A hiányzó rész

 

A tó tükre mozdulatlan volt, mintha visszatartaná  a lélegzetét. Anna hosszú percek, talán órák óta bámulta. Azt érezte, az idő elolvad ebben a sűrű, körülölelő csendben, mintha minden lebegne, beleértve őt is. Két nappal korábban érkezett meg a nagyszülei régi házába anélkül, hogy bárkinek szólt volna. Négyszáz kilométert vezetett abba a kis faluba, ahol minden kő a gyermekkorának nyarait rejtette. Senki sem várta. Senki sem kért magyarázatot, hogy minek jött. Csak egy ruhákkal teli sporttáska, néhány könyv, és a régi vázlatfüzete voltak nála. Az, amelyiknek kék vászonborítója volt, és a lapjait foltosra festette a kávé. Úgy érezte, távol kell lennie mindentől: az egyetemtől, a nagyváros zajától, az anyjától, és mindenekelőtt önmagától. Különösen attól a belső hangtól, amely miatt hónapok óta kevésnek érezte magát.

A ház úgy maradt, ahogy öt éve hagyta semmi sem változott, csupán a régies szag uralt mindent, és néhány pókháló jelezte, hogy az eltelt idő alatt is volt némi élet a falai között. Kitárta az ablakokat a fénynek és a friss levegőnek, majd beköltözött a régi szobájába, amelyik a tóra nézett. Az első két nap elég hűvös volt, éjszaka zavaros rémálmok miatt gyakran felébredt.  A harmadik éjszakán aztán történt valami. Éjfél volt, amikor zajt hallott odafentről.Talán a szél. Talán egy állat. Felkelt, fogta a zseblámpát, és remegő lábakkal felment a nyikorgó falépcsőn. A szíve a torkában dobogott.  Észrevette, hogy a padlásfeljáró ablaka résnyire nyitva van, holott határozottan emlékezett rá, hogy azt is becsukta mielőtt aludni tért. Kitárta a padlásajtót, halvány fényt adott egy pislákoló gyertya, mellette meglátott egy üveget. Odavilágított a zseblámpával. Egy fiatal férfi kuporgott a sarokban régi pokrócok alatt.

– Ki vagy te? – kérdezte Anna, és próbált nem remegni. A férfi lassan megfordult, mint aki semmitől sem fél, mert már mindent elveszítetett. Eléggé ápolatlannak látszott.

– Senki. De ne félj, nem loptam el semmit – felelte.

– Ez az én házam.  Én örököltem a nagyszüleimtől – mondta Anna határozottabb hangon.

–  Jó, jó, de itt maradhatok ma éjjel? Hideg van odakinn.

A nő nem tudta, miért mondott igent. Talán azért, mert valami ismerős volt a férfi megtört szemében? Talán azért, mert egy pillanatra nem érezte magát egyedül? Sarkon fordult, lement a földszintre, majd visszatért egy darab kenyérrel, egy meleg teával, és egy tiszta takaróval. Jó éjszakát kívánt, majd visszament a szobájába arra számítva, hogy reggel már nem találja ott. Így is volt, de a következő éjjel, és az azutáni éjszakán is a férfi visszajött. Először csendben ült a padláson, hátát a falnak vetve. Nem kért semmit, de hagyott néhány apró nyomot maga után: egy cetlit, amire tollal írt valamit,  egy összefirkált fényképet, egy félig leégett gyertyát. A negyedik este  azonban megjelent a konyhában, teafiltert tartva a kezében, és kért egy bögre forró vizet, mert fázott. Pár percig csendben ültek, majd a férfi megszólalt.

– Samuele a nevem. De mindenki Samnek hív.

–  Anna vagyok.

Nem fogtak kezet. Nem volt rá szükség. Amikor Sam megitta a teát, biccentett, majd visszament a padlásra.

– Miért jössz ide? – kérdezte Anna a következő este, amikor megelőzve a férfit, ő ment fel a padlásra egy csésze forró teával a kezében. Sam felnézett a padlóról.

