A torkos róka (mese)

Marina az erdő közepén lakott egy kis házban, melyet magas fák, és vadvirágok vettek körül. Kedvenc időtöltése a tortasütés volt, különösen olyankor, amikor gyümölcsöket is tudott szedni hozzá az erdőben. Egyik nap éppen kisült a szamócás torta, amikor egy róka járt arra, aki megérezte a finom illatot, és összefutott a nyál a szájában. Bekopogtatott a házba.

- Jó napot, jó napot. Nem szeretnélek zavarni, de van itt az erdőben egy gonosz farkas, aki meg akar engem fogni. Bejöhetnék hozzád egy kis időre, hogy biztonságban legyek? – kérdezte nyájasan.

Persze, gyere, legalább nem leszek egyedül – válaszolta Marina, s a róka bekuporodott az egyik sarokba, de egyik szemével folyton a tortát leste.

- Azt hallottam, hogy ez a farkas válogatás nélkül megeszik minden, legyen az ember, vagy állat, vagy bármi, ami ehető. De most már ketten vagyunk idebenn, én megvédelek téged, te pedig megvédesz engem – hízelgett a róka.

-Én nem félek. Itt nőttem fel ebben a házban, és ha valaki ártó szándékkal lépné át a küszöpöt, meg van a módja, hogyan ijesszem el – mutatott a fara felakasztott vadászpuskára. – Holnap finomat fogunk reggelizni, aludj nyugodtan.

Marina elköszönt a rókától, és elment a szobába lefeküdni. Alig csukta be az ajtót, a róka egy nagy harapással megette az egész tortát. Amikor reggel a házigazda felkelt, kétségbeesetten vette észre, hogy csak néhány morzsa van a helyén.

- Mi történt, hová lett a reggelink? – kérdezte.

- Te nem hallottál semmi zajt? Nézd, még most is remegek – rázta a kezét a ravaszdi koma. – Éjjel itt járt a farkas, és felfalta. De amint meglátott engem vicsorogni, tán azt gondolta, hogy kutya vagyok, gyorsan elfutott.

Marina elhitte a történetet.

- De most mit tegyek? Holnapra kell sütnöm még egy tortát – mondta, s egész délutánt azzal töltötte. Ezúttal azonban nem szamócásat készített, hanem almás-fahéjasat, aminek az illata sokkal jobb volt, mint az előző napinak. 

A róka ott téblábolt körülötte, még a segítségét is felajánlotta, mert már szájában érezte a finomságot. Este elköszöntek egymástól, Marina lefeküdt, a róka pedig felfalta a tortát. Reggel ugyanas a jelent ismétlődött meg, mint előző nap.

- Az a gonosz megint itt járt. De ezúttal biztosan nem fog visszajönni, mert a seprűvel nagyot csaptam a hátára – magyarázta a róka.

-Köszönöm, hogy megvéded a házamat. Ezek szerint ma megint tortasütés lesz délután.

- Máskülönben mi értelme lenne a barátságnak – mondta a róka ravasz mosollyal a szája sarkában.

Marinának azonban kezdett gyanús lenni a történet a torkos farkasról, és szánt szándékkal odaégette a tortát, szénfekete volt már, amikor kivette.

- jaj, jaj, mi lesz most velem? Holnapra vendégeket hivtam, néhány állatot az erdőből,akiknek megígértem, hogy finom tortával fogom őket várni – tettette a sírást Marina.

- Gyorsan süss egy másikat – ajánlotta a róka.

- Nem tudok, elfogyott a liszt is, a vaj is, és ilyenkor már a bolt sincs nyitva. Hiába is indulok el kora reggel a faluba, mire begyalogolok, meg hazaérek, már délután lesz, és nem marad időm a tortasütésre. Jaj, jaj, mit fognak rólam gondolni az állatok?

- Majd én elmegyek a faluba reggel. Én gyorsan tudok futni – ajánlotta a ravaszdi, akinek aznap este korgó gyomorral kellett aludni térnie.

Marina reggel elkészítette a kosarat a bevásárlólistával, a pénzzel, és a rókakoma azonnal útnak indult. Másfél óra múlva lihegve tért vissza.

- Ügyes vagy – dícsérte meg Marina, - Igazi barát. És tudod, mit mondanak? Aki talál egy barátot, talál egy kincset – simogatta meg a róka vörös fejét, aki nagyon elszégyellte magát, tudva, hogy valójában mit tett, amiért igazán nem járt dícséret.

- Te süsd meg a tortát, én addig elmegyek szamócát szedni – ajánlotta Marinának, majd elrohant. Amikor visszatért, mindenben segített, csak hogy minél előbb készen legyen a torta.

Végül a torta megsült, kitették a teraszon lévő asztalra, és leültek várni a vendégeket, akik persze nem jöttek, hiszen ezt a történetet Marina találta ki. A róka egyre türelmetlenebb lett, egyre inkább szeretett volna enni a tortából, de kénytelen volt várni. Végül a nagy várakozásban és melegben elaludt, s ez idő alatt Marina bevitte a tortát a házba, csak néhány morzsát szórt szét a teraszon.

