A mormota  és az udvarlói

Egy magas hegy oldalán lévő sűrű erdőben sok állat élt. Ebben a különleges világban minden lakónak megvolt a maga szerepe. Például a  sün postás volt. Biciklivel kézbesítette a leveleket a többi állatnak. Mindig elfoglalt volt, mert naponta sok levél és számla érkezett, és  volt, amikor csomagot is kellett kiszállítania. Ezeket a hátsó ülésre felszerelt ládában vitte. A sün nagyon udvarias és kifinomult ember volt, mindig elegánsan öltözködött. Munka közben egyenruhát hordott, zöld nyakkendővel, ami igazán jól állt neki. Amikor megszólalt, mindig figyelmességgel és mások iránti tisztelettel teli szavakat használt: kérem, köszönöm, engedje meg, bocsásson meg meg stb.. 

Ebben az erdőben élt egy gyönyörű mormota is. Aranyos, kedves állat lévén sok más állat odavolt érte.  A postás sün is. Mindig arra várt, hogy a mormota levelet, számlát vagy csomagot kapjon, és mehessen hozzá kézbesíteni, de soha nem volt bátorsága randira hívni, mert annyira félénk volt. Természetesen a mormota észrevette a rajongását, mert látta, hogy a sün mindig elpirult, amikor beszélt hozzá, sőt néha dadogott is. Emiatt a mormota úgy gondolta, meghívja egy sétára, mert a félénk sün soha nem teszi meg az első lépést.. A postás nagyon boldog volt, bár az igazat megvallva jobban szerette volna, ha tőle jön az ötlet.

– Örömmel elfogadom a meghívást, én is ugyanezt akartam mondani – felelte vidáman, s megbeszélték, hogy vasárnap ebéd után találkoznak.

Az volt a legszebb séta, amit a sün életében tett. Sok mindenről beszélgettek,  kiderült, mennyi mindenben közös véleményen vannak. Amikor eljött az este, a búcsú ideje, a sün ösztönösen átkarolta a mormotát, aki mérgesen kiabálni kezdett.

– Mit csinálsz, te ügyetlen jószág? Nem látod, hogy összeszúrkálsz?

A sün megijedt ettől a kifakadástól.

– Ne haragudj, nem akartalak megszúrkálni. Tudod, mi sünök így üdvözöljük egymást, és el is felejtettem, hogy tüskés vagyok – próbálta elmagyarázni a mormotának, mi történt, de az nem törődött vele, tovább kiabált.

– Keress valaki mást, akit szúrkálhatsz! – azzal otthagyta a sünt és hazament.

Eltelt néhány nap, és a hód meghívta a mormotát ebédre a Liba Lajos éttermébe. A mormota elfogadta, azt gondolva, hogy a hódnak nincsenek tüskéi, legalább nem tudja megszúrni. Vidáman megebédeztek, azonban még mielőtt meghozták volna a számlát, a hód elkezdett hangosan böfögni.

– Már megbocsáss, de micsoda neveletlenség böfögni egy hölgy előtt –  jegyezte meg felháborodva a mormota.

– Miért zavar ez téged? Ne kényeskedj, nem vagy te hercegnő – válaszolta a hód.

– Szégyelld magadat, neveletlen állat – mondta a mormota és elsétált onnan. Elmenőben a sünre gondolt, aki mindig annyira udvariasan viselkedett vele.

A mormota csinos, vonzó, aranyos teremtés volt, s a többi hímnemű állat látva, hogy ismét szabad, a nyúl is elkezdett udvarolni neki. Azonban túlságosan bosszantó volt számára, hogy a nyúl folyton mozgatja az orrát, folyton mozgott a bajsza, ezért fél óra után szó nélkül otthagyta, és ismét eszébe jutott a sün udvarisas modora. Utána a mókussal randevúzott, de a mókus sokat káromkodott, és cikk-cakkosan ugrált, néha felfutott a fára, alig tudott lépést tartani vele, ez miatt hagyta el. Ez után a bagoly következett, de benne is talált valami hibát, fura hangokat adott ki, és másokkal is beszélt, amikor vele volt.

– Elég! Nem akarok senkivel sem randevúzni! – állapította meg, és eldobta magát a pamlagon. A sünre gondolt, de tudta, hogy a sünnek nem lesz bátorsága randevúzni vele a történtek  után.

 

Egy szép napon levele érkezett a mormotának, és a sün kénytelen volt kézbesíteni.

– Jó reggelt,mormota. Nem szeretnélek zavarni, de át kell adnom ezt a levelet – mondta kissé zavartan, majd amikor a mormota aláírta az átvételt, udvariasan megköszönte neki.

– Mi lenne, ha elmennénk sétálni? – kérdezte a mormota békülékeny hangnemben.

– Szívesen – felelte a sün, és majdnem elájult az izgalomtól.

Így hát újra együtt mentek el,  és egy vidám délutánt töltöttek  egymás társaságában. De amikor elérkezett a búcsú ideje, a sün véletlenül újra átkarolta a mormotát, de amint rájött, mit csinál, gyorsan visszahúzta a karjait. 

– Őszintén bocsánatot kérek, mormota. Megint elfelejtettem a tüskéimet. Meg tudsz nekem bocsátani?  – Sün, talán lekerekíttetted a tűskéid hegyét? Már nem szúrnak,  sőt, még csak nem is csiklandoznak – mondta a mormota mosolyogva, és magához ölelte.

Attól kezdve gyakran találkoztak egymással, és egy év múlva összeházasodtak. Gyönyörű szertartás volt, ám valaki a hátsó sorban megjegyezte:

– De mit keres ez a  csinos mormota  azzal a tüskés postással? – mire a hód, a nyúl, a mókus, és bagoly kórusban válaszoltak:

– Azt csak a nagy varázsló tudhatja.

 

A Trastevere titkai

Meleg májusi nap volt és közeledett a naplemente, mely arany fényével ölelte körül a Trastevere antik köveit. Rómának azt a negyedét,  amelyről azt tartják, ősi titkokat rejt. Elena lassan sétált, de a szíve zakatolt. Két héttel ezelőtt véletlenül találkozott Antonióval egy  könyvesboltban. Ugyanazt a könyvet keresték, egy római topográfiát. Milyen furcsa, mondta magának, amikor a polc előtt mindketten kinyújtották a kezüket, hogy elvegyék ugyanazt az egyetlen példányt.