– Mert te nem teszel fel veszélyes kérdéseket – felelte.

Beszélgetni kezdtek egymással. Egy igazság minden este. Mintha a padlás egy ítélkezés nélküli gyóntatószék lenne.

– Abbahagytam a gitározást. A baleset után – kezdte a beszélgetést Sam a következő este. – A legjobb barátom meghalt a balesetben. Én vezettem az autót, mert ő sokat ivott, de nem tudom, hogy melyikünk volt a részegebb.

Anna nem szólt semmit. Megtanulta felismerni a bűntudatot azok szemében, akik úgy hordozták, mint egy vizes kabátot. Tudta, mit jelent értéktelennek érezni magát.

– Anyám nyolcéves koromban elment. Apám megpróbált egyedül felnevelni, de nem erre termett. Nehezen vette az akadályokat. A te nagyszüleid voltak azok, akik gondoskodtak rólam, gyakran behívtak, amikor az utcán lődörögtem. Mindig volt számomra is tál meleg étel.  Néztem, ahogy elkészítik a lekvárt, én megírtam a címkéket és felragasztottam az üvegekre – emlékezett vissza Sam, miközben a tekintete a konyhaszekrényen sorakozó üvegekre vándorolt.

– Én sem tudok már rajzolni – vallotta be Anna.

– Miért?

– Mert valahányszor megpróbálom, úgy érzem, mintha elárulnék valamit. Vagy valakit – válaszolta lesütött tekintettel.

Egymásra néztek. Két űr, amelyek felismerték egymást ezekből a félmondatokból, a visszatartott lélegzetekből. Valami kezdett megváltozni közöttük.

Egyik este Sam nem érkezett meg. Anna várt, fel-alá járkált, százszor kinyitotta és becsukta az ajtót. Semmi. Az éjszaka csendje mélyebbnek, fenyegetőbbnek tűnt. Esténként Anna felment a padlásra, ott maradt a régi matracon ülve abban a reményben, hogy Sam megjelenik. Egyre mélyebb csalódást érzett. Eltelt egy hét nélküle.  Aztán elment a falusi boltba friss kenyeret venni, s hazafelé jövet meglátta a férfit a tóparti mólón ülve, feldagadt arccal, tompa tekintettel. Áradt belőle az alkohol szaga.  Anna arra gondolt, biztosan annyira kiütötte magát esténként, hogy azt sem tudta, hol van.

– Tudtam, hogy ez túl sok, hogy nem szabadna ennyit – mondta Sam anélkül, hogy ránézett volna. A nő leült melléje, nem szólt, a tó szelíd hullámait nézte. – Az élet fáj.

– Igen, időnként fáj, de máskor elviselhető, és megint máskor lehet akár csodaszép is. Nem akarom, hogy tökéletes légy!

Egymásra néztek, ujjaik súrlódtak, s  ez abban a pillanatban sokkal többet ért, mint egy bizonytalan csók.

Attól a naptól kezdve Sam változni kezdett. Lassan. Nehezen. Józan volt, botladozott a saját hallgatásában, de minden nap egy kicsit jobban kibontakozott a nő társaságában, s Anna mindezt látva megkérte, ezentúl ne az ablakon másszon be a házba, inkább használja a bejárati ajtót. Másnap Sam egy poros gitárt hozott magával.

– Neked írtam ezt.  Soha többé nem fogom eljátszani, de ma este igen.

A dal egyszerű volt. Lágy dallam, a szavak szélről, könnyekről, és a sötétben összekulcsolt kezekről szóltak. Anna meghatódott, alig tudta visszatartani a könnyeit, majd elmosolyodott, mert hónapok óta először otthon érezte magát.

Egy évvel később a ház megváltozott. A 12-es Menedék nevet kapta, mert tizenkettő lépcsőfok vezetett a padlásra. Sam gitározni  és sakkozni tanította a nehézségekkel küzdő gyerekeket, Anna nyitott egy kis közösségi helyiséget könyvtárral, olvasósarokkal, társasjátékkal,  rajzolni és kötni tanította az érdeklődőket. A kertben felálítottak egy üvegházat az álmoknak és a bazsalikom termesztésének.

