bőrönd? De.. de… Ilyen nincs!  – ugyanis csupa férfiholmit talált. Öltönyt, ingeket, nyakkendőt, elegáns bőrcipőt, borotválkozós nesszeszert. Meglátta bőrönd oldalán a kis fehér táblácskát. Marco Venturi, Róma, via Giulia 45.– Biztosan egy másik utas ugyanarról a repülőről…. Nem mehetek el abban a ruhában a megynyitóra, amiben utaztam! Sürgősen vissza kell szereznem.

Azonnal a telefonjáért nyúlt, kikereste a reptér elveszett csomagok részlegét, hogy megtudja, adott-e le valaki egy tévedésből elvitt lila bőröndöt, tán egy bizonyos Marco Venturi Rómából. 

– Telefonáljon egy óra múlva  – mondta az ügyintéző. – Egyelőre nincs lila bőrönd, de akár ki is hozhatja az önnél lévőt a repülőtérre, lehet, addigra már a magáé is itt lesz.

Még van pár óra, az alatt megfordul, s ha  nem lesz meg a holmija, kénytelen lesz venni valamit amiben meg lehet jelenni egy konferencián, gondolta.

Gyorsan felöltözött, felkapta a bőröndöt, remélve, hogy a hotel előtt talál taxit. Amikor a recepcióhoz ért, meglátta azt a helyes pasast a reptérről, akivel többször is összenéztek, amikor izgatottan várták a késve induló párizsi gépet. A férfi is észrevette Emmát.

– Micsoda véletlen, hogy te is ebben a szállodában vagy, akkor még biztosan összefutunk – mondta mosolyogva. –  Bocsáss meg, de sürgősen el kell intéznem valamit, azt hiszem, rossz bőröndöt hoztam el a reptérről.

Emma ekkor a férfi mellett várakozó bőröndre nézett: rondalila,  fehér masni. Semmi kétség, az övé. Elnevette magát.

–  Te vagy Marco Venturi? – kérdezte, mire a férfi bólintott. –  Akkor ez itt a tied – tolta a férfi felé a nála lévő bőröndöt. – Megkaphatnám az enyémet?

– Igen, persze! Ezer örömmel.

Amikor kicserélték a koffereket, újra összenevettek.

– Emma vagyok. Akkor örülök, hogy ilyen gyorsan megoldódott a probléma. Biztosan látjuk még egymást a következő napokban. Most én kérek elnézést tőled, de délután mennem kell egy rendezvényre, és még át is kell öltöznöm.

– Igen, nekem is. Nos…  akkor szép délutánt – mondta Marco, és a lány után nézett, aki az emeletre vezető lépcső felé indult. Biztosan nem a kilencedik emeleten van  Emma  szobája, gondolta. Sóhajtott egy nagyot, és a lift irányába indult. Megnyomta a kilences gombot, és elnevette magát. Tehát nem csak nekem van ilyen rondalila bőröndöm. Először azt hitte, valaki fehér masnit rakott a bőröndjére, de amikor kinyitotta és csupa női dolgot talált benne, rájött, hogy senki sem tett oda semmi masnit, egyszerűen más bőröndjét vette le a futószalagról, mert csak a színére koncentrált.

Emma időben, elegánsan megérkezett a konferencia megnyitójára, és leült a legközelebbi üres helyre. Amikor a szünetben mindenki megindult a büfé felé, ismét összefutott Marcóval.

– Emma? Te itt? – kérdezte a férfi meglepődve. – Ne mondd, hogy ugyanannál a cégnél dolgozunk, és a mai napig soha sem futottunk ott össze!

–  Én az A.G. Mopler-nél dolgozom, és a Green Irodaház ötödik emeletén vagyunk, Rómában.

–  Én is az A.G. Mopler-nél dolgozom, szintén Rómában, viszont mi a Garbatellán vagyunk, kicsit távol a Green-től.Van már esti programod? A megnyitó után sétálhatnánk egy jót a Szajna parton, beülhetnén valahova megünnepelni a bőröndcserét. Mit gondolsz róla?

