Egy különleges nap

Eléggé be volt borulva, mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek otthonról. Nem vittem esernyőt, kapucnis a kabátom, reméltem, elég lesz. Azonban amint leszálltam a buszról és elindultam a kávézó irányába, leszakadt az ég, s hiába volt a kapucni a fejemen, semmit se ért. Már épp valami cifrát akartam mondani, amikor egy tarka esernyő jelent meg a fejem fölött.

– Ha megengedi, nyújthatok némi védelmet.

Megfordultam, és egy dús hajú férfi állt velem szemben, hangja halk és mély volt.

– Igen, köszönöm – válaszoltam, de egy kis hang a fejemben azt súgta, mit csinálsz, hiszen nem is ismered, de ezúttal a szívem volt az erősebb. Elfogadtam az ajánlatát. Pár percig csak álltunk, én szidtam az időjárást, majd megkérdeztem tőle, hogy cserébe elfogadna-e egy kávét, mire azt felelte, ő is javasolni akarta, de nem szeretett volna tolakodó lenni.

– Egy kávé ebben az időben igazi áldás – mondtam végül, és elindultunk a kávézó irányába.

Leültünk egy sarokasztalhoz, és beszélgetni kezdtünk, mint régi barátok. Elmondta, egy ideje Bolognában van tanulmányozni a város szokásait és hagyományait, megismerni a tipikus olasz ételeket, s én megkérdeztem tőle, szeret-e főzni.

– Soha sem próbáltam. Most egy szállodában lakom, otthon meg nincs is konyhám – nevetett.

Közben telt az idő, úgy tűnt, nem siet, továbbra is élénken beszélgettünk, miközben a kirakatüvegen át figyeltük, ahogy alábbhagyott az eső.

– Ma van az utolsó napom Bolognában, akarsz velem ebédelni?

– Igen, szívesen – válaszoltam. Nem kérdezte meg, hová menjünk, biztosan jól ismeri a helyeket, határozottabban tájékozottabb, mint én vagyok. Ritkán szoktam házon kívül ebédelni, leginkább csak akkor, amikor a barátokkal elmegyünk kínait enni, vagy pizzázni.

Beléptünk egy nagyon elegáns étterembe, amit névről már ismertem a tévéből. Egy félreeső helyre ültettek le bennünket, ami tökéletes volt arra, hogy továbbra is élvezzük egymás társaságát. Átadta nekem az étlapot, hogy kiválaszthassam a kedvenc ételemet, s ő annak megfelelő, hozzáillő bort rendelt.

– Antóniának hívnak – nyújtottam a kezemet, mert eszembe jutott, hogy még nem mutatkoztunk be egymásnak.

– Szép név, illik hozzád. Én Guy di Centauri vagyok.

– Egyedi név, mintha egy másik galaxisból származna – nevettem el magamat, de éreztem, hogy kissé megremegett, de folytattuk a beszélgetést Bologna nevezetességeiről. Amikor a “Tornyok” kerültek szóba, csak annyit mondott, hogy sajnálja, aztán hirtelen témát váltott, így nem tudtam megkérdezni tőle, mire gondolt.

Az ebéd után elhagytuk az éttermet, az eső elállt, sápadtan sütött a nap. Megfogta a kezemet.

– Antonia, igazán sajnálom, hogy ilyen rövid ideig lehettem csak veled. Remekül éreztem magam, és ezt az emléket örökre magammal viszem.

– Hová kell menned?

– Fogd erősen a kezemet és meglátod – felelte.

Mintha varázsütésre egy másik városban lettünk volna, pontosabban Párizsban. Hogy-hogy? Megdöbbentem, ő megfogta a karomat, elvezetett egy kellemes bisztróba, és megkínált egy pohár Pernoddal. Miközben belekortyoltam a klasszikus francia italba, azt mondta:

– Az én itt töltött időm lejár. Ma este vissza kell térnem az én világomba, ami nagyon távol van innen. A bolygóm felelős vezetője küldött a Földre, felruházott az itteni emberek vonásaival, hogy kapcsolatba léphessek a te világoddal. Eddig minden remekül ment, de nem gondoltam volna, hogy találkozom veled, és most értettem meg egy földi érzést, amiről már sokat olvastam, az elválás fájdalmát.

Nehezen tudtam megszólalni. Ő átölelt, és egy pillant múlva a házam ajtaja előtt voltunk. Raymond Peynet világutazó szeretői jutottak eszembe.

– Guy, az esernyő – mondtam megtört hangon. – Elfelejtetted – de már eltűnt. Csak az a sokszínű emlék maradt nekem egy csodálatos férfiról, akivel egy különleges napon találkoztam.

Egy nedvességcsepp hullott az arcomra, pedig nem is esett az eső.