Egy téli estén, miközben lassan hullott a hó,  Anna könyveket rendezgetett egy polcon, Sam hátulról csendben figyelte, az ajtófélfának támaszkodva.

– Te vagy az a részem, ami hiányzott –  suttogta Sam alig hallhatóan, Anna azonban így is meghallotta, és mosolyogva elindult feléje.

– Te vagy az, akit soha nem mertem elképzelni sem. Örülök neked! Nagyon szeretlek, Sam! 

– Én is nagyon szeretlek – mondta a férfi, s átölelte  Annát, majd hosszú csókban forrtak össze, miközben a tó tükre visszatükrözte a  12-es Menedék nevű ház meleg fényét.

.

A novella megjelent a Próza Patak antológiában, kiadta a Zöldkalamáris Kiadó.

 

Mintha varázsütésre történt volna

A repülő negyven perces késéssel landolt a római Fiumicinó repülőtéren. Elena rohanva tette meg az utat a kijárathoz vezető folyosón.Vajon soha nem érnek véget ezek a vámmentes boltok? Mintha az embereknek semmi más nem járna a fejükben csak a cigaretták és a parfűmök. Mi a francnak húztam fel magassarkú cipőt, hiszen már fiatalabb koromban sem tudtam benne rendesen járni, morgott magàban. Minél előbb el kellett jutnia a Leonardo Express vonathoz, hogy bejusson a városba, a Termini pályaudvarhoz, ahol egy kollégájával és egy lefoglalt taxival volt találkozója fél tízkor. Reménytelen helyzet, sehogy sem ér oda addigra, hiszen már ott kellene lennie. Futott, ahogy tudott, szerencsére az utolsó percben ugrott fel a bent várakozó vonatra, már csukódott is az ajtaja, kifújhatja magát, nem kellett fél órát várnia a következőre, újabb tetemes késéssel megtoldva az érkezését. Már csak egy ülőhelyet kell keresnie, úgy érezte, képtelen 32 percet állni. Régebben mindezzel könnyedén megbirkózott, de már belépett az ötvenes évekbe, gyorsabban elfáradt, és izületi problémák is időnként kínozták. Mindenesetre megfogadta, legközelebb sportcipőben utazik, és majd az előadás előtt lecseréli magassarkúra. Elővette a kis tükrös piperetáskáját, és szomorúan látta, hogy a tükör egy beesett szemű nőt mutatott, akinek sok apró ránc volt a szeme körül és a szája sarkában. A vonalkód. Ezt a kifejezést a kozmetikusnál tanulta.

Pár nappal korábban Stefanóval néztek egy vetélkedőt a TV-ben. Az volt a kérdés, hogy hívják azokat a kis ráncokat az ajak közelében. A játékos nem tudta, de ő azonnal rávágta, vonalkód. Stefano megkérdezte:

– Honnan tudod?

– Tudom – felelte neki röviden, mert inkább nem árulta el, hogy mennyi pénz költ havonta a kozmetikusra, hogy némileg csökkenjenek azok a ráncok.

A római Termini pályaudvaron hiába kereste a névre szóló taxit és Mr Palmert, az angol kollégát, akivel már többször is dolgoztak együtt. Megúnta a várakozást, és inkább hasznossá teszi magát az előkészületek során, írta egy sms-ben.  A bizonytalan helyzet, amibe Elena került, azonnali cselekvést követelt. Fütyült egyet, ahogy Palermóban szokàs taxit hívni,  és mint egy varázsütésre, azonnal odakanyarodott egy fehér taxi eléje.

– Itt vagyok, gyönyörű hölgy – ugrott ki a sötéthajú férfi ajtót nyitni Elenának. Napbarnított arcából csak úgy csillogtak a világoskék szemei. Negyven-negyvenöt lehetett. Megvárta, amíg a nő kényelmesen elhelyezkedik a hátsó ülésen, majd becsukta az ajtót

– Via della 4 Fontane, ha tud, kérem, siessen. Késében vagyok.