Emma szeretett volna valami érdekeset mondani, de nagy zavarában  csak annyit tudott, hogy “Rendben, mehetünk”, miközben szinte elolvadt Marco meleg barna szemeiben. A délután hátralévő részében nem is figyelt arra, ki mit mondott a megnyitón, két szálon őrlődött. Egyrészt utoljára két éve volt vacsorázni egy férfival, még Giorgióval, nem sokkal a válásuk előtt, s akkor tudta meg, hogy a férje mással képzeli el a jövőjét, nem vele. Másrészt tetszett neki Marco, de amióta ekkorát csalódott Giorgióban, nem igazán mert új kapcsolatot kezdeni senkivel. Azonban azon az estén Marco mellett teljesen elfelejtette a volt férje árulását, jól érezte magát. Miért ne adna egy esélyt neki is, és saját magának is?

Délelőttönként együtt mentek a konferenciára, délutánonként együtt fedezték fel Párizs nevezetességeit. Miután visszatértek Rómába, utána is rendszeresen találkoztak egymással, és Marco összebarátkozott Charlie-val, a macskával, aki amúgy nem igazán szerette az idegeneket.  Emma boldog volt, s arra gondolt, mindezt Dario lábtörésének és a bőröndcserének köszönheti.

Semmi sem történik véletlenül.

 

 

 

 

 

 

Mese a tyúkról, aki színésznő akart lenni

Volt egyszer egy baromfi udvar  a zöld dombon lévő ház mellett. Itt lakott Gilda is, aki ránézésre olyan volt, mint a többi tyúk, azonban míg azok gabonát csipkedtek, tojásokról és tollakról beszélgettek, Gilda órákat töltött a pocsolya előtt, tükörként használva azt. Pimaszul járkált, hajlongott, énekelt, és tiszta hangon kiabált:

– Hölgyeim és uraim, itt látható a világ legtehetségesebb tyúkja – majd meghajolt a képzeletbeli közönség előtt.

A többi tyúk ugratta:

– Hagyd abba, Gilda, soha sem leszel színésznő,csak egy közönséges udvari tyúk vagy.

– Mondjátok csak, nem érdekel, mert minden sztárnak vannak kritikusai. Én dicsőségre születtem – válaszolta nekik.

 

Egy nap a kerti sövény mögött rejtőzve egy róka kémlelte a tyúkudvart. Ravasz, sunyi állat révén minden gondolata egy kiadós ebéd vagy vacsora körül forgott. Meghallotta Gildát énekelni, és látta hajlongani, ekkor zseniális ötlete támadt, híres rendezőnek adja ki magát, és elcsalja őt a tyúkudvarból. Feltett egy kerek szemüveget, és egy kalapot, amelyeket egy gondatlan gazdától lopott el pár nappal azelőtt,  és elegáns léptekkel besétált a tyúkok közé.

– Jó reggel, kedves hölgyeim – köszöntötte őket. – Én Volpini vagyok, a neves olasz filmrendező, és főszereplőt keresek a következő filmemhez, amelynek A tyúkól sztárja lesz a címe.

A tyúkok hitetlenkedve néztek egymásra, nem értették, mit keres náluk egy rendező, Gilda azonban örömében felkiáltott:

– Ó, egy rendező! Végre fel leszek fedezve. Tudtam, hogy előbb-utóbb fény derül a rendkívüli tehetségemre.

A róka ravaszul elmosolyodott, és azt mondta:

– Szükségem van egy bátor, tehetséges és gyönyörű tyúkra, mint amilyen kegyed is. Hajlandó eljönni velem, hogy kipróbálhassuk a tehetségét a színpadon is?

A többi tyúk megpróbálta lebeszélni Gildát, hogy ne menjen el vele, mert akár rendező, akár nem, akkor is róka, és a rókákban nem lehet megbízni, de Gilda nem hallgatott rájuk.

– Semmit  se tudtok a show-bizniszről, ez az én esélyem – azzal gondolkodás nélkül követte a rókát, aki egy szép kerek erdei tisztáshoz vezette, mondva, hogy az igazi színpad is ilyen szép kerek, ezért lesz itt  a próba. – Készen áll, hölgyem?

– Igen, kezdhetjük.

– Akkor kiáltozzon teli torokból, hogy segítség, itt a farkas – adta az utasítást a róka.