– Ó, elnézést – mondta a férfi.

– Ne haragudjon – kapta vissza a kezét a nő, s látszott, hogy mindketten kissé zavarban vannak, de kis habozás után elnevették magukat.

– Ön is ezt a könyvet keresi? – kérdezte az férfi.

 Elena először kissé értetlenül állt a szokatlan helyzet miatt, és kereste a megfelelő szavakat, mert zavarban volt.

–  Az igazat megvallva, már régóta keresem, és örültem, hogy végre megtaláltam. De látom, hogy csak egy példány van belőle. Szükségem lenne rá egy kiadványhoz, amin éppen dolgozom. Elena Tardi vagyok, a Nápolyi Egyetem kutatója, és tanulmányt készítek az ókori Róma topográfiájáról.  Most egy nemzetközi konferencia miatt vagyok Rómában, és megragadtam az alkalmat, hogy megnézzem ezt az értékes és ritka könyvet itt is.  Ön … hogy-hogy érdekli ?

– A Francia Akadémián rendezett konferencián vesz részt?

Elena észrevette, hogy az ismeretlennek enyhe angol vagy amerikai akcentusa van.

– Igen, de hogy találta ki? Ugye nem egy olyan valaki, aki olvassa a gondolatokat?

– Én is a konferencia miatt vagyok itt – mondta a férfi. – Antonio Tucci a Harvardról – mutatkozott be.

– Ejha! Ez fantasztikus. Akkor Ön a kurátora annak a nagyszerű műnek a Circus Maximuson – kiáltott fel Elena lelkesen, hiszen a római régészet legnagyobb szakértőjével beszélt, akinek előadása a kongresszuson másnapra volt tervezve. Szinte áhitattal nézte, miközben arra gondolt, nem csak egy szupersztár, hanem intelligens is, ami manapság ritka.

– Igen, én vagyok a kurátora. De én is tudom, Ön kicsoda. Hat hónappal ezelőtt követtem az előadását New Yorkban a pompei-i ásatásokról. Sok érdekességet tudtam meg, amelyekről előtte nem volt tudomásom.

Amikor Antonio belépett a könyvesboltba, észrevette azt a barnahajú nőt a polcok között körözve. Azonnal felismerte, bár amikor New Yorkban látta, nem vette észre, hogy ilyen bájos. Remélte, hogy Rómában találkozik majd vele, de az első nap délelőttjén nem látta, így azt gondolta, nem jött el az eseményre. Mivel az elmúlt hónapokban is olvasta a publikációit,  megállapította, valóban nagy tehetsége van a kutatásban. Elhatározta, ha nem találkozik vele Rómában, elmegy Nápolyba, és felajánlja neki, dolgozzanak együtt egy projekten.

 Elena azonnal szimpatikusnak találta a férfit. Bár nem volt egy kimondott topmodell alkat, de volt benne vonzerő, tekintete kifejező és megnyugtató.

– Kérdezzük meg a pénztárnál, hátha van még egy példány valahol, tán a raktárban – ajánlotta Antoniónak, de az ott dolgozó lány azonnal válaszolt, csak ez az egyetlen példány van a könyvből. – Akkor most mi lesz? Kié lesz?

– Megvesszük együtt, és majd közösen használjuk – felelte a férfi.

– Ez remek ötlet, így gyakrabban láthatjuk egymást – mondta Elena, s érezte, hogy fülig elpirult, és hogy a szavai úgy hangozhattak, mintha valami másféle ajánlat lett volna. – Elnézést, nem tudom, mit beszélek, bocsásson meg.

Antonio észrevette Elena zavarát, de neki egyáltalán nem volt ellenszenves a nő kijelentése, sőt, nagyon is tetszett neki, így megvették a könyvet 50-50 százalék arányban, majd elhagyták a boltot.

– Akkor most elkezdhetjük az együtt olvasást – javasolta a férfi. – Tudok itt a közelben egy nyugodt helyet, ahol remek aperitifeket lehet kóstolni. A vendégem vagy! Ó, bocsánat, hogy letegeztelek az engedélyed nélkül.

–  Semmi gond. Tegeződve sokkal egyszerűbb beszélgetni.

A sarkon lévő étterem és kávézó zsúfolt volt abban az órában, de szerencsére találtak egy kis asztalt a tetőteraszon. A panorámát látva elálltak Elena szavai. A Szent Péter bazilika kupolája, a Tiberisz folyó, a Fórum, kicsit távolabb a Traianusz-oszlop.

– Micsoda látvány – kiáltott fel, s elbűvölve hallgatta Antoniót, aki látvány részleteit magyarázta, és a hozzájuk kapcsolódó anekdotákat mesélte. A közösen vásárolt topográfiai könyv elfeledve hevert az asztalon, egyiküknek sem volt kedve kinyitni.

Elena úgy gondolta, ez a három óra volt eddigi élete legjobb három órája, mindegyikük mesélt a munkájáról, saját magukról, olyan volt, mintha két messziről indult folyó most egyetlen áramlattá olvadt volna össze. Elena ismeretlen teljességet érzett, amit soha egyetlen más férfi társaságában sem. Antonio pedig azt érezte, Elena a megfelelő nő számára, de nem akarta elsietni a dolgokat, mint az első házassága során, nem hagyva időt arra, hogy jobban megismerjék egymást. Nem csoda, hogy egy év után elváltak. Olaszországban született, a szülei később vándoroltak ki Amerikába, de a nagyszülei Rómában maradtak, s a nyarakat mindig náluk töltötte. A barátokkal bebarangolták Trastevere szűk utcáit, rejtekhelyeit, bicikliztek, bújócskáztak a Botanikus Kert fái és bokrai között, kártyáztak, gombfociztak, micsoda nyarak voltak azok!  Amikor a nagyszületi meghaltak, ő örökölte meg a hatalmas házat, az Arco di San Calisto utcában. Eleinte azt mondta, hogy a ház öreg és nem igazán kényelmes, de idővel megváltozott a véleménye, rendbehozatta, és saját izlése szerint kisebb átalakításokat is végzett benne, ügyelve arra, hogy megmaradjon az antikvitása is.