- Jaj, jaj, ébredj róka koma. Itt járt a farkas, és megette a tortát. Nézd, csupán pár morzsát hagyott nekünk.

- A farkas? Milyen farkas? – ugrott fel a róka rémülten, majd mint aki egy álomból ébredt, megrázta magát. – De hiszen ebben az erdőben nincs is farkas. Kérlek, ne haragudj rám. Az igazság az, hogy én ettem meg a tortáidat.

- Igen, rájöttem – felelte mosolyogva Marina. – De mivel elmentél a faluba bevásárolni, szedtél nekem szamócát is, jóvá tetted a vétkedett, és én megbocsátok neked.

- Köszönöm De hová lett a torta? Olyan sokat aludtam, hogy közben megjöttek a vendégek és megették?

Marina bement a házba, és kihozta a tortát. Vágott két szeletet, egyiket a róka elé tette, a másikat maga elé, és boldogan falatoztak. Éppen akkor futott arra a vaddisznómama a kicsinyeivel, akiket megkínáltak belőle. Jött az őz, a nyúl,de még a szarka is ott csipegette a morzsákat.Estig beszélgettek, jó hangulatban ünnepeltek.

                                                     A fekete ló

Élt egyszer egy távoli birodalomban egy gyönyörű hölgy, akinek rettenetesen nyugtalan lova volt. Elegáns megjelenése és fényes szőrzete miatt vette meg,  de a fenséges állat  csak akkor volt nyugodt, amikor a gazdája  a kantárnál fogva elvitte sétálni az erdőbe. Az állatot  a birodalomban lassan mindenki ismerte, ha másképp nem, de a szóbeszéd alapján, mert mindig valamilyen pusztítást okozott  a kereskedőknek: felrúgta a ládákat, összetaposta a gyümölcsöket, vagy őrült száguldozásával megijesztette a gyerekeket és az időseket. Emiatt az uralkodó megparancsolta a hölgynek, hogy szabaduljon meg a vad természetű állattól, vigye el egy távoli erdőbe és hagyja ott örökre.

A hölgy sokáig vonakodott megtenni amit az uralkodó parancsolt neki, de látva a mindennapi károkat, amit a lova okozott, egy idő után úgy döntött, hogy tesz egy utolsó sétát a fekete lóval az erdőben. Kezébe vette a kantárt és a macskaköves úton elindult a fák között, majd elhatározta, hogy  letér az útról az erdő sűrűjébe, ahol majd otthagyja. Ahogy az árnyas lombok alatt szomorúan ballagtak, a nő hosszú, göndör haja belegabalyodott egy lelógó ágba, és a ló, mintha csak megérezte volna gazdája szándékát, kitépte annak kezéből a kantárt és  rohanni kezdett. Mire a  göndör fürtök kiszabadultak, a ló alakját már elnyelték a sűrű fák. Hiába kiabált utána, hiába hívta, az állat nem tért vissza.

Amikor a hölgy rájött, hogy a ló immár örökre elment, leült egy nagy kőre és sírni kezdett. Gyönyörű állatára gondolt, aki megszokta a házi életet, biztosan nem éli túl sokáig az erdőben. Rettentően megbánta, hogy engedelmeskedett az uralkodónak, és szemrehányást tett magának azért, amiért engedte magát rábeszélni, hogy hagyja el a lovát, amelyet annyira szeretett. Naplementekor abbahagyta a sírást. Kereste a hazafelé vezető utat, de rájött, hogy eltévedt. Éppen akkor, amikor kezdte elveszíteni a hazajutás reményét, meghallotta a távolbólérkező hegedű édes dallamát, és úgy határozott, követi ezt a hangot. Egy kerek tisztásra ért, ahol egy zsonglőr hegedült, és a ritmus verta a lábával, melyeken színes karikák forogtak körbe-körbe. Feje tetején egy bot végén színes porcelán tányért pörgetett. Mellette a fekete ló mozdulatlanul hallgatta a zenét, hátán megannyi madár érdeklődve szemlélte a mutatványt. Amikor a zsonglőr észrevette az erdőből felbukkanó nő gyönyörű mosolyát, arra gondolt, hogy lám, az erdei tündérek is meghallották az ő hegedűjének a hangját, és egyikük el is jött hozzá. Üdvözölni akarta, tett két lépést feléje, de megbotlott egy föld felett tekergőző gyökérben, és elesett. A hölgy odaszaladt hozzá.

- Segíthetek? - kérdezte, és a férfi felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.

- Ne aggódj, nem történt semmi bajom, és látod, a tányérom sem törött össze.

- A lovamért jöttem - mondta a hölgy.

- Ah, a tiéd? Biztosan egy bajkeverő. Elég nyugtalan jószág. Sok kört futott itt, fújt és rúgkapált is párszor, de a zene hallatán szépen megnyugodott. Talán nehezen kezelhető, de biztos vagyok benne, hogy a ló a szenvedélyed és életed öröme.

