A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. november 15., vasárnap

 



A könyv utolsó mondata

 

       Kedd reggel volt, az ég tiszta és enyhe szél fújt, ami megmozgatta a leveleket. Arnold kinézett az ablakon, elképzelte, milyen jó lenne kimenni sétálni, ahelyett, hogy javítgatja a buta tanulók még butább dolgozatait. Gyűlölte azt a darabokra hulló épületet és azt a komor szobát, amelyben kénytelen volt a munkaidejét eltölteni.  Szerencsére az utolsó tanórája volt aznap!  Miközben kissé idegesen olvasta a fogalmazásokat, időnként aggódva meredt a faliórára, várva a csengő hangját, mely   szentesítette volna annak a kínzásnak a végét. Abban a pillanatban egy bizonyos Sabrina dolgozatát olvasta, aki olyan nagyképű szókinccsel írta meg a feladatot, hogy az elviselhetetlen fejfájást okozott számára.  Végre meghallotta a csengő hangját. Gyorsan felvette a kabátját, betette a füzeteket a táskájába, és a diákokéhoz hasonló lelkesedéssel kirohant a teremből és az épületből is.  

        Az iskolával szemben egy sugárút húzódott, amelyet nagy fák szegélyeztek, őszi színekben pompázó leveleik kecsesen hullottak a földre. Némelyik a hajnali párától odatapadt a járdára, s az óvatlan sietők megcsúsztak rajta.  A fák alatt zöldre festett fapadok álltak, melyeket már kikezdett az idő, a háttámlájukban több helyen szíveket véstek a szerelmesek, benne neveik kezdőbetűivel. Két tíz év körüli gyerek ült az egyik padon. Pont azon, amelyikre Arnold is szeretett volna leülni. Az a pad volt a kedvence. A fiú valószínűleg vicceket mesélt a lánynak, aki rakoncátlanul nevetett, s a történet végén ő is kacajra fakadt. Olyan hangos lármát keltettek, hogy körülöttük az összes madár elrepült.  

      Arnold pár percig haragosan szemlélte a jelenetet, és a gyerekkora jutott eszébe.  Milyen különleges pillanatokat élt át azon a padon ülve! Általában a nagymamája vitte ki a parkba játszani, vagy leültek egy padra és figyelték a járókelőket.  Bár a nagymamája nem mondott semmit róla, de ő tudta, hogy ilyenkor odahaza paprikás a hangulat, a szülei veszekednek egymással. Gyakran az egész délutánt ott töltötték, színes leveleket gyűjtöttek, és csak akkor mentek haza, amikor már kezdett sötétedni, s a nagyi remélte, hogy már elcsitultak a haragos kedélyek.    Egyik ilyen nap, amikor hazaértek, nem találta az apját, aki még késő este sem került elő, de még abban a helyzetben sem magyarázta el neki senki, hogy miért ment el anélkül, hogy elköszönt volna.  Próbálta megkérdezni az anyját, de az annyira szomorú volt, hogy nem tudott neki válaszolni, csak sírt. Haragudott az apjára, amiért így ment el, s az anyjára is, mert kétségek között hagyta őt. 

      Néhány hónapra rá a nagymamája meghalt, ketten maradt az anyjával.   Amikor már tinédzser lett, és nem járt iskolába, egy pizzériába ment dolgozni, hogy kiegészítse édesanyja szegényes fizetését, és magának is tedd belőle kicsit félre. Anyja időközben egyre inkább magába zárkózott, s már alig beszélt valakivel. Vele is csak a legszükségesebb dolgokat. 

       Arnold lelkében egyre inkább gyűlt a harag, időnként szeretet volna törni –zúzni, végül tizenhét éves volt, amikor fogta magát és elment otthonról.  Mint az apja, szó nélkül. Egy távoli nagyvárosban kötött ki, hogy új életet kezdjen.  Sokat dolgozott, esti gimnáziumba járt.  Akkoriban ismerte meg Évát, a legszebb nőt, akibe őrülten beleszeretett.  Csak nagy sokára merte megszólítani, mert félénk volt, s akkor is csak pár pohár bor után volt bátorsága a közelébe menni és szóba elegyedni vele, amint az ott ült a bárpultnál, egy hosszúlábú széken, és keresztbe tette lábait. Félénksége ellenére egy évvel később összeházasodtak egy kis templomban a semmi közepén, és egy közeli kétszobás lakásban nagy boldogságban telepedtek le, pedig tudták, hogy nehezen fogják fizetni a bérleti díjat, hiszen Arnold nemrégiben kezdett el levelezőn egyetemre járni, mert tanár akart lenni.  Éva egy ügyvédi irodában dolgozott, gépelt és kávét főzött kevéske fizetésért.   Amikor a postaláda kezdett tele lenni   számlákkal, rájöttek, hogy két szerető szív és egy albérlet már nem elég a boldogságukhoz, elkezdődtek az első viták, amelyek egyre hevesebbek lettek, és a kapcsolatuk hamarosan a végállomáshoz érkezett. Miután Évát félreérthetetlen helyzetben találta egy másik férfival, a nő elköltözött, soha többé nem találkoztak. Éva még a válást is egy ügyvéden keresztül intézte.  

