Az aranypor

Angela  megragadta a piros vödör fülét, és a csap alá tette. Mialatt várta, hogy megtelik vízzel, tett néhány tánclépést. Balra egy nyit, kettő zár, sarok fel. Jobbra öt nyit, hat zár, hét nyit, nyolc zár, sarok fel, csípő mozog. Gyerekkora óta különleges tehetséget mutatott  tánchoz, akár csak az édesanyja, aki egy baleset és az utána következő műtét miatt kénytelen volt pihenőt tartani. Se tánc, se munka. Az ortopéd orvos azt mondta, még legalább három-négy hét kell a teljes gyógyuláshoz.  Angela remélte, hogy így lesz, mert a házimunka értékes órákat vett el a tanulástól, és vasárnaponként a lépcsőház takarítás miatt sem tudott rendesen készülni a hétfői órákra. Hét közben egyetemista volt, hétvégén meg lépcsőházat takarított az édesanyja helyett már két hónapja.

A víz hangja megváltozott, ami elárulta, a vödör megtelt. Levette és letette a földre, beleöntötte a szokásos tisztítószert, és egy kis aranyló púderport, amit a dekoltázsára szokott kenni, hogy vonzóbb legyen a nyári estéken.

– Ez a palota egy csipetnyi varázslatot kíván – motyogta álmodozva, majd hozzátette –, aki észreveszi ezt a kis csillogást, cserébe megkapja Hamupipőke szívét.

Sajnálattal állapította meg, hogy abban a házban nem laknak hercegek, akik üvegcipőkkel a kezükben járkálnának keresve kinek a lábára illik a topánka,  és nem lovagolnak fehér paripákon sem. Biztosan észrevette volna, ha igen.

Kezében a vödörrel elindult a lift felé, mindig a legfelső szintről haladt lefelé. Megállapította, hogy az épület felébredt, a lakók elkezdtek fel-le járkálni a lépcsőn, ahelyett, hogy a liftet használták volna, s neki ilyenkor mindig félre kellett állnia, megvárni, amig elhaladnak, s ezzel hátráltatták a munkavégzésben.

A harmadik emeletet mosta fel éppen, amikor hallotta, hogy nyÍlik, majd csukódik egy ajtó, s a háta mögött köhintett valaki-

– No csak, Angela, még mindig lépcsőket mosol? –  kérdezte Alessandro, aki többé-kevésbé egykorú volt a lánnyal.

– Nem, dehogy, ez  csak egy kreativ módja a tanulás elkerülésének – felelte a lány epésen.

-   Olyan vagy, mint egy vad kiscsikó, akit be kell törni. El akarsz kísérni egy rodeóra? Segithetnék neked kibontakoztatni a vidékies természetedet.

Angela  nagy levegőt vett, először valami csúnyát akart mondani, de aztán meggondolta magát.

-   Vigyázz, Alessandro, hogy hová lépsz, különben törött lábbal mész a rodeóra. Gyerünk, gyerünk, és tiszteld azokat, akik dolgoznak!

      A fiú átsétált a lépcsőfordulón, kezével megfogta Angela összekötött haját.

–  Milyen  imádnivaló lófarok! Biztos vagy benne, hogy nem akarsz jönni?

– Figyelj, ha meleged van, hozok neked egy vödör hideg vizet – ajánlotta Angela.

– Majd máskor zuhanyozhatunk együtt, de most mennem kell. Viszlát, vad lány – mondta a fiú, és szaporán lement a lépcsőkön.

– Homo kicsit sapiens – suttogta utána a lány. – Nem az a fajta, aki észreveszi, hogy csillog a cementlap a lába alatt...

Amikor a vödröt letette a második emeleten, szembetalálta magát Milady-vel, a csivavával, aki a résnyire nyitott ajtón kiszökött a lakásból.

– Milady, várj, ne rohanj ?– kiáltott utána Sirály úr, és ő is kilépett, gyorsan bezárta az ajtót. Közben a kutya nyalogatni kezdte a nedves cementlapot.