 

Páros játék

Giorgio

Giorgio kimerülten tért haza a éjszakai műszakból annak ellenére, hogy az volt a kedvence, mert nem hozta magával a mindennapi streszt, a mindig túl sok beteget és a mindig túl zajos rokonokat. Elfordította a kulcsot a zárban, ügyelve arra, hogy a lehető legkevesebb zajt csapjon. Nem akarta felébreszteni a feleségét. Minden alkalommal, amikor megtörtént, Simona veszekedni kezdett, és most nem volt hozzá ereje. Bement a hálószobába, és felkapcsolta az éjjeliszekrényén lévő lámpát. A felesége nem volt ágyban. Helyette egy üzenet várta a nő párnáján:

Kedves Giorgio, már nem kell színészkednünk, csak fájdalmat okozunk egymásnak. Elmegyek. Ne keress! Simona.

Giorgio visszatette a cetlit a párnára. Kimerült volt, és nem tudta, hogyan reagáljon. Ruhástól eldőlt az ágyon, és azonnal elaludt.

Másnap késő délután ébredt fel. Amikor nem kellett menni dolgoznia, nem állította be az ébresztőt, mert a felesége felébresztette ebédre. Akkor most nekem kell majd főzni magamnak? Leginkább ez aggasztotta. Amúgy nem hiányzott neki Simona, és szinte megkönnyebbült a távolléte miatt. Igazán készíthetett volna ebédet, mielőtt elment, most még boldogabb lennék. Felkelt, majd a fürdőszobába indult zuhanyozni, utána megnézte magát a tükörben. A haja eléggé megnőtt, de mintha a homlokánál kezdett volna kicsit hátracsúszni, kopaszodok, gondolta. Arcán több ránc is megjelent, és a karjában lévő izmok már nem voltak olyan tónusosak, mint régen. A hasa is kezdett nagyobb lenni. Sörhas. Simona szerint attól van. Nem fárasztotta magát az öltözködéssel, dereka köré tekert egy törölközőt, és kiment konyhába. Kinyitott egy doboz tonhalat, egy doboz sört, bekapcsolta a tévét. Egy szakács éppen a tatár beefsteak készítését magyarázta.

– El kellene végeznem egy főzőtanfolyamot – mondta hangosan Giorgio –, ha nem akarok állandóan konzerveken élni.

Simona

Alberto sportos tempóban vezette kabrióját, cikázva az autópálya sávjai között, amely a hegyen lévő háza felé vitte őket. Mellette Simona hagyta, hogy a szél végigfújjon az arcán, és az előző éjszakára gondolt. Milyen ostoba is volt, hogy nem tette meg ezt a lépést már korábban is. Három évbe telt, mire elhatározta magát, és meghozta a döntést. Pedig olyan egyszerű volt. Miért is maradt volna az unalmas Giorgióval, amikor Albertóval minden egyesen találkozás viharos szerelmi együttléttel zárult. A bőröndje egy szempillantás alatt be volt pakolva, és megírta azt a pár soros cetlit, amit a párnáján hagyott. Időnként megnézte a mobiltelefonját, elképzelve egy kétségbeesett hívást a férfitól, akivel tizenkét éve voltak házasok, de még mindig semmi reagálás, pedig a férjének már órák óta otthon kell lennie. Ki tudja, tán megkönnyebbülésként fogadta a hírt. Időről időre arra gondolt, lehet, valami ostobaságot követett el az üzenet elolvasása után, de eszébe jutott, hogy Giorgio nem tenne ilyesmit. Giorgio nem a szélsőséges gesztusok embere, hanem unalmas, középszerű, aki mellett túl sok időt pazarolt el.

– Mire gondolsz? – kérdezte Alberto, félbeszakítva Simona gondolatmenetét.

– Semmire. Mindenre. Boldog vagyok – felelte Simona, elbűvölő tekintettel meredve rá.

Lenyűgözte ez a férfi, aki először a munkaadója volt, aztán a szeretője, most pedig az, akivel élete hátralévő részét fogja eltölteni. Ősz haja, vonzó mosolya, kifogástalan eleganciája, kultúrája... Semmi sem volt benne, amit ne szeretett volna. Ráadásul őrülten szerelmes volt belé. Alberto elhalmozta ajándékokkal, melyeket muszáj volt otthon elrejtenie, nehogy felkeltse a férje gyanúját. Ennek most vége, nyugodtan hordhatja az ékszereket, a drága karórát, az elegáns fehérneműket.Végre nem kell titkolóznia.

– A francba te idióta barom! – kiáltotta Alberto, és erősen nyomta a dudát, mert kishíján nekiment az előtte lévő, hirtelen fékező másik járműnek. – Seggfej!

