A repülő negyven perces késéssel landolt a római Fiumicinó repülőtéren. Elena rohanva tette meg az utat a kijárathoz vezető folyosón.Vajon soha nem érnek véget ezek a vámmentes boltok? Mintha az embereknek semmi más nem járna a fejükben csak a cigaretták és a parfűmök. Mi a francnak húztam fel magassarkú cipőt, hiszen már fiatalabb koromban sem tudtam benne rendesen járni, morgott magàban. Minél előbb el kellett jutnia a Leonardo Express vonathoz, hogy bejusson a városba, a Termini pályaudvarhoz, ahol egy kollégájával és egy lefoglalt taxival volt találkozója fél tízkor. Reménytelen helyzet, sehogy sem ér oda addigra, hiszen már ott kellene lennie. Futott, ahogy tudott, szerencsére az utolsó percben ugrott fel a bent várakozó vonatra, már csukódott is az ajtaja, kifújhatja magát, nem kellett fél órát várnia a következőre, újabb tetemes késéssel megtoldva az érkezését. Már csak egy ülőhelyet kell keresnie, úgy érezte, képtelen 32 percet állni. Régebben mindezzel könnyedén megbirkózott, de már belépett az ötvenes évekbe, gyorsabban elfáradt, és izületi problémák is időnként kínozták. Mindenesetre megfogadta, legközelebb sportcipőben utazik, és majd az előadás előtt lecseréli magassarkúra. Elővette a kis tükrös piperetáskáját, és szomorúan látta, hogy a tükör egy beesett szemű nőt mutatott, akinek sok apró ránc volt a szeme körül és a szája sarkában. A vonalkód. Ezt a kifejezést a kozmetikusnál tanulta.
Pár nappal korábban Stefanóval néztek egy vetélkedőt a TV-ben. Az volt a kérdés, hogy hívják azokat a kis ráncokat az ajak közelében. A játékos nem tudta, de ő azonnal rávágta, vonalkód. Stefano megkérdezte:
– Honnan tudod?
– Tudom – felelte neki röviden, mert inkább nem árulta el, hogy mennyi pénz költ havonta a kozmetikusra, hogy némileg csökkenjenek azok a ráncok.
A római Termini pályaudvaron hiába kereste a névre szóló taxit és Mr Palmert, az angol kollégát, akivel már többször is dolgoztak együtt. Megúnta a várakozást, és inkább hasznossá teszi magát az előkészületek során, írta egy sms-ben. A bizonytalan helyzet, amibe Elena került, azonnali cselekvést követelt. Fütyült egyet, ahogy Palermóban szokàs taxit hívni, és mint egy varázsütésre, azonnal odakanyarodott egy fehér taxi eléje.
– Itt vagyok, gyönyörű hölgy – ugrott ki a sötéthajú férfi ajtót nyitni Elenának. Napbarnított arcából csak úgy csillogtak a világoskék szemei. Negyven-negyvenöt lehetett. Megvárta, amíg a nő kényelmesen elhelyezkedik a hátsó ülésen, majd becsukta az ajtót
– Via della 4 Fontane, ha tud, kérem, siessen. Késében vagyok.
– Először Rómában? – kérdezte a férfi.
Elenát általában bosszantotta, ha beszélgetnie kell a taxiban egy idegennel, de ennek a férfinak nem csak a szemei, de még a hangja is olyan gyönyörű volt. Öröm és megnyugvás volt hallani.
– Nem, nem, többször is jártam már Rómában, de legtöbbször siettem.
– Nem lehet sietve jönni Rómába. Róma megérdemel egy hetet, de legalább 4-5 napot még akkor is, ha a város már nem olyan, mint pár évvel ezelőtt.
– Milyen értelemben? – kérdezte a nő.
– Koszosabb, a szolgáltatások leginkább nem működnek, őrült a forgalom, hogy csak párat említsek.
– De mi az oka?
– A közigazgatás megváltozott az elmúlt választásokkal, de ez a polgárok hibája is – válaszolta a taxis.
– Nekem mindig gyönyörű – jegyezte meg Elena. – Olyan gyorsan jövök és megyek, hogy nincs időm észrevenni a negatív változásokat.
– Meddig marad Rómában?
– Holnap este indulok haza Palermóba.
– Szívesen kiviszem a repülőtérre – mondta a taxis.
A nő észrevette, hogy megérkeztek, a taxi megállt a járdaszegély mellett, és a férfi a tiszta kék szemeivel figyeli, várva, hogy utasa kiszáll és fizet. Az autó mögött már dudáltak.
– Várjon – szólt utána a férfi, miután elhagyta a járművet. – Ezen a számon hívhat, ha szüksége lenne taxira. Alberto a nevem.
– Elena vagyok – mondta a nő, és egy gyors mosoly után elvette a papírlapot, betette a táskájába. De miért árulta el a nevét ennek a férfinak?
Bill Palmer a harmadik emeleten várta.
– Késésben vagy, drágám – jegyezte meg az angol egy ravasz mosoly kíséretében. – Már azt hittem, hogy nem is jössz. Még jó, hogy én időben érkeztem, és elintéztem mindent, úgy hogy ellenőrizd le te is, amit neked kell, és utána kezdhetjük is a beszámolót.
A terem szinte megtelt, az előrejelzések alapján negyvenen várakoztak. A résztvevők többsége fiatal volt, friss pályakezdő egyetemi oktatók, de akadt közöttük pár idősebb, már ismert arc is. Minden rendben volt, elkezdhették. A prezentáció másfél órás volt, jól sikerült.
