A hét varázsmag (mese)

   Volt egyszer egy szegényember, aki egy kis faluban lakott az erdő közelében.  Egy nap elindult az erdőbe, hogy gombát szedjen, és eladja azokat a piacon, de már kezdett sötétedni, és nem talált semmit. Hirtelen valami fénylőt látott egy nagy bükkfa tövében: furcsa doboz volt, kicsi és ovális, amelyből gyenge meleg fény áradt. A világító pontok apránként kör alakban rendeződtek, és  egy manó  tartotta a dobozt a kezében.

   - Jó vagy és bátor – szólt a manó –,  és ezért szeretnék neked ajándékot adni. Fogd a varázslatos magvakat, amelyek ebben a dobozban vannak, ültesd körbe a földedet, és öntözd meg. 15 perc elteltével varázsütésre előbukkannak majd a fák, melyek ezer színű almát teremnek. Itt van ez a szentjánosbogár is, fogd,  megvilágítja neked a hazafelé vezető utat, nehogy eltévedj az erdőben, és segítségedre lesz a magok elültetésekor  is. 

   A szegényember  megköszönte és elment.  Hitte is meg nem is, de amikor hazaért, felébresztette a fiát és a feleségét, elmesélte nekik, hogy mi történt. Hála a varázslatos szentjánosbogárnak, aki világított nekik, éjfélkor mindhárman kimentek az ásóval és öntözőkannával, elvetették mind a hét magot, majd megöntözték,  aztán vártak türelmesen. Nemsokára hét almafa bújt ki a földből, és mire felkelt a nap, már szüretelni kellett.  A szegényember leszedte a gyümölcsöket, és elvitte a piacra.  

   Néhány perc alatt elterjedt a hír, hogy egy gazda furcsa almát árul: a sárga citrom ízű, a rózsaszín eper ízű, a lilák szilva, a világoskékek cukrozott mandula ízűek, a fehérek olyan ízűek, mint a tejszínhab, a feketék édesgyökér ízűek, a barnák csokoládé ízűek és így tovább. Mindenki rohant, hogy vegyenek belőlük,  és főleg a gyerekek örültek, mert végre annyit ehettek csokit és tejszínt, amennyit csak akartak, anélkül, hogy anyukájuk engedélyét kérték volna! 

   A hír eljutott a király fülébe, aki azonnal magához rendelte az ezerszínű  almákat árulóembert , hogy megtudja e különleges gyümölcsök titkát. 

  – Felséges Királyom, én azt bizony nem tudom –  kezdte mondandóját a szegényember, és elmesélte, miként találkozott a manóval az erdőben.

   –Térj vissza az erdőbe, keresd meg az manót,  és hozd ide a palotába – könyörgött a király, miután meghallgatta.

  – Rendben van,  elhozom, de csak akkor, ha a fiam feleségül veheti a lányodat  – mondta  a szegényember, akinek immár tele volt mindkét zsebe pénzzel, olyan jó áron adta el az almákat.  

    A király végül is beleegyezett az üzletbe, a gazda meg elment az erdőbe manókeresőbe. 

Harmadnap már a manóval együtt tért vissza a királyi várba. Amint a király meglátta  a manót,  boldog mosoly jelent meg az arcán, leguggolt, és megölelte. 

   – Emlékszel arra a gyerekre, aki negyven évvel ezelőtt elveszett az erdőben, és kétségbeesetten zokogott? Én vagyok az a gyerek! Végre megköszönhetem, hogy segítettél hazajutni a kis szentjánosbogároddal! 

    –Igen, emlékszem rád, ezer között is megismernélek. Örömmel tölt el, hogy te sem felejtettél el engem.  Tisztaszívű, bátor, becsületes uralkodó vagy, maradj mindig is ilyen! – s amint kimondta e szavakat, a manó eltűnt.

   A király állta a szavát. Nagy lakodalmat tartottak, a királylány feleségül ment a gazda fiához, és az almafák szomszédságában építettek egy kastély maguknak, hogy minden nap megcsodálhatják az ezerszínű gyümölcsöket, melyeknek köszönhették, hogy férj és feleség lettek. Máig is élnek, ha meg nem haltak. 