– Először Rómában? – kérdezte a férfi.

Elenát általában bosszantotta, ha beszélgetnie kell a taxiban egy idegennel, de ennek a férfinak nem csak a szemei, de még a hangja is olyan gyönyörű volt. Öröm és megnyugvás volt hallani.

– Nem, nem, többször is jártam már Rómában, de legtöbbször siettem.

– Nem lehet sietve jönni Rómába. Róma megérdemel egy hetet, de legalább 4-5 napot még akkor is, ha a város már nem olyan, mint pár évvel ezelőtt.

– Milyen értelemben? – kérdezte a nő.

– Koszosabb, a szolgáltatások leginkább nem működnek, őrült a forgalom, hogy csak párat említsek.

– De mi az oka?

– A közigazgatás megváltozott az elmúlt választásokkal, de ez a polgárok hibája is – válaszolta a taxis.

– Nekem mindig gyönyörű – jegyezte meg Elena. – Olyan gyorsan jövök és megyek, hogy nincs időm észrevenni a negatív változásokat.

– Meddig marad Rómában?

– Holnap este indulok haza Palermóba.

– Szívesen kiviszem a repülőtérre  – mondta a taxis.

A nő észrevette, hogy megérkeztek, a taxi megállt a járdaszegély mellett, és a férfi a tiszta kék szemeivel figyeli, várva, hogy  utasa kiszáll és fizet. Az autó mögött már dudáltak.

– Várjon – szólt utána a férfi, miután elhagyta a járművet. – Ezen a számon hívhat, ha szüksége lenne taxira. Alberto a nevem.

– Elena vagyok – mondta a nő, és egy gyors mosoly után elvette a papírlapot, betette a táskájába. De miért árulta el a nevét ennek a férfinak?

Bill Palmer a harmadik emeleten várta.

– Késésben vagy, drágám – jegyezte meg az angol egy ravasz mosoly kíséretében. – Már azt hittem, hogy nem is jössz. Még jó, hogy én időben érkeztem, és elintéztem mindent, úgy hogy ellenőrizd le te is, amit neked kell, és utána kezdhetjük is a beszámolót.

A terem szinte megtelt,  az előrejelzések alapján negyvenen várakoztak. A résztvevők többsége fiatal volt, friss pályakezdő egyetemi oktatók,  de akadt közöttük pár idősebb, már ismert arc is. Minden rendben volt, elkezdhették. A prezentáció másfél órás volt, jól sikerült.

– Akkor viszlát holnap tíz órakor – köszönt el Elena. – Ne felejtsék el,  kétszer másfél óra lesz a holnapi prezentáció.

Arra gondolt, fel kellene hívnia Stefanót, megígérte neki, hogy amint végez, jelentkezik. Nem voltak házasok, nem is éltek együtt, csupán találkozgattak időnként. Mindketten voltak már házasok, és a negatív tapasztalatok miatt nem akartak komolyabb kapcsolatot. Vacsorázni mentek, a nap végén pedig ágybabújtak egymással. –Majd később felhívom – jegyezte meg, mert mielőbb szeretett volna átöltözni, és lehúzni a magassarkút.

Amint elhagyta az épületet, vakító napsütés és tikkasztó meleg fogadta. Nem mintha Palermóban nem lett volna napsütés és meleg, sőt, melegebb, de amerre lakott, és amerre dolgozott, kellemes árnyékot adott a fasor. Levette a zakóját. Benyúlt a táskájába, hogy kivegye a napszemüvegét, amikor kezébe akadt Alberto telefonszáma.

– Fel kellene hívnom, a szállodáig gyalogolni letörik a lábam – mondta csak úgy magának, s mint egy varázsütésre, a taxi már ott állt a járdaszegély mellett. – Ez hihetetlen, soha sem hittem, hogy a gondolatoknak ekkora ereje van.

