2025. április 1., kedd


A négylábú álom

– Hogy-hogy ilyen messziről eljött ide? - kérdezte a férfi, aki ajtót nyitott neki.

– Számomra ez  kicsit olyan, mint az El Camino de Santiago,  Compostelába – válaszolta Vera nevetve.  

Az ő zarándokútja egy nyugodt északi kisvárosból indult, és négyszáz km-re délre ért véget egy magánkézben lévő kutyamenhelyen, amelyet épp lefoglaltak, és  az Állatfelügyelet gondjaira bíztak. Amikor olvasta a történetet az interneten, úgy érezte, ez egy jel.

Verának  nem volt kutyája, bár mindig is szeretett volna.

Kiskorában egy hatlakásos társasházban éltek, ahol szigorúan tilos volt állatot tartani. Hiába is kérte a szüleit, egyszerűen a szabályzatra hivatkozva nemet mondtak. Ennek ellenére voltak állatbarátai: két macska a barátnőjééknél, egy hörcsög a keresztanyjánál, és egy kutya a nagyszüleinél, akik vidéken laktak. Amikor sétálni ment a parkba és meglátott egy kutyát, azonnal odament, hogy megsimogassa. Alig várta már, hogy felnőjön, amikor majd azt tehet, amit akar.

Aztán az évek mentek, egyetemre járt, majd férjhez ment. Férje, Alberto rend- és tisztaságmániás lévén  hallani sem akart a felesége kívánságáról.

– Ugyan már, Vera! El se tudod képzelni, mit jelentene egy kutya az otthonunkban. Minden csupa szőr lenne – magyarázta. – Még a levegő is tele lenne vele!

Vera egy állatorvos barátjától metudta, hogy vannak olyan fajták is, amelyeknek egyáltalán nem hullik a szőre. Amikor Vera és Alberto gyermeki, Sarah ésRoberto már kicsit nagyobbak lettek, bennük keltett vágyat, és gyakran elmondta nekik, milyen jó lenne ha egy négylábú játszótársuk is lenne. Roberto elég óvatos volt az állatokkal, de Sarah igazán belelkesedett, és folyton könyörgött az apjának, hogy vegyen nekik egy kutyát.  Alberto sokáig hallani sem akart róla, de a végén beadta a derekát, de a gyerekeknek meg kellett ígérniük, hogy tisztán tartják az állatot is, a lakást is, és soha sem engedik fel az emeletre, ahol a hálószobák vannak.  Vera boldog volt, nem hitte, hogy valaki ennyire örülhet egy kutya érkezésének. Nem akarta jobban felzaklatni a férjét, mint eddig, és igyekezett olyat választani, ami megfelelt Alberto elvárásainak is: nem túl nagytestű, szelid karakter, hímnemá, de legfőképpen nem hullik a szőre. Végül 850 euróért vitt haza egy Charlie névre hallgató barna bolyhost, akiért nem csak ő, hanem a gyerekek is rajongtak.  Alberto viszont rá sem nézett.

Ahogy teltek a napok, Sarah egyre rosszabbul lélegzett, tüsszögött, Alberto kiabált, s azonnal kijelentette, hogy a kutya miatt van, akinek mennie kell a háztól. Hiába sírtak a gyerekek, hiába próbálta meggyőzni őt Vera is, végül Charlie visszakerült oda, ahonnan elhozták.  

A gyerekek két napig  sírtak utána, majd megfeledkeztek róla. Vera szívében azonban gyökeret vetett Alberto iránti neheztelése, és egyre kritikusabban szemlélte a férjét, hangot mert adni a véleményének, gyakran veszekedtek, és szép lassan kihűlt a házasságuk. Amikor a gyerekek már elég nagyok voltak ahhoz, hogy megértsék a családi helyzetet, elváltak, ami  mindkettőjük számára nagy megkönnyebbülést jelentett.  Alberto kérte a cégnél az áthelyezését, és másik városba költözött.  Sarah egy külföldi ösztöndíjjal Angliába ment egyetemre, Roberto még egy darabig az anyjával maradt, aztán megismerkedett egy lánnyal, és hamarosan elköltözött otthonról. Vera egyedül maradt. 

- Most végre magamra is gondolhatok, hozhatok egy kutyát! - mondta egyik reggel. 

Több hirdetést is nézett az interneten, barátok tól kért tanácsot. Volt, aki kölyköt javasolt, mások  felnőtt állat mellett voksoltak, amelyeket a menhelyeken lehet leginkább találni. Akadtak, akik azt mondták, hogy a menhelyes kutyák nem jók, mert különféle traumáik vannak, csak gond van velük.

- De hiszen nekem is van egy traumám - mondta ilyenkor -,  egész életemben át megtagadtam magamtl valamit, amire úgy éreztem, szükségem van!


Minden józan ész ellenére vett öt kg kutyaeledelt, 3 csomag vitaminos kutyakekszet, takarót, párnát, fekhelyet, nyakörvet, pórázt, etető-itató tálakat, zacskókat az ürüléknek, és minden egyebet, amiről úgy gondolta, hogy kell, és több minden mást is, amire tán semmi szükség.  Az interneten kikereste a menhely telefonszámát, amelyet "jelnek"  tekintett, és megbeszéltek egy időpontot.