       Arnold a válás után visszatért a szülővárosába, ahol tizenhét éves kora óta nem járt.  Ekkor tudta meg, hogy az anyja pár évre rá, hogy ő elment, fejbe lőtte magát.  Senki sem tudta, hogy Arnold hol van, a házban sem találtak semmit, ami utalhatott volna rá, hogy értesítsék.  A házat lezárták, és a kulcsot az egyik távoli rokonánál hagyták remélve, hogy Arnold előbb –utóbb visszatér.  

       Aznap rendkívül bűnösnek érezte magát, és elképzelte anyja holttestét, akit ki tudja, hány nappal később találtak meg, amint a földön fekszik, és a tarkójában lévő lyukon rovarok keringenek.  Talán már a teste is oszlásnak indult, és a förtelmes szag forrását keresve jutottak el a szomszédok a házukba.  Attól a naptól kezdve évek múltán is minden éjjel arról a jelenetről álmodott.  Negyven évesen kezdte megutálni a munkáját, és az egész, nem kielégítő életét. Haragudott mindenre és mindenkire. 

       Miután a kedvenc padjára nem tudott leülni, tovább haladt, s mintha csak vonzotta volna valami egy addig ismeretlen kis utcába, ahol egy könyvesbolt előtt találta magát. Az ajtaja zárva volt, de az ajtófélfára egy csengőt szereltek, s miután megnyomta, az ajtó kinyílt. Amint belépett az üzletbe, orrlyukait betöltötte az időtől megsárgult szokásos papírszag. A boltocska hátsó részében   a könyvekkel teli és vastag porréteggel borított polcok hosszú sora után meglátta a könyvesbolt tulajdonosát, aki egy nagy faasztalon ült, és a lábát lóbálva olvasott egy könyvet.  Sörteszerű, borzas szakállát zavartan vakargatta, időnként kihúzott egy szálat a viseltes pulóveréből, aztán ismét a könyvbe merült.  Arnold végig nézte a polcokat, kiválasztott egy könyvet, fizetett és távozott. Ettől kezdve szinte minden héten eljött a boltba, és mindig talált egy tökéletesnek tűnő olvasmányt anélkül, hogy a tulajdonoson kívül bárkivel kellene beszélgetnie. 

      –    Jó reggelt!   – mondta a könyvesboltos a következő alkalommal, amikor ott járt, anélkül, hogy felnézett volna.  –  Milyen könyvet keres ezen a héten?   

     –   Nincs elképzelésem, de olyas valamit, aminek segítségével elmenekülök a valóság elől. Ahogyan minden könyv teszi. 

     – A jól megírtak!  – vágott vissza a másik férfi.  –   Csak azok, amelyeket jól megírtak – tette hozzá megerősítésképpen, és elvigyorodott.  

      E rövid eszmecserét követően mindketten csendben maradtak, Arnold pedig az első polcsor felé sétált, szemével elemezte a könyvek gerincét. Kihúzta azokat, amiknek nem tudta a címét, és gyorsan végig pörgette az oldalakat az utolsóig. Az utolsó mondat!  Ez volt a kedvenc módszere az olvasnivaló kiválasztására, s ha ez a mondat unalmasnak és értelmetlennek tűnt, gyorsan visszatette a könyvet a helyére. Ha viszont kíváncsiságot ébresztett benne, letette azt a kisasztalra, és sétált tovább a polcok között.  Aznap a zsákmánya elég csekély volt, amíg el nem ért egy poros sarokba, ahová általában soha nem ment, de azon a napon keresett valamit, ami megragadja.  Gyorsan az alsó polcra pillantva egy nagyobb, zöld bársonyborítós kötetre lett figyelmes, szerző és cím nélkül. Azonnal megdobbant a szíve, mint amikor Évával találkozott. Hirtelen a világ legszerencsésebb emberének érezte magát, és mohón a kezébe vette.  Nem kellett az utolsó mondatot nézni, anélkül is tudta, hogy megtalálta, amit keresett. A többi könyvet zavartan visszatette a helyére, és odament a tulajdonoshoz. 