 

 

A boldogság vágányai

    Az autó gyorsan száguldott a tiszta, hideg éjszakában, a fényszórók kardként hasítottak át a sötéten, számtalan apró legyet vonzott az erős fény, és végső ölelésben tapadtak az autó elejére.

Sandro komor volt, vonásai merevek, igyekezett uralkodni magán. Leginkább ordítani  akart attól a pillanattól kezdve, amikor egy rendőr felhívta Livornóból és közölte vele, hogy imàdott lánya, Sophia súlyos autóbalesetett szenvedett mielőtt beért volna Pisába. Azonnal autóba ült, és elindult a bő háromórás  útra. Miközben az autósztrádán haladt, gondolatai a múltba kalandoztak. 

   Pisa külterületén lévő parasztházban nőtt fel az édesapjával, akinek néhány állat és egy szőlőbirtok adott elfoglaltságot és megélhetést. Anyja nem sokkal a születése után meghalt. Apja végtelen szeretettel nevelte, és amit tudott, mindent megadott neki, még különtanárt is fogadott melléje, ha valamelyik tárgyból gyengébben szerepelt.  „Én gazdálkodó vagyok, de a fiamnak doktorátust kell szereznie„ mondta mindig, és nem csalódott, hiszen Sandro a jogi egyetemen doktorált, ügyvéd lett belőle. Először alkalmazottként dolgozott egy neves idősebb ügyvéd mellett. Ott szeretett bele egyik kollégájába, Abigélbe, akivel összeházasodtak, majd megszületett a tündéri Sophia. Abigél utána már nem járt be dolgozni, otthon maradt a kislánnyal, Sandro pedig teljes erőbedobással koncentrált a karrierjére, hogy nevet és rangot szerezzen magának. Mára már egy rangos ügyvédi iroda tulajdonosa, két másik ügyvédet alkalmazott, de maga is lelkesen praktizált, hiszen imádta a hivatását. Sophia még csak tíz éves volt, amikor az anyja rákban meghalt, Sandro egyedül találta magát a lányával, de igyekezett annyit lenni vele, amennyit csak tudott, és legalább olyan jó apa lenni, mint amilyen az övé volt. 

   Közben elhagyta az autópályát, és egy benzinkúthoz kanyarodott, mert a telefonja pittyentett. Rejtett számról szöveges üzenete érkezett:  "Nem véletlen volt! Gondolja át alaposan, mit kell tennie."

Borzongás futott végig a hátán. Nem véletlen volt? Gondolataiba egy előző heti  tárgyalás eseményei férköztek, amikor egy uzsorás hírű, ismert üzletemberrel szemben képviselte az ügyfeleit. Titkos informátor révén Sandro konkrét bizonyítékokat talált a férfi ellen, akire ha mindazt rábizonyítják, élete végéig ülhet majd a börtönben. Bergonzi nehéz helyzetben lévő kiskereskedőket használt ki olyan szinten, hogy volt aki öngyilkos lett miatta, de olyan is volt, aki nyom nélkül eltűnt, vagy aki gyanús körülmények között halt meg. Valaki azonban kitálalt, és még hárman melléje álltak. Ők az ügyfelei, akik azt is elmondták, hogy már több ügyvéd utasította őket vissza, amint meghallották, hogy Bergonzi és bűnbandája az ellenfél. Egyszerre mind a négyünket nem tehet eltenni láb alól, mondogatták, hiszen azonnal rájuk terelődne a gyanú. Mindenesetre külön-külön leírták a vallomásaikat is, amelyeket két-két tanú és az ügyvédi irodával hitelesítettek és elhelyezték egy bank széfjében, azzal a megkötéssel, hogy haláluk esetén hozzák nyilvánosságra azok tartalmát.  Sandro elvállalta az ügyet és szenvedéllyel vetette bele magát a rendőrségi aktákba és a tanuvallomások áttanulmányozásába. Nem adta át az ügyet egyik alkalmazottjának sem, mert biztos volt a sikerben. Ő akarta learatni a babért, és az újságok címlapján olvasni a dicsőségéről. Bergonzi ügyvédje remekül védett, de mégis sikerült azt a szennyeskezű uzsorást sarokba szorítania. Eszébe jutott annak gonosz vigyora, amikor kivezették a tárgyalóteremből, mintha csak azt monda volna, hogy meg fogod ezt bánni. De rá sem mert volna gondolni, hogy Bergonzi ilyen messze merészkedik, pedig egyre inkább biztos volt benne, hogy céljai elérése érdekében nem válogat az eszközökben. 