Két hete minden nap találkoztak. Amikor a konferencia véget ért, Elena Rómában maradt. A hivatalos verzió az volt, hogy a munkájához végez kutatásokat, de valójában az igazi ok Antonio volt. Úgy, mint két régi barát,  felfedezve és megismerve egymást napról napra. Reggelente a Német Régészeti Intézetben találkoztak, egymás mellett ülve, ugyanazzal a kutatási izgalommal elfoglalva. Eldöntötték, hogy közösen folytatnak kutatást az ókori Róma topográfiájáról. Végül is az ókori topográfia volt az, ami igazi kupidóvá vált. Délutánonként, mint két turista kéz a kézben sétáltak a városban, hogy felfedezzék a titokzatos, kevésbé ismert római helyeket.

Azon a langyos májusi estén Elena lassan sétált, de a szíve erősen dobogott. Majdnem futva tette meg a szakaszt a Santa Rifina tértől az Arco di SanCalisto utcáig. Antonio meghívta a házába, az ő “menedékhelye”, ahogyan gyakran tréfálkozott. Amikor megérkezett a kapuhoz, becsengetett, és Antonio kinyitotta az ajtót. Sejtelmesen néztek egymásra, tudván, hogy aznap este bármi megtörténhet közöttük. Elena a házat mesésnek találta, antik bútorok, telisteli könyvespolcok között kézen fogva vezette őt Antonio.

– Biztos vagy benne, hogy át akarod élni ezt a kalandot? – kérdezte Antonio.

– Igen, kész vagyok, mert ez a kaland a mi történetünk is.

Antonio közel húzta magához Elenát, átölelte a derekát.

– Szeretlek, Elena. Mondd, akarsz velem élni?

– Igen, veled akarok élni, mert nagyon szeretlek.

 

Júlia, az állatorvos (mese)

Júlia a nevem, és most kezdem az állatorvosi tevékenységemet egy faluban. Reggel korán kelek, megyek az én rendelőmbe, várom a betegeimet, akiknek szükségük van rám.

Egy hűvös reggelen, miközben készítettem elő a szükséges dolgokat: gyógyszerek, tűk, fertőtlenítő, kötszerek és egyebek, megszólalt a telefon. A közelben lakó Róza asszony volt az, aki elmondta, valaki bedobott a kertjébe egy kismacskát, nagyon sír szegényke, és nem tudja mitévő legyen, tán beteg. Mivel ott lakott pár háznyira, fogtam az orvosi táskámat és elmentem hozzá. Szegény kiscica talán ha lehetett pár hetes. Megvizsgáltam és megállapítottam, hogy nincs semmi baja, csupán éhes, és bizonyára fázik is, hiányzik neki a mamája és a mamája melege. Örültem, mert Róza asszony azt mondta, megtartja. El is nevezte Nyávoginak. Cumisüvegből megetette és készített neki egy puha meleg fekhelyet, és a cica boldogan, teli hassal békésen elaludt.

Következő betegem Boby volt, egy ír szetter fajtájú kutya, akit azért hoztak el a rendelőmbe, mert pár napja sántikál. Alapos vizsgálat után találtam egy szép tüskét a talppárnái között. Elég mélyen befúródott, de Boby hősiesen viselkedett, s amint eltávolítottam, azonnal vidám ugrálásba kezdett.

Hamarosan érkezett egy kismadár, aki véletlenül kiesett a fészekből, és megsérült a szárnya, emiatt nem tudott visszarepülni. Gondosan leápoltam, bekötöztem, és a rendelőben tartottam egy dobozban néhány napig, mialatt újra megerősödött és repülni tudott.

Egyik délután miközben hazafelé tartottam a rendelőmből, egy parkon keresztül vezetett az utam, ahol több gyerek játszott. Megálltam, és beszélgetni kezdtem velük, van-e otthon háziállatuk, cica, kutya, papagáj vagy valami más. Örömmel hallgattam a történeteiket. Azt mondták, milyen jó lenne, ha az alapvető gondozásukkal tisztában lennének, ezért támadt egy ötletem. Megbeszéltem az iskolában, hogy tartanék egy rövid állatgondozási délutánt: mire kell figyelni, mik a veszélyek, mikor kell állatorvoshoz vinni a kis kedvencünket. Nem csak gyerekek voltak ott, hanem több felnőtt is eljött, megtelt a tornaterem az érdeklődőkkel. Az előadásomnak nagy sikere lett, több kérdést is meg kellett válaszolnom, és sok névjegykártyát is kiosztottam.

Hamarosan a környező falvakban is ismertté váltam, és bizalommal keresnek fel az emberek a kis betegeikkel, s én minden alkalommal nagy szeretettel gyógyítom azokat.

 

Akár a háborgó tenger

Alice egy boltban dolgozott, alig múlt húszéves, amikor összeházasodott Matteóval. A fiú három évvel volt idősebb nála, és éppen lediplomázott, majd a szüleinek segített a családi gazdaságban. Az esküvő után a fiatalok Matteo szüleinek házába költöztek, s Alice felmondta állását a boltban, meggyőzte magát arról, hogy a gazdaságban való segítségnyújtás kötelesség, és belevetette magát abba, amit ő nagy kalandnak nevezett. Meggyőzte férjét és annak szüleit, hogy ne csak a saját készítésű olivaolajat és mézet áruljanak, hanem készítsenek lekvárokat és különféle tartósított zöldségeket, házi készítésű tésztákat is. Az ötlet sikeresnek bizonyult, Alice büszke volt a munkájára és arra, hogy mennyit fejlődött mindössze néhány év alatt. Egyetlen bánata volt csak, hogy még nem születtek gyermekeik, de Matteo nem szeretett erről beszélni, egyszerűen félresöpörte a problémát, úgy tett, mintha nem is létezne. Alice csendben szenvedett, és a munkájára koncentrál. Azt mondogatta magának, hogy még fiatal, később is teherbe eshet. Azonban lassan csend telepedett közéjük, alig szóltak egymáshoz, Matteo sokszor elment esténként, Alice egyedül maradt a tévével és a bögre teával, de mégis azt ismételgette, hogy minden rendben van. Házasságának fagyos légköre függönyként tapadt rá, amit nem akart elismerni.

