Caffè Ugo’s

Daniele, akinek illata frissen mosott lepedők és álmatlan éjszakák szagát árasztotta, egy luxushotellánc tanácsadójaként dolgozott. Egy sötét éjszakán találkoztam vele. Szokásos migrénjeim egyikétől szenvedtem, mely nem hagy nyugodni, bárhová is bújsz el. Épp megérkeztem a Caffè Ugo’s-ba, a bormiói
Grand Hotel Terme Bagni Nuovi pompás szecessziós ékkövébe. A pultosfiú készített nekem egy Manhattan koktélt két cseresznyével, ahogy szeretem. Ismert már jól, tudta, hogy egy “Lolita özvegy” vagyok, aki harminc éven át szerette ugyanazt a hetet ugyanazon a helyen eltölteni, amely annyi bensőséges pillanat színhelye volt Albertóval, a férjemmel. Úgy bánt velem, mintha még mindig a milánói Scala étoile-ja lennék, rajongókkal és csodálókkal körülvéve. Csak nekem tesz két cseresznyét a Manhattenbe.

Olyan volt az egész, mint egy film, ahol még mindig én voltam az egyetlen és vitathatatlan főszereplő. Ekkor érkezett Daniele is, aki kedvesen nézett rám. Ő egy Daiquiri koktélt rendelt magának, a fehér rum és a lime kombinációja orromig hozta a karib szigetvilág illatát.

– Asszonyom, elkísérhetem az egyik asztalhoz? – kérdezte, és gyengéden megfogta a karomat.

Egy félreeső asztalhoz vezetett, miközben a háttérben zene szólt, egy gyönyörű Strauss-keringő. A muzsika hangjai, a koktélom édes vermutos íze, és az álomszálloda hangulata visszarepített az osztrák arisztokrácia szalonjaiban rendezett fogadások pompájába a Belle Époquie idején. Hagytam, hogy elringassanak a hangok és a letűnt idők emlékei, amikor grófok és hercegnők táncoltak azokban a pazar termekben, ahol az elegancia uralkodott. Egy könnyű puszi az arcomra kizökkentett az álmodozásból.

 – Visszamennék a szobámba – jegyeztem meg halkan, s hagytam, hogy Daniele vezessen.

Mintha transzban lettem volna. Gyengéden megfogta a kezemet, és én követtem. Nem a liftet választottuk, hanem a hatalmas, csillogó tükrökkel díszített, puha szőnyeggel borított, kivilágított folyosókon keresztül haladtunk. Végig fogta a kezemet. Tudta, melyik lakosztályban vagyok. Elővette a passepartout kulcsot a zsebéből, kinyitotta az ajtót, majd gyengéden az ágyra fektetett. Megrészegített az illata, a közelsége, s hagytam, hogy levetkőztessen, és úgy szeressen, ahogy Alberto sem szeretett soha. Már hajnalodott, amikor kisurrant a lakosztályom ajtaján. A délelőtt nagy részét a szobámban töltöttem, várva, a tervezett wellness-kezelést. A nap mintha felmelegítette volna a szeptemberi ködöt, és egy fiatal recepciós kopogott az ajtómon.

– Asszonyom, le kell mennie a kezelésekre.

A parkon kellett áthaladni. A fák színes levelei már kezdtek leülepedni a zöld gyepen. Néhány levél a kőmedencék kék vizére repült, magányos csónakként úsztak a tetején. A recepciós fiú árnyékként követett a wellness részlegbe, ahol egy kilencven perces relaxáló masszázsra voltam beírva, de utána is még maradtam, meglátogattam egy finn szaunát, majd a jakuzziban frissültem fel, végül egy meleg fürdőköpenybe bújva elfeküdtem az egyik nyugágyon a termálvizes medence mellett. Minden időgyorsító trükk ellenére még mindig délután volt, de én már az estét és az éjszakát vártam.

 Úgy döntöttem, hogy különösen elegáns ruhát veszek fel a vacsorához, mintha még mindig az én Albertómmal lennék, és a freskókkal díszített teremben várnánk a vacsorára. Egy hatalmas ablak melletti asztalhoz ültettek le. Bormio fényei olyanok voltak, mint egy temetőben égő gyertyák sokasága, vagy mint a megvalósulatlan álmok égboltján pislákoló csillagok. Furcsa érzés volt, hogy Alberto nincs már mellettem. Egy finom őzpörköltet választottam, amihez egy pohár Valtellina vörösbort ittam, majd desszertnek egy bajor csokoládékrémmel kényeztettem magam. A bortól kicsit kóválygott a fejem, nem is igazán emlékszem rá, hogyan jutottam vissza a lakosztályomba, de az éjszaka folyamán Daniele ismét behozta tüzes fiatalságát a szobámba, és hajnalig velem maradt. Amikor elment, én tovább aludtam fényes nyarakról álmodva, az összes utazásról és helyről, amit Albertóval együtt fedeztünk fel.  A hotelben remekül teltek a napjaim, de a hétvégén ki kellett jelentkeznem. Megkértem a recepciós hölgyet, szóljon Daniele-nek, mert szeretnék tőle elköszönni, mielőtt elmegyek. Furcsa fehér egyenruhája volt, ami nem illett ehhez a fényűző szállodához.

– Az ápolóját keresi, asszonyom?  – kérdezte.

– Kicsodát? Daniele, a… a konzulens – válaszoltam kissé habozva, mire ő furcsán ingatta a fejét.

Ekkor szédülni kezdtem, kishíján elájultam, s lerogytam a közeli karosszékbe. Ijedten néztem körül, mert minden pazar bútor eltűnt, akárcsak a hatalmas tükrök és a kristálycsillárok is. Az ólomüveg ablakok hideg, rácsos ablakokká változtak, az előbbi édes illatot felváltotta a gyógyszerek és fertőtlenítők szomorú, sűrű szaga, akár a kórházakban. Még a hangok is megváltoztak. Már nem bársonyosan szóltak, hanem sötét, gyötrődő hangok suttogtak körülöttem.

– Szegény asszony, azt hiszi, hogy egy előkelő szállodában van, ahová évekkel ezelőtt a férjével járt, aki màr hét éve meghalt. Soha sem fogadta el, hogy idősek otthonába került. A személyzet minden erőfeszítése ellenére az állapota az elmúlt napokban drámaian romlott – mondta egy zöld köpenyt viselő férfi a fehér egyenruhás nőnek. – Daniele gondozta ezekben a nehéz napokban, tán teljesen más szerepben látta őt is.

De mit beszélnek ezek az emberek? Kiről beszélnek?

 Már a taxiban vagyok. Még egy utolsó pillantást vetek a lakosztályom ablakára. Valaki van ott, gyertyát tart a kezében. Arca körvonalai kirajzolódnak a halvány gyertyafényben. Igazuk van, Daniele nincs itt, nem ő az, hanem Alberto, aki utoljára búcsút int nekem, miközben ez a fura taxi, amibe befektettek, szirénázva visz egy ismeretlen helyre.