10.  A Tél Földje

Továbbra is vezetem a teherautót, és próbálom visszatartani a lelkesedést, amit azóta érzek, hogy áthaladtam a kapun. Felidézem Louise szavait. Azt mondta, rejtsem el a teherautót a Téli Szekció keleti részében.Van ott egy raktár, amit évek óta nem használnak, ott szoktak találkozni a Lázadók. 

 A karom már fáradt a vezetéstől, de próbálok koncentrálni, hogy teljesítsem a küldetést. Amikor megérkezek a raktár elé, kiszállok, kinyitom az ajtaját, ami egy nagy redőny, és szerencsére nem különösebben zajos. Visszaülök a teherautóba, megnyomom a nagy gombot, hogy újra mozgásba hozzam, lassan bemegyek a raktárba, kiszállok, és belülről lehúzom a redőnyt. Várom, hogy a szemem megszokja a sötétséget. Az éjszaka másnak tűnik itt. A raktár mindkét oldalán öt ablak van, egy kivételével mindegyik újságpapírral vagy egyéb kartonnal van letakarva, hogy ne lehessen belátni. Megkerülöm a teherautót, és az ablakhoz megyek, hogy átnézzek a koszos üvegen.  

Csillagokat látok az égbolton. Nem tudom, hogy honnan tudom, hogy mik azok, de biztos vagyok benne, hogy azok.  Talán egy emlék abból az időből, amikor még itt éltem?  Hirtelen sürgető vágyam támad, hogy kimenjek, és nézzem a csillagokat. Megkerülöm a teherautót, kinyitom a redőnyt. Ülök a földön, orromat az ég felé fordítva. De hogy-hogy látom a csillagokat? Eszembe jut az éjszaka a Nyár Földjén, ahol ha felnéztem, csak a fémkupolát láttam. Lehetséges lenne, hogy a Tél Földje felett nincsen Kupola? Vagy a csillagok is mesterségesek? De annyira szépek! Az égbolt csodálatos sötétkék, amiről a kajszibarack liget jut eszembe. Ott láttam ilyen színű virágot a magas fűben.  

A kajszibarack liget... Hányszor mentem el a fák között, amikor még a Nyár Földjén éltem, simogattam a törzseket, szedtem gyümölcsöt az ágakról, és néhányat meg is ettem annak ellenére, hogy a hangosbemondón többször is bemondták, hogy azok fogyasztása veszélyes. A kajszibarack evése egy olyan ötlet volt, amely a Nyolcadik Napi egyik felfedezésem során jutott eszembe, és anélkül, hogy sokat gondolkodtam volna, megtettem. A zöldes foltoknál lüktetni kezdett a lábam, de az íze olyan finom volt, hogy a fájdalom ellenére sem tudtam abbahagyni az evést. Rajtam kívül soha senki más Munkásnő nem járt abba ligetbe még sétálni sem, s az, hogy egyenek a fáról, számukra elképzelhetetlen cselekedet lett volna.  

    Most már tudom, hogy abban a ligetben vannak eltemetve a nővéreim. A képtől megborzongok. Nem tudom elhinni, hogy a Tavasziak ilyen messzire merészkednek, ártatlan kisbabákat ölnek meg. 

Felállok, mert kezdek fázni, és visszamegyek a raktár sötétjébe. Nem érzem magam teljes biztonságban, és folyton körülnézek, minden árnyékot összetévesztve egy alakkal, aki meg akar támadni. Azonban egy idő után rájövök, hogy ezen a helyen kellően biztonságban mondhatom magamat. Egyelőre itt nem keresnek. 

Kinyitom a teherautó ajtaját, hogy megkeressem a számomra elrejtett ruhát, amilyen az Anyáknak is van, majd keresgélni kezdek a többi holmi között, ami még a raktérben található. Sok tárgyra bukkanok, némelyik új számomra, de van, amit felismerek.  Biztos vagyok benne, hogy a Tizedik Napi Vásáron még nem láttam, bizonyára a gyerekkoromból emlékszem rá. A rakodótér alján végre megtalálom a ruhákat, és mellette egy nagy tükröt.  Soha nem láttam ekkorát, és nem is gondoltam volna, hogy gyártanak ilyet. Téglalap alakú, és egy csodálatos arany keret veszi körül, ezerféle levéllel és virággal, ami eszembe juttatja az ágyamat a sarokban, ahol éltem, ahol éveken át rajzoltam a falra. Nehezen veszem ki a tükröt a teherautóból, különféle porszívókon és mosogatószereken kell átemelnem, sajog már a kezem, de végül sikerül finoman letennem a földre, majd közel viszem a falhoz, és két elsötétített ablak közé helyezem.  