Egyik nap talált a postaládában egy összehajtogatott cetlit. “Ébresztő! A férjednek szeretője van, aki már többhónapos terhes”. Bement, leült a fotelba, s tán ezerszer is elolvasta. Amikor Matteo hazaért, Alice még mindig ott ült, vörös volt a szeme a sok sírástól.

– El tudom képzelni, mi van arra a papírra írva – mondta, se leült a feleségével szemben. – Mind igaz. Szeretek valaki mást, Amandának hívják, és gyereket vár tőlem. Tudom, el kellett volna mondanom neked, de sosem találtam hozzá elég bátorságot vagy a megfelelő szavakat. Sajnálom, hogy így így kellett megtudnod. Sajnálom.

Alice érezte, ahogy a könnyek végigfolynak az arcán, és azt gondolta, legalább nem csinált nagy ügyet, gyorsan beismert mindent megszabadulva egy tehertől. Pár óra leforgása alatt darabokra hullott az élete, minden erőfeszítés, áldozat, lemondás, álom, minden hiábavaló volt. Csak egy “sajnálom” véget vetett egy szerelemnek, egy házasságnak. Felkelt, bezárkózott a hálószobába, csak másnap reggel jött ki két bőrönddel. A kulcsot a nappali asztalán hagyta, és szó nélkül elhagyta a házat. Hazament a szüleihez, egy kicsi tengerre néző faluba, s nem folytatta a munkáját a férje gazdaságában. Édesanyja segítségével, és egy kölcsönnel hamarosan nyitott egy kis játékboltot, s ennek beindítása oly sok tennivalót adott számára, hogy hiába volt gyakran fáradt, vagy fájt a feje, néha szédült is, ráfogta arra, hogy még nem heverte ki Matteo árulását, és hogy sokat dolgozik. Azonban a panaszok nem múltak, egyre inkább gyötörték, és több kiadós hányás és ájulás után anyja unszolására elment az orvoshoz, aki pár vizsgálat után közölte vele, hogy semmi komoly baja sincs, csupán körülbelül négyhónapos terhes, és a babának hamarosan már meg kell mozdulnia, vagy tán már meg is mozdult, csak nem ismerte fel.

Alice körül hirtelen úgy forgott a világ, mint egy óriási körhinta. Terhes? De hogy lehetséges ez? Sokat gondolkodott, mikor történhetett meg a dolog, és eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor a férjével szeretkeztek, tán két héttel azelőtt, hogy megtudta, szeretője van. Akkor abban reménykedett, hogy tán ismét fellobban a láng kettejük között, de nem történt semmi változás. Miután kiderült az igazság, teljesen máshol jártak a gondolatai, s csak mikor az orvos megkérdezte tőle, mikor menstruált utoljára, akkor eszmélt rá, hogy hónapok óta nem volt vérzése. Meg kell mondania Matteónak, jutott az eszébe többször is, de ahogy számolgatott, Amandának már meg kellett szülnie, vagy mostanában fog szülni, ezért inkább nem szólt neki. Mindenesetre ő nagyon örült neki.

Amikor Auróra megszületett, minden nap bearanyozta az életét, csodaszép szőke kislány volt, mogyoróbarna szemekkel, akár csak az apjának. Boldogan éltek hármasban, Alice, Auróra, és a nagymamája, aki mindig segített a lányának mindenben, és örömmel vigyázott a kisunokájára, amikor Alice a boltban dolgozott.

Két év telt el a kislány születése óta, s egy novemberi napon árubeszerzésről tért hazafelé, amikor meg kellett állnia egy benzinkútnál tankolni. Hatalmasat korgott a gyomra, ezért úgy gondolta, bemegy a büfébe is. Rendelt egy kávét, egy hamburgert, és egy gyümölcslét, majd leült az egyik asztalhoz. Már majdnem befejezte az evést, amikor valaki szólt a háta mögött.

– Alice! De örülök, hogy látlak. Hogy vagy?

A nő hirtelen megfordult
. Ezer hang közül is felismerte volna azt a hangot. Matteo volt az.

– Jól, köszönöm – felelte, miközben a férfi leült mellé egy gőzölgő csésze kávéval a kezében, anélkül, hogy megvárta volna,hogy megengedjék neki.

– Tudod, már egy ideje szerettelek volna felhívni.

– Küldd el a papírokat a váláshoz, aláírom, persze – mondta Alice, és felemelte a poharát, hogy igyon.

– Nem, nem azért.. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok közöttünk.

Pár percig hallgattak, egyikük sem szólt, majd Matteo megköszörülte a torkát, ránézett a feleségére, és szomorúan folytatta.

– Amanda és én már nem vagyunk együtt. Egyre távolabb sodródtunk egymástól, mióta elvesztette a babát. Hat hónapra született, nem volt életképes.

Alice dermedten bámult rá, ezernyi gondolat cikázott a fejében. Hogyan mesélhetne neki Auróráról pont most? Hogyan mondhatná el neki, hogy van egy kislányod, aki olyan gyönyörű, mint a nap?

– Sajnálom – csak ennyit sikerült kinyögnie. – Mindkettőtöket sajnálom.

Matteo bólintott, majd témát váltott.

– Mesélj, Alice, veled mi van? Dolgozol? Van valaki férfiú az életedben?

Alice, akit túlságosan megrázott a dolog,röviden válaszolt. Elmondta, hogy van egy saját kis üzlete, nincs barátja, élettársa, és a régi házban lakikmég mindig az anyukájával. Aztán ránézett az órájára, sietve felállt, és egy találkozó ürügyével bocsánatot kérve gyorsan a kijárat felé indult, még a tálcáját is az asztalon hagyta.

– Hívlak majd, szeretnék veled beszélni – kiáltott utána Matteo.

