A fekete ló

Élt egyszer egy távoli birodalomban egy gyönyörű hölgy, akinek rettenetesen nyugtalan lova volt. Elegáns megjelenése és fényes szőrzete miatt vette meg,  de a fenséges állat  csak akkor volt nyugodt, amikor a gazdája  a kantárnál fogva elvitte sétálni az erdőbe. Az állatot  a birodalomban lassan mindenki ismerte, ha másképp nem, de a szóbeszéd alapján, mert mindig valamilyen pusztítást okozott  a kereskedőknek: felrúgta a ládákat, összetaposta a gyümölcsöket, vagy őrült száguldozásával megijesztette a gyerekeket és az időseket. Emiatt az uralkodó megparancsolta a hölgynek, hogy szabaduljon meg a vad természetű állattól, vigye el egy távoli erdőbe és hagyja ott örökre.

A hölgy sokáig vonakodott megtenni amit az uralkodó parancsolt neki, de látva a mindennapi károkat, amit a lova okozott, egy idő után úgy döntött, hogy tesz egy utolsó sétát a fekete lóval az erdőben. Kezébe vette a kantárt és a macskaköves úton elindult a fák között, majd elhatározta, hogy  letér az útról az erdő sűrűjébe, ahol majd otthagyja. Ahogy az árnyas lombok alatt szomorúan ballagtak, a nő hosszú, göndör haja belegabalyodott egy lelógó ágba, és a ló, mintha csak megérezte volna gazdája szándékát, kitépte annak kezéből a kantárt és  rohanni kezdett. Mire a  göndör fürtök kiszabadultak, a ló alakját már elnyelték a sűrű fák. Hiába kiabált utána, hiába hívta, az állat nem tért vissza.

Amikor a hölgy rájött, hogy a ló immár örökre elment, leült egy nagy kőre és sírni kezdett. Gyönyörű állatára gondolt, aki megszokta a házi életet, biztosan nem éli túl sokáig az erdőben. Rettentően megbánta, hogy engedelmeskedett az uralkodónak, és szemrehányást tett magának azért, amiért engedte magát rábeszélni, hogy hagyja el a lovát, amelyet annyira szeretett. Naplementekor abbahagyta a sírást. Kereste a hazafelé vezető utat, de rájött, hogy eltévedt. Éppen akkor, amikor kezdte elveszíteni a hazajutás reményét, meghallotta a távolbólérkező hegedű édes dallamát, és úgy határozott, követi ezt a hangot. Egy kerek tisztásra ért, ahol egy zsonglőr hegedült, és a ritmus verta a lábával, melyeken színes karikák forogtak körbe-körbe. Feje tetején egy bot végén színes porcelán tányért pörgetett. Mellette a fekete ló mozdulatlanul hallgatta a zenét, hátán megannyi madár érdeklődve szemlélte a mutatványt. Amikor a zsonglőr észrevette az erdőből felbukkanó nő gyönyörű mosolyát, arra gondolt, hogy lám, az erdei tündérek is meghallották az ő hegedűjének a hangját, és egyikük el is jött hozzá. Üdvözölni akarta, tett két lépést feléje, de megbotlott egy föld felett tekergőző gyökérben, és elesett. A hölgy odaszaladt hozzá.

- Segíthetek? - kérdezte, és a férfi felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.

- Ne aggódj, nem történt semmi bajom, és látod, a tányérom sem törött össze.

- A lovamért jöttem - mondta a hölgy.

- Ah, a tiéd? Biztosan egy bajkeverő. Elég nyugtalan jószág. Sok kört futott itt, fújt és rúgkapált is párszor, de a zene hallatán szépen megnyugodott. Talán nehezen kezelhető, de biztos vagyok benne, hogy a ló a szenvedélyed és életed öröme.

A zsonglőr szavai elgondolkodtatták a hölgyet. Hogyan hagyhatott fel a szenvedélyével csak azért, mert mások számára ez a ló veszett fejsze nyele?

Megköszönte a férfi szavait, megfogta a ló kantárját, és elhatározta, hogy visszaviszi a birodalomba. Ez az ő lova, és ez az ő csatája lesz, amit meg kell nyernie. Elkötelezettséggel és elszántsággal megszelidíti a lovat. Sikerülni fog neki. Arra gondolt, hogy tán ezt a zenélő zsonglőrt is kitiltották valahonnan, mert nem tetszett másoknak, amit csinál. Odalépett hozzá, és köszönetképpen adott egy puszit a homlokára.

- Te mit csinálsz itt az erdőben egyedül? - kérdezte tőle, mielőtt elindult volna haza.

-  Szabad vagyok, mert a szenvedélyemet választottam - válaszolta a zsonglőr, és miután a szép hölgy kedvesen mosolygott rá, megpörgette a karikákat a lábán a karján, és boldog örömben folytatta a hegedűjátékot, melynek hangjai elkísérték a fekete lovat és gazdáját egészen a macskaköves útig, ahonnan már könnyűszerrel hazatalált.

Gyakran az élet ledkéi, amelyek mélyen megváltoztatnak bennünket, a legegyszerűbb szavakban rejtőznek.