A kis dinoszaurusz (mese)

Egy csapat szomjas zebra elindult vízfolyást keresni az afrikai tűző napsütésben. Rikácsoló madársereg szállt el felettük, mely teljesen magára vonta Zebra Tina figyelmét. Először csak a tekintetét emelte az ég felé, majd elvált a csapat többi tagjától, és megbabonázva lépkedett a tovaszálló madarak irányába. Amikor észrevette, hogy egyedül maradt és elvesztette társai nyomát, nagyon megijedt. Leszállt az este, oroszlánok és sakálok üvöltését hozta a szél, Zebra Tina nyugtalanul keresett menedéket. Sokáig bolyongott,  nem talált megfelelő rejtekhelyet, de aztán a Hold megvilágította egy kis barlang bejáratát, ezért Tina úgy döntött, hogy ott tölti az éjszakát. A félhomályban lefeküdt a sarokba, fejét egy kőre hajtotta, és hamarosan elaludt.

Reggel arra ébredt, hogy valami mozog a feje alatt, s Tina ijedten ugrott fel. Csodálkozva vette észre, hogy nem egy kövön, hanem egy tojáson pihent a feje. Méghozzá olyan nagyon, amilyet még soha nem látott. A tojáson repedések futottak végig, és egy kis dinoszaurusz bújt ki belőle. Zebra Tina meghatódva nézte a kis jövevényt, hiszen anélkül, hogy tudta volna, egész éjjel melengette azt. A kis dinoszaurusz pedig azt hitte, hogy a zebra az ő mamája, sipítozva bújt hozzá.  Nem hagyhatom itt, mert amilyen védtelen, egykettőre felfalnák a vadak, gondolta Tina.  Magával vitte, habár lassabban haladt, pár óra múlva mégis utolérték a többieket. Tina úgy vigyázott a kis dinoszauruszra, úgy nevelte, mintha saját kölyke lenne. Zeonak nevezte el. Zeo hamar rájött, hogy ő mennyire különbözik a zebráktól, és a többi szavannai állattól, senki sem volt hozzá hasonló, emiatt félénk és visszahúzódó lett.

–    Ne aggódj – mondta Zebra Tina. – Már mindenki tudja, hogy ide tartozol. Fontos, hogy higgy magadban!

 

Egy nap Zeo a színes kavicsaival játszott a barlangban, amikor valaki megjelent a bejáratban. Egy nagy oroszlán volt, hatalmas sörénnyel a feje körül. A kis dinoszaurusz meglepetten odalépett hozzá, anélkül, hogy felfogta volna mekkora veszély fenyegeti.

–       Szia, én Zeo vagyok, a dinoszaurusz, és te ki vagy?

–     Én oroszlán vagyok, a szavanna királya. Miért nem menekülsz el? Nem félsz tőlem? – dörgött az oroszlán.

–    Mi okból kellene félnem? – kérdezte Zeo.

–    Azért, mert egy pillanat alatt felfallak – mondta az oroszlán, és már emelte is fel hatalmas mancsát, hogy lecsapjon vele.

Zeo megértette, hogy ennek fele sem tréfa, ijedten hátrált pár lépést, majd a barlang egy kis szakadékába menekült, ahol észrevette a falon a saját kinagyított árnyékát, melyet a behatoló napsugarak keltettek életre. Tudta, hogy itt a nagy lehetőség számára. Mirgett-morgott, nyitogatta a száját, ide-oda lóbálta a farkát, hogy az árnyéka még félelmetesebbnek tűnjön. Az oroszlán óvatosan haladt előre, de amikor meglátta azt a hatalmas sötét alakot, azt gondolta, hogy valódi. Emlékezett rá, hogy a nagyapja azt mondta, valaha a dinoszauruszok veszedelmes állatok voltak. Lehet, hogy egy itt maradt közülük a barlangban?  Kihátrált, és elsomfordált onnan biztonságosabb  helyre, és mindenkinek, akivel csak találkozott, elmondta, hogy egy hatalmas, rémisztő, torkos dinoszaurusz él a barlangban, aki fel akarta falni őt.

A kis Zeo hazament a mamájához, és elmesélte, milyen kalandban volt része. Zebra Tina érdeklődve hallgatta a barlangbeli történetet, majd mosolyogva azt mondta:

–    Drága kicsinyem! Bátran viselkedtél. Találékonyságod segítségével megoldottad ezt a veszélyes helyzetet. Bízzál magadban, és meglátod, mindig szerencsével fogsz járni utadon.

 

Zeo boldog volt, mert már nem volt félénk és visszahúzódó. Egyre többet játszott az antilopokkal, a zebrakölykökkel, és a kis elefánttal is. Ahogy növekedett, egyre erősebb lett, s már úgy nézett ki, mint az a barlangbeli árnyék, amely elijesztette az oroszlánt. Egyik reggel odaállt Zebra Tina elé.

–    Mama, köszönöm, hogy felneveltél, nagyon szeretlek, de úgy érzem, hogy itt az idő, el kell mennem megkeresni a saját fajtámat – mondta Zeo.

–       De hová mész? Széles Afrikában nincsenek már dinoszauruszok!

–    Valhonnan jött az a tojás, amiből kikeltem – válaszolta Zeo mosolyogva. Megcsókolta Zebra Tinát, és elindult arra, amerre a szíve vitte.

–    Járj szerencsével! – kiáltotta zebramama a távolodó fia után, s addig követte a tekintetével, amíg el nem tűnt a láthatáron.