Hazafelé menet Alice visszagondolt a találkozóra, arra az érzésre, amit akkor érzett, amikor újra látta, beszélt vele, érezte maga mellett, annak a kéznek a szeretett melegére, amely egy pillanatra megérintette. Őszintén sajnálta a gyermek elvesztését, és csak elképzelni tudta Amanda gyötrő fájdalmát, de mindenekelőtt a szakításuk híre ellentmondásos érzéseket keltett benne, amelyeket nem tudott, vagy talán nem is akart elemezni.

Matteo, ahogy ígérte, többször is telefonált Alicének, hosszan beszélgettek, szerette volna megérteni a felesége szívét, hogy maradt-e benne nyoma annak a szerelemnek ami valaha összekötötte őket. Minél többször hívta fel, minél többször hallotta a hangját, egyre inkább reménykedett benne, s már már elviselhetetlen kínt érzett amiatt, hogy meg kell tudnia.

Aznap délután Alice a tengerparton sétált. A levegő hideg volt, a tenger hömpölygött és szakadatlanul zúgott. A hullámok ezernyi vad fröccsenéssel csapódtak a szikláknak, lázadoztak, akár az ő gondolatai. A zaj teljesen elnyomta a léptek közeledtét.

– Szia, Alice – köszönt valaki.

A nő felugrott a meleg, szeretett hang hallatán. Ekkor hirtelen megértette, hogy soha sem felejtette el, hogy mindig is szerette, csak szünetet tartott a szeretetben. Az érzés, ami visszatért, ugyanúgy hömpölygött, ahogyan a tenger hullámai, zajosan, erőteljesen. Hiába próbálta elfojtani,erősebb volt nála. El kell mondania az igazat!

- Matteo, nem számítottam rád.

- Tudom… Felhívhattalak volna .. Meg akartam kérdezni tőled, hogy akarsz-e látni, vagy csak telefonon beszélgethetünk továbbra is, ezért jöttem ide. Emlékeztem még rá, hol laktál régen, egyenesen anyád házához mentem – elmosolyodott azzal a gyengéd mosollyal, ami oly sokszor megmelengette Alice szívét. – Anyád azonnal megismert. Volt ott egy gyönyörű szőke kislány is… Beszélgettük egy darabig – megköszörülte a torkát, és folytatta. – Aurora nagyon szép.

Alice megértette, hogy az anyja nem tudott csendben maradni, és habozás nélkül válaszolt.

– Aurora a te lányod… de ezt már tudod, igaz? Végül is nagyon hasonlít rád.

Matteo megfogta a kezét, megszorította, megölelte, és így is maradtak a háborgó és nyugtalan tenger előtt, mindegyikük próbálta lecsillapítani a saját viharait és félelmeit. Aztán elkezdődött a szavak áradata, amelyek közül néhányat évekig a könnyek és sóhajok között suttogtak. Néhány órával később, amikor kéz a kézben tértek haza, Aurora eléjük futott, ugrálva és mosolyogva.

– Mami, papi, már nagyon vártalak benneteket!

 

Az orvoslátogató

Giovanni újra és újra feltette magának a kérdést, hogy miért maradt egyedül. 41 éves, diplomás, orvoslátogató, a felesége elhagyta egy utcai énekes miatt. Antónia szintén azon tűnődött, hogyan történhetett meg, hogy szociális munkásként egyedül találta magát különféle patológiákkal küzdve, amelyek a hipochonder szindrómákból eredően szenvedést okoztak neki. 30 éves, szép arcú, barnahajú nő volt, aki nem rég vált el.

Augusztus közepe volt. Az évnek ebben a szakaszában általában nincs nagy forgalom a 2-es számú orvosi rendelőben, ilyenkor a városlakók többsége a tengerparton sütteti magát, vagy valahol máshol nyaralnak. Azon a délutánon csupán öt ember várakozott, hogy bejusson doktor Urbánihoz. Két idősebb nő, egy középkorú férfi, aztán Antónia, és Giovanni, akik elgondolkodva néztek egymásra. Az elegáns, de homlokráncolt férfi a főnökétől kapott nem éppen kellemes megjegyzéseken gondolkodott. Nem mennek túl jól az eladások, mondta neki, és ő kifogásokkal hozakodott elő, s a piaci visszaesésekre és az orvosok által gyakran elutasított vagy a már lebeszélt időpontok visszamondására hivatkozott, de ezek nem győzték meg a főnököt. Ilyenkor Giovanni a tengerész gyökereire gondolt. Ő is a tengernél született, minden gyerekkori játéka ott zajlott, de az apja mindig azt mondta neki, tanuljon, ne tegye ki a megélhetését a tenger szeszélyeinek. Jó tanuló volt mindig, orvosi diplomát szerzett, de törékenynek érezte magát az orvosi pályán, ezért inkább átképezte magát a gyógyszerek világába.

Giovanni és Antonia kíváncsian figyelték egymást, mintha kölcsönös vonzalmat éreznének, mintha mindketten kompenzálni akarnák saját törékenységüket. Nem mindent lehet tudományosan megmagyarázni, az érzések gyakran kicsúsznak a tudatos akarat irányítása alól, és belopóznak a szívbe, megteremtve az álom alapját.

– Mennyi kis doboz! – kiáltott fel Antonia ragyogó mosollyal, miközben a férfi félig nyitott táskáját nézte.

– Ezek gyógyszerminták. Odaadjuk őket az orvosoknak kipróbálásra, hogy aztán felírhassák őket a betegeiknek – magyarázta a férfi.

– Ismered mindegyiket? Tudod, hogy mire valók? – folytatta a kérdezősködés a nő.

– Igen, persze. Ez a munkám.

– Ehhez a munkához kell valami tanfolyam?

– Orvosi vagy gyógyszerész diploma – válaszolta Giovanni.

– Szédülés – jegyezte meg Antonia –, attól szenvedek.

– A szédülés egy tünet, a gyógyszer gyógyítja a tünetet, de jobb megtalálni az okot, ami kiváltja – mondta a férfi.

– Mindig szédülök, de érdekes módon amikor zenét hallgatok, akkor elmúlik – folytatta a nő.

