Pötyi csésze és Gonosz Farkas  

 

Egyszer volt, hol nem volt, egy kis faluban, amely elrejtőzött zöld dombok és illatos virágok között, élt egy kicsi csésze, melyet piros pettyek díszítettek, ezért elnevezték Pötyinek.  Minden reggel, amikor a nap kibújt a felhők közül,  vidám csilingeléssel ébredt, és üdvözölte barátait: a kiskanalakat, a tányérokat, a habverőt,  a kenyértartót, a teásdobozt, és valamennyi konyhai  eszközt. 
      – Pötyi, a mai nap tökéletes napnak tűnik egy kalandhoz – mondta az ezüst kiskanál csillogással a szemében.  

Pötyi, aki mindig készen állt egy új kalandra, így válaszolt:  

     – Ó igen, ma szeretném felfedezni a Smaragd-erdőt! Hallottam, hogy ott él Gonosz Farkas, de én nem félek tőle. Ki akarom deríteni, valóban olyan rossz-e, mint mondják. 
 
Így hát könnyed csilingeléssel Pötyi útnak indult, vidáman ugrándozva az erdő felé. A fák levelei a szél ritmusára táncoltak, rég elfeledett titkokat és régi idők történeteit suttogva. Pötyi bátor és elszánt volt, alig várta, hogy találkozzon a híres farkassal. Ahogy haladt a magas törzsek és a titokzatos árnyékok között,  egy régi barátja, Bagoly Úr  egy "Cucu!" köszönéssel üdvözölte. 

    – Mi járatban vagy itt, kis Pötyi? –kérdezte a bagoly bölcs szemekkel.  

– Találkozni szeretnék  Gonosz Farkassal – magyarázta a kis csésze. – Meg akarom tudni, hogy valóban  olyan elvetemült-e, ahogy mondják. 

Bagoly Úr mosolygott, szemeiben vidám csillogással.  

     – Vigyázz, Pötyi. Nem minden az, aminek látszik. Hallgass a szívedre, és figyelj a jelekre. 

 Ezzel a tanáccsal Pötyi folytatta útját. Hamarosan, egy holdfényben fürdő tisztáson, meglátott egy nagy szürke alakot. Ez volt Gonosz Farkas! Bundája ezüstként csillogott a hold fényében, szemei pedig két fényes lámpásként ragyogtak az éjben.  

     – Ki vagy te, kis csésze? – üvöltötte a farkas mély hangon, még a falevelek is megremegtek az  ágakon félelmükben. 

    – Pötyi vagyok – válaszolta a kis csésze határozott hangon, és próbált bátornak látszani. – Szeretném kideríteni, miért mondják mindenki, hogy rossz vagy. 

A farkas meglepetten nézett rá, majd nevetésben tört ki, amely betöltötte a levegőt. 

    – Ó, kicsi csésze, csak félreértenek. Soha nem akartam senkinek ártani. Csak az van, hogy a hangom mély, és a kinézetem ijesztő. Amint meglátnak, vagy meghallják a hangomat, máris elmenekülnek. 

Pötyi figyelmesen hallgatott, és úgy döagntött, hogy a szívére hallgat, ahogy Bagoly Úr mondta neki.  

• Talán barátok lehetünk – javasolta a kis csésze remélve, hogy a farkas elfogadja.  

Az ordas meglepődött ezen a kedves ajánlaton, de végül lassan bólintott. 

• Régóta szeretnék egy barátot –mondta zavart mosollyal. 

Így Pötyi és Gonosz Farkas a nap hátralévő részét beszélgetéssel, történetek mesélésével és nevetéssel töltötték. Pötyi rájött, hogy a farkas szereti a virágokat, és hogy tud játszani egy gyönyörű dallamot, amikor a Holdra vonít. Megértette, hogy gyakran a látszat csal, és hogy fontos igazán megismerni valakit, mielőtt megítélnénk. 

Amikor a nap elkezdte rózsaszínre és narancssárgára festeni az eget, Pötyi rájött, hogy ideje hazatérni.  

    – Mennem kell – mondta a farkasnak, kissé szomorúan, hogy el kell hagynia őt. – De hamarosan visszatérek, hogy meglátogassalak. 
A farkas bólintott, boldog fény csillogott a szemében.  

  – Várni foglak, barátnőm – válaszolta kedves hangon, és sokáig nézett utána. 

Pötyi visszatért a konyhába, ahol lakott, szíve tele  örömmel és egy új barátsággal. A faluban mindenkinek elmesélte kalandját a kanálkák és csészék társaságában, kiemelve, mennyire fontos, hogy soha ne ítéljünk a külső alapján. Attól a naptól kezdve Pötyi és Gonosz Farkas barátok maradtak, és történetük a barátság és megértés szimbólumává vált az egész faluban.