Visszamászok a teherautó rakterébe, és magamhoz veszem az egyenruhát, mely sárga színű, és ujjain, valamint a nyakánál csipkeszegéllyel. Lecserélem a rajtam lévő ruhát erre. Odamegyek a tükör elé, és a csillagok fényében megnézem magam.  

 Hosszú vörös hajam van, amit a tarkóm felett gumival fogok össze, leér a hátam közepéig. Ugyanolyan kék csillogó szemeim vannak, mint a munkásnőknek, ami lehetővé tette, hogy éveken át köztük éljek. Louise-nak igaza volt, nagyon hasonlítok rájuk. A munkásnők legtöbbjének szőke a haja, de akad barna, vörös és fekete is közöttük, viszont mindegyiküknek kék a szeme. Szinte azonos a magasságuk, és a testalkatuk is megegyezik. Én valamivel alacsonyabb vagyok náluk, és vékonyabb. Az éveken át hordott viola kezeslábas eltakarta a zöld foltokat a vádlimon, és nem is igazán foglalkoztam vele. Most már tudom, hogy mérgezési tünetek, amelyet az ebédre kapott folyadék váltott ki nálam.  

Ki tudja, ha továbbra is ott maradok, mit okozott volna? Most, hogy pár napja csak vizet iszok,  mintha kezdtek volna kisebbek és halványabbak lenni. 

Az anyák egyenruhája jó meleg, hiszen itt, a Tél Földjén mindig hideg van. 

A Tábornokok ügyelnek arra, hogy az Anyák ne fagyjanak halálra, bár nyilván nem okozna gondot számukra, ha mégis megtörténne. A nadrág anyaga rugalmas és puha, gondolom azért, hogy terhesség esetén alkalmazkodjon a has növekedéséhez. Felveszem a sárga fényes csizmát, aminek puha szőrme a belseje, azonnal kellemes meleget ad, fekete gumitalpa redőzött, amolyan csúszásmentes.  Odamegyek a redőnyhöz, megnézem, hogy bezártam-e, majd bemászok hátul a raktérbe, ahol a puha takarók közé bújok. 

Azon gondolkodom, hogy vajon mennyi időbe telik, amíg a Tavasziak észreveszik, hogy a Munkások egyik teherautója eltűnt? 

11. Az Anyák 

Reggel későn ébredek, és eszem egy darab kenyeret, amit Helen a vezetőfülkébe rakott. Iszok egy kis vizet, aztán készülök kimenni. 

Ma a Hetedik Nap van.  Mivel nem ismerem a Tél Földjét, de tudom, hogy az Anyák szabadon mozoghatnak, a sárga egyenruhában bejárhatom a várost. Óvatosan elhagyom a raktárt, lehúzom a redőnyt, és elindulok arra, amerre a központot gondolom. 

Kevés Anyával találkozom csak, de lehetőségem van jól megfigyelni azokat.  

Bár egyformán öltözködnek, mégis különböznek egymástól. A hajuk festett, van akinek narancssárga, másoknak kék, lila, piros,vagy szivárvány színű. A ruhájukat hímzésekkel teszik egyedivé, a csipkenyak körül nyakláncot viselnek, csuklójukon pedig karkötőt. Nem is egyet. A fényes sárga csizmán különféle motívumok láthatóak, amit valószínűleg kézzel rajzoltak oda, mert mindegyiknek más és más. Megdöbbenek ettől a nagy szabadságtól, amit itt felfedezek. Az utakon csupán néhány autó halad el, mindegyik kék és sötétített ablakaik vannak. Oldalukon a Tavasziak emlémája, a rózsa. 