Gilda párat krákogott, hangpróbát tartott, utána kiterjesztette szárnyait, majd kiabálni kezdett:

– Segítség, itt a farkas, valaki mentsen meg! – hangja tisztán visszhangzott az erdőben, nagyon valóságos volt, a róka felkacagott.

– Milyen szép, milyen élethű. E jelenet után jöhet a befejezés… a hasamban!

Ám ekkor egy farkas bukkant elő a sűrűből, mert meghallotta a kiabálást.

– Micsoda szerencse – morogta fogait vicsorgatva.  – Egy tyúk meg egy róka együtt, két legyet ütök egy csapásra.

A róka elsápadt.

– Állj, én nem vagyok ennivaló.  Én… én egy rendező vagyok!

– Rendező vagy nem rendező, ez engem nem érdekel, én éhes vagyok – azzal üldözőbe vette a rókát, aki őrülten cikázott a fák között.

Gilda először azt hitte, mindez a készülő film része, de látva a rendező halálsápadt arcát és kétségbeesett menekülését, rájött, ennek fele sem tréfa, és nagyon  megijedt. Össze-vissza csipkedett mindent maga körül, még a farkas lompos farkába is belecsípett, amikor ott szaladt el mellette üldözve a rókát. Nem csoda, hogy fel is szisszent, hogy “micsoda egy pimasz tyúk vagy, de amint elkaptam a rókát, te következel”.

Kihasználva a káoszt, Gildának sikerült felugrania egy alacsony faágra, és onnan kiabált.

– Ó, egek, ez aztán az igazi élet. Akár filmet is lehetne róla forgatni.

  

A farkasnak nem sikerült elkapnia a rókát, s a kiáltozó és csipkedő tyúkhoz még közel menni se volt bátorsága, ezért  meggondolta magát, és elsomfordált onnan. A róka nem hogy megköszönte volna, hogy az ordas inkább  más ebéd után nézett, azt ordibálta:

– Ostoba tyúk! Ez a te hibád! Ha  nem kiabáltál volna olyan hangosan, a farkas nem jött volna ide.

– Ellenkezőleg – vágott vissza Gilda. –  Az előadásom annyira élethű volt, hogy még a farkas is elhitte. Inkább elment, mert a tehetségemmel amúgy se tudott volna versenyezni.

A róka legyintett egyet, azt gondolva, micsoda egy beképzelt tyúk ez a tyúk, és eltűnt a bokrok között, Gilda pedig elindult hazafelé.

A tyúkudvarbaban kicsit hitetlenkedve hallgatták Gilda elbeszélését arról, miként mentette meg a rókát a farkastól, örültek neki, hogy épségben visszatért.

      – Bravo Gilda, ügyes voltál, igazi sztár – kiabálták a tyúkok, s attól kezdve Gilda még többet énekelt, verset szavalt, táncolt, készült élete nagy szerepére.

A róka pedig megtanulta a leckét, nem könnyű becsapni egy fantáziadús tyúkot, lehet, más foglalkozás után kellene néznie.  Tán igazából meg kellene próbálnia filmrendezővé válni. 

 

Miért van az állatoknak farka (mese)

Biztosan hihetetlen, de nagyon sok évvel ezelőtt az állatoknak nem volt farka.Igen,jól értettétek, semmi farok! Még egy icike picike sem, s  emiatt nagyon szomorúak voltak.

A tehén, a róka, a ló, a kutya, a macska, és a malac egy baráti csapatba tartoztak, és arról beszélgettek, milyen jó lenne, ha lenne farkuk. A tehén azt mondta, azért kellene egy farok neki, hogy legyen mivel elhessegetnie a legyeket.A ló és a szamár is ugyanezt gondolta. A kutya pedig azért szeretett volna farkat, hogy örömében legyen mit csóválnia. A macska meg azt mondta, fenséges külsőt adna neki egy felfelé tartott farok.  Másnap meghallották, hogy a közeli városban  vásár van, ahol különféle farkakat is lehet kapni.Valóban rengeteg farok volt: nagy, kicsi, rövid, hosszú, fényes, sima, érdes, pomponos, bozontos, egyenes, görbe, kunkori, fehér, fekete, barna, vörös, foltos, pöttyös, ezernyi féle és fajta.

