Pötyi csésze és Gonosz Farkas  

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu, ahol az egyik ház konyhájában élt egy kicsi csésze, melyet piros pettyek díszítettek, ezért elnevezték Pötyinek.  Minden reggel vidáman ébredt, és üdvözölte barátait: a kiskanalakat, a tányérokat, a habverőt,  a kenyértartót, a teásdobozt, és valamennyi konyhai  eszközt. 
   – Pötyi, ma mit csinálsz?  -  kérdezte egy kiskanál.

 -  Ma elmegyek a Smaragd-erdőbe, úgy tudom, ott él egy gonosz farkas, és szeretném megtudni, valóban olyan rossz-e, mint mondják. 
Pötyi útnak indult,  és vigan ugrándozott a fák között, és alig várta, hogy összetalálkozzon a híres farkassal.

    – Mi járatban vagy itt, kis Pötyi? –kérdezte a bagoly az egyik fa ágáról. 

– Találkozni szeretnék  Gonosz Farkassal – magyarázta a kis csésze. – Meg akarom tudni, hogy valóban  olyan elvetemült-e, mint a róla szóló hírek.

A bagoly elmosolyodott, és azt mondta:

-  Légy óvatos, és hallgass a szívedre.

Pötyi folytatta útját, és hamarosan a holdfényben meglátott egy nagy szürke alakot. Ez volt a farkas, akit a mende-monda szerint Gonosz Farkasnak neveztek el.

     – Ki vagy te, kis csésze? – üvöltötte a farkas ijesztően.

    – Pötyi vagyok – válaszolta a kis csésze, és igyekezett nem remegni.  – Azért jöttem, hogy megismerjelek, és megtudjam, miért mondják rólad, hogy rossz vagy. 

A farkas meglepődött, majd elnevette magát.

    – Tudod, soha sem bántottam senkit, és nem is akarok. Mély a hangom, és elég ijesztő a külsőm, emiatt aki meglát vagy meghall, máris elmenekül. 

• - Lehetnénk barátok - ajánlotta a csésze.  

Az ordas meglepődött ezen a kedves ajánlaton, de végül  bólintott. 

• - Nekem még soha sem volt batátom, pedig régóta szerettem volna  –mondta zavart mosollyal. 

Így Pötyi és Gonosz Farkas leültek egy fa tövébe, és jót beszélgettek egymással.  A kis csésze megértette, hogy a látszat néha csal, nem szabad mások véleményére sem hallgatni.   

    – Mennem kell – mondta a farkasnak másnap reggel kissé szomorúan – De hamarosan visszajövök.
A farkas bólintott, 

  – Várni foglak, barátnőm – válaszolta és sokáig nézett utána. 

Pötyi visszatért a konyhába, ahol lakott, és mindenkinek elmesélte az erdei kalandják. Attól a naptól kezdve Pötyi és Gonosz Farkas barátok maradtak, gyakran találkoztak egymással, és történetük elterjedt nem csak a faluban, de az egész környéken is. Azóta nem híreszteltek kitalált, ijesztő történeteket a farkasról, sőt, meghívták a falunapra is. Hogy aztán a farkas elment-e, azt nem tudom, de majd legközelebb ha arrafelé járok, megkérdezem.

 

Orsolya és Boni, a két elefánt (mese)

– Anya, elbújok megint – kiáltotta vidáman Boni, a kiselefánt, és futásnak eredt.

– Várj, te kis gazfickó, nem kergethetlek mindig, tudod, hogy már nem vagyok fiatal – korholta az anyja, Orsolya.

– De én imádok bújócskázni. Találj meg, ha tudsz! – zárta le a témát Boni, és már ment is keresni egy megfelelő fát vagy egy nagy bokrot, hogy elrejtőzzön.

Az anyaelefánt örült neki, hogy a gyermeke mindig ilyen vidám és gondtalan, de ő már nem bírt egész nap játszadozni vele, gyakran fáradtnak érezte magát, és szívesen pihent egy nagy fa árnyékában.  Ennek ellenére mindig szemmel tartotta, mert tudta, hogy sok veszély leselkedhet rá az erdőben. Különösen félt azoktól, akik az elefántagyar miatt vadásztak rájuk.  Azt nem is sejtette, hogy két férfi egészen más okból figyelte őket.