– Milady, ez nem kutyáknak való. Azt hiszed, az aranyló izlelőbimbók nemesebbé tesznek? – lépett a kutyához Angela, felemelte, majd átadta a gazdájának, aki ölben vitte le az emeletről.

– Hamarosan visszajövünk – mondta Sirály úr elmenőben.

Igen, persze, gondolta a lány, hiszen csak a kávézóba mennek, ami itt van a sarkon, majd folytatta a felmosást, miközben Sirály úrra gondolt, akit a szemöldöke iránti megszállotsága miatt nevezett el így. Mutatóujjával simogatta, ujjbegyeivel igazgatta, újra meg újra végigsimította, miközben egy idióta mosoly ült az arcán. Vajon melyik környékbeli kozmetikus szabta át a szemöldökét ilyen sirályszárnyak formájúra?

Ekkor hirtelen egy középkorú nő  osont el Angela mellett. Olyan halkan, akár Belfegor  éjjelente a Louvre-ban.  Csak akkor eszmélt fel a gondolkodásból, amikor a nő megszólalt.

– Bocsánat, kedvesem, nem akarom összetaposni, igyekszem a legkevesebb lábnyomot hagyni. Tudja,  hogy utálok liftezni, amióta tavaly bent ragadtam fél napra.

– Ne aggódjon, megértem – mondta Angela és tovább mosta a lépcsőfokokat, majd megállt egy percre, hogy  a csillogást.  – Senki sem fogja észrevenni. Abba kell hagynom az időpazarlást ezzel a ostobasággal. Még hogy Hamupipőke szíve, üvegtopánka… Ébresztő!

Már majdnem leért a földszintre, amikor észrevett egy fiatal férfit a főbejárat előtt, úgy tűnt, hogy belépjen-e.

– Bejöhetsz, csak vigyázz, mert nedves, nehogy elcsússz – kiáltott feléje, de a fiú elég értetlenül nézett rá. –  Balra van egy lift  – tette hozzá.

– Köszönöm. Te biztosan Angela vagy, ha nem tévedek.

– Ismerjük egymást? – kérdezte a lány kíváncsian, mert egy ilyen pasit biztosan nem felejt el az ember lánya, gondolta magában.

– Nem, nem, csak Alessandro mesélt rólad, azt mondta, minden nap randira hív, de te mindig visszautasítod.

– Igen?  Mindig valami idiótaságot javasol, mint például lovaglás, rodeó, amivel nem tud levenni a lábamról.  Egyébként nincs itthon, úgy tíz-tizenöt perce elment.

– A francba! Telefonálnom kellett volna neki, mielőtt idejöttem, de sose veszi fel, az üzenetekre meg órák múlva válaszol.  Ó, bocsánat, Federico vagyok, kollégák vagyunk Alessandróval –  nyújtotta a kezét Angela felé, aki zavartan mosolygott a nedves tenyerét mutatva.

– Ugyan, semmi gond – mondta Federico, és kezet rázott a lánnyal. – Akkor beugrom majd később, vagy tán sikerül elénem telefonon. Örülök, hogy megismertelek.

–  Én is.

Federico már éppen kilépett volna az ajtón, amikor hirtelen megfordult, és visszalépett.

– Kérdezhetek valamit?  Miért csillog a kezed?

Angela melegséget érzett a mellkasában, a szíve hevesen vert.  Kimondta az első dolgot, ami éppen eszébe jutott.

– Mert én egy különleges lány vagyok, ebben az elvarázsolt kastélyban.

– Igen… Pont ahogy elképzeltem. Te vagy az aranylány – kiáltott fel, és a lány szemébe nézett.

Angela erős vágyat érzett a táncra. Balra egy nyit, kettő zár, sarok fel. Jobbra öt nyit, hat zár, hét nyit, nyolc zár, sarok fel, csípő mozog. Lehet, hogy a hercegek nem itt laknak, de néha-néha erre járnak, gondolta. De sajnos a varázslat abban a pillanatban eltűnt, mert megszólalt Federico telefonja.