– Ezt látnom kell – mondta a róka, és elrohant a szomszéd városba, egyenesen a vásárba, ott is ahhoz a sátorhoz, ahol a farkakat kínálták. Ki is válaszasztotta a legbozontosabbat és legvörösebbet.

Hazafelé összetalálkozott a kutyával, aki látva a róka gyönyörű vörös farkát, felkiáltott:

– Ó, egek, micsoda pompás farok! Mit gondolsz, maradt még?

– Persze, persze, van még sok, de a legszebbet elhoztam – nevetett a róka.

A kutya azonnal futott a vásárba, talált is egy szép fekete szőrös farkat, ami nagyon megtetszett neki, sokáig illegett-billegett, gyönyörködött az árnyékában. Hazafelé összetalálkozott a macskával, aki látva a kutya farkát, felkiáltott:

– Ó, egek, micsoda pompás farok! Mit gondolsz, maradt még?

– Persze, persze, van még sok, de a legszebbet elhoztam – vakkantotta a kutya.

A macska azonnal futott a vásárba,  egy darabig keresgélt a farkak között, aztán talált egy szép hosszú szürkés cirmos farkat, olyan volt, mint egy selyemkígyó, rettenetesen megörült neki. Hazafelé találkozott a lóval, aki látva a macska selymes farkát, felkiáltott:

– Ó, egek, micsoda pompás farok! Mit gondolsz, maradt még?

– Persze, persze, van még sok, de a legszebbet elhoztam – dorombolta a macska.

A ló elügetett a vásárba, és kiválasztott magának egy szép hosszúszűrú farkat, ami olyan volt, mint egy hosszúra nőtt szakáll, egész jól illett a sörényéhez. Hazafelé találkozott a tehénnel, aki látva a ló farkát, felkiáltott:

– Ó, egek, micsoda pompás farok! Mit gondolsz, maradt még?

– Persze, persze, de már nem volt olyan nagyon sok, úgy hogy siess, mert máshonnan is érkeznek állatok. A legszebbet elhoztam.

Megijedt a tehén, hogy a végén ő marad csak farok nélkül, ezért elkocogott a vásárba. Igaza volt a lónak, mert a legszebbek valóban már elkeltek. Sokáig túrkált a maradék farkak között, amikor végre rátalelt egyre, aminek bojthoz hasonlított a vége. Valami más fajtát képzelt el magának, de azt gondolta, legyeket csapkodni, elijeszteni ez is megteszi.

Mire a malac odaért a vásárba, neki már csak egy kicsi kunkori farok jutott. De nem szomorkodott emiatt, sőt, ellenkezőleg, nagyon büszke volt rá, azonnal magára tűzte, és úgy sétált hazafelé,  mint egy király.

Hiszed vagy sem, de így történt, hogy minden állat talált magához illő farkat, s azóta is büszkén viselik azt.

 

 

 

Zsófi, Zeb és a levendulamező

A nap épp lenyugodott a dombok mögött, narancssárga és lila árnyalatokra festette az égbolt alját. A levegő tele volt virágillattal. A nyolcéves Zsófi a házuk közelében lévő nagy levendulamező ösvényén futott hazafelé. A kislány imádta azt a mezőt, különösen nyáron, amikor méhek zümmögtek a virágok között, és a pillangók könnyedén táncoltak. Gyakran leült, vagy elfeküdt a puha fűvön, és vidáman nézegette a felhők alakjait. Már majdnem elérte a házukat, amikor a levendulabokrok között halvány zöld fény derengett. Furcsának találta, mert még soha sem látott ilyet, ezért óvatosan közeledve lehajolt, és meglátott egy kerek fényes gömböt, abból érkezett a zöld fény. Nem volt nagy, csupán akkora, mint az ő feje, vagy mint egy kisebb tök. Hirtelen az a kerek valami fura hangot adott, olyan volt, mint egy böfögés.

– Ki van ott? – kérdezte a kislány halkan, kicsit ijedősen. Leginkább szeretett volna elfutni, de a kiváncsisága erősebb volt, mint a félelme. Ekkor a kerek gömb kinyílt, akár egy virág, és egy apró lény bukkant elő. Nagy kék szemei voltak, két csáppal a feje tetején, mint a csigáknak, és átlátszó zseléhez hasonlított a teste.