Körülbelül két órával korábban egy utazó cirkusz érkezett a közeli városkába, és egy nagy cirkuszi sátrat állítottak fel, ahol majd az előadásaikat tartani fogják. A cirkuszigazgató, a szigorú  Ponti úr volt.  Ősz haja a vállát verdeste, hosszú bajszát mindig felfelé pödörte, és vastag szivar lógott a szájában mindig. Soha sem volt egy kedves szava senkihez sem, folyton kiabált és  parancsolgatott.  Egyre azon járt az esze,  hogy minél több pénzt keressen, és kitalálta, hogy  egy elefántos műsorszámmal megújíthatná és kibővíthetné az előadást, ami biztosan több  nézőt becsalogatna a cirkuszi sátorba.

– Hozzatok nekem egy nagy, egészséges elefántot – utasította a cirkusz két mindenesét, Robit és Tobit.– Van rá egy hetetek, hogy megszerezzétek, különben mehettek új mukát és szállást keresni magatoknak.

Igen ám, de pénzt nem adott rá, hogy vegyenek elefántot, mert úgy tudta, hogy a közeli erdőben mezőkön elfántok is élnek, s ha Robi és Tobi elég ügyesek, tudnak belőlük fogni egyet. Így a két férfi elment az erdőbe, és meglátták a kis Bonit egy nagy bokor aljában megbújni. Gyorsan elkapták, rádobták a ngy hálót, amiből nem tudott kimenekülni, és felrakták egy teherautóra. Boni kétségbeesetten hívta az anyját, aki a hang irányába futott.  Amikor meglátta őt a teherautó platóján, ő is felmászott, és csatlakozott hozzá, nem is sejtve, hogy a teherautó elindul és hová viszik őket.

Amikor megérkeztek  a cirkuszba, a főnökük nagyon elégedett volt, azonnal parancsba adta, tanítsák meg Orsolyát lufikkal és labdákkal zsonglőrködni.

– Én nem vagyok zsonglőr, én elefánt vagyok – tiltkozott Orsolya, de Ponti úr megfenyegette, ha nem engedelmeskedik, elválasztják a kicsinyétől.

Mit volt mit tenni, Boni kedvéért  teljes erejéből elkezdett edzeni. Azonban nem tudta megtanulni a gyakorlatokat, ezért minden nap újabb és újabb fenyegetéseket, és ostorveréseket kapott. A cirkuszi gyerekek próbálták elérni, hogy Boni ne érezze magát egyedül az anyja  edzései alatt, és sokat játszottak vele. Különösen Iván kedvelte meg a kis elefántot,  és minden nap alig várta, hogy hazaérjen az iskolából és játszhasson vele, mert neki nem voltak igazi barátai, hiszen mindig ott járt iskolába, ahol éppen a cirkuszi előadásokat tartották, más-más városban. Lili és Dani azonban délelőttönként is vele lehetett, ők még nem jártak iskolába.

Egyik éjjel válatlan dolog történt. Füst kezdett szállni  Ponti igazgató lakókocsijából, és hamarosan tűz ütött ki. Orsolya gondolkodás nélkül odaszaladt a nagy vizeshordókhoz, megkezdi el az oltást, mire a többiek is megérkeztek, már nem csak a cirkuszigazgató lakókocsija égett volna le, hanem még a nagysátor is. Annak ellenére is hősiesen viselkedett, hogy megégett az ormánya.

Ponti úr megértette, hogy Orsolya bátorsága mentette meg. Látva, mit tett érte és a cirkuszért, mélységesen elszégyellte magát, hiszen ő nagyon csúnyán bánt az elefánttal az előző napokban. 

Szerencsére Orsolya ormánya gyorsan rendbejött, mindenki hálás volt, és szívből gratuláltak neki. Ponti úr úgy döntött, hogy elengedi a két elefántot, térjenek vissza az erdőbe. Attól a naptól kezdve ő is megváltozott. Türelmesebb lett a munkatársaival, és kedvesen bánt az állatokkal, sőt, már csak vacsora után szivarozott.

 

Az elveszett kék cipő (mese)

 

Egy takaros kis városkában élt a kalandvágyáról jól ismert detektív, Klara, és kutyája, Pippó, aki elkísérte és segítette őt a nyomozásai során. Együtt oldották meg a környék rejtélyeit, és találták meg az elveszett, ellopott tárgyakat.

Egy nap, amikor a Kennedy parkban sétáltak,  meglátták Lukát a kacsaúsztató mellett szomorkodni, sőt, igazán aggódónak látszott.

– Szia, Luka, miért vagy ilyen lehangolt? – kérdezte Klara.

–  Eltűnt a cipőm párja, nézd, csak a ballábas van itt –  emelt fel egy fél pár kék cipőt Luka. – Kerestem már mindenütt a parkban, de nem találtam meg. Hogy menjek így haza?