Az utak melletti fák csupaszok, hiszen tél van, a levelek már lehullottak róluk, és némelyik elég öregnek tűnik.  „Az évszakok természetellenesek’” jut  az eszembe a felirat a falon.  Vajon hogy csinálják, hogy a Nyár Földjén mindig nyár van, az Őszi  Szekcióban mindig ősz, és itt, az Anyák lakóhelyén pedig mindig tél?  Vagy ezek a fák sem igaziak? Ahogy elhaladok egy görbetözsű, durvakérgű fa mellett, úgy érzem, mintha láttam volna már gyerekkoromban, amikor nem volt szabad léteznem sem, mert lánynak születtem. Az ágak között a jég csodálatos pókhálókat formált, melyen visszaverődik a nap fénye. Ugyanaz a nap világítja meg mind a négy szekciót? 

 Gyönyörűek az Anyák házai. Igen, ahogy Louise mondta, itt minden más, mint ahol eddig éltem, de az Őszi Szekciótól is különbözik. Hiszen a munkások, vagy a munkásnők csak gépek, akiknek nem lehetnek érzéseik és nincsenek igényeik sem. Csupán csak azok, amelyeket beléjük tápláltak. Az épületek falai fehérek, de a tetők ezer színűek. A kéményekből füst gomolyog, az ablakokon függöny van, melyek olyanok, mintha csipkéből lennének, félig átlátszanak.  

Séta közben megpróbálok benézni a házakba, amelyek hihetetlenül kényelmesnek tűnnek. Mindegyikben van kanapé és televízió, mely úgy tűnik, hogy mindig be van kapcsolva. Néhány Anya bizarr futópadon tornázik, hogy edzze a fenekét, másoknak nagy a hasuk, és a TV előtt ülnek, nézik azokat a műsorokat, amelyeket a Tavasziak megengednek nekik. Beállok az egyik legnagyobb házat körülvevő sövény mögé, és továbbra is bámészkodok.  

Szörnyű képeket sugároz a TV, az Anya ijedt arckifejezéssel figyeli, majd néhány violaszínű egyenruhás munkásnő jelenik meg a képernyőn, akiket egy Tábornok mikrofonnal a kezében vallat. Egy szökésről beszélnek: „Valószínűleg meghibásodott, ezért hagyta el a Nyári Szekciót”.  

Csak nem rólam beszélnek? 

A Lázadóktól tudom, hogy a híreket erősen cenzúrázva adják tovább, olyan formában, hogy az jöjjön le az egészből, amit ők akarnak mások tudomására hozni. Lehet, hogy az igazság egészen más. 

Amikor kibújok a sövény mögül, rájövök,  hogy már órák óta kint vagyok. Hideg van. Úgy döntök, hogy visszamegyek a raktárba, mert félek, hogy valaki észrevesz. Szeretném ellenőrizni, hogy a teherautó a helyén van-e. Lesétálok az úton a raktár irányába, de fél szemmel állandóan mögém nézek, hogy megbizonyosodjak róla, senki sem követ. 

Egy kék autó  lassan elhalad mellettem, ellenkező irányba megy, mint ahogy én. Az egyik ablaka félig le van tekerve, megpróbálok benézni, és látom, hogy két Tábornok van benne. Még ülve is látszik, milyen magasak. Az, amelyik az utasülésen ül, rám néz. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Ugyanolyan jégkék szemei vannak, mint Mahoneynak. Megdöbbenés tükröződik benne. Mi járhat a fejében? Lehet, ismeretlen vagyok a számára? A Tábornokok biztosan minden Anyát ismernek. Pár pillanattal később megfordulok, észreveszem, hogy a férfi még mindig bámul. Felgyorsítom a lépteimet, és a menedékem felé indulok.  

Mielőtt a raktárba lépnék, alaposan körbenézek, de nem látok senkit a közelben. Odabent a kíváncsiskodó szemektől biztonságban,  elkezdem kidíszíteni a ruhámat.  Tisztában vagyok vele, hogy a sárga egyenruha így, ahogy van, sokkal jobban felkelti a járókelők figyelmét, mint a többi Anya személyre szabott ruháinak különcsége. Miközben a kamionban turkálok, találok színes anyagokat, hajcsatokat, tűket, nyakláncokat és különféle csipkéket, színes filctollakat, s azon gondolkodom, melyiket mire tudnám felhasználni.  