Nos, igen, talán van egy dolog, amit nem szeretek Albertóban, gondolta Simona. Ezek a dühkitörések néha megijesztették, s amig le nem nyugodott, kellemetlen volt a társaságában lenni. Azt már megtanulta, hogy ilyenkor jobb, ha meg se szólal. De nem dob el egy ilyen férfit, egyetlen hiba miatt! Az igaz, hogy Alberto minden elhaladó lány fenekét megnézte, de egy egész életre lenne szükség ahhoz, hogy mindezt megváltoztassa. Akárhogy is van, ő álmai férfija.

Giorgio

Három nap telt el azóta, hogy Simona elment. Giorgio még senkinek sem mondta el. Nem azért, mert szégyellte, de mielőtt bárkinek is bizalmasan beszélt volna, meg akarta érteni a saját valódi érzéseit. Hihetetlen volt, milyen gyorsan alkalmazkodott az egyedülálló élethez tizenkét év házasság után. Persze ott volt még az ebéd elkészítésének problémája, meg az a kis félreértés előző nap a mosógéppel, de ezen kívül semmi panaszra nem volt oka, és semmit sem bánt. Munkából hazafelé menet megállt bevásárolni, vacsorát készített, evett a tévé előtt, vagy újságot olvasott. Gyorsan elmosogatta a használt edényeket, majd lement a garázsba, ott tartotta a régi motorját, ami még mindig működöképes volt, és Simona mindig el akarta adni. Ócskavas, csak a helyet foglalja, szokta mondani. Megtisztította, vett bele benzint, és körbemotorozta várost, élvezte az életet. Azon tűnődött, miért várt Simona ilyen sokáig.

Simona

Simona belefújt a forró csokoládéjába, és üres tekintettel bámulta az ablakon át a hóesést. Még mindig fájt a feje, talán kicsit többet ivott előző este, de nem ez járt a fejében, hanem az, hogy milyen ostobának érezte magát Alberto miatt, aki cukkolta, megalázta, és ma bocsánatot kellett kérnie.

Alberto lejött a luxuslakás lépcsőjén. Hosszú, piros köntöst viselt a pizsama fölött. Hangosan ásított, és odalépett Simonához. Megszorította a vállát, és megcsókolta az arcát. A nő nem reagált, érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és legszívesebben ráüvöltött volna, földhöz vágta volna a bögrét, de úgy döntött, a hideg csend értelmesebb.

– Mi a reggeli? – kérdezte a férfi, miközben a konyha felé indult.

– Nincs semmi mondanivalód? – kérdezte Simona, és azonnal megbánta, hogy félbeszakította a csendet. Alberto megáll, és üres tekintettel néz Simonára.

– Szerinted jól bántál velem tegnap este? Nem gondolod, hogy tartozol nekem egy bocsánatkéréssel?

– Ó – mosolygott. – Ez a bajod. Ugyan már, tudod, hogy amikor iszom, elveszítem az önuralmamat. Sajnálom, drágám! – azzal visszafordult a konyhából, letérdelt Simona elé, megfogta mindkét kezét, és megcsókolta azokat. – Mit szólnál, ha ma este elmennénk vacsorázni kettesben? Csak te és én.

Simona bólintott. Nyert, elérte, amit akart, de akkor miért nem érzi magát elégedettnek?

Giorgio

Elena nehézkesen rogyott le a székre, és lehúnyta a szemét. Még mindig több óra volt hátra a műszakból. Úgy érezte, már most totálisan elfáradt, nem bírja tovább. Giorgio odalépett hozzá, és megcsókolta a nyaka hátsó részét, emitől a nő felugrott, ijedten körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem látta

– Bolond vagy? Ne csináld ezt – mondta halkan.

– Tudod, hogy nem tehetek róla.

– Próbáld visszafogni magad. Ez a munkahelyünk. Műszak után felmegyek hozzád, akkor majd kitombolhatod magadat – kacsintott a férfira.

Giorgio éppen válaszoltni akart, de megszólalt a csengő. A 19-es betegnek segítségre volt szüksége.

– Maradj csak Elena, majd megyek én – mondta, és már indult is a hosszú folyosó irányába.

Ő is fáradt volt már, de amikor Elenával volt mászakban, az idő szinte repült. Fiatal, vicces, vidám lány, jó az ágyban, egyszóval ő volt az, ami Simona már évek óta nem.

Elena volt az első, akit a bizalmába fogadott, és egy éjszakai műszak alkalmával elmesélte neki, hogy a felesége egy cetlin közölte vele, hogy lelépett. Még a könnyei is kijöttek, ostobának érezte magát emiatt, de Elena azt mondta neki, hogy ez normális. Aztán folytatták a beszélgetést hol a lány lakásán, hol Giorgio házában, s a beszélgetéseket szerelmes együttlétek követték. Már egy hónapja tart a kapcsolatuk, egyelőre még titokban.

Miután a 19-es beteget ellátta, visszatért Elenához, aki csukott szemmel ült a széken. Meghallott, hogy valaki belépett a pihenőbe, de nem nézett fel, csak óvatosan kikukucskált a szempillái között.