– Ne aggódj, segítünk  neked megkeresni!  Amikor levetted a lábadról, hová tetted le a cipőket?

–  Itt hagytam, ennél az eukaliptuszfánál, mivel itt mentünk be a fiúkkal a kis tóba, segítettünk a teknősöket átcsoportosítani, mert késő délután mossák a medencét – felelte Luka. – Amikor végeztünk, és visszajöttem ide,már csak egyik cipőt találtam.

Pippó szaglászni kezdett a fa körül, Klara pedig hosszasan fürkészte a fa körüli füvet. Néhány percnyi keresgélés után észrevett valamit.

– Nézd, Pippó, lábnyomok, és arra az ösvényre vezetnek, amelyen el lehet jutni a Pinétába, ahol sok a fa és a bokor. 

Pippó szimatolt, Klara pedig követte. A nagy meleg ellenére a Pinétában friss volt a levegő, madarak csicseregtek a fákon, és az egyik bokor alatt megláttak egy nyulat, aki egy menyéttel és egy nagytestű madárral beszélgetett. Amint meglátták az érkezőket, megszeppentek, már-már futásnak eredtek.

     – Szép napot, kedves állatok! Ne féljetek tőlünk, csak szeretném megkérdezni, láttatok-e egy kék cipőt, mert Luka nagyon szomorú nélküle.

– Kék cipőt nem láttunk – felelte a nyúl –, viszont pár gyerek a folyóban ugrál, kérdezzétek meg őket.

Klara megköszönte a tanácsot, és a folyóhoz indultak. Valóban volt ott három gyerek, akik a vízben szórakozva ugráltak.

–  Nem láttatok egy kék cipőt errefele? – kérdezte Klara a gyerekeket.

–  De igen, láttunk,  kicsivel ezelőtt lefelé vitte a víz, talán fennakadt valami ágon, köveken, ha siettek, még utolérhetitek – felelte egyikük.

Klara megköszönte, és Pippóval együtt beugrottak a vízbe, úgy követték a folyót, és minden kő mögé, ág közé benéztek, hátha elakadt valahol az a jobblábas kék cipő.

– Nézd, Pippó, ott van! – örvendezett Klara, mert észrevette a keresett lábbelit beszorulva a kövek közé. Pippó odaúszott, s egykettőre megszerezték a cipőt, s boldogan indultak vissza Lukához.

– Ez nem az én cipőm – mondta Luka azonnal.

– De kék – kiáltotta Klara.

    – Akkor se az enyém , nézd, az enyémen  négysoros a cipőfűző,  és az oldalán van egy fekete csillag gumiból. Ennek csak három soros a befűzője és nincs rajta csillag.

       – Igaz… –  sóhajtott Klara szomorúan. – Akkor ez kié lehet? Ezt is biztosan keresi valaki.

      Ekkor Pippó ugatni és ugrálni kezdett. Klara megfordult, és egy kis majom ült a közeli fa ágán, és a kezében tartott egy kék cipőt. Klara odament a fához, és megpróbált beszélni a majommal.

      – Milyen szép cipő van  a kezedben! Pont ilyen cipője van Lukának is, de sajnos csak a ballábas, mert a másikat elvesztette.  Látom, te ügyesebb voltál mint én, és előbb megtaláltad. Visszaadnád Lukának? Tudod, nagyon szomorú, mert enélkül nem tudja használni a másikat sem.

      A majom egy darabig gondolkodott, ide-oda forgatta a kék cipőt, majd azt mondta:

      – Visszaadhatom, amúgy sem tudnám használni,  nekem  nincs ilyen nagy lábam, csak nagyon megtetszett a színe. De kérek érte valamit.

    – Ó, persze, mit szeretnél, csokoládét, banánt?

     – Egyiket sem. Egy mesét szeretnék. Ha mesélsz nekem, megkapod a cipőt.

     Klara meglepődött, de belement az üzletbe. Leültek a fa alá, Klara,Pippó, Luka és a majom. A történet egy nyomozóról meg a kutyájáról szólt, akik egy barlangban megtalálták a kalózók kincsét, amit már százötven éve sokan szerettek volna magukénak tudni.

     A kis majomnak nagyon tetszett a mese, és mosolyogva  Luka kezébe tette a cipőt.aki azonnal fel is húzta. Elővett a hátizsákjából egy szép banánt, és a kis majomnak ajándékozta, aki azonnal meg is ette. 

    Így ért véget Klara és Pippó cipőkereső nyomozása. Itt a vége, fuss el véle.