– Akkor neked mindig valami zenés helyen kellene lenned. Ez lenne a te gyógyszered – nevetett Giovanni, majd kissé idegesen többször is az órájára nézett. – Hét órakor van egy másik időpontom – jegyezte meg aggódva. – Ahhoz képest, hogy alig vagyunk, nagyon lassan haladunk.

– Örökké az időhiány – jegyezte meg a nő.

–Tudod, gyakran gondolok arra, hogy milyen jó lenne, ha az ujjaink csettintésével elüthetnénk az időt. Milyen pillanatokat szeretnél visszahozni?

– Soha nem gondoltam rá... Tán anyámat és a kiscicámat, akik olyan régen meghaltak, de vírusok, betegségek fenyegetése nélkül – mondta a nő.

– Én túl gyakran megállok, hogy elgondolkodjak az emberi faj törékenységén, azon, hogy mennyi jó történt az évezredek során, mennyi mindent feltaláltunk, amelyek jobbá tették az életünket, de amelyet az emberiség nem képes megfelelően értékelni. Csak az egyéni pénzhajszolás a cél, kiírtani az erdőket, hogy golfpálya épüljön a helyén például... De hagyjuk ezeket a szomorú dolgokat. Mesélek neked egy dolgot, amin biztosan nevetni fogsz. Képzeld, egy férfi, aki különféle anyagú és színű Surdakalapokat árul, kollégának nevezett.

– Tényleg? – nézett a nő hitetlen ábrázattal, de még csak el se mosolyodott.

– Eleinte kicsit bántó volt a számomra, de jobban belegondolva végül is igaz. Kollégák voltunk. Ő kalapokkal kereskedik, én gyógyszermintákkal. Ő a vásárokban, vagy utcai padokon árulja a portékáját, én meg az orvosi rendelőkben „házalok”. Egyőnknek sem megy túl jól az üzlet, pedig elkötelezettek vagyunk, és tesszük a dolgunkat. A gazdaság válságban van, a munkahelyek elvesznek, mindenki olyan oltásokat kerget, amelyek soha nem érkeznek meg, és a vírusok mutálódnak. Amikor elbúcsúztam tőle, vettem két Surdakalapot, amikor pecázni megyek. Erőteljes köd alatt elrejtve, de egy könnycseppet láttam a szemében. Megköszönte, és hosszan megölelt.

– Ez nagyon szép. Elmesélted ezt a történetet a feleségednek? – kérdezte a nő.

– Nem, mert elhagyott. Elbűvölte egy utcai zenész. A feleségem azt mondta, Giovanni, te házasságot kötöttél a nyakkendővel és a zakóval, nincs benned semmi öröm, semmi fantázia, unalmas vagy. Aztán elment azzal a fura fazonnal Londonba. Egy évvel később megkaptam a válóperes papírokat. Ekkor kezdődött a magányom.

– Nézd a véletleneket! – vágott közbe a nő. – A férjem egy metálőrült volt, és egy éven át próbált rávenni, hogy alkalmazkodjak hozzá: zene, drogok, őrült barátságok, és az utcán énekelve élt. Antonio az igazi neve, de Tony-nak hívatta magát, angolosan.

– Tony? – kérdezte a férfi és szemei elkerekedtek.– Fülbevalói a nyakáig értek, kócos sörénye a feje tetején lófarokba fogva, és a teste telis-tele tetoválásokkal?

– Pontosan. Úgy nézett ki, mint egy nagy kakas, de a hangja...

Csend telepedett kettejük közé, mindketten ráeszméltek az igazságra: Giovanni felesége Antonia férjével lépett le.

– Ki kell mennem telefonálni – törte meg a csendet a férfi, és elhagyta a rendelőt, egy utcai fa árnyékába húzódott.

Antonia révedezve nézett utána, az ölében lévő táska leesett a cementlapra, néhány dolog kiesett belőle. Lehajolt, hogy felvegye, de hirtelen megszédült, és elvágódott a rendelő közepére.

Giovanni, aki az árnyékban élénken telefonált, csak arra lett figyelmes, hogy egy mentőautó érkezik a rendelő elé, két férfi hordággyal berohan, majd ugyanolyan sebességgel hoznak ki egy nőt, berakják a mentőbe, és elhajtanak. Felismerte az arcát, ugyanaz a barnahajú nő volt, akivel pár perccel előtte olyan jól elbeszélgetett. Mintha be lett volna programozva, robot módjára követte a mentőt a saját autójával a sürgősségire, és édességgel keveredett keserű kétségbeeséssel figyelte a nőt, amint betolják egy kezelőbe, és orvosok veszik körül.

– Kint kell maradnia – mondta egy nővér, amikor ő is be akart menni. – A felesége?

– Nem, de..

– Kérem, uram, itt várakozzon – utasította a nővér Giovannit, aki végül leült egy kopott padra, táskájából elővett egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett:

Azt érzem, örök idők óta ismerlek, és mindig is intenzív szerelem tüze égette a szívemet irányodban. Élni fogsz, elhagyod azt a szobát, és hamarosan együtt leszünk. Két fa vagyunk, amelyek ugyanazokból a gyökerekből nőttek ki. Mi ketten összetartozunk.Szeretettel Giovanni.

– Kérem, amint a hölgy magához tér, adja át neki ezt az üzenetet – nyújtotta a papírlapot a nővérnek, aki furcsán nézett rá, de bólintott.

Giovanni hosszú órákat töltött el a rozoga vaspadon, kergetve a mosolyokat, amelyeket az idegenekkel váltott, akik az éjszaka közepén ki-be jártak a sürgősségi osztályon. Néha el is bóbiskolt, de hajnal felé egy fiatal nővér lépett oda hozzá.

– Elnézést, ön Giovanni úr? A hölgy felébredt, ezt az üzenetet küldi önnek – és átadott egy cetlit a férfinak.

– Láthatnám őt?

– Sajnos nem mehet be, pozitív lett a covid-tesztje – felelte a nővér. – Ne aggódjon, minden rendben lesz.

Giovanni remegett, miközben kinyitotta a cetlit, amelyre bizonytalan kézírással ez állt:

Szerelem, mi vagy te?Csoda, ami jön és meglepetést okoz? Misztérium, ami feltárja magát és megragad? Erő, ami átjárja a bőrödet, eléri a végtagjaidat és megdobogtatja a szívedet?Igen!

