A kis dinoszaurusz (mese)

Egy csapat szomjas zebra elindult vízfolyást keresni az afrikai tűző napsütésben. Rikácsoló madársereg szállt el felettük, mely teljesen magára vonta Zebra Tina figyelmét. Először csak a tekintetét emelte az ég felé, majd elvált a csapat többi tagjától, és megbabonázva lépkedett a tovaszálló madarak irányába. Amikor észrevette, hogy egyedül maradt és elvesztette társai nyomát, nagyon megijedt. Leszállt az este, oroszlánok és sakálok üvöltését hozta a szél, Zebra Tina nyugtalanul keresett menedéket. Sokáig bolyongott,  nem talált megfelelő rejtekhelyet, de aztán a Hold megvilágította egy kis barlang bejáratát, ezért Tina úgy döntött, hogy ott tölti az éjszakát. A félhomályban lefeküdt a sarokba, fejét egy kőre hajtotta, és hamarosan elaludt.

Reggel arra ébredt, hogy valami mozog a feje alatt, s Tina ijedten ugrott fel. Csodálkozva vette észre, hogy nem egy kövön, hanem egy tojáson pihent a feje. Méghozzá olyan nagyon, amilyet még soha nem látott. A tojáson repedések futottak végig, és egy kis dinoszaurusz bújt ki belőle. Zebra Tina meghatódva nézte a kis jövevényt, hiszen anélkül, hogy tudta volna, egész éjjel melengette azt. A kis dinoszaurusz pedig azt hitte, hogy a zebra az ő mamája, sipítozva bújt hozzá.  Nem hagyhatom itt, mert amilyen védtelen, egykettőre felfalnák a vadak, gondolta Tina.  Magával vitte, habár lassabban haladt, pár óra múlva mégis utolérték a többieket. Tina úgy vigyázott a kis dinoszauruszra, úgy nevelte, mintha saját kölyke lenne. Zeonak nevezte el. Zeo hamar rájött, hogy ő mennyire különbözik a zebráktól, és a többi szavannai állattól, senki sem volt hozzá hasonló, emiatt félénk és visszahúzódó lett.

–    Ne aggódj – mondta Zebra Tina. – Már mindenki tudja, hogy ide tartozol. Fontos, hogy higgy magadban!

 

Egy nap Zeo a színes kavicsaival játszott a barlangban, amikor valaki megjelent a bejáratban. Egy nagy oroszlán volt, hatalmas sörénnyel a feje körül. A kis dinoszaurusz meglepetten odalépett hozzá, anélkül, hogy felfogta volna mekkora veszély fenyegeti.

–       Szia, én Zeo vagyok, a dinoszaurusz, és te ki vagy?

–     Én oroszlán vagyok, a szavanna királya. Miért nem menekülsz el? Nem félsz tőlem? – dörgött az oroszlán.

–    Mi okból kellene félnem? – kérdezte Zeo.

–    Azért, mert egy pillanat alatt felfallak – mondta az oroszlán, és már emelte is fel hatalmas mancsát, hogy lecsapjon vele.

Zeo megértette, hogy ennek fele sem tréfa, ijedten hátrált pár lépést, majd a barlang egy kis szakadékába menekült, ahol észrevette a falon a saját kinagyított árnyékát, melyet a behatoló napsugarak keltettek életre. Tudta, hogy itt a nagy lehetőség számára. Mirgett-morgott, nyitogatta a száját, ide-oda lóbálta a farkát, hogy az árnyéka még félelmetesebbnek tűnjön. Az oroszlán óvatosan haladt előre, de amikor meglátta azt a hatalmas sötét alakot, azt gondolta, hogy valódi. Emlékezett rá, hogy a nagyapja azt mondta, valaha a dinoszauruszok veszedelmes állatok voltak. Lehet, hogy egy itt maradt közülük a barlangban?  Kihátrált, és elsomfordált onnan biztonságosabb  helyre, és mindenkinek, akivel csak találkozott, elmondta, hogy egy hatalmas, rémisztő, torkos dinoszaurusz él a barlangban, aki fel akarta falni őt.

A kis Zeo hazament a mamájához, és elmesélte, milyen kalandban volt része. Zebra Tina érdeklődve hallgatta a barlangbeli történetet, majd mosolyogva azt mondta:

–    Drága kicsinyem! Bátran viselkedtél. Találékonyságod segítségével megoldottad ezt a veszélyes helyzetet. Bízzál magadban, és meglátod, mindig szerencsével fogsz járni utadon.

 

Zeo boldog volt, mert már nem volt félénk és visszahúzódó. Egyre többet játszott az antilopokkal, a zebrakölykökkel, és a kis elefánttal is. Ahogy növekedett, egyre erősebb lett, s már úgy nézett ki, mint az a barlangbeli árnyék, amely elijesztette az oroszlánt. Egyik reggel odaállt Zebra Tina elé.

–    Mama, köszönöm, hogy felneveltél, nagyon szeretlek, de úgy érzem, hogy itt az idő, el kell mennem megkeresni a saját fajtámat – mondta Zeo.