A férfi amint meglátta közeledni, máris kiszállt a taxiból, és széles mosoly kíséretében kinyitotta annak ajtaját.

– Vártam rád. A portástól tudtam meg, hogy  körülbelül mikor végzel. Gyere, Elena, megmutatom neked a várost – invitálta Alberto.

Elena beszállt, és elbűvölve figyelte az utcákat, az épületeket, melyekhez a férfi tett pár megjegyzést. Annyira elhatalmasodott rajta ez a mesés autózás, hogy bele sem gondolt, mit csinál. Egy ismeretlen taxisofőrrel furikázott, azt sem tudva, hová viszi, miközben a holnapi jegyzeteit kellene átnéznie. De végül is joga volt neki is egy kis pihenéshez.

–Elvigyelek a Pincióra is, Elena? A Pincio  tengerszint feletti magassága 61 méter és csodás a teraszról a kilátás. Piazza Spagna, Villa Borghese... Akarod?

A nő bólintott, egyszerűen nem tudott nemet mondani, élvezte a férfi társaságát. Kiszálltak a taxiból, és a mesés panoráma teljesen elvarázsolta, boldogan nevetve fedezte fel a Szent Péter Bazilika kupolàjàt, ám megszólalt a telefonja, megtörve ezt a különös varázslatot.

– Elena, történt valami? – hallotta Stefano hangját a telefonban. – Négy órája várom, hogy felhísz, ahogy megbeszéltük.

A nő hirtelen az órájára nézett, öt óra volt.

– Nem, nem, minden rendben. Igaz, késett a repülő, és kicsit csúszott a bemutató, de rendben van minden.

– Hol vagy most? Elég különös zajok hallatszanak, még kutyaugatás is.

– Turistáskodom Rómában – válaszolta Elena vidáman.

– De te soha sem mész sehova, Rómában sem szoktál várost nézni  – mondta Stefano kissé hitetlenkedve.

– Most úgy éreztem, hogy ideje megnéznem a várost is, ha már itt vagyok. Bocsáss meg, majd később beszélünk – és megszakította a kapcsolatot. Elképzelte Stefano megdöbbent arcát a vonal túlsó végén, és ez nagyon mulattatta.

– Tetszik a kilátás, Elena? – kérdezte Alberto.

– Ó, igen. Fantasztikus. Még soha sem láttam ilyennek Rómát. Mindig siettem, mindig rohantam, és csak a munkára gondoltam még ebben a gyönyörű városban is.

Hirtelen arra gondolt, egész nap semmit sem evett, s ráadásul a taxisnak is biztosan lett volna más dolga is.

– Alberto, légyszíves vigyál el a szállodához, és mondd meg, hogy mennyit kell adnom neked!

A férfi tekintete elsötétedett.

– Ma délután szabad voltam, különben nem vittelek volna el – mondta.

– Elnézést, nem akartalak megsérteni.

– Megbocsátok neked, hiszen számomra nagy öröm volt, hogy körbevezethetek egy ilyen gyönyörű nőt. Felbecsülhetetlen kincs!

Visszaültek a taxiba, s Elena arra gondolt, kellett neki ez a délután, békében volt önmagával, ahogy már régóta nem. Vajon fog tudni aludni éjszaka? Vagy forgolódik a lepedőn, és azokról a kék szemekről álmodik, amelyek egész nap elkísérték. Kereste azokat a kis fénysugarakat gondolatai sűrű és bonyolult sötétségében, de akkor ott a taxiban biztos volt benne, hogy néha  történik varàzslat, csak akarni kell.

Megérkeztek a szállodához. Már biztosan előkészítették a szokásos szobáját kilátással a Tiberis folyóra, gondolta Elena.  Megfordult, hogy elköszönjön, de valami egész más szavak hagyták el a száját.

– Ezért a szép délutánért cserébe meghívhatlak vacsorázni? – kérdezte, és a férfi szemében felgyúltak az örömtüzek.