– Mit bámulsz? – kérdezte még mindig tettetve, hogy alszik.

– Gyönyörű vagy – mondta Giorgio, és közelebb lépett. Magához húzta a lányt, és lágyan megcsókolta.

Simona

Simona már két órája próbált kapcsolatba lépni Albertóval. Már az sem érdekelte, hol vannak a kulcsok, ami miatt telefonált neki, már csak azt akarta tudni, hol van a férfi, és miért nem veszi fel a telefont. Váltakozva hívta, hol az irodát, hol a mobilját. Végül sokadik kicsengésre egy női hang válaszolt.

– Signor Pucci irodája – mondta Alessia, a titkárnő.

– Simona vagyok, beszélhetnék Albertóval?

– Szia, drágám, most nem elérhető. Ha sürgős, megkérhetem, hogy hívjon vissza, amint lehet. Sürgős?

– Nem, drágám, most hívd a telefonhoz, vagy kapcsolj be hozzá. Két órája próbálom elérni – mondta Simona nem éppen udvariasan.

– Sajnálom, de most tényleg nem tud telefonálni. Megmondom neki, hogy kerested. Biztosan vissza fog hívni – jött Alessia válasza, aztán letette a telefont.

– Te ribanc! – sikította Simona a néma telefonba. Dühös volt.

Hová tűnt az a férfi, aki állandóan elhalmozta a figyelmével, az ajándékaival, a meglepetéseivel? Mára már csak egy arrogáns élettárs lett belőle, aki gyakran még azt is elfelejtette, hogy találkozót beszéltek meg egy étterembe. Már arra sem emlékezett, mikor mentek el utoljára vacsorázni, veszekedés nélkül. Visszagondolt a péntek esti vacsorákra Giorgióval, mindig az Al Lago pizzériában, nyolc órakor. Azon kapta magát, hogy nosztalgiát érez az őszinte és a maga módján szeretetteljes férfi iránt. Aztán arra is visszagondolt, milyen boldogtalan volt vele, és milyen megkönnyebbülés volt elhagyni őt négy hónappal ezelőtt.

Csörgött a telefon. Alberto számát írta ki a kijelző. Hányingere lett tőle.

Giorgio

– Gyerünk, Giorgio, micsoda nyűg vagy, igyekezz – mondta Elena viccesen, miközben az ágy előtt állt egy térdig érő piros ruhában. – Hallod? Készülődj, meglátod jól fogunk szórakozni.

– Te biztosan, de tudom, hogy én nem fogok jól szórakozni, ők mind a te barátaid. Nem is ismerem őket – érvelt a férfi.

A nőre nézett, aki szokás szerint gyönyörű volt, s közben arra gondolt hogy talán közelebb férkőzhetne hozzá, megölelhetné, és rávehetné a szeretkezésre. De fizikailag nagyon fáradt volt. Kezdte azt hinni, hogy talán ostobaság volt összeköltözni. Még nem ismerték egymást elég jól ahhoz, hogy megtegyék ezt a lépést. És valójában minden kezdett szétesni. A tizenhárom év korkülönbség, ami elválasztotta őket, tisztán látszott, sőt talán még jobban is. Megpróbált lépést tartani vele, követni az érdeklődési körét, de túl öreg volt ahhoz, hogy hajnali négyig üljön vele és a barátaival egy füstös és zajos lokálban. Nem tudta követni a beszélgetéseiket sem, teljesen más volt az érdeklődési körük. Nem rajongott a pop artért, az indiai zenéért, otthon szeretett lenni, leülni a kanapéra, és nézni a tévét. Az esti sorozatokat, amit Simona annyira szeretett. Újra hallotta, hogy Elena felhorkan.

– Most ezt fogod csinálni egész este? – kérdezte bosszúsan, inkább azért, mert félbeszakította a gondolatait, mint maga a gesztus miatt. – Nem lehetünk bent örökké, ki akarok mozdulni innen, ki akarok menni.

– Ha ki akarsz menni, menj! Senki sem tart a házamban, tudod? – vaccantotta Giorgio. Elena úgy nézet rá, mintha fejbe szúrta volna.

– Rendben, ahogy gondolod – kiáltotta a nő, és elment, hangosan becsapva az ajtót maga mögött.

– Bocsánat, nem akartam! – szólt utána Giorgio, de már csak a csukott ajtó hallotta.

Simona

– Szia drágám, holnap este találkozunk – mondta Simona, majd megcsókolta Albertót, és kiment az ajtón. Beszállt az autójába, befordult a sarkon, és leparkolt. Kiszállt, és visszagyalogolt a házuk túloldalán lévő kávézóba, miközben a Alberto bejárati ajtaját figyelte.