–       De hová mész? Széles Afrikában nincsenek már dinoszauruszok!

–    Valhonnan jött az a tojás, amiből kikeltem – válaszolta Zeo mosolyogva. Megcsókolta Zebra Tinát, és elindult arra, amerre a szíve vitte.

–    Járj szerencsével! – kiáltotta zebramama a távolodó fia után, s addig követte a tekintetével, amíg el nem tűnt a láthatáron.

 

Vila, a késve induló fecske (mese)

 

A fecskék, mint minden évben tavasszal, hosszú útjukra készülnek, hogy átkelve a nagy folyókon, a sivatagokon, a tengeren, hogy Közép-Afrikából Európába érkezzenek, ahol nyár végéig maradnak.

Egy nagyon kora reggel az összes fecske elrepült, csak Vila nem. Ő egy fiatal madár volt, akinek először kellett szembenéznie a hosszú utazással.

– Ma egy nagyon fontos nap van, izgatott vagyok – mondta –, még egyet fordulok az ágyikómban, aztán felkelek.

Igen ám, de nem csak fordult, hanem el is aludt, s  amikor később felébredt, meglepődve látta, hogy senki sincs a közelében, minden fecske elrepült. Csupán egy orrszarvú közeledett a folyóhoz.

– Nem tudod, hol vannak a barátaim, a szüleim? – kérdezte  az orrszarvút.

– Nagyon korán reggel mind  elrepültek a hosszú útra, északra  – válaszolta a nagy állat.

A kis fecske elsírta magát.

–  Egyedül maradtam, senki sem tudja, hogy merre induljak el, hogyan fogom utolérni őket?

– Én nem tudom, de talán a nagy teknős, Gea tud segíteni – mondta az orrszarvú.

Gea százéves, hatalmas teknősbéka volt, bölcsés jól ismerte az Afrikában élő állatok szokásait. Vila megkérte őt, hogy mutassa meg neki az utat.

– Ne aggódj, Vila, igaz, hogy az út nagyon hosszú, de ha azt teszed, amit mondok, látni fogod, hogy te is megérkezel majd. Éjszaka a sarkcsillagot kell követned, nem tévedhetsz, mert az a csillag jobban ragyog mint az összes többi. Nappal viszont ott kell repülni, ahol nem süt a nap, ahol nem nyugszik és ahol nem kel fel.

Vila értette is meg nem is, de tele volt reménnyel. Megköszönte a segítséget, majd elrepült. Átkelt a szavannán, a sivatagon, elfáradt, úgy döntött, hogy megpihen egy kaktuszon. Egy éhes kígyó, aki már régóta nem evett, látta a gyönyörű és jámbor fecskét, odakúszott és be akarta kapni, ám Vila felébredt a szunyókálásból.

– Csúnya kigyó, mit akarsz, tán csak nem akarsz engem megenni?

–  Bevallom, eredetileg ezt terveztem, de kíváncsivá tettél, mit keres egyetlen egy fecske a sivatagban? Ti általában csapatokban repkedtek.

Vila elmesélte a kígyónak, miként maradt le a nagy útról, és most mindennel egyedül kell megbirkóznia. Végül a csúszómászó megsajnálta, és úgy döntött, hogy nem eszi meg.

– Ha jövőre is errejársz, gyere, és látogass meg! – köszönt el a kígyó, és új ennivaló után nézett.

Vila tovább repült,  elérte a Földközi-tengert, ismét megpihent, majd repült Szicilia szigetére. Mielőtt odaért volna, a vízből szökőkútszerű csobogások törtek elő, két delfin vígan játszadozott.

– Hello, kisfecske, hová mész egyedül? – kérdezték.

Vila elmesélte nekik a történetét.

– Ne aggódj, már Európában vagy.

– Valóban?

– Igen, persze. Az ott már Szicilia szigete, ami Olaszországban van. Olaszország pedig Európában. Jó úton haladsz, meglátod, megtalálod a társaidat!

A fáradt kis madár végül megérkezett Palermo városába, elbűvölve figyelte, milyen szép nagyváros, templomokkal, palotákkal, hatalmas kertekkel.

Egyik háztetőn egy galamb üldögélt.

– Szia, fecske, a nevem Poldi, postagalamb vagyok, aki délről északra utazik, vagy északról délre, üzeneteket és híreket szállítok.  És te ki vagy?

– A nevem Vila, és szeretném utolérni a társaimat. Sajnos nem ébredtem fel időben, és nélkülem indultak el.

– Jöhetsz velem, ha akarsz,  épp észak felé tartok.

Vila boldogan ment Poldival, mert már  nem volt egyedül, s mivel a galamb sokkal nagyobb volt, mint ő, ezért biztonságban érezte magát vele. Átkeltek több városon, új barátokat szereztek, és kettesben kevésbé volt fárasztó az utazás.

Végül megérkeztek egy nagy térre, ahol volt egy templom, gyönyörű harangtoronnyal, fákkal, ahol sok fecske pihent. Vila azonnal tudta, hogy az övéi.