– Sajnálom, rohannom kell. Meg kell találnom Alessandrót, mielőtt még késő lesz -  mondta és kilépett az utcára.

– Túl késő? Mihez? – kiáltotta Angela.

– Most mennem kell, sajnálom –  azzal elment.

Angela pedig folytatta a munkát. Amikor végzett, összeszedte a holmiját, berakta a raktárba, és elindult hazafelé.

– Lehet, hogy Federico herceg nem nekem való, egy másik mese főszereplője.. Hófehérke, Csipkerózsika... De mégis észrevette a csillogást, és aranylánynak nevezett – mondta félhangosan, csak úgy, magának. – A saját fülemmel hallottam, a fülem pedig nem téved. Biztos haza kellett rohannia az üvegcipőért – nevette el magát.

 

Három hét múlva Angela anyukája munkába állt,  minden visszatért a régi kerékvágásba. Sem az épület lépcsőin, sem Angela szívében nem látszottak fényes nyomok, és Milady sem nyalogatta a nedves lépcsőfokokat. Alessandro illemtudóan köszönt, amikor elment mellette. Nem kérdezte meg, mi van Angelával, s ő sem érdeklődött a kollégája iránt.

– Anya, a meséknek mindig happy end a vége, vagy van olyan is, amikor a herceg elszökik? – kérdezte Angela az anyját, miközben éppen kiemelte a sütőből a csokitortát, melynek illata nem csak a lakást, de az egész lépcsőházat bejárta.

Az anyja egy darabig gondolkodott, majd azt mondta:

– Ott van A patkányfogó, ami szörnyű véget ér, igaz, az nem is mese. De amennyire én tudom, a mesék azzal végződnek, hogy boldogan éltek, amig meg nem haltak.  De miért kérdezed?

– Semmi, csak úgy elgondolkodtam.

A kaputelefon hosszú, rekedtes hangja megijesztette. Kinézett az ablakon, és meglátta őt odalent.

– Jó reggelt, aranylány! Emlékszel még rám? – kérdezte a férfi.

– Talán igen, talán nem. Attól függ...

– Miért? Ó, igen, amiért olyan gyorsan otthagytalak? – Angela bólintott. – Ha kijössz egy pillanatra, elmagyarázom.

– Gyere fel, első emelet – mondta, és elindult a bejárati ajtóhoz. Ott várt.

– Federico herceg arra kéri a kisasszonyt, hogy fogadja el a bocsánatkérését – lépett oda a lányhoz.

– Elfogadom, de nem illik flörtölni, aztán szó nélkül elszökni.

– Igen, igaza van, kisasszony, de kora este indulnom kellett a repülőtérre, és Sir Alessando hintójának  ülésén maradt az útlevelem, és a repülőjegyem. De...

– De? – nézett rá Angela kérdőn.

– A kezeid nem a szokásos pompájukban csillognak. Biztos a várakozásban kimerültek a titkos összetevők – nevetett Federico, és benyúlt a kabátja zsebébe. Kihúzott egy kis üveget, és a lány kezébe adta. – Ez a tiéd. Kairóban vettem, egyiptomi aranypor van benne.

Angela táncolni vágyott. Balra egy nyit, kettő zár, sarok fel. Jobbra öt nyit, hat zár, hét nyit, nyolc zár, sarok fel, csípő mozog.

 Lenézett, és látta, hogy üvegcipőt visel.

 

 

 

 

 

 

 

5. Az Ősz Földje 

 

   Valahol még hálás is lehetek MahoneyTábornoknak, hogy a Harmadik Napi Szobás munkásnők ruháit magamra vehettem,  mert a szokásos rövid ujjú, violaszínű egyenruhámban  most megfagynék.  Az Ősz Földjén hideg szél fúj.  Próbálom magam köré tekerni a kis fekete kabátot, de mezítláb vagyok, és úgy érzem, lefagy a lábam. Talán jobb lett volna, ha magamon hagyom a  magassarkú cipőt! 