–  Helló – visította az idegen lény. –  Zeb vagyok, és nagyon messziről jövök. Azért landoltam itt, mert elfogyott az űrhajóm energiája, fel kell töltenem, máskülönben nem jutok haza.

– Én Zsófi vagyok . Te.. te tényleg onnan fentről jöttél? – kérdezte a kislány és az égbolt felé mutatott, mire Zeb hevesen bólogatott. Ekkor hangosan korogni kezdett a gyomra. – Csak nem vagy éhes?

– Az én bolygómon cukorfelhőket és csillaglevest eszünk, meg szivárványt harapunk, de itt… itt nem tudom, hogy mi a jó, mit lehet enni, inni, de szívesen kipróbálnék valami földi eledelt – magyarázta Zeb.

– Jól van, akkor most elszaladok haza, de hamarosan visszajövök. Hozok neked földi kaját, te meg közben arra ügyelj, nehogy észrevegyenek az emberek. Nem szeretném, ha úgy járnál,mint E.T.

– Ki az az E.T. ? Sose hallottam róla – nézett Zeb Zsófira, és a csápjait ide-oda mozgatta.

–  Ő is egy távoli galaxisból érkezett, földi növényeket jött tanulmányozni, de az űrhajójának sürgősen el kellett repülnie, mert észrevették az emberek, emiatt  E.T. itt ragadt, nem tudták megvárni. Gyerekek mentették meg, és sikerült üzenetet küldenie haza, így elindult egy űrhajó érte, tudva, hogy nem történt vele semmi baj. Mielőtt azonban megérkeztek volna a társai, az emberek felfedezték, és különféle kísérleteket akartak rajta végezni, szinte már halálán volt, amikor ugyancsak a gyerekek megszöktették, és elvitték arra ahelyre, ahová  megérkeztek a társai az űrhajóval, így szerencsésen hazajutott, szívében Eliot és testvérei iránti szeretettel, és egy cserép virággal - hadarta a kislàny.

– Milyen szép történet. Akkor én most ide leülök, és várlak – mondta Zeb, Zsófi pedig hazaszaladt.

Zsófi hamarosan visszatért egy kis hátizsákkal, melyben hozott egy téliszalámis szendvicset, egy banánt, és egy kis üveg vizet. 

– Tessék! Egyél – nyújtotta  Zeb felé az ennivalót, de egykettőre rájött, hogy a szendvics nagyobb, mint az űrlény, ezért kis darabkákra törte. Zep először alaposan megforgatta az első darabot, megszagolta,csak utána evett belőle.

– Mmm, olyan az íze, mint a szivárványnak – kiáltotta csillogó szemekkel, végül megkóstolta a vizet is, és bár íztelennek találta, de azt mondta, hogy kellemes hűsítő a fogyasztása.

Együtt ettek, ittak, és Zeb mesélni kezdett a távoli galaxisról, ahonnan érkezett, az éneklő virágokról, és hogy minden élőlény repülni tud, akár van szárnya, akár nincs.  Zsófi lenyügözve hallgatta.

– Milyen más dolgokat esztek még ezen kivül? – érdeklődött Zeb.

– Ó, sok mindent eszünk. Én leginkább a téliszalámis kenyeret szeretem, amit most te is ettél, de imádom az eperlekváros kenyeret is, a bundás kenyeret is, a tejbedarát, palacsintát, aranygaluskát és még sorolhatnám nagyon sokáig – válaszolta Zsófi.

– Nagyon érdekes nevük van. Mesélj nekem a…a  tejbedaráról, én meg bekapcsolom a felvevőt, hogy megörökítsem.

Zsófi örömmel magyarázta, hogyan szokta a nagymája készíteni a tejbedarát, s azt sem felejtette el elmondani, hogy a nagymama kakaós porcukorral hinti meg a tetejét, de nem akárhogyan, hanem macifejet, tulipánt vagy egyéb más formát alkotva, hogy ne csak a szája, de a szemei is élvezzék az étkezést.