–  Itt vagyok, Vila vagyok! – kiáltotta feléjük, és a többi fecske örömmel üdvözölte.

–  Örülünk, hogy megérkeztél te is – mondta a mamája – Aggódtunk érted. Fecskeapád azt mondta, jönni fogsz hamarosan, és igaza lett!

Vila megköszönte Poldinak, hogy segítségével megtalálta a családját, a barátait. A galamb szárnyaival megölelte kis barátját, és elrepült Torinó irányába, ahová üzenetet vitt.

A kis fecske nagyon boldog volt, örömében többször is körberepülte a harangtornyot. Következő nap közösen folytatták a hosszú utat, végül elérkeztek Magyarországra. Megkeresték a régi fészküket, vagy újat építettek maguknak, és csodálatos nyári hónapokat töltöttek ott.

 

Fontos, hogy higgy magadban, a bátorság és az elszántság segít megtalálni a helyes irányt.

 

 

 

 

Két idegen a villamoson

(igaz történet alapján)

 

Februári délután volt, egy idős férfi és egy gyerek szállt fel a római 8-as villamosra. Az ég alja narancs és vörös színekben  pompázott, csodálatos naplementét adva az örök városnak. A villamos tele volt emberekkel, és mindenki összeszorult, egymáshoz ragadt, mert igyekeztek távolságot tartani az öregtől és a vele lévő gyerektől, ugyanis látszott rajtuk, hogy  idegenek, valamelyik arab országból érkezhettek.

A fiú rózsaszínű, lányos sportcipőt viselt, valószínűleg a nővérétől maradt rá, vagy talán a Karitas segélyszervezetnél csak ebben a színben találtak méretet. Dzsekije is legalább két számmal nagyobb volt. Az  idős férfin egy sötétbarna, eléggé viseltes rövid kabát volt, ami alól kilógott a hosszú, fél lábszárig érő csíkos ing. Lábán barna bőrpapucs, fekete zoknival. Ápolatlannak látszottak, és túl hangosan beszélgettek egymással, de úgy tűnt, senki sem érti mit mondanak. Némelyek fintorogva nézték őket, mások figyelmen kívül hagyták a két újonnal felszállt utast, átnéztek rajtuk, mintha ott sem lettek volna.

Ott ültem a közelben, egy éltes korú nő mellett, akinek mindkét kezén több ékköves aranygyűrű díszelgett, és fülében is hatalmas borostyán fülbevaló figyegett, természetesen arany foglalatban. Drága szőrmegalléros kabát volt rajta. 

Kicsit beszélek arabul, még a kairói évek alatt ragadt rám, ezért kíváncsian hallgattam az öreget és a gyereket,  vajon megértem-e, miről beszélnek.

– Vedd elő a telefont! – mondta az öreg parancsoló hangon a gyereknek.

– Nem, nagyapa, nem adom! – válaszolta a fiú, kezét a kabátja zsebébe csúsztatva, hogy elrejtse a készüléket, de az öreg odakapott, benyúlt a zsebbe, és diadalittasan előhúzta a mobiltelefont.

– Egész nap játszottál rajta, most rajtam a sor  – szólt az öreg, és hátat fordított a fiúnak, aki megpróbálta visszaszerezni a  telefont, karjait ide-oda nyújtogatta, mint egy polip, az öreg háta mögül.

– Add vissza!

– Hagy abba – szólt rá a nagyapja mit sem törődve a gyerekkel, és máris bekapcsolta a készüléket, ujjait gyorsan mozgatva a képernyőn, melyen léggömbök repkedtek ide-oda, és próbálta lelőni azokat.

– Ne így, nagyapa! Ha így csinálod, elveszíted a nehezen megszerzett rekordomat – figyelmeztette a gyerek az öreget, és duzzogva leste a kibontakozó játékot. Ekkor az öreg egy nagyot tüsszentett, majd a kabátja ujjával letörölte a telefon képernyőjére jutott cseppeket. – Mit csinálsz, jaj, ez olyan undorító – kiáltott, mire a nagyapja hangosan elnevette magát, felfedve a fogatlan száját.

– Miért, te sose tüsszögsz? – kérdezett vissza anélkül, hogy felnézett volna. A gyerek mérgesen felhorkant.  – Nézd, nagyapa, egy egér van a villamoson – kiáltott fel pár másodperc múlva  abban a reményben, hogy eltereli a  nagyapja figyelmét, és visszaszerezheti a mobilt.

– Régi trükk, nem veszem be  – mondta az öreg, és folytatta a játékot.

– Jaj, a piros – sikoltott a gyerek. – Figyelj oda, el ne veszítsd! Jó, jó, csak így tovább!