Ekkor megértette, hogy a magány, ami körülvette, immár a múltté, tovatűnt, ahogy az éjszakai eső. Hirtelen újra szépnek látta a világot, még a munkáját is, és alig várta, hogy karjaiba zárja a barnahajú nőt, akinek még a nevét se tudta, de százszor, ezerszer megköszönte a Sorsnak, hogy aznap délután a 2-es számú orvosi rendelőben találkozott vele.

 

A csiganő (mese is, novella is)

Senki sem tudta, honnan jött és ki volt. Éjszaka érkezett a faluba, és egy nagy, hosszúkás csigaházba fészkelődött be az évszázados libanoni cédrus alatt. Mivel ez egy valamikori Achatina Fulica nevű gigacsiga háza volt, ezért őt is Achatinának nevezték el, de legtöbbször egyszerűen csak csiganőként emlegették. Ez a csigaház volt az egyetlen dolog, amije volt, egyetlen védelme. A híd a múlt és a jövő között, az egyetlen remény, hogy megmenti önmagát, és egy nap majd boldogan él.

Sok pletyka keringett a csiganőről a faluban: talán szellem, vagy az erdő, a források, netán a vízesés ajándéka. Esetleg egy távoli világból, egy másik bolygóról érkezett. Netán egy varázslat eredménye. Beszélte a falu nyelvét, de nem tartozott közéjük. Achatina egyszerre volt kicsi és finom, erős és gyengéd. Finom vonásai, göndör gesztenyebarna haja arra késztette az embert, hogy az erdei tündérekre gondoljon, hogy talán ő is ezek közé tartozott, de a faluban nem tudták biztosan megmondani, mert még soha senki nem látott igazi erdei tündért.

Volt, aki azt mondta, hogy nagyon korán, napkelte előtt Achatina meztelenül szaladt az erdőbe a vízeséshez, és ott fürdött a friss vízben, majd lefeküdt egy harmatos lapulevélre, várta, hogy felkeljen a nap, és életerőt merítsen annak melegéből. Más valaki megesküdött rá, hogy soha nem jön ki a csigaházból délidő előtt, csak amikor a nap áthaladt a cédrus vastag lombján. Néhányan azt vallották, hogy éjszaka nem alszik, hanem a szellemekkel táncol és énekel. Sokan látták a kastély romjainál ülve, szárítva a haját a napon, vagy a hegytetőn csodálta a szemközti fennsíkot. Néhány nő azt mondta, hogy a piacról hazafelé tartva elhaladtak mellette, és felajánlotta, hogy viszi a kosarukat, de látták őt egy szamár sérült lábát kenegetni, vagy egy elveszett kiskutyát megmenteni. Mégsem vívta ki az emberek tetszését, csupán csak arra adtak okot ezek a jó cselekedetei is, hogy pletykálni tudjanak róla.

Csupán csak az idős emberek szerették. Társaságuk volt a magányukban, tisztította a házukat azzal az ürüggyel, hogy az övé olyan kicsi, hamar végez vele. Főzött nekik levest, fát hozott az erdőből a tűzre. Olvasott azoknak, akik már nem láttak, és énekelt akiknek nincs hangjuk énekelni. A gyerekek azonban gyakran fordultak hozzá, mert segített nekik a versek és a táblázatok tanulmányozásában, ápolta a térdüket, amikor focizás közben elestek és lehorzsolódott a bőr, kimosta a piszkos ruháikat a tóban, s az anyák nemhogy örültek volna ennek, inkább mérgesek voltak. Achatina mesélt, suttogott, titkokat hallgatott, eloszlatta a bánatot. Mindenkinek volt megfelelő szava és tanácsa.

Egy nap idegen érkezett a faluba. Egy erdőgondnok, aki felügyeli majd a környező lombos tájat, mert furcsa dolgok történtek mostanában az erdőkben. A faluban senki sem fogadta el ezt a munkát, mert féltek, hogy valami gonosz lakozik ott, ezért a közeli falvakban, és a távolabbi városban is keresték a megfelelő személyt. És íme, megérkezett a színes ruhákba öltözött, magas, vállas férfi, Vince. Meg kellett hajolnia, amikor a prímás, a falu vezetőjének a házába akart belépni. Nem beszélt senkivel, csak a prímás hallotta a hangját, amikor megbízta a falu nevében ezzel a munkával. Felajánlotta neki, hogy lakjon a birkapásztornál, de az erdőgondnok azt mondta, egyedül akar élni a régi őrházban, az évszázados libanoni cédrus melletti kis tisztáson.

Attól a naptól kezdve Achatinának lett egy szomszédja.

A faluban féltek Vincétől, ezért örültek neki, hogy nem költözött a birkapásztorhoz, akinek a háza bent volt a faluban, igaz, a leghosszabb utca utolsó háza volt az övé. A libanoni cédrus már a falu határán kívül magasodott az ég felé. Ijesztő történeteket terjesztettek az erdő gondnokáról. Azt mondták, hogy messze született, az északi hegyekben a medvék között, akikkel együtt nőtt fel. Egy boszorkány beleszeretett s emiatt egérré változtatta Vince szerelmét, hogy megszerezze magának a férfit, de az bosszúból megölte a boszorkányt, majd világgá ment. Azt is rebesgették, hogy az a boszorkány nem halt meg, csak megsebesült, s most égre-földre keresi Vincét, hogy bosszút álljon rajta.

A csiganő nem hitte el ezeket, jól tudta, milyen pletykásak és gonoszak a faluban az emberek. Reggel és este találkozott a gondnokkal, amikor elhagyta a házat és amikor visszatért. Vidáman köszöntötte, és mondott neki valamit, például olyanokat, hogy „meleg volt ma” vagy „jó lenne egy kis eső”. Kérdéseket intézett feléje, hogy mi történt az erdőben, látott-e nyulakat, de Vince soha nem válaszolt.