– Akkor viszlát holnap tíz órakor – köszönt el Elena. – Ne felejtsék el, kétszer másfél óra lesz a holnapi prezentáció.
Arra gondolt, fel kellene hívnia Stefanót, megígérte neki, hogy amint végez, jelentkezik. Nem voltak házasok, nem is éltek együtt, csupán találkozgattak időnként. Mindketten voltak már házasok, és a negatív tapasztalatok miatt nem akartak komolyabb kapcsolatot. Vacsorázni mentek, a nap végén pedig ágybabújtak egymással. –Majd később felhívom – jegyezte meg, mert mielőbb szeretett volna átöltözni, és lehúzni a magassarkút.
Amint elhagyta az épületet, vakító napsütés és tikkasztó meleg fogadta. Nem mintha Palermóban nem lett volna napsütés és meleg, sőt, melegebb, de amerre lakott, és amerre dolgozott, kellemes árnyékot adott a fasor. Levette a zakóját. Benyúlt a táskájába, hogy kivegye a napszemüvegét, amikor kezébe akadt Alberto telefonszáma.
– Fel kellene hívnom, a szállodáig gyalogolni letörik a lábam – mondta csak úgy magának, s mint egy varázsütésre, a taxi már ott állt a járdaszegély mellett. – Ez hihetetlen, soha sem hittem, hogy a gondolatoknak ekkora ereje van.
A férfi amint meglátta közeledni, máris kiszállt a taxiból, és széles mosoly kíséretében kinyitotta annak ajtaját.
– Vártam rád. A portástól tudtam meg, hogy körülbelül mikor végzel. Gyere, Elena, megmutatom neked a várost – invitálta Alberto.
Elena beszállt, és elbűvölve figyelte az utcákat, az épületeket, melyekhez a férfi tett pár megjegyzést. Annyira elhatalmasodott rajta ez a mesés autózás, hogy bele sem gondolt, mit csinál. Egy ismeretlen taxisofőrrel furikázott, azt sem tudva, hová viszi, miközben a holnapi jegyzeteit kellene átnéznie. De végül is joga volt neki is egy kis pihenéshez.
–Elvigyelek a Pincióra is, Elena? A Pincio tengerszint feletti magassága 61 méter és csodás a teraszról a kilátás. Piazza Spagna, Villa Borghese... Akarod?
A nő bólintott, egyszerűen nem tudott nemet mondani, élvezte a férfi társaságát. Kiszálltak a taxiból, és a mesés panoráma teljesen elvarázsolta, boldogan nevetve fedezte fel a Szent Péter Bazilika kupolàjàt, ám megszólalt a telefonja, megtörve ezt a különös varázslatot.
– Elena, történt valami? – hallotta Stefano hangját a telefonban. – Négy órája várom, hogy felhísz, ahogy megbeszéltük.
A nő hirtelen az órájára nézett, öt óra volt.
– Nem, nem, minden rendben. Igaz, késett a repülő, és kicsit csúszott a bemutató, de rendben van minden.
– Hol vagy most? Elég különös zajok hallatszanak, még kutyaugatás is.
– Turistáskodom Rómában – válaszolta Elena vidáman.
– De te soha sem mész sehova, Rómában sem szoktál várost nézni – mondta Stefano kissé hitetlenkedve.
– Most úgy éreztem, hogy ideje megnéznem a várost is, ha már itt vagyok. Bocsáss meg, majd később beszélünk – és megszakította a kapcsolatot. Elképzelte Stefano megdöbbent arcát a vonal túlsó végén, és ez nagyon mulattatta.
– Tetszik a kilátás, Elena? – kérdezte Alberto.
– Ó, igen. Fantasztikus. Még soha sem láttam ilyennek Rómát. Mindig siettem, mindig rohantam, és csak a munkára gondoltam még ebben a gyönyörű városban is.
Hirtelen arra gondolt, egész nap semmit sem evett, s ráadásul a taxisnak is biztosan lett volna más dolga is.
– Alberto, légyszíves vigyál el a szállodához, és mondd meg, hogy mennyit kell adnom neked!
A férfi tekintete elsötétedett.
– Ma délután szabad voltam, különben nem vittelek volna el – mondta.
– Elnézést, nem akartalak megsérteni.
– Megbocsátok neked, hiszen számomra nagy öröm volt, hogy körbevezethetek egy ilyen gyönyörű nőt. Felbecsülhetetlen kincs!
Visszaültek a taxiba, s Elena arra gondolt, kellett neki ez a délután, békében volt önmagával, ahogy már régóta nem. Vajon fog tudni aludni éjszaka? Vagy forgolódik a lepedőn, és azokról a kék szemekről álmodik, amelyek egész nap elkísérték. Kereste azokat a kis fénysugarakat gondolatai sűrű és bonyolult sötétségében, de akkor ott a taxiban biztos volt benne, hogy néha történik varàzslat, csak akarni kell.
Megérkeztek a szállodához. Már biztosan előkészítették a szokásos szobáját kilátással a Tiberis folyóra, gondolta Elena. Megfordult, hogy elköszönjön, de valami egész más szavak hagyták el a száját.
– Ezért a szép délutánért cserébe meghívhatlak vacsorázni? – kérdezte, és a férfi szemében felgyúltak az örömtüzek.
– Nyolc órakor érted jövök! Elintézem az asztalfoglalást – mondta ragyogó mosollyal, és könnyű puszit adott a nő arcára.
Elena szinte szárnyalt a szobájába menet, és önfeledten énekelt a zuhany alatt, miközben a mobiltelefonján már három nemfogadott hívása is volt Stefanótól.