–  Az én bolygómon senki sem ismeri ezeket az ételeket – mondta Zeb. – Amikor majd otthon leszek, és többiek is hallani fogják amit mondtál nekem, egyszerre nagyon híres leszel, és mindegyikük szeretne találkozni veled.  De jaj, mennem kell, hosszú az út hazáig, és még fel kell töltenem az űrhajómat is levendulával, az adja meg a a megfelelő tiszta energiát.

–  Á, szóval ezért itt landoltál a levendulamezőn – állapította meg a kislány vidáman, és érdeklődve figyelte miként tölti fel energiával az űrhajót egy szép csokor levendula. Hamarosan a zöld fényt felváltotta a lila, jelezve, hogy minden rendben, az űrjárgány útra kész.

– Itt az idő, mennem kell, de máskor is eljövök, hogy megtudjam egy újabb földi étel receptjét. Te leszel a kedvenc földi szakácsom – azzal beszállt az űrhajóba, de mielőtt még az ajtaja becsukódott volna, felemelte zselékarját, s azzal integetett Zsófinak.

– Várni foglak! Jó utat hazafelé – integetett a kislány is. Az űrhajó ajtaja becsukódott, majd halk zümmögő hangot hallatva felszállt, s nagy sebességre kapcsolva egy pillanat alatt eltűnt Zsófi szeme elől a sötét égbolton.

– Zsófi, hol vagy? Mit csinálsz? Hagyd a tücsköket és a szentjánosbogarakat nyugodtan, gyere vacsorázni – kiáltotta a nagymama, és a kislány nagyot sóhajtva elindult a ház felé.

Azon gondolkodott, hihetetlen kalandot élt át. Megtanulta, hogy még a legkülönlegesebb titkokat is gondosan kell őrizni, nem mondhatja el senkinek sem, hogy Zeb itt járt, úgy sem hinné el senki. S ki tudja, talán majd egy másik levendulaillatos és csillagfényes estén Zeb visszatér, hogy megtudja, mi fán terem a palacsinta.

 

Kokkó, a borz és a pöttyös bögre (mese)

Egy nap Kokkó, a borz elindult az erdőbe, kezében a pöttyös bögréjével. Mindenki, aki látta, azon gondolkodott, hogy miért viszi a bögrét magával.

A róka azt gondolta, tán mosakodásra.

A teknős azt, hogy ivásra.

A mezei nyúl meg azt, hogy bogyógyűjtésre.

El is határozták azonnal, hogy megkérdezik tőle, már csak azt kellett eldönteniük, hogy melyikük tegye fel a kérdést. Végül a róka lépett oda a borzhoz.

– Kedves Kokkó barátom, miért hoztad magaddal a pöttyös bögrédet az erdőbe?

–  Ebben mosom meg a szedret – válaszolta a borz. – Tudod, róka barátom, nagyon fáj a hátam, és nehezemre esik hajladozni, a bögrével könnyebb.

 Néhány nap múlva fura dolog történt, mert a róka is, a tenknős is, de még a mezei nyúl is hozták magukkal a saját bögréjüket az erdőbe. A borz persze mulatott ezen, mert nem gondolta volna, hogy utánozni fogják. 

– Feltaláltam egy divatot  – állapította meg nevetve.

 

 

Hogyan tanult meg a kiràlylàny olvasni

Hol volt, hol  nem volt, volt egyszer egy messzi-messzi királyság. Ott élt Alina is, a király szépséges leánya. Hosszú mézszőke haja, tengerkék szemei és hatalmas szíve volt. Mindenki szerette, mert kedvesen beszélt a szolgálókkal is, segítette az állatokat, és még az esős napokon is mosolygott.

Azonban hatalmas titok nyomasztotta a szívét,  nem tudott olvasni.  Valahányszor kezébe vett egy könyvet, a betűk mintha táncot jártak volna a papíron. Elmozdultak, helyet cseréltek, némelyik eltűnt, mások ruhát cseréltek, mint a huncut színésznők. A szavak zavaros szimbólumok kuszaságába fulladtak, és végül könnyekkel a szemében becsukta a könyvet.  Az királyi udvarban mindenki úgy gondolta, hogy egy hercegnőnek elegánsan kell olvasnia, és bölcsen kell  beszélnie. Emiatt Alina zavarba jött,megpróbálta leplezni a nehézségeit. Amikor az udvari bölcs, vagy a hoppmester felkérte, hogy olvasson fel valamit, azt mondta, fáj a torka, vagy sürgős ügyben a télikertbe kell mennie.

