Esernyő nélkül

Az idős asszony az ablaknál ült. A félig elhúzott  függönyön át nézte  az esőben siető embereket. Figyelte az esernyő alatti arcukat, ahogy elhaladtak előtte. Többnyire feszültek, bosszúsak voltak, átkozták a parkoló autókat, melyek a járdára felállva elállták az utat.

Visszagondolt több mint fél évszázaddal előbbre,  ugyanarra az utcára, ugyanarra a házra, amelyben most is élt. A szüleitől örökölte. A pénzből, amit szintén ráhagytak, vett egy robogót, mely szabadságérzetet adott neki. Szerette a szélben lobogó haját, az irigy pillantásokat az autókból, amelyek mellett elsuhant a tengerparta menet. A tenger… Ó, mennyire imádtam a tengert! Azt a végtelen kékséget, a friss levegőt.  Ott ismerkedett meg Giorgióval is, aki hevesen udvarolt neki. Nem ő volt az egyetlen hódolója, tudta, hogy gyönyörű, látta az emberek szemében, ahogy ránéztek. Giorgio nem volt kimondottan jóképű, de mindig megnevettette, így őt választotta. Összeházasodtak a városházán. Templomi esküvő nélkül, ami akkoriban ritkaságnak számított. Boldogok és elégedettek voltak, ami azonban nem tartott sokáig. Amikor egy év múlva Tomasso megszületett, Giorgio lelépett,  azt mondta, nem érzi magát készen az apaszerepre. Ó, Tomasso, Tomasso… Könnyes lett a szeme. A fia csak tizenkét éves volt, amikor agyhártyagyulladásban meghalt. Letörölte a könnyeit, és ismét a járókelőket nézte. Az eső még mindig esett. Kitartóan, függőlegesen. Szélcsend volt.

Észrevett egy lányt az utca túloldalán, aki esernyő nélkül állt a zebránál. Hogy-hogy nincs nála esernyő ebben a zord időben? Tán otthon felejtette, vagy egyszerűen olyan, mint ő, útálja az ernyőket. Ismerős volt a járása, ahogy áthaladt az úton, fejét a dzsekijének kapucnija takarta. Amikor a lány észrevette őt, integetni kezdett. Nem látta az arcát, fogalma sem volt, hogy ki ő, de ösztönösen visszaintett, aztán pár lépés után eltűnt a szeme elől.   Néhány perccel később hallotta a kulcs fémes kattanását a zárban, majd az ajtó kinyilt, de nem hallotta, hogy újra becsukódott volna. Félni kezdett, vajon ki lehet az. A kulcsokat a szomszéd fiának adta kicsivel előbb, aki időnként bevásárol neki. De ő nem lehet, hiszen előbb ment el, látta beszállni az autóba.  Még nem érhetett vissza.

A lány volt az. Levette a kapucnit a fejéről, arca fedetlen, vidám, az ő arca 27-28 évesen. Érdekes módon a ruhája nem volt vizes annak ellenére, hogy nem volt esernyője.

– Több, mint ötven év telt el, és még mindig nem cserélted le a zárakat – mondta szemrehányóan a lány. – Legalább egy tucat barátnak adtuk oda a kulcsokat Giorgio előtt. Ki tudja, hány másolat kering a városban – nevetett, s az idős nő vele együtt nevetett.

Mintha csak magamat látnám.

– Álmodom? – nézett a lányra, aki leült egy székre vele szemben, és megfogta a kezét.

– Nem álmodsz. Azért jöttem, hogy elvigyelek – mondta.

– Elvigyél? Hova? – nézett a lány szemébe, és hirtelen megértette. Hányszor tűnődött már azon, hogyan fog megtörténni, amikor el kell mennie. Szenvedni fog? Félni fog? És íme itt a válasz a maga zseniális egyszerűségében. A legboldogabb pillanatok kísérik el az úton.  A saját  Kharónom vagyok.  – Szóval így történik…

– Néha. A valóságban minden élet másképp kezdődik és másképp ér véget. Később majd meglátod.

Ezer kérdést szeretett volna feltenni neki, hogy végre megtudja, mi történik ezután, de volt egy, ami különösen érdekelte, ami túl régóta motoszkált a szívében.

– És Tomasso?

– Tomasso már vár ránk – mosolyodott el a lány.

– Akkor menjünk, ne várakoztassuk – szorította meg az idős asszony fiatal önmaga kezét. Szemei megteltek örömkönnyekkel, és boldogan lépett az örökkévalóság felé vezető útra.

Amikor a szomszéd fia visszatért a bevásárlásból, az idős asszonyt  a szokásos helyén találta némán, mozdulatlanul, feje az ablaküvegnek döntve. Arcán a könnyei még melegek voltak.

Megjegyzés: Kharón a görög mitológia egyik alakja, ő az a révész, aki a temetési szertartás után az elhunytak lelkét

 a pokoli folyókon (például az Akherónon és a Sztüxön) át a holtak világába szállítja. 

Az igazak az Elüszionba, a gonoszok Tartaroszba kerülnek. A hagyomány

 szerint az elhúnytak szájára pénzérméket, obolokat helyeztek, ezzel fizették a révésznek az út díját.