– Nyolc órakor érted jövök! Elintézem az asztalfoglalást – mondta ragyogó mosollyal, és könnyű puszit adott a nő arcára.

Elena szinte szárnyalt a szobájába menet, és önfeledten énekelt a zuhany alatt, miközben a mobiltelefonján már három nemfogadott hívása is volt Stefanótól.

 

Nincs térerő 

Első közös nyaralásukra indultak. Mivel kevés pénzük volt, ezért úgy döntöttek, hogy kempingeznek, de nem foglaltak helyet, s amikor odaértek az általuk kiválasztott kempingbe, kiderült, hogy tele van.   A lehetőség, hogy szállodába menjenek és többet költsenek, azt jelentette volna, hogy az eredetileg egy hétre tervezett vakáció már a negyedik napon véget ért volna. Mivel  fiatalok voltak, magabiztosak,  úgy döntöttek, hogy egy közeli erdőben táboroznak le, hiszen sátrat is hoztak magukkal. Túl izgatottak voltak ahhoz, hogy belegondoljanak ennek kockázatába. Elautóztak az erdőig, és egy kissé elhagyottnak látszó erdei úton hagyták az autót, majd bementek a fák közé megfelelő helyet keresni, és elkezdték felállítani a sátrat.  A lány készített pár fotót a telefonjával, és megállapította, hogy nincs térerő. Valóban elszigeteltek voltak. 

Nem sokkal ez után észrevett egy furcsa dolgot. Az okostelefon wifije jelet fogott. Elég messze voltak minden háztól, a várostól, de a kapcsolat ott volt, és egyszerűen “szabad” volt a neve.  Mindketten gyorsan  rácsatlakoztak, és rájöttek, hogy az internet jól működik:  posztolhatnak egy szelfit az Instagramon, írhatnak bejegyzést a Facebookon. Miután már a sátorban voltak, a fiúban feltámadt a kíváncsiság. Ha volt wifi hálózat, az azt jelentette, hogy valahol az erdőben van néhány másik táborozó, esetleg egy kis hotspottal. Nem láttak 4G-5G hálózatot, de lehet, hogy ennek a másik “erdőbarátnak” egy szuper szolgáltatónál van előfizetése. Jó lenne megtalálni, de hogyan? 

 

A fiúnak támadt egy ötlete. Elég volt egy irányba haladni és számolni a lépéseket, amíg elérhetetlenné válik a háló. Ezután a sátorba visszatérve ugyanezt megismételni másik két irányba, így  egy háromszögelést lehet  készíteni, és egy indikatív területet lehet találni.  Fél órába telt, mire mindezt megcsinálták,  de amikor elérték a számításaik által meghatározott helyet, nem találtak semmit.  A fiú a földet fürkészte, és arra gondolt, tán egy korábbi lakóautó elvesztette a routerét. Semmi. 

Aztán hirtelen kialudt a wifi hálózat. A fiú és a lány csodálkozva néztek egymásra. Úgy döntöttek, hogy  visszamennek a sátorba, mert már besötétedett. Amikor azonban odaértek, valami váratlant találtak. A hátizsákjaikat kinyitották és kiürítették, a sátrat pedig megsemmisítették. 

Aggódva nézelődni kezdtek. Mi történt? Nem lehetett állat, mert a hátizsákokból kirakott holmi rendesen, egymásra volt rakva. Mindenesetre nagyon megijedtek, és az autóhoz rohantak, hogy mégis inkább szállodába mennek. Viszont amikor odaértek, ahol az autót hagyták, hűlt helyét találták. Valaki ellopta.  Tehát aki a hátizsákokból kipakolt, az a kocsikulcsot kereste. 

Próbáltak higgadtak maradni.  A lány bekapcsolta a mobilját, hátha visszajött a jel, és sikerül egy facebook üzenetet elküldenie a barátaiknak, vagy legalább telefonálni, segítséget kérni.  Amint bekapcsolta,  rögtön látta, hogy van wifi hálózat. 

Viszont a neve   már nem „szabad” volt, hanem az, hogy „fussatok”.