Fodor Gyöngyi – A hegedű szelleme

      A hegedű csodálatos hangjai könnyedén lebegtek a levegőben, megtörve annak a ködös őszi estének a csendjét. A hegedűművész csukott szemmel, koncentráltan játszott, egy volt azzal a kompozícióval, amelyet előadott. A művésznek úgy tűnt, a hangok elidőznek körülötte, hallotta a zene visszhangját kívül és belül. A szakértő kezek által létrehozott hangjegyek áthaladtak rajta, elérték a fülét, megérintették a szívét, és egy fiatal férfi  elgyötört lelkét.

      A fényes hegedű felbecsülhetetlen értékű, ritka példány volt. Egy “Stradivári Gold”, melyet a nagyapjától örökölt, aki szintén csodálatosan játszott rajta, és amelyet Antonio Stradivari, a híres hegedűkészítő saját kezüleg alkotott meg a hátró gravírozás alapján 1712-ben. Többször is elképzelte, ahogy a mester Észak-Olaszországban, Cremona erdeiben vándorol, hogy személyesen válassza ki azt a fát, amelyet hegedűinek gyártásához használ.

      A hatalmas gótikus kastély, ahol élt, egy tengerre néző szikla tetjén állt. A komor szobák mintha tükrözték volna annak a személyiségét, aki az évek során szentimentális csalódások és irigység miatt egyre morcosabb és magánakvalóbb lett. Szabad akarátából kereste azt a magányt, amiben élt, csupán a koncertek idejére hagyta el a helyet. Híres művész volt, rengeteg rajongóval, mégis inkább jobban szerette volna elszigetlni magát mindentől és mindenkitől. Nem szerette a társaságot, és elzárkózott a mélyebb emberi kapcsolatok elől.

      Hirtelen abbahagyta a játékot. Furcsa zajt hallott, mintha valaki kalapáccsal ütné a nagy faajtót odalent. A teremben itt-ott elhelyezett gyertyák kialudtak, minden teljes sötétségbe borult. Tovább fülelt. Ismét egy ütés hangját, majd ablakok csapódását és alig hallható léptek zaját hallotta. Megállt a levegő, majd a teljes sötétségben természetfeletti csend honolt. 

Tudta, hogy valaki van a háta mögött, érezte meleg leheletét, amit a nyakára fújt, majd pár másodpersz elteltével a fülébe suttogott:”Én a hegedű szelleme vagyok, és azért jöttem, hogy visszavegyem azt, ami jogosan az enyém.”   A művész nagyon megrémült, félelmében ugrott egyet, miközben eszébe jutott a hegedű szelleméről szóló történet, amit kicsi korában többször is hallott: A hangszer egy kiváló zenész tulajdona volt, aki olyan helyzetbe került, hogy kártyaadósság fejében kénytelen volt megválni a hangszerétől, amit a világon mindennél jobban szeretett. Később az a férfi, akié a hegedű lett, rejtélyes körülmények között halt meg, és ettől kezdve különös események történetek azokkal, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek a hangszerrel. Néhányan gyanúsan meghaltak, vagy súlyos betegségbe estek, mások teljesen megőrültek, netán nyom nélkül eltűntek. A szellem csak a legkiválóbb zenészeket kímélte meg.  A baljós legenda aurája, amely a csodálatos tárgy körül forgott, mindig is kísértette, de soha nem hitte el. Abban a pillanatban értette meg, hogy mindez igaz volt.

      A háta mögött álló férfi köpenye ugyanolyan fekete volt, mint az éjszaka, kezén fekete kesztyűt viselt. Jobb kezében hegyes tőrt tartott, melynek nyelét féldrágakövek díszítették. A férfi felemelte a karját és döfött. A hegedűs gyötrő fájdalmat érzett, amely átlyukasztotta a mellkasát. A földre esett. A hirtelen holdfény megvilágította a szobát és gyilkosának arcát.

–        Te? – kérdezte halvány hangon. – Hogy tehetted? – nem tudta befejezni a mondatot, mert vér csordogált a szájából.

      A gyilkos nem könyörült, újra lecsapott a tőrrel, magasabbról, még erősebben, ami elviselhetetlen fájdalmat   okozott neki, majd némán könyörögni kezdett valakihez, maga sem tudta, hogy kihez, de azt kérte, állítsa meg Anselmót, ne engedje elvinni a hegedűt. A szeretett unokatestvére, akiért annyi mindent megtett, akinek megpróbálta  megtanítani a szakma fortélyait, most köszönetképpen tőrt döfött  bele. Anselmo nem akart az árnyékban maradni. Ő is nagy művész akart lenni, mint ő, de igazi tehetsége nem volt hozzá, s tudta, ha a csodás hangszer nem lesz az övé, soha sem jut reflektorfénybe. Nem akart évekig várni, ezért irigységből és    nagyravágyásból megölte, hogy megkaparintsa a legendás hegedűt. A művész szeméből könnyek csordultak ki, tudva, hogy becstelen kezekbe kerül a hangszere. A gyilkos elvette tőle e hegedűt, és betette a tokba. Éppen menekülni készült, amikor az ajtó mellett egy árnyék jelent meg, és egyetlen lépést sem tudott megtenni. Egy láthatalan erő akarata ellenére ott tartotta, és bárhogyan is szorította a becses tárgyat, az szépen, könnyedén kirepült a kezéből. A tok kinyílt, és a hegedű ide-oda mozogva a levegőben magától hegedűlte azt a kompozíciót, amit a haldokló művész alkotott. A hangokat örök szépség hatotta át. Szenvedélyről, szerelmekről, melenkóliáról, édességről, örömről, vidéki vad jelenetekről meséltek, ahol a gondolatok szabadon futottak együtt ezzel a gyönyörű zenével.

       A művész tisztában volt vele, hogy egy lépésre van a haláltól, mégis elmosolyodott. Mindent megértett, és gondolatban megköszönte annak, aki a hegedűjét megvédte.

     Anselmo félni kezdett. Valóban létezik a szellem? Mindig szkeptikus volt ebben, de egy láthatatlan kéz megragadta, a levegőbe emelte, és az ablak felé tolta, melyet egy széllökés kinyitott, s Anselmo félelmében sikoltozva repült ki rajta, majd a tengerre néző sziklákra csapódott.

      A hegedű leszállt a haldokló művész mellé, aki utolsó erejével magához ölelte. Úgy, mint ahogy egy szerelmes férfi öleli magához a kedvesét, mielőtt fel kell szállnia vonatra, ami örökre elviszi tőle. Vére a hangszerre folyt, és eggyé vált vele. Lassan a zene is elhalkult, majd síri csend telepedett a szobára. A hegedű szelleme elszállt, magával vitte a csodás hangszer hangját. A húrok örökre elnémultak, gyászolták az egyetlen igaz művészüket.

 Amikor hetek múlva rájuk találtak, a hegedű a ráfolyt vértől több helyen megfeketedett. Végül üvegvitringe került a hegedű múzeumba, ahol az átélt  évszázadokról csendben álmodott.