Csak egy valaki tudta az igazságot, egy Timo nevű kismadár, aki a legjobb barátja volt,és megbízott benne. Minden este leszállt a királyság ablakára, halkan csiripelt, hogy megnyugtassa.

– Ne félj, Alina. A betűk nem ellenségek, csak táncolni akarnak egy kicsit, mielőtt elmesélik neked a történeteiket. Meglátod, idővel majd minden a helyére kerül.

Egy tavaszi napon  egy bölcs öreg utazó érkezett a királyi várba. Szürke köpenyt viselt,  amit egy kopott kötéllel kötött át, hogy ne nyíljon szét állandóan, és egy sokatforgatott könyvet tartott a kezében. Hallott a szomorú királykisasszonyról, és audenciát kért őfelségétől.

– Felség, Orfeusz mester vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek a lányodon. Igazából nincs neki semmi baja, csak ő másképp olvassa a vilàgot – mondta a bölcs mester, amikor a király előtt állt.

Őfelsége hitte is meg nem is, hiszen már számos tudós próbálta megtanítani az olvasást a királylánynak,  de belegyezett, gondolta, rosszabb màr amúgy sem lehet, így másnak reggel Orfeusz mester új módszerrel kezdte tanítani Alinát. Ahelyett, hogy sorról sorra olvasásra kényszerítette volna, arra kérte, hogy megérintse a szavakat, figyeljen a hangokra, és színezze a betűket, mintha virágok lennének. A királylány minden nap más szemmel nézte a könyvek tartalmát. Megfogadta Orfeusz mester tanácsát, hamarosan felfedezte, hogy minden szónak van hangja, ritmusa és színe.

Az “a” piros volt,mint egy alma.

Az  “e” sárga, mint a nap.

Az “s” pedig lágy, mint a szél süvítése,

a “k”  zöld, a “t”  rózsaszín, és így tovább, minden egyes betűt más színnel látott el.

Ahogy így tanult, lassan a betűk abbahagyták a rosszindulatból való táncot és harmóniában kezdtek el táncot lejteni.

Egyik reggel Alina talált egy összehajtott cetlit a hajkeféje mellett, remegő kézzel nyitotta szét, de úgy döntött, hogy megpróbálkozik   vele,  megpróbálja elolvasni, ami rajta állt. 

“Aki szívvel olvas, fényt talál a fájdalomban és felfedezi, hogy a betűk szerelemről is énekelhetnek.”

Könnyek potyogtak a szeméből, de ezek örömkönnyek voltak,  hiszen végre sikerült olvasnia. Boldogan szaladt a királyhoz, mutatta a cetlit, és neki is hangosan felolvasta. Őfelsége látva lánya boldogságát, megölelte, és így szólt:

– Nem kell a leggyorsabbnak lenned ahhoz, hogy a legbölcsebb légy. Te, lányom, megtanultál a szíveddel olvasni.

Orfeusz mestert magas jutalomban részesítette a király,  és megkérte, maradjon a palotában örökre.

– Felség, nem maradhatok. Amit ígértem, azt teljesítettem. Én járom a világot, ahol szükség van a segítségemre, oda megyek  – mondta a bölcs. Elköszönt, és elhagyta a királyságot.

Alina királykisasszony nyitott egy iskolát különleges gyerekek számára, ahol mindenki a saját tempójában tanulhatott, színekkel, zenével és képzelőerővel. És amikor bárki megkérdezte tőle, hogy nehéz-e ezt a fajta olvasást tanítani, mosolyogva válaszolt:

– Hogy  nehéz-e?  Nem.  Ellenkezőleg. Csodálatos dolog átadni a tudást, amit megszereztem. Számomra nincs szebb, mint a szívünkkel olvasott betűk tánca.

Timo, a kismadár is boldogan nyugtázta, hogy esténként a királykisasszonyt könyvvel a kezében látja. Berepült a szobába, letelepedett melléje, és hallgatta az érdekes történeteket, melyeket hangosan olvasott.