      – Elnézést… mennyibe kerül ez a könyv?   –     A könyvesbolt tulajdonosa a kezébe vette, párszor megforgatta, mintha keresné rajta az árat. 

       –   12 dollár 90 cent –   válaszolta. 

Arnold mialatt fizetett, arra gondolt, hogy általában a boltos megjegyzéseket tett minden egyes alkalommal a könyvhöz, amit választott, és ajánlatokat tett hasonló témájú könyvekre, de ezúttal fura módon hallgatott. Jobb is, mondta magában, és a lehető legyorsabban kisétált a boltból drága kincsként szorongatva a megvásárolt könyvet. Amikor kiment az utcára, az volt a furcsa benyomása, hogy az összes járókelő őt nézi, fürgén sétált hazafelé olyan utcákat érintve, ahol kevés a forgalom és alig járnak az emberek, mintha attól félt volna, hogy valaki ellopja a kincset, amit talált. 

Mielőtt kinyitotta volna a bejárati ajtót, néhányszor körülnézett, nem követte-e valaki, és átlépve a ház küszöbét, lelkesen levette a kabátját és azonnal belevetette magát a régi kék fotelba a nappaliban.  A ház nagyon szerény volt, de ez a fotel és a mellette lévő állólámpa a kedvenc helye volt. 

Kinyitotta a kötetet, kezeit a puha bársonyborító alá tette, teljesen az olvasásra koncentrált.  Szemei ​​gyorsan pörögni kezdtek a sorok között, és egy idő után égni kezdtek, mint a forró szén, és mégsem tudta abbahagyni.  Úgy tűnt, annak a könyvnek a szavait bevésték az agyába, hosszú barázdákat alkotva, hogy soha többé el ne felejtse el őket. A lapokkal érintkező ujjak lefagytak, és ugyanolyan sárgás színűvé kezdtek válni, mint a papír, és ha lapozott is, mindig minden ugyanabban a helyzetben maradt. Lassan elhalványult az ablakon beszűrődő fény, és kénytelen volt felkapcsolni a nagy lámpát, hogy olvasni tudjon. A Hold fényét a hajnal színei és a madárcsicsergés váltotta fel, de Arnold csak olvasott. Nem tudta levenni a szemeit azokról az oldalakról.   

Három napon át senki sem látta. Nem ment dolgozni sem, aminek a diákok csak örülni tudtak, s a kollégái pedig észre sem vették a távollétét, így még a telefon csörgése sem vonta el a figyelmét az olvasástól. 

A harmadik nap késő estéjén elérte az utolsó oldalt, ekkor becsukta a könyvet.  Felállt, hogy kinyújtózza magát, csillapítsa lábának bizsergését. A levegő frissen nyírt pázsit szagával volt tele. Fogta a könyvet és kiment a bejárati ajtón, a hűvös szél megcsapta az arcát és fázósan húzta össze a kabátját, miközben a padokkal teli sugárút felé indult. Megkondultak a harangok, s megszámolta annak ütéseit. Éjfélre járt az idő, néhány dülöngélő részegen kívül senkit sem látott. Végre elérte a padot, a kedvenc padját, ahol oly sokat üldögélt már életében.  Leült és egyenesen előre nézett.  Zsebébe tette a kezét és érezte a fém hidegét. Vészhelyzet esetére mindig magával vitte a pisztolyt.   A sugárút lámpáinak fényében kinyitotta a könyvet, átlapozta az összes oldalt, mígnem elérte az utolsó oldalt.  Az utolsó oldalt és az utolsó mondatot, melyet hangosan felolvasott:  

      –  Mostantól, anya, mindig együtt leszünk.  

 

     Kora reggel egy borzas szakállú férfi járt arra, s látta Arnold élettelen testét a padra roskadni, de nem törődött vele, csak magához vette a zöld könyvet, és a könyvesboltjába sietett.  Várt pár órát, mialatt kárörvendően mosolyogva, megszállottan vakargatta a szakállát, majd nyitás előtt visszatette a könyvet ugyanoda, a poros sarok alsó polcára,  várva a köve