Magam mögött hagyva a kaput, egy kicsit nagyobb biztonságban érzem magamat. Igyekszem lefelé nézni, hogy ne vonjam magamra a figyelmet, de az előttem lévő táj teljesen más, mint amit megszoktam, ezért erősen kell küzdenem magammal, hogy ne nézzek körül. Legszívesebben felfedező útra indulnék, de sajnos most nem tehetem.  

   A Nyár Földjével ellentétben itt a munkások folyamatosan mozgásban vannak az épületeken kívül. A teherautók jövés-menése hihetetlen zűrzavart kelt számomra. Abban biztos vagyok, hogy a Tavasz Tábornokai figyelik a munkások minden mozgását, ahogy a miénket is ellenőrizték. Mivel számomra az Őszi Szekció egy hatalmas zűrzavarnak tűnik, azon gondolkodom, hogyan találnak módot ennek irányítására. A szemem előtt egy lüktető várost látok, de a környezet teljesen elhanyagoltnak tűnik. Az épületek alacsonyak és romosak, a falak repedezettek, mohásak, az ablakok pedig megsárgultak, vagy befeketedtek a rájuk rakódott portól. Bizonyára sokat dolgoznak, talán nincs idejük a létesítmények karbantartásával foglalkozni. 

 Az épületeken túl azonban a természet csodás színei varázsolnak el: a fák vörös és sárga színekben pompáznak, a járdákat pedig a lehullott száraz levelek borítják. Két munkás éppen azokat söpri el, hogy az utak szabadok   legyenek, és a különböző méretű és formájú teherautók problémamentesen közlekedhessenek. Nem is képzeltem volna, hogy ennyi fajta létezik belőlük. A járművek zaja elnyomja a természet minden hangját. Nem látok repülni egy madarat sem. Biztosan elmenekültek az őrtorony lábánál lévő erdőbe, ami még innen is hatalmasnak tűnik.  Ha nem találok  jobb menedéket, ott biztonságosan meghúzhatom magamat.  

   Arrafelé veszem az irányt. Lehajtott fejjel sétálok a kissé büdös, füstös levegőben, amit a teherautók bocsátanak ki. Kissé nehezen lélegzem. A Nyár Földjén, a Gyár kéményeiből is száll némi füst, és közlekednek az autóbuszok  a Munkásnők szállítása céljából, de ott ezt soha sem éreztem.  

   Egy fal mellett megyek el, amelyen olyan írást látok, mintha festékszóróval lenne odaírva:  Az évszakok természetellenesek. A szöveg körös-körül van rajzolva leveles indákkal, melyek hasonlóak azokhoz, amelyek az ágyam körüli falon is láthatók. 

Igyekszem kerülni a szemkontaktust a járókelőkkel, de biztos vagyok benne, hogy mindenki felfigyel rám. Munkásnő vagyok, többnyire feketébe öltözve, míg körülöttem mások piros dzsekit viselnek.  

Az a tény, hogy senki nem próbál megállítani, vagy megtámadni, számomra megnyugtató, de tisztában vagyok azzal, hogy túlságosan kiszolgáltatott vagyok. Közel sétálok a falakhoz, remélve, hogy így észrevétlen maradok a megfigyelőtorony számára, de biztosan itt is minden sarkon kamerák vannak felszerelve. Sokáig nem maradok észrevétlen, az biztos. Már nem érzem a lábamat, annyira lefagyott a hidegben. Azonnal menedéket kell keresnem.  

Az út túloldalán észreveszek  egy háromemeletes épületet, ami romosabbnak tűnik a többinél. Figyelem a bejárati ajtót, de nem látok semmi mozgást. Se kifele, se befele. A Munkások is  elhaladnak mellette. Úgy döntök, hogy bemegyek oda. Elszántan lépegetek arrafelé, s amikor az út szélén arra várok, hogy a teherautók elhaladjanak és át tudjak menni arra az oldalra,  észreveszek egy Tavaszi Tábornokot, aki éppen abba az épületbe megy be. Egy pillanatra kihagy a szívverésem. Hová akartam bemenni?  