Egy kicsit ostobának érezte magát, amiért úgy viselkedett, mint egy harmadrangú kém, de az üzenet, amit Alberto telefonján olvasott, úgy fúródott a fejébe, mint egy féreg. Kért egy cappuccinót, miközben úgy tett, mintha a magával hozott újságot olvasgatná, de nem tudta levenni a szemét a szemközti házról. Még félóra sem telt el, amikor valaki megnyomta Alberto csengőjét. Simona nem látta az arcát, de a sziluettjéből és az egyedi bőrkabátból, amit viselt, felismerte benne Alberto titkárnőjét. Az ajtó kinyílt, és Alessia eltűnt benne.

Amitől félt, az történt. Még idegesebb lett, mint előtte, fogalma sem volt, hogyan viselkedjen. Egyszerűen sétáljon el, mintha nem látta volna, vagy bemegy a házba, és szembenéz a tényekkel. Rendelt egy kis konyakot abban a reményben, hogy az alkohol erőt ad neki a helyes döntés meghozatalához. Mereven bámulta az immár üres poharat. Arra gondolt, mit rontott el, hogy elveszítette azt a férfit, akibe még mindig szerelmes volt, de aki már nem szerette őt. Csak vissza akart menni az időben, hogy vonzóbb, magabiztosabb, szexisebb és fiatalabb legyen. Rendelt egy második konyakot, majd egy harmadikat. Nem volt hozzászokva az iváshoz, érezte, hogy megártott, s csak egyetlen gondolata volt, mielőbb hazamenni. A lehető legkevesebb zajt csapva belépett a házba. A lépcsőházban állva nevetést hallott fentről, és követte a zajokat, melyek a fürdőszobából szürődtek ki. Kitárta az ajtót, Alberto és Alessia a kádban szerelmeskedtek. Mindketten meglátták a gyúlölettől és fájdalomtól eltorzult arcát, és abbahagyták a nevetést. Simona felkapta az első tárgyat, amit talált, egy kerámia szappantartót, és feléjük dobta, majd szó nélkül elszaladt, miközben Alessia fájdalmasan sikoltozott.

Giorgio

Giorgio az ágyon ült, és folyamatosan rázta a fejét.

– Szóval nincs mit mondanom vagy tennem? Döntöttél – mondta szomorúan, mire Elena szorosabban ölelte magához.

– De hiszen beszéltünk már róla. Szembe kell néznünk a valósággal. Jó volt hinni benne, de nem működik. Nézzünk szembe a tényekkel, nem vagyunk boldogok együtt.

– De én boldog vagyok veled – suttogja a férfi.

– Nem, Giorgio, te nem boldog vagy, hanem izgatott, amikor velem vagy. De amint felöltözöm, semmit sem tudsz rólam többé.

– Ne mondd ezt!

– Te is tudod, hogy igazat mondok. Nem is igazán beszélünk, nem ugyanazokat a dolgokat csináljuk, semmit sem tudunk egymásról, és nem értjük meg egymást – mondta Elena, és lágyan megcsókolta a férfit, majd felállt. – Most csak ezeket viszem el, majd valamikor eljövök a többiért. OK?

Giorgio továbbra is egyenesen előre bámult, nem nézett a nőre. Egy szót sem szólt, amikor kiment az ajtón. Néhány perc után felkelt, kiment a konyhába és kivett egy sört a hűtőből és bekapcsolta a tévét.

Simona

Simona a kaput bámulta. Nem tudta, hogy bemenjen-e a kulcsaival, vagy csengessen, elvégre kilenc hónapja nem ott élt. Kilenc hónap, ami alatt a mennyből a pokolba jutott, a gazdag és boldog élet reményéből a megaláztatásba és a kétségbeesésbe. Végül a csengetés mellett döntött.

– Igen – mondja Giorgio.

– Simona vagyok. Kinyitnád nekem?

Eltelt néhány végetnemérőnek tűnő másodperc, mire a kapu kinyílt. Bizonytalan léptekkel felment a lépcsőn, meglepődve látt, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Belépett, és meglátja Giorgiót a kaputelefon mellett állni, amelytől láthatóan még nem mozdult el.

– Én… – szólalt meg Simona. Csendben maradnak. – Sajnálom.

Giorgio mosolyogva odalépett hozzá, magához ölelte.

– Hiányoztál, Simona.

– Te is nekem – mondta a nő, miközben fejét a férfi vállára hajtotta, és hagyta, hogy a férje simogassa a hátát.

Másnap reggel Giorgiót a félig csukott spalettákon átszűrődő napfény ébresztette fel.

– Jó reggelt. Van kávé és croissant reggelire, rendben? – lépett be a szobába Simona.

– Persze – mondta Giorgio mosolyogva. Örült, hogy minden rendben van, hogy Simona visszatért. Ő legalább ismerte, tudta, mit szeret és mit utál, anélkül, hogy állandóan beszélnie kellene róla. – Minden rendben van, Simona. Minden a legnagyobb rendben van.

 

Egy csokor pipitér

Ida a szekrénye előtt állt, és zavartan vizsgálgatta annak tartalmát,  keresve a tökéletes ruhát. Negyven év telt el a nyári tábor óta, de még mindig élénken élt az emlékezetében. A lányok hálóhelye egy spártai szoba volt hosszú sor katonai vasággyal. Egyik délután a szépen elsimított takarón egy csokor pipitért talált romantikus üzenet kíséretében. “Kedves Ida! Nagyon tetszel nekem, szeretlek. Luka”. Ekkor berontott a szobába a többi lány, s ő kalapáló szívvel hirtelen a párnája alá dobott mindent. Nem szólt róla senkinek, még Lukának se, pedig szegény fiú egész este várta a köszönetét, vagy legalább egy kedves mosolyát. Ida tizenkét évesen még nem értette, hogy egy korabeli, pattanásosképű fiú eme gesztusa milyen ritka értékes gyöngyszem, és a vakáció hátralévő részében sem törődött vele, igyekezett elkerülni őt. Nem tetszett neki, nem is kedvelte őt, de legalább udvariasságból, megköszönhette volna azt a kis csokor pipitért, s akkor az eltelt évek során nem arra gondolt volna, hogy miért viselkedhetett így a fiúval.

Ott, a szekrény előtt állva is ezen rágódott, mert megtudta, hogy Luka is ott lesz a vacsorán. Úgy tűnt, mintha még mindig nem bocsátotta volna meg magának az akkori viselkedését. Mindezt tetőzte, hogy a nyári tábor után kilépett abból a baráti közösségből, így nem járt el a tízévente szervezett találkozóikra sem. Közülük Cecilia volt az egyetlen, akivel tartotta a kapcsolatot, lévén unokatestvérek voltak, és az ő unszolásának engedve döntött úgy, hogy a ez alkalommal elmegy. találkozóra elmegy. Miközben felvette a kiválasztott ruhát, Claudio Baglioni slágere járt a fejében,  “Questo piccolo grande amore”. Ostoba, hisztérikus tinédzserként nem ismerte fel azt a kis nagy szerelmet, még csak egy pillantást se vetett a fiúra, egyetlen kedves gesztusa sem volt feléje. Vajon megismeri-e? Ellenállhatatlan akart lenni, hogy Luka megbocsásson neki.

A férje az ajtófélfának támaszkodva csendben figyelte a jelenetet. Ismerte a történetet, és ismerte a felesége szorongásait, amelyek abban a pillanatban is uralták őt, de esze ágában sem volt átverekedni magát a kérdések és félelmek zűrzavarán. Már sokszor elmondta neki,  hogy felejtse el, sok víz lefolyt a Teverén azóta, és tudván milyen egyszerűek a férfiak, Luka már biztosan nem is emlékszik rá, hogy mi történt akkor. Ahogy elnézte Idát, kezdett kicsit féltékeny lenni.

– Nagyon szexi vagy, drágám. Valld be őszintén, nem is a vacsora miatt mész, inkább hódítani akarsz.

A felesége azonban nem vette a lapot.

– Szerinted, Franco, nincs nagy fenekem ebben a ruhában? És a hasam?  – kérdezte a férjét, miközben forgolódott a tükör előtt, és kritikusan szemlélte a nőt, akit lát.

Franco válaszul megölelte, és a fenekére tette a kezét, majd egy csókot nyomott a nyakára anélkül, hogy szem elől tévesztette volna a ruha mély kivágása nyújtotta látványt.

– Ugyan már, ne bomolj, inkább válaszolj, mondd meg az igazat! – mondta Ida a férjének.

– Elbűvölő vagy, drágám! Érezd jól magad! Várni fogok rád – felelte Franco, majd kiment a szobából. – Gyerekek, anyátok indulásra kész!

Albert és Anna kikukucskáltak a saját szobáikból, és szórakozottan figyelték, ahogy anyjuk, mint egy divatbemutató kifutóján végigtipeg a folyosón.

– Viszlát, drágáim, legyetek jók, és figyeljetek apátokra – szólt Ida a gyerekeinek, mielőtt elhagyta volna a házat. Gyönyörűnek érezte magát, de egyáltalán nem volt nyugodt.

Miközben kihajtott a garázsból és rákanyarodott volna az útra, Franco tisztán hallotta a sebességváltó csikorgását, és felkiáltott:

– Atyaég! Remélem nem fog semmi kárt okozni ebben a lázas izgalmi állapotban.

 

Ida ötpercenként megnézte magát a visszapillantó tükörben, mintha attól tartana, hogy a sminkje elpárolog a félórás autóút alatt. Amikor odaért az éttremhez, széles mosollyal lépett be, sorra megölelve a régi nyaralótársakat. Cecilia vidáman közeledett feléje, s máris pletykálni kezdett a társaság változásairól.