Achatina párszor megleste, miközben az dolgozott. Látta, hogy kiszabadítja a védtelen állatokat, amelyek az orvvadászok csapdáiba estek, és kezelte a sebeiket. Megértette, hogy Vince egyetlen élőlénynek sem tudna ártani. Nem félt tőle, éppen ellenkezőleg, megnyugtató volt a jelenléte.

Gondoskodni kezdett Vincéről, akárcsak a falusi öregekről. Ha levest főzött, süteményt készített, vagy gyógynövényeket szedett, kenőcsöket készített, akkor neki is hagyott belőle az ajtaja előtt. Este, miután lefeküdt, Achatina halkan dúdolt egy dalt, hogy elaltassa magát. Időnként, amikor látta szomorúan elhaladni az erdő őrét, megemelte hangját, remélve, hogy ahhoz is eljut, és majd nem érzi magát annyira egyedül.

Bizony, eltartott egy ideig, mire Vince válaszolt azokra a kis szomszédi udvariasságokra. Az ősz beköszöntével soha nem tért vissza üres kézzel a munkájából: gombákat, bogyókat hozott, és otthagyta őket a csigaház közelében. Télen szép tüzet gyújtott a cédrus közelében, hogy Achatina érezze annak melegét. Tavasszal apró és finom gyümölcsökkel, sok virággal, ezer színnel és csodálatos illattal lepte meg.

Amint a napok egyre hosszabbak és melegebbek lettek, a csiganő virágágyásokat alakított ki a tisztás mentén, és ezer színben pompázó, illatozó virágokkal ültette tele azokat. Ennek köszönhetően minden este látta Vincét hazatérni a munkából, aki ugyan nem szólt, de kedvesen biccentett feléje. Egyik este, amikor a férfi hazatért, deszkákat hozott a kezében, és nekiállt kalapálni, melyet késő este sem hagyott abba. A csiganő hangos énekkel ringatta magát álomba. Másnap reggel, amikor felkelt, észrevette, hogy a szomszéd ház előtt egy pad van. Kényelmes kétüléses pad, rajta egy csokor vadvirág. Megdobbant a szíve.

Amikor már úgy gondolta, hogy Vince jön hazafelé az erdőből, kiült a padra, és élvezte a virágoskertből áradó bódító illatokat. A férfi belépett a tisztásra és a padon találta Achatinát, mosolyogva lépett oda, ő is leült, majd ölébe vette a csiganőt, aki a fejét a mellkasán nyugtatta. Hallotta, hogyan dobog annak picurka szíve.

Később mesélt neki az életéről, mióta megérkezett a faluba. Azt mondta, hogy nem rossz a helyiekkel, de nem tartozik közéjük. Egyedül érezte magát a világon, de most, hogy megismerte Achatinát, soha többé nem lesz magányos. Csókot lehelt a homlokára, friss, könnyű és gyengéd csókot.

Az egész nyár folyamán napjaik így végződtek, ölelkeztek a padon, hallgatták a csendet, és egymás meséit, énekeltek, verseket olvastak egy nagy könyvből, együtt álmodoztak a jövőről. Egy közös jövőről.

Ettől a pillanattól kezdve a falusiak csak róluk beszéltek. A furcsa párról. Mi egyesített két ilyen különböző lényt? Biztosan egy varázslat! Az embereknek nem igazán tetszett azok magányos élete, hogy soha nem látták őket a faluban, még a táncestékre sem mentek el. S ez a rejtély, amelybe burkolózni látszottak, gyanakvást és félelmet ébresztett bennük. A fecsegés nem korlátozódott a falura. Szájról szájra, faluról falura haladtak és messzire jutottak. Mígnem egy napon eljutottak a gonosz boszorkányhoz is, aki már évek óta Vincét kutatta. Szeme fekete volt, mint az éjszaka, tekintete hideg, mint az északi szél, hosszú fekete haja áthatolhatatlanul borult az arcára.

És az erdő őrzőjét borzongás érte, megérezte, hogy a banya elindult és közeledik feléje. Gyorsan kell cselekednie. Achatina is tudta, hogy valami baj van, Vincét kérdezte, aki el akart menekülni a sűrű erdőbe.

– Ha itt talál, elpusztít téged is, nem csak engem – mondta szomorúan.

– Nem veszíthetlek el, épp megtaláltalak! – kiáltotta Achantina, aki nagyon szerette Vincét, nem akarta, hogy elmenjen. Egész éjszaka gondolkodott, hogy mitévő legyen, hogyan tudná megmenteni őt és a szerelmüket. Még sötét volt, amikor elrohant az erdőbe, onnan a mezőre, s visszatérve egy csokor különféle növény volt a kezében, a zsebeiben pedig különböző fák kérge, néhány madártoll, még egy gyöngyfűzérre emlékeztető békapetét is elő húzott. Tett-vett, kotyvasztott, s reggelre elkészült vele.

Másnap kézen fogta, és a barna csigaházhoz vezette Vincét. Megkérte, hogy vigye el a vízeséshez. Amikor odaértek, levetkőztek, és Achatina az általa készített csodakrémmel bekente Vincét, aminek segítségégével be tudott csúszni a csigaház belsejébe, majd Achatina is bebújt. Gondosan elzárták a nyílást, és addig mocorogtak benne, míg bele nem esett a kagyló a vízesésbe, és annak sodrása messze vitte.

Amikor a gonosz boszorkány megérkezett a tisztásra, és bekopogtatott a faházba, nem volt ott senki. Kereste Vincét az erdőben, a faluban, de sehol sem találta. Amíg várta, hogy talán visszatér, meglátta a virágzó kiskertet, a padot, melynek támlájára az volt írva: Az örök szerelem padja, és egy piros szívbe A+V betűket festettek.

Iszonyú hangos és dühös kiáltásban tört ki, amikor megértette, hogy Vince igaz szerelemre talált, és mérhetetlen dühében saját magát is elemésztette, egy maroknyi hamu maradt csak utána.

Ez alatt Vince és Achatina csigaházát messze sodorta a zuhatag. Amikor már nem érezték a víz sodrását, és a csigaház egy ideje mozdulatlan volt, kicsúsztak belőle és boldogan néztek körül az új földön, ahová érkeztek. Megölelték, megcsókolták egymást, építettek egy új házat maguknak a fenyőfák között, és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.