- Közelebb is vannak kutyamenhelyek - jegyezte meg egy ismerőse, de ő oda akart menni, az sem zavarta, hogy hosszú órákat kell vezetnie.

A célhoz  közeledve azonban a szorongás egyre nőtt benne.

- Mi van, ha nem megyek át a vizsgán, nem felelek meg a menhelynek, és nem kapok kutyát? - morfondírozott útközben. Vakmerő ejtőernyősnek érezte magát, aki annak ellenére is kiugrik a gépből, hogy tudja, lehet nem nyílik ki az ejtőernyője.

A menhelyhez érve rettenetes szag fogadta, rögtön megértette, miért van a falun kívül. A férfi, aki ajtót nyitott, elmagyarázta, hogy előző nap a kevésbé problémás állatokat átszállították egy másik helyre, hogy azok, akik maradtak, tán életükben nem volt rajtuk póráz, és sok a gond velük. Kinyitotta a kerítést, legalább harminc nagytestű kutya szaladt csaholva feléjük, némelyik még bőszen vicsorgott, és rájuk akartak ugrani, a férfi alig tudta lecsillapítani őket. Vera érezte, hogy itt a pillanat, vagy elmegy, vissza se néz, vagy ha marad, választania kell, ha már ilyen messze eljött.  Észrevett távolabb valami mozgást a kerítésnél, egy nagyon sovány kutyát, aki olyan görnyedten ült ott, mint egy púpos macska.

- Az ott? - fordult a férfi felé.

- Jaj, asszonyom, őt nem ajánlom.  Pár hete került ide, alig eszik valamit, és rettenetesen fél.

- Mi történt a farkával?

- Semmi, csak félelmében behúzta a lábai közé, azért nem látszik - magyarázta a férfi.

- Nöstény?

- Igen, London a neve.

- London?  - lepődött meg Vera.

- Igen, a régi tulajdonosnőnek az volt a szokása, hogy városneveket adott a kutyáknak. Róma, Berlin, Párizs...

Vera egy kis ideig figyelte a kutyát, aki úgy lépkedett a mancsai hegyén, mint egy sértődött balerina.

- Őt választom - mondta határozottan.

- Biztos benne?  -  kérdezte a férfi, és Vera elismételte neki.


Vera és London a hazáig vezető útat egyetlen megállás nélkül tették meg, mert a nő megrémült attól a gondolattól, hogy kinyitja a kocsi csomagtartójának ajtaját, kiugrik a kutya és messzire elszalad. Csak a mikor már bent állt a garázsan, akkor emelte fel az ajtót, de London meg se mozdult,csak feküdt, ilyedt szemekkel, mint aki arra számít, hogy bármelyik pillanatban valami  nagyon rossz történik vele. Vera hozott neki egy tálban ennivalót, egy másikban vizet, és letette melléje, de a kutya oda se nézett, inkább elfordította a fejét.  Vera arra gondolt, talán mégis hibát követett el, hogy tán mégsem kellett volna elhoznia.

- Hogy is gondolhatok ilyet? Egész életemben kutyát akartam, gazdi akartam lenni, jó gazdi! 

Sírhatnékja támadt, mert nem tudta mit tegyen. Végül bement a nappaliba, felvett egy takarót a kanapéről, elrakta a tálakat a kutya mellől, és befeküdt ő is a csomagtartóba. Egy darabig beszélt az állathoz, de aztán anélkül, hogy észrevette volna, elaludt.

Akkor ébredt fel, amikor a hajnal fénye kezett beszűrődni a garázs ablakain, és első gondolata az volt, borzasztóan fáj a háta. Hirtelen eszébe jutott, hogy hol van. Megdörzsölte a szemét, látta, hogy nincs mellette senki.

- Istenem, London, hová lett?

Kimászott a csomagtartóból, kereste a kutyát az autó alatt, a garázs minden sarkát megnézte, végül észrevette, hogy a a házba vezető ajtó nyitva van.

- Biztos vagyok benne, hogy az este becsuktam.

Felfutott a lépcson, közben arra gondolt, hogy a kutya talán megsérül, megrágott egy kábert, áramütés érte, összetört valamit, megvágta magát. A legrosszabbra számítva lépett be a nappaliba, és meglátta Londont, aki ott feküdt a kanapén,mellett egy széttépett kekszes zacskó, és ezernyi kekszmorzsa. Amint meglátta a nőt, felállt a kanapén. Nem púposan, nem félősen, hanem kihúzta magát, fejét felemelte, olyan királyi megjelenést tükrözött. Vera hirtelen arra gondolt, milyen arcot vágna Alberto, ha ezt látná, és nevetni kezdett.

- Azért ebből ne csinálj rendszert -  figyelmeztette Londont, és lassan közeledett feléje. Leült vele szemben a fotelba, és türelmesen várt. Egyszer csak a kutya leugrott a kanapéről, körbeszimatolta Verát, orra hegyével meglökte a kezét, majd a fejét a nő térdére tette.   Vera lassan, gyengéden megérintett, simogatni kezdte.

Mindketten becsukták a szemüket, ott maradtak, együtt lélegeztek, és megnyugodva, boldogan várták az új napot.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése