Két idegen a villamoson

(igaz történet alapján)

 

Februári délután volt, egy idős férfi és egy gyerek szállt fel a római 8-as villamosra. Az ég alja narancs és vörös színekben  pompázott, csodálatos naplementét adva az örök városnak. A villamos tele volt emberekkel, és mindenki összeszorult, egymáshoz ragadt, mert igyekeztek távolságot tartani az öregtől és a vele lévő gyerektől, ugyanis látszott rajtuk, hogy  idegenek, valamelyik arab országból érkezhettek.

A fiú rózsaszínű, lányos sportcipőt viselt, valószínűleg a nővérétől maradt rá, vagy talán a Karitas segélyszervezetnél csak ebben a színben találtak méretet. Dzsekije is legalább két számmal nagyobb volt. Az  idős férfin egy sötétbarna, eléggé viseltes rövid kabát volt, ami alól kilógott a hosszú, fél lábszárig érő csíkos ing. Lábán barna bőrpapucs, fekete zoknival. Ápolatlannak látszottak, és túl hangosan beszélgettek egymással, de úgy tűnt, senki sem érti mit mondanak. Némelyek fintorogva nézték őket, mások figyelmen kívül hagyták a két újonnal felszállt utast, átnéztek rajtuk, mintha ott sem lettek volna.

Ott ültem a közelben, egy éltes korú nő mellett, akinek mindkét kezén több ékköves aranygyűrű díszelgett, és fülében is hatalmas borostyán fülbevaló figyegett, természetesen arany foglalatban. Drága szőrmegalléros kabát volt rajta. 

Kicsit beszélek arabul, még a kairói évek alatt ragadt rám, ezért kíváncsian hallgattam az öreget és a gyereket,  vajon megértem-e, miről beszélnek.

– Vedd elő a telefont! – mondta az öreg parancsoló hangon a gyereknek.

– Nem, nagyapa, nem adom! – válaszolta a fiú, kezét a kabátja zsebébe csúsztatva, hogy elrejtse a készüléket, de az öreg odakapott, benyúlt a zsebbe, és diadalittasan előhúzta a mobiltelefont.

– Egész nap játszottál rajta, most rajtam a sor  – szólt az öreg, és hátat fordított a fiúnak, aki megpróbálta visszaszerezni a  telefont, karjait ide-oda nyújtogatta, mint egy polip, az öreg háta mögül.

– Add vissza!

– Hagy abba – szólt rá a nagyapja mit sem törődve a gyerekkel, és máris bekapcsolta a készüléket, ujjait gyorsan mozgatva a képernyőn, melyen léggömbök repkedtek ide-oda, és próbálta lelőni azokat.

– Ne így, nagyapa! Ha így csinálod, elveszíted a nehezen megszerzett rekordomat – figyelmeztette a gyerek az öreget, és duzzogva leste a kibontakozó játékot. Ekkor az öreg egy nagyot tüsszentett, majd a kabátja ujjával letörölte a telefon képernyőjére jutott cseppeket. – Mit csinálsz, jaj, ez olyan undorító – kiáltott, mire a nagyapja hangosan elnevette magát, felfedve a fogatlan száját.

– Miért, te sose tüsszögsz? – kérdezett vissza anélkül, hogy felnézett volna. A gyerek mérgesen felhorkant.  – Nézd, nagyapa, egy egér van a villamoson – kiáltott fel pár másodperc múlva  abban a reményben, hogy eltereli a  nagyapja figyelmét, és visszaszerezheti a mobilt.

– Régi trükk, nem veszem be  – mondta az öreg, és folytatta a játékot.

– Jaj, a piros – sikoltott a gyerek. – Figyelj oda, el ne veszítsd! Jó, jó, csak így tovább!

Ekkor a mellettem ülő ékköves asszonyság kicsit meglökött, közelebb hajolt hozzám, és azt súgta:

– Nézd azt a kettőt! Én mondom, veszélyesek ezek a bevándorlók. Ki tudja mit csinálnak azon a telefonon. Nevetgélnek, miközben támadást szerveznek rajta. Nem szégyelli magát az a vénember, még a gyereket is bevonja, hogy ne legyen annyira feltűnő. Ráadásul büdösek is ... – azzal fintorogva felállt, és elindult a két méterre lévő ajtó irányába, hogy a következő megállóban leszállhasson a villamosról.

Ahogy elhaladt a gyerek mellett, valami leesett, és a fiú lehajolt, hogy felvegye azt, majd mosolyogva nyújtotta a fintorgó nő felé, és tökéletes olasz kiejtéssel azt mondta:

– Elnézését kérem, asszonyom, de elejtette a fülbevalóját.

Ekkor a körülöttük lévő utasok felfigyeltek az udvarias kisfiúra, akiről nem is képzelték volna, hogy beszéli az olasz nyelvet, és helyeslően bólogattak.  A nő rémült arcot vágott, és egy nyers mozdulattal kikapta a fülbevalót a gyerek kezéből, de még annyit se mondott, hogy köszönöm. Az ajtók kinyiltak, és ékköves kezével lökölődve jobbra-balra, lábakra taposva, szidva a római tömegközlekedést végre eljutott a kijáratig, majd leszált.

A gyerek meg visszafordult a nagyapjához, és élénken tovább játszottak.