7. A Lázadók 

Nyirkos földön ülve térek magamhoz. Körülnézek, nem messze tőlem más alakokat látok. Állnak és beszélgetnek egymással. Munkásnőknek tűnnek. Félve felállok, menekülési útvonalat keresek, de egyikük felém indul. Olyan közel jön hozzám, hogy sikerül meglöknie, és én, amilyen gyönge vagyok, visszahuppanok a földre.  

– Ki vagy ? – kérdezi tőlem. 

Olyan ruhák vannak rajta, amilyeneket még soha egyik munkásnőn sem láttam. Barna nadrágot és sárgás felsőt visel, ami elég koszos. A többiek is ugyan úgy vannak öltözve. Ha jól számolom, tízen vannak. Annak, aki az előbb meglökött mély tekintete van, arca pedig megkeményedett, és olyan jégkék a szeme, mint Mahoney Tábornoké. Haja össze van kötve, néhány fekete tincs az arcába lóg. 

– Nathalie vagyok – mondom halvány hangon. 

A nő folyamatosan engem néz, és furcsa arckifejezése van. 

–  Nincs számod? – kérdezi tőlem fejét kissé balra billentve. 

– 0550 – válaszolok. Most olyan arckifejezéssel néz rám, mintha megértett volna valamit. Bólint. – Munkásnő vagyok, akár csak ti – folytatom, de erről nem vagyok teljesen meggyőződve.. 

 – Mint mi? – kérdezi tőlem gúnyos hangon, majd vad nevetésben tör ki. – Szerinted úgy nézünk ki, mint egy rakás fémhulladék? – néz rám, s miközben ezt mondja, a többiek közelebb jönnek, némelyik mosolyog, és kíváncsian tekintenek végig rajtam.  

Igaz, nem hasonlítanak azokhoz a munkásnőkhöz, akikkel dolgoztam, és akikkel egy szobában aludtam. Másképp néznek ki, és nem is tudom, hogyan definiáljam őket. Nem olyanok, mint Lili. Inkább olyanok, mint én vagyok! Érzem, hogy kicsit ellazulnak az idegeim, mintha végre biztonságban lennék. 

– A Tél Földjéről valók vagyunk, az Anyákhoz tartoztunk, de most már nevezhetsz bennünket Lázadóknak! – mondja a szemembe nézve. 

Egyikük elém áll, letérdel, szemünk egymagasságban van.  Hosszú szőke haja van, mely össze van fonva, és nem lehet sokkal idősebb nálam. Ez az első alkalom, hogy valaki máshoz hasonlítom a koromat. Soha eszembe sem jutott, hogy összehasonlítsam a munkásnőkkel, hiszen minden nap ugyanúgy néztek ki. A szőke Lázadó finoman hozzám ér, ide-oda mozgatja a fejemet, a karjaimat, le nem veszem róla a tekintetem.   

     – Nincs valami jó formában – mondja a társainak, és feláll. Hátat fordít nekem, a többiek pedig köré gyűlnek. 

 – Ennie kell, a ruhája átázott, ha megbetegszik, csak teherré válik – hallom a hangját. Mond még valamit, amit már nem hallok, mert ismét elájulok. 

 

Amikor magamhoz térek, egy tűz ad meleget és világosságot, melyet a Lázadók gyújtottak. Egy kistányér van mellettem egy darab kenyérrel, másik oldalamnál ugyanolyan barna nadrág és sárga ing, melyet ők is hordanak. Valamint egy csizma is. A jégkékszemű, fekete hajú Lázadó felém közeledik. 

– Hogy érzed magadat? – kérdezi. 

 Nem is tudom pontosan, mit válaszoljak neki. Zavarban vagyok, és hazugság lenne azt mondani, hogy jól vagyok. 

 – Még élek – mondom különösebb intonáció nélkül, és a hangom elnehezíti a torkom, de ő mosolyog rám. 

– Át kell öltöznöd, Nathalie! Vedd fel ezeket a ruhákat – mutat a mellettem lévő holmira. Ez az első alkalom, hogy valaki Nathalie-nek hív. Még Lili sem mondta soha, pedig többször is kértem tőle. – Nem tiszták, de melegek, és fontos, hogy ne legyél beteg, mert csak plusz teher lennél. 

Azt hiszem, megértettem. Tántorogva felállok, nekidőlök a falnak, és megpróbálom levenni a két napja hordott kabátot és a szakadt overált. Amikor levetkőzök, a Lázadók kíváncsian néznek rám, nem veszik le rólam a szemüket.  

– Ki tette ezt veled? – kérdezi a feketehajú Lázadó, és az oldalamra mutat, melyet kékes- lilás-barnás zúzódások borítanak.  

– MahoneyTábornok– válaszolom, de úgy tűnik, nem tudják, kiről beszélek, ezért hozzáteszem – Tavasz Földjéről.  

Bólogatnak.  

– És ott mi történt veled? – kérdezi egy másik Lázadó a  vádlimra mutatva, ahol több kisebb-nagyobb zöld folt éktelenkedik.  

– Nem tudom...  Azóta vannak rajtam, amióta a Nyár Földjén élek – válaszolok. 

Felveszem a ruhákat, és azonnal érzem azok melegét. Az érzés teljesen más, mint amikor a viola egyenruhát hordtam, vagy amikor a Harmadik Napi Szobába szükséges overált és kabátot vettem magamra. Leülök a földre, és lábamra húzom a csizmát. 

– Hol vagyunk? – kérdezem, miközben bekötöm a csizma fűzőit.  

      – A föld alatt – válaszol egy másik Lázadó. 

– Nem értek semmit – jönnek ki belőlem a szavak hangosan. 

A fekete hajú Lázadó a tűz mellett ül. Úgy sejtem, ő lehet a vezetőjük. Könyékig felgyűri az ingujját, majd kioldja kócos haját, és újra feltekeri kontyba. Ahogy felemeli a karját, hosszú sebhelyet látok az alkarján. Észreveszi a tekintetemet, és azt mondja: 

– Watson Tábornok jelölt meg vele.... Itt mindenkinek megvan a magáé. 

A lázadók vezetője tovább dolgozik a frizuráján, miközben egy másik mellém ül, és beszélni kezd. 

      – Anyák voltunk mindannyian. A Tél Földjéről jövünk, ott emberek élnek. De te, hogyan jöhetsz a Nyári Szekcióból, amikor ott csak gépek vannak? Mechanikus nők – mindezt olyan hangon mondja, mintha ez lenne a világ legkézenfekvőbb dolga. 

      – Gépek? – nézek rá furcsán, mert az az érzésem, hogy néhány részlet hiányzik a helyzet teljes megértéséhez. 

 – Igen, azok. Bár nagyon hasonlítanak, de akkor is mechanikus nők, nem igaziak – folytatja a szőke . – Csak a Téli Szekcióban élnek valódi nők. Te hogy kerültél a Munkásnők közé? 

– Tizenöt éves koromban kerültem oda, de nem tudom hogyan és miért.  

– Nem emlékszel semmire? – kérdezi a szőke copfos. Válaszként felhúzom a vállam, és nemet intek a fejemmel. 

– Biztosan átmosták az agyát – jegyzi meg valaki a Lázadók közül. 

 

   Ezer kérdés kavarog a fejemben. Hogy-hogy öt évig éltem és dolgoztam gépekkel, és észre sem vettem? Ez nem lehetséges! Vagy talán igen? Ez megmagyarázná a lázadás hiányát a Közösségben, és azt, hogy a munkásnők mindig tudják, mit kell csinálni, mindig mindent pontosan elvégeznek, soha sem tévednek. S ha valamit elrontanak, máris lecserélik őket. Arról nem is beszélve, hogy mennyire hasonlítanak egymásra!        

 – Gépek ? Mechanikus nők? – kérdezem újra, részint magamtól, részint a Lázadóktól. 

– Nagyon jól megépített gépekről van szó. Ahogy „odakint” nevezik őket, android umano... ha jól tudom... Mindent megtesznek, erre vannak beprogramozva.  

– Odakint? Mit értesz ez alatt? – nézek rá várva a választ. 

– A Kupolán kívül – válaszolja. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig elszakadtál az emberektől. Nem lehetett könnyű neked. De mi tudjuk ám, hogy ki vagy! Te vagy az elveszett gyerek! 

– A mi? – nézek rá, össze vagyok zavarodva ettől a sok információtól.  

Tudják, ki vagyok!?  Sok évet töltöttem azzal, hogy identitást teremtsek magamnak, és most néhány nő, ki tudja honnan jöttek, azt mondják, tudják, hogy ki vagyok, és amiben hittem, az nem létezik,  hogy gépekkel éltem öt éven át, és van „odakint”.  Ez kész őrület! 

– Igen, az elveszett, eltűnt gyerek! De ez most nem fontos – válaszolja. 

Felkel, és az a benyomásom, hogy éppen most fejezte be hivatalosan a beszédét. A többiek is felállnak. Ketten a barlang bejáratához igyekeznek, míg mások lefekszenek  a sarokba, és földszínű lepedővel takarják be magukat. Hamarosan a tűz is kialszik. 

      –  Késő van, aludni kell. Edd meg a kenyeret, holnap majd  megbeszéljük a többit  – mondja a Lázadók vezetője, és ő is a sarokba megy, hogy egy barna lepedő alá bújjon. 

 Megeszem a tányéromra tett kenyeret, aztán teljesen kiszáradt torokkal, a vállamon a fáradtság súlyával elalszom.  

 Azon az éjszakán a faházban lévő menza munkásairól álmodok. Újraélem a jelenetet, ahogy közelednek felém, keveredve a Gyárban dolgozó munkásnők képeivel, melyek úgy belém vannak vésődve, hogy soha de soha nem fogom elfelejteni őket.  

 

8. Az elveszett gyerek 

 

Hajnalban ébredek. A Lázadók vezére összeterel bennünket. Valamennyien köré ülünk. Rájövök, hogy a barlang egy meglehetősen keskeny hasadék, amit a fák és a bokrok elrejtenek. Kívülről beszűrődnek a fénycsíkok. A távolból madárcsicsergés hallatszik, mely összekeveredik a csordogáló patak hangjával. 

– Helen már ivott egy kis vizet  - mondja a Lázadók vezére. – Igyatok ti is, nem tudjuk, hogy lesz-e még holnap. 

Pár átlátszó üveget ad körbe, amelyekben valamilyen  folyadék van. Mindegyik Lázadó iszik. Amikor hozzám kerül  az egyik üveg, sokat iszom, oltja a szomjat. Szótlanul  bámulnak, miközben kiiszom az összes vizet. 

– Elnézést kérek - mondom, amikor rájövök, hogy már csak egy üveg maradt a többiekre. – Mi ez? 

– Egyszerű víz – válaszolja egyikük. – Miért? Mit ittál eddig, hogy ezt nem ismered?  

– Egy zöld színű, sűrű folyadékot, akár a többiek. A gépek – válaszolom enyhe mosollyal. 

      – Ez megmagyarázza azokat a zöld foltokat – szól egy másik. – Évekig azzal táplálkoztál, ami  a gépeknek van fenntartva. Szerencsés vagy, hogy megpróbálják egyenlővé tenni őket az emberekkel. Ugyanazokat a szükségleteket biztosítják nekik, még a táplálkozási igényeket is, ugyanazt a külsőt és azt a képességet, hogy kapcsolatba kerüljenek egymással, és beszélgetést kezdeményezzenek, de akkor is csak gépek. 

Helen beszél. Haja kék és kócos, mintha sosem fésülködött volna. 

 – Gépek, de emberként viselkednek. Még ha nem is tudom pontosan, mit csinál egy ember – mondom halkan. 

 – Amit te csinálsz, azt csinálja az ember – válaszolja a vezér. – Nathalie, te hihetelen vagy, te vagy az erő jelképe, egy nagy inspiráció. Túlélted a Nyári Szekciót, miközben ember maradtál. Tudjuk, hogy keresnek. A hangszórókon keresztül hallottuk az értesítést a 0550-es munkásnőről. Nem kell gépnek érezned magadat, mert számot kaptál. Minket is megjelöltek, pedig mi hús-vér emberek vagyunk, akár csak a Tábornokok a Tavasz Földjén. 

A Lázadók egyike felhúzza az inge ujját, és felém mutatja a fekete számokat a csuklója belső oldalán. 

 – Nathalie, sajnos nem jöhetsz velünk – folytatja a vezér. 

 – Hogy mondhatsz ilyet, Louise? – kérdezi egyik. 

 – Nem vihetjük magunkkal. Tudod jól, hogy minket is keresnek. Ő nincs biztonságban velünk, és mi sem vagyunk biztonságban vele – válaszol Louise. 

 – Követhet bennünket a küldetésünkben – szól megint valaki. 

 – El kell mennie, meg kell szöknie az Őszi Szekcióból, és biztosan nem akar visszamenni a Nyár Földjére. Sokkal nagyobb biztonságban lenne a Téli Szekcióban. Ott minden más, és neki joga van más emberi lényekkel lenni, hiszen ő is ember  – Louise komoly arckifejezéssel mondja mindezt. Látszik a többieken is, hogy igazat adnak neki, ezért lehajtják a fejüket. 

 – Mi a küldetésetek? – kérdezem és tekintetemet rájuk szegezem. – És mi van a Tél Földjén, meséljetek róla! Kérlek! 

 – Nathalie, a Téli Szekcióban minden más, mint ahol eddig éltél. Ott élnek az Anyák, akik felelősek a gyermekvállalásért, az utódlásért, amit mesterséges megtermékenyítéssel érnek el. A spermadonorok a Tábornokok. Ők arról is gondoskodnak, hogy az Anyák egyfajta tudatlanságban éljenek, csak olyan információkat adnak nekik, amelyre szerintük szükségük van. A Tábornokok a mechanikus nőket a Gyárban való munkára, és a saját szórakoztatásukra használják, de ahhoz, hogy tökéletes ökoszisztémát hozhassanak létre a Kupolában, a Tábornokoknak szaporodniuk kell. Ezért leginkább csak fiúgyermekekre van szükség, akik az elhunyt Tavaszi Tábornokok helyére lépnek.  A legtöbb Anya csak fiúgyermeket hozhat a világra, csupán csak néhányuknak van felhatalmazása, hogy lányt szüljenek, akikből majd idővel szintén Anya lesz, hiszen ők sem lesznek termékenyek örökké.  Nathalie, aki téged szült, nem volt felhatalmazva arra, hogy lányt hozzon a világra.  

Louise szünetet tart. Kéri, hogy ismét adják át neki az üveg vizet, majd nagy kortyokban iszik, és folytatja: 

 – A te anyádnak közel tizenöt évig sikerült elrejtenie téged. Aztán biztosan felfedezték a dolgot,  te pedig egyik napról a másikra eltűntél. Talán azzal, hogy hasonlítasz a munkásnőkre,  valamilyen módon a Nyár Földjére juttattak, s ezzel sikerült megmenteni az életedet. 

 Louise ismét megáll, majd Helenre néz, aki bólint, és folytatja. 

 – A Gyárban, a munkásnők feladata a munkások felépítéséhez szükséges darabok előállítása, és az elromlottak javítása. A munkások szintén gépek, amelyek gyakran meghibásodnak az általuk végzett nehéz munka miatt. Tehát most már tudod, hogy Négy Évszak Földjei közül kettőben élnek emberek, és kettőben gépek. A mi küldetésünk az, hogy bebizonyítsuk, ami itt történik a Kupola alatt, az természetellenes. Gyűjtjük a bizonyítékokat, mindent lefényképezünk a szekciókban, remélve, hogy sikerül majd behatolnunk a Tavasz Földjére, ahol magunkhoz ragadjuk a médiát, hogy eljuttassuk a fotókat és az üzeneteinket  a Kupolán túlra. 

 

 Forogni kezd a fejem. Soha nem gondoltam volna, hogy a dolgok ilyenek lehetnek. Tehát létezik élet a Kupolán kívül? Lehetséges kijutni oda? Feltétlenül a Lázadókkal kell mennem, nem érdekel, hová is mennek. Boldog vagyok, hogy végre vannak társaim, és van remény, hogy megszökhetek innen.  

Hirtelen eszembe jut egy kérdés, és hangosan ki is mondom. 

– Mi történik azokkal a kisbabákkal, akiket olyan anya szül, aki nincs felhatalmazva, hogy lánya szülessen? 

 A Lázadók egy pillanatra elhallgatnak. Úgy tűnik, mindegyikük szívében feltéptem egy fájó sebet. Egy lány, aki eddig még nem beszélt, motyog valamit, amit nem értek, majd hangosan megismétli: 

 – A Nyár Földjén lévő kajszibarackos ligetbe temetik őket.  

 Csend borul a barlangba. 

 

Érzem a szívem eszeveszett dobogását, és sokáig visszatartom a lélegzetem. 

 – Anyád megmentett, és valaki biztosan segített neki. Egyedül nem tudta volna véghezvinni, csakis egy Tábornok segítségével. Nyilvánvalóan ezt a többi Tábornok is tudja, legalábbis a magasabb rangúak között.  Valaki elárulta őket, és szeretnék kideríteni, hogy ki az – mondja Helen.  

– Ezért nem hívtak soha a Harmadik Napi Szobába, mint a többieket... Csak a gyárban végeztem a munkát, soha nem mentem egyetlen Tábornokhoz sem szórakoztatni azt – állapítom meg nagy bölcsen. 

– Igen, mert a védelmeződ biztosan megakadályozta. Tudja a nyilvántartási számodat, és mindig valaki más lett kijelölve – magyarázza  Helen. 

– Ezért kell a Téli Szekcióba menned,  Nathalie. Talán ott majd megtudod, hogy ki az, aki ebben az öt évben védett téged.  Valahol van egy szövetségesünk, ki kell deríteni, hogy ki az. Szükségünk lehet a segítségére!   Hogy ki ez a valaki, a Nyár Földjén,  a mechanikus nőktől soha sem fogod megtudni – mondta Louise miközben mélyen a szemembe nézett.