    Éjjel 2 körül járt, amikor megállt a kórház előtti téren. A bejáratnál egy biztonsági őr állította meg azzal, hogy nem nyitotta ki az ajtót.

   - A járvány miatt nem léphet be - mondta.

   - Dr Sandro Giraldi vagyok, az autóbalesetet szenvedett lány apja.

   -  Akkor sem. Itt várjon, hívom az orvost - és valóban, pár perc múlve megérkezett egy fehérköpenyes férfi, szájmaszk volt rajta, és doktor DeLisi néven mutatkozott be. Kezet nem fogtak, hiszen a vírushelyzetre való tekintettel mindezt a fajta érintkezést kerülni kellett. Az orvos megállt Sandrótól bő egy méter távolságra. 

   - A lánya sérülései nagyon súlyosak, életveszélyes állapotban van. A rendőrségtől azt a tájékoztatást kaptuk, hogy legalább 120 km/órás sebességgel  nekicsapódott egy falnak, féknyomok nem voltak. Ha többet akar megtudni, Nardi hadnagyot keresse - mondta Sandro fájdalommal teli arcába nézve, aki szinte motyogva kérdezte:

   -  Ugye életben marad? 

  -  Megoperáltuk, egyelőre kritikus a helyzet, valószínűleg egyik lábával gondok lesznek, de optimisták vagyunk.

   -  Láthatnám? Van egy maszk a kocsiban, de akár be is öltözhetek. Engedjen be, kérem! 

   -  Sajnos nem tehetem, járvány van, de ne aggódjon. Hívhat bármikor telefonon, ezen rajta van a privát mobilom száma is -  nyújtott át egy névjegykártyát, majd megfordult és visszament az épületbe. Sandro térdei még mindig remegtek, amikor elindult a kocsija felé. Úgy gondolta, abban megvárja a reggelt.  Megcsörrent a telefonja.

   -  Sando, de jó, hogy elértelek. Ernesto vagyok, a szomszédod. Jöttünk haza egy partyról, és láttuk, hogy a lakásod ajtaja sarkig tárva, bementünk, sehol senki, de alaposan feltúrta a lakást valaki. Kereshettek valamit.  Merre vagy?

    -  Pisában vagyok, a kórházban. Sophia karambolozott az autóval, és életveszélyes állapotban van. 

  - Rettenetesen sajnálom. Remélem minden rendben lesz vele. Akkor telefonálok a carabinieri állomásra, és elmondom mi történt, megadom az elérhetőségedet is, aztán majd gyere minél előbb.

    -  Megvárom a reggelt, mit mond az orvos, utána elindulok. Köszönöm, Ernesto.

    

 Amint közelebb ért az autóhoz,  látta, hogy valami van a szélvédőn, az ablaktörlő lapát alatt. Egy üzenet. 

„Láthatod, hogy nem tréfálunk. Több baleset is lesz, ha nem érted meg, hogy búcsút kell mondanod az ügyvédi pályának.”

Teljesen kikészült. Tehát őt is követik. Tudják, hogy hol lakik, hol jár,  melyik az autója, figyelik minden lépését. 

    - Hol vagytok? Gyertek ide, szemetek! Miért nem engem öltök meg, ha utatokban vagyok? - kiabálta a sötét éjszakába, de senki se felelt. Hatalmasat rugott az autó kerekébe, majd kétségbeesetten leült a járdaszegélyre, és könnyes szemmel azt suttogta: - Kérlek, uram, mentsd meg a lányomat!

  Sandro élete csendesen telt a Pisa külterületén lévő régi  családi  házban. Haja az évek folyamán megfehéredett, de boldog volt, mert hamarosan nagypapa lesz. Sophia és a férje is ott éltek abban a házban, együtt volt a család. Róma és az ügyvédi hivatása már csak egy távoli, sötét emlék maradt.