– Nézd Giovannit, rá sem lehet ismerni kopaszon. Olyan lett, mint Kojak felügyelő! Már csak a nyalóka hiányzik a szájából. Mimit alig ismertem meg,  mindig kis ducika volt, most meg csont és bőr, azt hallottam, hogy több kemoterápián is átesett. Megnézted az asztalunkat? Hogy te milyen csinos vagy! Lukával még nem találkoztam! – hadarta.

– Ceci, beszélj hallkabban, még a végén meghallják!  Nincs összehasonlítási alapom, hogy milyen volt Giovanni korábban, amikor még volt haja, de szerintem kopaszon is jóképű. Szegény Mimi, igazán sajnálom, ha ilyen komoly betegsége volt. Nem, nem láttam még az asztalunkat, hiszen csak most érkeztem, de tudom, hogy a “pipitér” elnevezésű, hatszemélyes asztalnál fogunk ülni – mondta, s közben arra gondolt, hogy vajon aki az asztalneveket választotta, tudott-e Luka romantikus gesztusáról.  – Gyere, Ceci, nézzük meg a büféasztalt, derítsük ki, mi van rajta!

Ahogy haladtak, sorra találkoztak a vacsora többi résztvevőjével is. Ceciliát mindegyikük ismerte, de Idát nem, hiszen ő nem vett részt a korábbi közös találkozóikon, és többen megkérdezték tőle, te ki vagy.

– Óh, Ida, igazán gyönyörű nő lett belőled! Remélem, már nem hordod annyira fenn az orrodat, mint akkoriban, ott a táborban – jegyezte meg egy idős nő, akiről kiderült, hogy ő volt a tábor szakácsa.

Ida elpirult. A szakács mosolyogva feléje nyújtott egy pohár pezsgőt, amit ő lányos zavarában azonnal ki is ivott. Egy szelet szalámiért nyúlt, éppen be akarta kapni, amikor halk köhögést hallott közvetlenül a háta mögül. Megfordult, és egy kék szempár nézett rá kedvesen, amelyek egy elegáns, őszülő halántékú férfihoz tartoztak.

– Ida, örülök, hogy te is eljöttél. Emlékszel rám?

– Bocsánat, bocsánat, olyan régen volt… aztán otthagytam a csoportot, és most nem igazán tudom, hogy ki kicsoda, talán még nem találkoztunk  – küzdött a szavaival, nem tudta, mitévő legyen, és Cecilia is eltűnt mellőle.

– Nem ismersz meg, igaz? Luka vagyok!

– Luka? – kérdezte Ida zavartan, s ekkor a szalámi kiesett a kezéből, egyenesen csipkeruha kivágásába pottyant. Ijedten kapott oda, hogy kivegye. Luka…ő lenne Luka? De hová lett az a pattanásos arc, az a kócos seszínű haj, az idétlen szemüveg, a kissé pufók alkat? Eltartott jópár másodpercig, mire visszanyerte az önuralmát, s közben sikerült kihalásznia a szalámiszeletet is, amit az asztal végénél lévő kukába dobott.

– Luka, hát persze… De hová tüntél, soha sem láttalak a környéken.

– Londonban élek, csak nyaralni és különleges alkalmakkor jövök Olaszországba. Építész lettem, életet lehelek a régi épületekbe, és nagyon szeretem a munkámat.  Veled mi van? Mesélj!  Ha nem tévedek, sebészorvos akartál lenni.

– Ah, egy építész remek memóriával – nevette el magát Ida. –  Igen, jól emlékszel, valóban sebészorvos akartam lenni, de nem vettek fel az egyetemre, pedig kétszer is megpróbáltam. Aztán férjhez mentem, két gyereket szültem, középiskolás mindkettő. Egy ügyvédi irodában dolgozom, titkárnő vagyok. Ennyi.   

– Ahhoz képest, hogy két gyereket szültél, remek formában vagy  – jegyezte meg Luka, és tetőtől talpig alaposan végignézte a nőt.  – Aztán a családalapítás igazán szép dolog.

– Neked vannak gyerekeid? –  kérdezte Ida.

– Nincsenek. Az első feleségemtől pár év házasság után elváltam, gyerekeink nem születtek.  Tavaly újra megnősültem, elvettem egy angol lányt, fiatalka, még csak huszonhárom éves, táncművész, és egyelőre a karrierje fontosabb neki, mint az anyaság.

Ida megkönnyebbülten felsóhajtott, ideje megbékélni a múlttal. Közben asztalhoz ültek, vacsoráztak, utána sokat beszélgettek, nevetgéltek, miközben a pipitércsokor nyomasztó emléke a bűntudattal együtt elmúlt, s úgy érezte, milyen jó, hogy eljött.

 

Már elmúlt éjfél, amikor hazaért. Alig lépett be a házba, lehúzta a tűsarkút, nehogy zajt csapjon. Meglepődve látta, hogy a bejárati ajtótól a hálószobájukig gyertyák égnek a járólapon, mutatva az utat. Kíváncsian lépett be a szobába. Hangulatvilágítás, halk zeneszó fogadta. Az ágy azonban üres volt, de az ő párnáján egy kicsi virágcsokor pihent. Ki tudja, honnan van, gondolta, de a virágok ismerősek voltak, tán a szomszéd virágágyásából lettek letépve. Mellette egy kis cetlit talált.

“Te vagy a legszebb virág a Földön és én nagyon szeretlek. Franco”

Elmosolyodott, és magához ölelte  a virágokat meg a  kis cetlit, miközben körbenézett a szobában. Észrevett a sötétítő függöny alatt kikandikáló két lábfejet, Franco onnan figyelte a felesége reakcióját. Ida odalépett, és elhúzta a nehéz brokátot.

– Ugye, ezeket a virágokat nem fogod kidobni? – kérdezte a férfi, mire Ida mosolyogva ölelte át a nyakát. – Akkor…  Mister Pipitér ott volt a vacsorán? Nem ismert fel, igaz? De ne is törődj vele. A legközelebbi csoporttalálkozón már olyan öregek lesztek, hogy a hamut is mamunak mondjátok! – nevette el magát, s a felesége vele együtt nevetett.

Ida nem érezte szükségesnek a beszámolót sem a vacsoráról, sem a Lukával való találkozásról. Örömmel hagyta, hogy a férje türelmetlenül babráljon a csipkeruha zipzárával.

 

 

 

 

Pötyi csésze és Gonosz Farkas  

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu, ahol az egyik ház konyhájában élt egy kicsi csésze, melyet piros pettyek díszítettek, ezért elnevezték Pötyinek.  Minden reggel vidáman ébredt, és üdvözölte barátait: a kiskanalakat, a tányérokat, a habverőt,  a kenyértartót, a teásdobozt, és valamennyi konyhai  eszközt. 
   – Pötyi, ma mit csinálsz?  -  kérdezte egy kiskanál.

 -  Ma elmegyek a Smaragd-erdőbe, úgy tudom, ott él egy gonosz farkas, és szeretném megtudni, valóban olyan rossz-e, mint mondják. 
Pötyi útnak indult,  és vigan ugrándozott a fák között, és alig várta, hogy összetalálkozzon a híres farkassal.

    – Mi járatban vagy itt, kis Pötyi? –kérdezte a bagoly az egyik fa ágáról. 

– Találkozni szeretnék  Gonosz Farkassal – magyarázta a kis csésze. – Meg akarom tudni, hogy valóban  olyan elvetemült-e, mint a róla szóló hírek.

A bagoly elmosolyodott, és azt mondta:

-  Légy óvatos, és hallgass a szívedre.

Pötyi folytatta útját, és hamarosan a holdfényben meglátott egy nagy szürke alakot. Ez volt a farkas, akit a mende-monda szerint Gonosz Farkasnak neveztek el.

     – Ki vagy te, kis csésze? – üvöltötte a farkas ijesztően.

    – Pötyi vagyok – válaszolta a kis csésze, és igyekezett nem remegni.  – Azért jöttem, hogy megismerjelek, és megtudjam, miért mondják rólad, hogy rossz vagy. 

A farkas meglepődött, majd elnevette magát.

    – Tudod, soha sem bántottam senkit, és nem is akarok. Mély a hangom, és elég ijesztő a külsőm, emiatt aki meglát vagy meghall, máris elmenekül. 

• - Lehetnénk barátok - ajánlotta a csésze.  

Az ordas meglepődött ezen a kedves ajánlaton, de végül  bólintott. 

• - Nekem még soha sem volt batátom, pedig régóta szerettem volna  –mondta zavart mosollyal. 

Így Pötyi és Gonosz Farkas leültek egy fa tövébe, és jót beszélgettek egymással.  A kis csésze megértette, hogy a látszat néha csal, nem szabad mások véleményére sem hallgatni.   

    – Mennem kell – mondta a farkasnak másnap reggel kissé szomorúan – De hamarosan visszajövök.
A farkas bólintott, 

  – Várni foglak, barátnőm – válaszolta és sokáig nézett utána. 

Pötyi visszatért a konyhába, ahol lakott, és mindenkinek elmesélte az erdei kalandják. Attól a naptól kezdve Pötyi és Gonosz Farkas barátok maradtak, gyakran találkoztak egymással, és történetük elterjedt nem csak a faluban, de az egész környéken is. Azóta nem híreszteltek kitalált, ijesztő történeteket a farkasról, sőt, meghívták a falunapra is. Hogy aztán a farkas elment-e, azt nem tudom, de majd legközelebb ha arrafelé járok, megkérdezem.