     Fürkészem az épület mohás falát, és észreveszek egy nem túl nagy táblát, felirattal.  „Ellenőrző Iroda” , mellette pedig a Tavasziak szimbóluma, a rózsa. Lassan hátralépek anélkül, hogy levenném a tekintetemet az épület homlokzatáról. Ekkor hírtelen éles fájdalmat érzek az oldalamban, s eszembe jut Mahoney Tábornok rúgása. Ez józanságra int. El innen! Megfordulok, hogy elinduljak az erdő irányába. Abban a pillanatban összeütközöm egy munkással, aki éppen akkor halad el mellettem.  

– Bocsánat – mondja a szemembe nézve, és tetőtöl talpig végig néz rajtam. 

– Elnézést kérek – szólok én is, és sietnék vissza az utamra, de ő megragadja a karomat, erősen megszorít. 

 – Ki vagy te? – kérdezi. 

A lábam mozgásképtelenné válik a hidegtől, és szinte odafagyott a betonjárdára. A szemem sarkából látom a kezét, fogása szilárd, erős. A kéz ismerősnek tűnik, a Gyár futószalagja jut róla eszembe. Hirtelen elrántom a karomat, kiszabadulok a szorításából. 

– Hogy merészeli? Újságíró vagyok, piackutatásokat végzek – felelem, és megpróbálok felháborodottnak tűnni. Gyorsan tovább sétálok, de amikor visszanézek, látom, hogy ő még mindig ott áll, és követ a tekintetével. 

Felgyorsítom a lépteimet, szeretnék mielőbb  eltűnni, főleg, mert amióta a az a munkás megállított, más munkások is elkezdtek megfordulni, hogy rám nézzenek. Végül futni kezdek. A zsibbadt lábaim segítenek abban, hogy ne érezzem az összes kavicsot a betonban, ami valószínűleg a bőrömet karcolja.  

Már a rajtam lévő ruha sem tartja a meleget, a szél átsuhan rajta, és megfagynak az ízületeim. Folyik az orrom, nyirkos a hajam. Nem érzem jól magam, fáradt vagyok. Többször is megtörténik, hogy kis híján elgázolnak a teherautók, s minden megmaradt erőmmel arra kényszerítem magamat, hogy tovább fussak, és elérjem az erdőt. 

Már csak néhány méter választ el a fás területtől, amikor erős sípszó hallatszik mindenfelől. Az épületek felé fordulok. A teherautók fékcsikorgatva megállnak, a munkások dermedten várakoznak, majd egy hangszóró fémes hangja zeng végig az Ősz Földjén. 

   „Értesítés Mindenkinek! A 0550-es számú munkásnő önkényesen elhagyta a Nyár Földjét, és jelenleg az Őszi Szekcióban tartózkodik. Kérjük, hogy aki látja, tartóztassa fel, és adja át valamelyik Ellenőrző Irodának!” 

   Az üzenet még egyszer megismétlődik. Ismét hallom a fejemben az éjszaka furcsa zümmögését Mahoney irodájában, és megszédülök. A legközelebbi fának dőlök.

   Csapdában vagyok! Meg fognak találni!  

   A szavak visszahangzanak a fejemben, a zümmögés felerősödik. Megmozgatom a lábujjaimat, és érzem a füvet a talpam alatt. Hűvös és nedves. Visszanyerem a lélekjelenlétemet, fáj az oldalam, forró az arcom, és a ruhám szakadt.

   „Értesítés Mindenkinek! A 0550-es számú munkásnő önkényesen elhagyta a Nyár Földjét, és jelenleg az Őszi Szekcióban tartózkodik. Kérjük, hogy aki látja, tartóztassa fel, és adja át valamelyik Ellenőrző Irodának!”

Biztosan minden munkás hallotta, s ezek után bárki találkozik velem, azonnal tudni fogja, hogy engem keresnek. Gyors tempóban lépek be az erdő sűrűjébe, amikor ismételten felhangzik az üzenet, majd minél beljebb haladok, annál halkabb lesz, s az utolsó szavak már nem is hallatszanak.  

Rájövök, hogy a fák között nincs hangszóró. Megkönnyebbülten megyek tovább.