Ekkor a mellettem ülő ékköves asszonyság kicsit meglökött, közelebb hajolt hozzám, és azt súgta:

– Nézd azt a kettőt! Én mondom, veszélyesek ezek a bevándorlók. Ki tudja mit csinálnak azon a telefonon. Nevetgélnek, miközben támadást szerveznek rajta. Nem szégyelli magát az a vénember, még a gyereket is bevonja, hogy ne legyen annyira feltűnő. Ráadásul büdösek is ... – azzal fintorogva felállt, és elindult a két méterre lévő ajtó irányába, hogy a következő megállóban leszállhasson a villamosról.

Ahogy elhaladt a gyerek mellett, valami leesett, és a fiú lehajolt, hogy felvegye azt, majd mosolyogva nyújtotta a fintorgó nő felé, és tökéletes olasz kiejtéssel azt mondta:

– Elnézését kérem, asszonyom, de elejtette a fülbevalóját.

Ekkor a körülöttük lévő utasok felfigyeltek az udvarias kisfiúra, akiről nem is képzelték volna, hogy beszéli az olasz nyelvet, és helyeslően bólogattak.  A nő rémült arcot vágott, és egy nyers mozdulattal kikapta a fülbevalót a gyerek kezéből, de még annyit se mondott, hogy köszönöm. Az ajtók kinyiltak, és ékköves kezével lökölődve jobbra-balra, lábakra taposva, szidva a római tömegközlekedést végre eljutott a kijáratig, majd leszált.

A gyerek meg visszafordult a nagyapjához, és élénken tovább játszottak.

 

 

 

 

 

A bohóc  ( NEM mese )

 

Carlo éghajlattól függetlenül szeretett a tengerparton sétálni munkából hazafelé menet. Teljesen mindegy volt, hogy nyugod víztükör, vagy haragos hullámok fogadták, ő ki tudott kapcsolni, ellazulni, és jó hangulatba hozni magát még akkor is, ha  elég zűrös napja volt, mint aznap is.

Egy kisebb csoport felkeltette a figyelmét, valaki köré gyűltek egy beugró földnyelven, mely egy tengerre néző kis teraszt alkotott. Érdeklődve odalépett, és meglátott egy bohócot zöld parókával a fején, fehérre festett arccal és a klasszikus piros orral. Kockás zakója legalább három számmal nagyobb volt. Hosszúkás, keskeny léggömböket fújt fel, és hajtogatott különféle formára. Kutyát, zsiráfot, elefántot, virágot, és a gyerekek szülei pénzt dobtak a földön lévő cilinderbe, majd a kis csoport kezdett eloszlani. Carlo ott maradt, és arra gondolt, megragadja az alkalmat, és ő is kér egy léggömböt a fiának, aki biztosan örülni fog neki. A bohóc örömmel teljesítette a kérését, ezúttal egy biciklit hajtogatott, odafigyelve a részletekre is. Nem feledkezett meg a csengőről és a lámpáról sem. Amikor végzett, büszkén átnyújtotta alkotását Csrlónak, aki egy egyszerű köszönömöt mondott, majd távozott. Alig tett meg pár lépést, amikor meghallotta a bohóc hangját.

– Elnézést, Uram, nem adsz nekem egy fillért sem a munkáért?

– Ezért? Ugyan már, ez nem munka – válaszolta kissé arrogánsan, és folytatta az útját.

A léggömböt látva a fia eléje futott, átölelte, és úgy mozgatta a biciklit a levegőben, mintha egy űrhajó lenne. Vacsora után, mint minden este a család együtt ült a TV előtt. A bejárati ajtó üvegén folyamatos kopogás hallatszott, de Carlo nem értette, hogy mi lehet az, hiszen nem esett az eső. Felkelt, hogy megnézze, mert a kopogás egyre hangosabb és kitartóbb lett. A bentről kiszűrődő fényben mást nem látott, csak apró kavicsokat, ezért felkapcsolta a külső villanyt, és meglátta ugyanazt a bohócot, aki a léggömböket hajtogatta a tengerparton. Hüvelykujjával kavicsokat dobált a bejárati ajtó üvegére.

– Mi a francot akarsz? – kérdezte Carlo anélkül, hogy kinyitotta volna az ajtót.

A bohóc nem válaszolt, ledobta a kavicsokat és egy macsétát húzott elő a kockás zakójából.  Carlo ijedtében hátraugrott, és ösztönösen a családjához fordult, hogy figyelmeztesse őket a veszélyre, de már nem volt senki a TV előtt. Talán felmentek aludni, gondolta. Kiáltott nekik, de senki sem válaszolt.  A telefonhoz rohant, hogy hívja a rendőrséget, de nem volt vonal, mintha valaki elvágta volna a vezetékeket. Visszament az ablakhoz, de a bohócot nem látta. Megkönnyebbült, hogy elment.

Kereste a mobiltelefonját, de nem találta. Felszaladt a lépcsőn a feleségéhez és a fiához, de egyikük sem volt ott, pedig minden szobát átkutatott. Ekkor hirtelen kialudt a villany.

– Hagyj békén minket  – kiáltotta Carlo remegő hangon, miközben lement a lécson. A nappaliban nyitva volt az ajtó. A holdfénynek köszönhetően körbenézett, de senkit sem látott. – Mit akarsz? Hol a feleségem és a fiam? – kérdezte pánikszeráen.

Levegősuhogást hallott maga mögött, meglátta a macsétát, majd szinte ugyanabban a pillanatban erős fájdalmat érzett a gyomrában.

– Csak egy fillért akartam. Csak egy fillért – hallotta a füle mellett, s érezte, hogy valami meleg csordul ki a gyomrából. Kezét odanyomta a  sebre, majd a földre rogyott.

A bohóc nem kimélte, többször is lesújtott.  Ekkor meglátta a fiát, aki ott állt a közelben, a hajtogatott biciklivel a kezében.

– Fuss el, menekülj – kiáltotta neki az utolsó erejével, de a gyerek nem mozdult.

– Adnod kellett volna neki pár fillért, apa – mondta a gyerek, miközben a bohóc felkészült a végső csapásra.

 

– Apa, apa – hallotta a fia hangját. Zihálva, izzadtan nézett körül, még mindig a kanapén ült, a TV is be volt kapcsolva. – Papa, elaludtál.

Carlo megérintette a hasát, hogy megkeresse a sebeket, de a teste ép volt, viszont a szíve hevesen vert.

– Papa, papa – szólt a gyerek megint.

– Mit akarsz? – förmedt rá a gyerekre, mert még mindig az álmában átélt sokk hatása alatt állt.

– Odakint van egy bohód, aki kavicsokkal dobálja a bejárati ajtót.

 

 

 

A KAPZSI KIRÁLY ÉS A HÚSVÉTI NYÚL (mese)

Egyszer régen, jóval azelőtt, hogy a húsvéti nyuszi tojást hozott a gyerekeknek, élt egy király. Közeledett a  születésnapja, és a húsvét is, ezért arra számított, hogy alattvalói drága ajándékokkal fogják felköszönteni. Jöttek is a köszöntők, egyik nagyobb dobozt hozott, mint a másik, melyek különleges és értékes ajándékokat rejtettek.

A királyságban élt egy nagyon szegény asszony, akinek nem volt pénze még olcsó ajándékra sem, ezért a királynak ajándékozta a tyúkját, ami minden reggel tojt egy tojást. A kapzsi királyt nem hatotta meg az ajándék, sőt, alig tudta leplezni csalódottságát, de nem akarta megbántani az asszonyt, ezért elfogadta az ajándékát. Egy napon támadt egy ötlete, és magához hivatta az udvari varázslót.

– Szeretném, ha ez a tyúk aranytojást tojna – mondta neki.

A varázsló heteken át keményen dolgozott, kereste a megoldást, végül sikerült neki, azonban egy kicsike kis hiba csúszott a varázslatba, mert a tyúk minden reggel szép színes tojásokat tojt, pirosat, kéket, sárgát, lilát, rózsaszínt, és csak elvétve ritkàn egy-egy pompás aranytojást.

A király így is elégedett volt, mert gazdagabbá vált az aranytojások által, és mindenkinek eldicsekedte, hogy neki milyen különleges tyúkja van. Azonban ez a különleges jószág felkeltette a királyság összes nemesének az irigységét, ezért a király szilárd ketrecet építtetett a tyúk védelmére, mert attól félt, hogy ellopják. Amikor bejelentkezett valaki meglátogatni Őfelségét, és persze a különleges tyúkot, megbízta a bűvészt, hogy cserélje ki az aranytojást tojó tyúkot egy közönséges kotkodácsra, s miután a látogató elment, cserélje vissza, mert attól félt, hogy a látogatók közül valaki nem becsületes szándékkal közeledne a ketrechez.

Így történt ez húsvét első napján is, amikor egy nemesi küldöttség érkezett a palotába, és ahogy a király előre látta, valaki aznap este ellopta a kicserélt tyúkot a ketrecből. Másnap reggel, amikor a király meglátta az üres ketrecet, nagyot nevetett, mert úgy tudta, hogy az ő különleges tyúkja biztonságban van, s hogy fog majd mérgelődni a tolvaj, aki idővel rá fog jönni, hogy rossz tyúkot lopott el. Mivel a következő napokban nem várt látogatókat, elrendelte, hogy tegyék vissza az igazi aranytojást tojó tyúkot a ketrecbe, aztán elment sétálni. Kicsivel később, amikor visszatért, egyenesen a ketrechez ment, hogy ellenőrizze azt, azonban egy fehér nyulat látott benne.

– Te hogy kerültél ide? – kiáltott fel, de a szegény állat nem tudott neki válaszolni. A király kinyitotta a ketrec ajtaját, és elengedte. A nyúl vidáman elugrált a mező irányába.

Őfelsége azt gondolta, hogy a bűvész megtréfálta. Magához hivatta, mert szerette volna tudni, mi történt.

– Felség, én visszatettem a tyúkodat a helyére – válaszolta, de ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy  húsvét reggelén elfelejtette a cserét, s hogy mentse magát, azt mondta: – Uram, királyom, valahányszor látogató jött, a nagyobb biztonság érdekében  a tyúkot fehér nyúllá változtattam,  csak ezúttal elfelejtettem visszaváltoztani.

A király ebből arra következtetett,  hogy a nyúl, amelyik a mező felé ugrált, valójában az ő aranytojást tojó tyúkja volt.

Azonnal kivezényelte az összes katonáját a mezőre, hogy keressék az értékes tapsifülest. A katonák bejárták a mezőt, az erdőt, de nem találták meg. A király napokig szomorú volt, gyászolta a tyúkot, de végül beletörődött a helyzetbe.

Teltek az évek, és a nyuszit soha többé nem látták, de a királyság gyermekei a húsvéti időszakban gyönyörű színes tojásokat találtak a kertben és a város körüli erdőkben. Időnként egy-egy szerencsés gyerek még aranytojást is talált.

 

 

                          Ki legyen az egérlány férje (mese)

 

Egérpapa és Egérmama  úgy gondolták, hogy  szépséges leánykájuk  immáron felnőtt,  megérdemelne egy különleges férjet.  Egérpapának megfelelt volna egy ügyes és kedves egérfiú, de a felesége  számára ez nem volt elég, ő többre vágyott.  Olyat vőt akart,  aki még a jónál is jobb, rendívüli és különleges, akinek párja nincs a nagyvilágban. Emiatt bizony gyakran összeszólakoztak egymással. Végül Egérpapa azt mondta:

      – Ha annyira különleges férjet akarsz a lányunknak, kérdezd meg a Napot!

      – Igen,  igazad van,  a Nap megfelelő lenne a számára.

       – Akkkor menjünk és kérdezzük meg tőle  – felelte Egérpapa. Kár, hogy a lányuk véleményét nem kérték ki az ügyben, de az szótlanul követte a szüleit és elmentek a Naphoz.

      – Ó, fényességes Nap –  kezdte Egérmama - , azért jöttünk hozzád, hogy megkérdezzük, feleségül vennéd a mi  szépséges lányunkat. Te különleges és erős vagy!

      A Nap nem akart megházasodni, ezért így felelt:

     – Igen, valóban csodaszép a lányotok, talán a legszebb, akit valaha láttam, de csalódást kell okoznom,  mert van valaki aki még nálam is különlegesebb és erősebb, mégpedig …

      Ebben a pillanatban  egy hatalmas felhő takarta el a Napot, aki nem tudta bejezni a mondatot, de Egérpapa és Egérmama megértették, hogy  Nagyfelhő erősebb, mint a nap, ezért hozzáfordultak a kérdéssel, hogy feleségül venné e a lányukat.

     – Én nem érdemlem meg a szépséges  lányotok kezét – válaszolta Nagyfelhő. Van valaki, aki még tőlem is erősebb és különlegesebb. Tudjátok, ki az? –  mire az egerek a fejüket rázták.  –  A  Szél.

     Nem is kellett sokáig várakozniuk, mert először csak gyenge szellő lengedezett,  majd erősen fújni kezdett, elfújta Nagyfelhőt és elfújta az egereket is, ide-oda dobálta őket, végül egy mohos, régi falhoz érkeztek, ami megvédte őket a Szél erejétől.  Egérpapa és Egérmama ezért úgy gondolták, hogy ez a régi, mohos fal mindennél erősebb, méltő férje lenne a lányuknak. Azonnal meg is kérdezték.

    – Ha megfelelek nektek, én szívesen megházasodom  – válaszolta a Fal.

     Ekkor azonban már Egérlány  teljesen kikelt magából és kiabálni kezdett.

    –A Nap rendben van,  a Szél is,  Nagyfelhő  is,  de nem fogok meg–házasodni egy ennyire öreg, nedves téglafallal, amit már a moha is majdnem teljesen benőtt.

Az egérszülők nagyon meglepődtek.

     – Igaza van a lányotoknak  - szólt a Fal-,  mert van aki még nálam is erősebb, akivel még én sem tudok harcolni,  folyton legyőz engem. Teljesen tehetetlen vagyok vele szemben!

      – Ki lenne az? -  kérdezték az egérszülők.

      – Egy egér    -  felelte a Fal.

      – Egy egér?  Hogy-hogy? – lepődtek meg az egerek.

      – Csak egy egér képes rá, hogy járatokat kaparjon bennem, s átjusson a túloldalra  –  folytatta a Fal.

       Egérpapa, Egérmama   jót nevettek, és boldogan mentek haza. Végre megértették, hogy szépséges lányuk számára csakis egy egérfiú  lesz a legjobb és legkülönlegesebb férj a világon.

.

 

A négylábú álom

– Hogy-hogy ilyen messziről eljött ide? - kérdezte a férfi, aki ajtót nyitott neki.

– Számomra ez  kicsit olyan, mint az El Camino de Santiago,  Compostelába – válaszolta Vera nevetve.  

Az ő zarándokútja egy nyugodt északi kisvárosból indult, és négyszáz km-re délre ért véget egy magánkézben lévő kutyamenhelyen, amelyet épp lefoglaltak, és  az Állatfelügyelet gondjaira bíztak. Amikor olvasta a történetet az interneten, úgy érezte, ez egy jel.

Verának  nem volt kutyája, bár mindig is szeretett volna.

Kiskorában egy hatlakásos társasházban éltek, ahol szigorúan tilos volt állatot tartani. Hiába is kérte a szüleit, egyszerűen a szabályzatra hivatkozva nemet mondtak. Ennek ellenére voltak állatbarátai: két macska a barátnőjééknél, egy hörcsög a keresztanyjánál, és egy kutya a nagyszüleinél, akik vidéken laktak. Amikor sétálni ment a parkba és meglátott egy kutyát, azonnal odament, hogy megsimogassa. Alig várta már, hogy felnőjön, amikor majd azt tehet, amit akar.

Aztán az évek mentek, egyetemre járt, majd férjhez ment. Férje, Alberto rend- és tisztaságmániás lévén  hallani sem akart a felesége kívánságáról.

– Ugyan már, Vera! El se tudod képzelni, mit jelentene egy kutya az otthonunkban. Minden csupa szőr lenne – magyarázta. – Még a levegő is tele lenne vele!

Vera egy állatorvos barátjától metudta, hogy vannak olyan fajták is, amelyeknek egyáltalán nem hullik a szőre. Amikor Vera és Alberto gyermeki, Sarah ésRoberto már kicsit nagyobbak lettek, bennük keltett vágyat, és gyakran elmondta nekik, milyen jó lenne ha egy négylábú játszótársuk is lenne. Roberto elég óvatos volt az állatokkal, de Sarah igazán belelkesedett, és folyton könyörgött az apjának, hogy vegyen nekik egy kutyát.  Alberto sokáig hallani sem akart róla, de a végén beadta a derekát, de a gyerekeknek meg kellett ígérniük, hogy tisztán tartják az állatot is, a lakást is, és soha sem engedik fel az emeletre, ahol a hálószobák vannak.  Vera boldog volt, nem hitte, hogy valaki ennyire örülhet egy kutya érkezésének. Nem akarta jobban felzaklatni a férjét, mint eddig, és igyekezett olyat választani, ami megfelelt Alberto elvárásainak is: nem túl nagytestű, szelid karakter, hímnemá, de legfőképpen nem hullik a szőre. Végül 850 euróért vitt haza egy Charlie névre hallgató barna bolyhost, akiért nem csak ő, hanem a gyerekek is rajongtak.  Alberto viszont rá sem nézett.

Ahogy teltek a napok, Sarah egyre rosszabbul lélegzett, tüsszögött, Alberto kiabált, s azonnal kijelentette, hogy a kutya miatt van, akinek mennie kell a háztól. Hiába sírtak a gyerekek, hiába próbálta meggyőzni őt Vera is, végül Charlie visszakerült oda, ahonnan elhozták.  

A gyerekek két napig  sírtak utána, majd megfeledkeztek róla. Vera szívében azonban gyökeret vetett Alberto iránti neheztelése, és egyre kritikusabban szemlélte a férjét, hangot mert adni a véleményének, gyakran veszekedtek, és szép lassan kihűlt a házasságuk. Amikor a gyerekek már elég nagyok voltak ahhoz, hogy megértsék a családi helyzetet, elváltak, ami  mindkettőjük számára nagy megkönnyebbülést jelentett.  Alberto kérte a cégnél az áthelyezését, és másik városba költözött.  Sarah egy külföldi ösztöndíjjal Angliába ment egyetemre, Roberto még egy darabig az anyjával maradt, aztán megismerkedett egy lánnyal, és hamarosan elköltözött otthonról. Vera egyedül maradt. 

- Most végre magamra is gondolhatok, hozhatok egy kutyát! - mondta egyik reggel. 

Több hirdetést is nézett az interneten, barátok tól kért tanácsot. Volt, aki kölyköt javasolt, mások  felnőtt állat mellett voksoltak, amelyeket a menhelyeken lehet leginkább találni. Akadtak, akik azt mondták, hogy a menhelyes kutyák nem jók, mert különféle traumáik vannak, csak gond van velük.

- De hiszen nekem is van egy traumám - mondta ilyenkor -,  egész életemben át megtagadtam magamtl valamit, amire úgy éreztem, szükségem van!

Minden józan ész ellenére vett öt kg kutyaeledelt, 3 csomag vitaminos kutyakekszet, takarót, párnát, fekhelyet, nyakörvet, pórázt, etető-itató tálakat, zacskókat az ürüléknek, és minden egyebet, amiről úgy gondolta, hogy kell, és több minden mást is, amire tán semmi szükség.  Az interneten kikereste a menhely telefonszámát, amelyet "jelnek"  tekintett, és megbeszéltek egy időpontot.

- Közelebb is vannak kutyamenhelyek - jegyezte meg egy ismerőse, de ő oda akart menni, az sem zavarta, hogy hosszú órákat kell vezetnie.

A célhoz  közeledve azonban a szorongás egyre nőtt benne.

- Mi van, ha nem megyek át a vizsgán, nem felelek meg a menhelynek, és nem kapok kutyát? - morfondírozott útközben. Vakmerő ejtőernyősnek érezte magát, aki annak ellenére is kiugrik a gépből, hogy tudja, lehet nem nyílik ki az ejtőernyője.

A menhelyhez érve rettenetes szag fogadta, rögtön megértette, miért van a falun kívül. A férfi, aki ajtót nyitott, elmagyarázta, hogy előző nap a kevésbé problémás állatokat átszállították egy másik helyre, hogy azok, akik maradtak, tán életükben nem volt rajtuk póráz, és sok a gond velük. Kinyitotta a kerítést, legalább harminc nagytestű kutya szaladt csaholva feléjük, némelyik még bőszen vicsorgott, és rájuk akartak ugrani, a férfi alig tudta lecsillapítani őket. Vera érezte, hogy itt a pillanat, vagy elmegy, vissza se néz, vagy ha marad, választania kell, ha már ilyen messze eljött.  Észrevett távolabb valami mozgást a kerítésnél, egy nagyon sovány kutyát, aki olyan görnyedten ült ott, mint egy púpos macska.

- Az ott? - fordult a férfi felé.

- Jaj, asszonyom, őt nem ajánlom.  Pár hete került ide, alig eszik valamit, és rettenetesen fél.

- Mi történt a farkával?

- Semmi, csak félelmében behúzta a lábai közé, azért nem látszik - magyarázta a férfi.

- Nöstény?

- Igen, London a neve.

- London?  - lepődött meg Vera.

- Igen, a régi tulajdonosnőnek az volt a szokása, hogy városneveket adott a kutyáknak. Róma, Berlin, Párizs...

Vera egy kis ideig figyelte a kutyát, aki úgy lépkedett a mancsai hegyén, mint egy sértődött balerina.

- Őt választom - mondta határozottan.

- Biztos benne?  -  kérdezte a férfi, és Vera elismételte neki.

Vera és London a hazáig vezető útat egyetlen megállás nélkül tették meg, mert a nő megrémült attól a gondolattól, hogy kinyitja a kocsi csomagtartójának ajtaját, kiugrik a kutya és messzire elszalad. Csak a mikor már bent állt a garázsan, akkor emelte fel az ajtót, de London meg se mozdult,csak feküdt, ilyedt szemekkel, mint aki arra számít, hogy bármelyik pillanatban valami  nagyon rossz történik vele. Vera hozott neki egy tálban ennivalót, egy másikban vizet, és letette melléje, de a kutya oda se nézett, inkább elfordította a fejét.  Vera arra gondolt, talán mégis hibát követett el, hogy tán mégsem kellett volna elhoznia.

- Hogy is gondolhatok ilyet? Egész életemben kutyát akartam, gazdi akartam lenni, jó gazdi! 

Sírhatnékja támadt, mert nem tudta mit tegyen. Végül bement a nappaliba, felvett egy takarót a kanapéről, elrakta a tálakat a kutya mellől, és befeküdt ő is a csomagtartóba. Egy darabig beszélt az állathoz, de aztán anélkül, hogy észrevette volna, elaludt.

Akkor ébredt fel, amikor a hajnal fénye kezett beszűrődni a garázs ablakain, és első gondolata az volt, borzasztóan fáj a háta. Hirtelen eszébe jutott, hogy hol van. Megdörzsölte a szemét, látta, hogy nincs mellette senki.

- Istenem, London, hová lett?

Kimászott a csomagtartóból, kereste a kutyát az autó alatt, a garázs minden sarkát megnézte, végül észrevette, hogy a a házba vezető ajtó nyitva van.

- Biztos vagyok benne, hogy az este becsuktam.

Felfutott a lépcson, közben arra gondolt, hogy a kutya talán megsérül, megrágott egy kábert, áramütés érte, összetört valamit, megvágta magát. A legrosszabbra számítva lépett be a nappaliba, és meglátta Londont, aki ott feküdt a kanapén,mellett egy széttépett kekszes zacskó, és ezernyi kekszmorzsa. Amint meglátta a nőt, felállt a kanapén. Nem púposan, nem félősen, hanem kihúzta magát, fejét felemelte, olyan királyi megjelenést tükrözött. Vera hirtelen arra gondolt, milyen arcot vágna Alberto, ha ezt látná, és nevetni kezdett.

- Azért ebből ne csinálj rendszert -  figyelmeztette Londont, és lassan közeledett feléje. Leült vele szemben a fotelba, és türelmesen várt. Egyszer csak a kutya leugrott a kanapéről, körbeszimatolta Verát, orra hegyével meglökte a kezét, majd a fejét a nő térdére tette.   Vera lassan, gyengéden megérintett, simogatni kezdte.

Mindketten becsukták a szemüket, ott maradtak, együtt lélegeztek, és megnyugodva, boldogan várták az új napot.