Számomra ez az egész nevetséges. Életemből öt évet azzal töltöttem, hogy próbáltam más lenni, mint akikkel összezárt a sors. Személyiséget találni magamnak, s most azon munkálkodom, hogy különböző élénk színű gyöngyöket varrok a ruhára, és a csizmámra virágokat rajzolok azért, hogy olyan legyek, mint az itt élők. 

 

A következő nap folyamán néhány rövidebb sétát teszek, hasonlóan mint a Nyári Szekcióban, megpróbálom feltérképezni a területet azzal a különbséggel, hogy itt elég szabadon mozoghatok. 

Megfigyelem, hogy a fiatal fiúk, akikből majd Tábornokok lesznek, reggel elhagyják az otthonaikat, buszokra szállnak, majd kinyílnak a Tavaszi Szekció kapui, a buszok eltűnnek, és csak akkor térnek vissza, amikor kezd sötétedni. A leendő Tábornokok ugyanolyan kék egyenruhát viselnek a rózsa szimbólummal, de nekik még nincsenek arany medáljaik. 

Kezd kifogyni az ételadagom és a víz is már majdnem mind elfogyott. Bízom benne, hogy a Tél Földjén is van Tizedik Napi Vásár, ahol lehet ennivalót venni. 

Találtam a teherautó rakterében szappanokat tartalmazó dobozokat is. Legtöbbjüknek virág illata van. Először fedezem fel azoknak a növényeknek a nevét, amelyeket évek óta rajzoltam az ágyam köré. Jázmin, százszorszép, liliom, pipacs. De van alma és barack illatú is. A kedvencem a liliom illata, s ahogy mosom vele a kezemet és az arcomat, Lili jut róla eszembe. 

Ő sokkal több volt számomra, mint egy munkásnő, „fémhulladék”, ahogy Louise nevezte őket. Lili a barátom volt. 

Az a tény, hogy most olyan távol érzem magam tőle, mintha a kapcsolatunk hirtelen véget ért volna, abból a dühből fakad, amelyet akkor éreztem, amikor láttam, és hallottam, hogy MahoneyTábornokkal beszél rólam. Elárulva, megbántva és megalázva éreztem magam, mintha Lili megfosztott volna a személyazonosságomtól, és a Tábornok piszkos kezébe tette volna. Azonban ahogy most elgondolkodom rajta, rájövök, hogy Lili alapvetően csak egy gép volt. Soha nem tudta igazán átérezni a hangulataimat, fogalma sem volt arról, hogy érzem magam. Visszagondolva az utolsó szavaira, rájövök, hogy valószínűleg nem azért mondta őket, hogy megvédjen, ahogy kezdetben hittem. Mahoney kiadott egy parancsot, és ő teljesítette. Amitől Lili különbözött a többiektől ennyi éven át, az csak az én értelmezésem volt a szavairól, a hozzáállásáról és a kimondatlanságáról. Neki köszönhetően sokkal elviselhetőbbé vált a Nyár Földjén való tartózkodásom. Ez volt a reményem öt éven át, ami lehetővé tette számomra, hogy ember maradjak az érzéketlen gépek között.    

Hevesen dörzsölve kezet mosok, majd a tükörbe nézek. Rögeszmévé vált számomra önmagam nézegetése. Nathalie vagyok, igen. Magam előtt látom, ahogy Lili Mahoneyhoz beszél, hangja a szokásosnál gépiesebben árulja el a szörnyetegnek a titkaimat.  

   Tudom, hogy az a Lili, aki a barátom volt, meghalt, miután elárulta azt, amit tudott rólam. Lehet, már eleve ezért is választotta ki őt Mahoney a Harmadik Napi Szobára, hogy aljas játéka közben kikérdezhesse, tudom-e, ki az, aki védelmez, s ha igen, hátha neki  is elmondtam. Biztosan észrevették, hogy milyen sokat vagyok vele, hiszen a kamerákon keresztül mindent megfigyelnek. Már napokkal ezelőtt is azt kereste, hogy ki lehet a Rendszer árulója. Szerencsére én sem tudom, így még véletlenül sem mondhattam el. 

Letérdelek a földre, kezembe rejtem az arcomat, és könnyekre fakadok, megállás nélkül sírok.