A zsonglőr szavai elgondolkodtatták a hölgyet. Hogyan hagyhatott fel a szenvedélyével csak azért, mert mások számára ez a ló veszett fejsze nyele?

Megköszönte a férfi szavait, megfogta a ló kantárját, és elhatározta, hogy visszaviszi a birodalomba. Ez az ő lova, és ez az ő csatája lesz, amit meg kell nyernie. Elkötelezettséggel és elszántsággal megszelidíti a lovat. Sikerülni fog neki. Arra gondolt, hogy tán ezt a zenélő zsonglőrt is kitiltották valahonnan, mert nem tetszett másoknak, amit csinál. Odalépett hozzá, és köszönetképpen adott egy puszit a homlokára.

- Te mit csinálsz itt az erdőben egyedül? - kérdezte tőle, mielőtt elindult volna haza.

-  Szabad vagyok, mert a szenvedélyemet választottam - válaszolta a zsonglőr, és miután a szép hölgy kedvesen mosolygott rá, megpörgette a karikákat a lábán a karján, és boldog örömben folytatta a hegedűjátékot, melynek hangjai elkísérték a fekete lovat és gazdáját egészen a macskaköves útig, ahonnan már könnyűszerrel hazatalált.

Gyakran az élet ledkéi, amelyek mélyen megváltoztatnak bennünket, a legegyszerűbb szavakban rejtőznek.

 

 

Három kívánság

    Sötét és viharos este volt. A lendületes szél süvítve keringőzött a fák között, ahol egy idős nő ballagott, vállán egy összekötözött ágköteget cipelt. Küzdött a hideg széllel, mely az arcát csapkodta, kishíján a fekete kendőjét  is letépte.  Végül kimerülten és átfagyva érkezett a kis házba, ahol lakott.

    Elrendezte az ágakat a kandallóban és hamarosan egy szép tűz melegítette be a kis szobát. Ekkor behozott a ház oldalához magasra felrakott rönkökből és  a tűzbe rakta, hogy a meleg minél tovább tartson.

    A hintaszékben üldögélt, nézte  a tüzet,  hallgatta a fa recsegését, amikor a lángok közül kiugrott három tűzmanó.

     -  Tereza, azért jöttünk ide, hogy boldoggá tegyünk – mondta az egyikük. – Kívánhatsz a három közül valamit, amit elmondunk most neked.

Az idős nő elmosolyogta magát , és megkérdezte?

     – Mi ez a három kívánság?

     - Öregségedért cserébe felajánlom neked a fiatalságodat. – mondta az első manó.

     - A szegénységedért cserébe óriási gazdagságot kínálok neked -  szólt a második .

     - A magányodért cserébe felajánlom, hogy uralkodj a világon  -  zárta le harmadik manó és csípőre tett kézzel várták a választ.

Tereza  egy pillanatig elgondolkodott rajta, majd így válaszolt:

      -  Köszönöm, igazán kedvesek vagytok, de a fiatalságom olyan csúnya és fájdalmas volt, hogy nem akarok megint fiatal lenni.  Inkább azzal törődjetek, hogy  a mostani fiataloknak ne legyen olyan,  mint az enyém volt.  Minek nekem a gazdagság?  Olyan öreg vagyok már, hogy nem tudnám élvezni a gazdagságomat. Osszátok szét inkább a szegény, kisgyerekes családok között azt, amit nekem adnátok.  Hogy lehetnék én a világ ura?   Nem  tudok sem írni , sem olvasni, egyesíteném az összes  katasztrófát ezen a földön, pedig  már  van belőle enélkül is.   Inkább azon munkálkodjatok, hogy  ne legyen több.   Szóval kedveseim,  nem érdekel a javaslatotok, de azért köszönöm. 

    Pufff !  Az manók visszaugrottak a tűzbe és eltűntek.

    Az  idős asszony egyedül maradt a lángok melegében, elaludt és álmodott.

Álmában fiatal volt ,  gyönyörű és elegánsan öltözött.

    Egy fényűző épületben  találta magát, ahol sok ember volt körülötte, mindenki 

kedves, udvarias volt egymással. Az asztalok rogyásig megpakolva finom ételekkel,

 italokkal. Nem értette hol van, miért ment vissza az időben a huszas éveibe. 

Érdeklődve megkérdeztea mellette álló úrtól, hogy mi ez a hely,   hol vagyunk ?

     - Azok királyságában, akik úgy élték le az életüket, hogy megérdemlik az örök 

fiatalságot és a boldogságot, egészséget és szeretetet.

   -  Milyen furcsa álom...

   -  Ez nem egy álom, Tereza, ez a való élet, amely soha nem ér véget – válaszolta 

az úr.

   A nagy terem sarkában, mindenki elől elrejtve a három  manó boldogan 

táncolt.

 -  Küldetés teljesítve! -  ujjongtak örömükben.

És Tereza ebből az álomból soha sem ébredt fel.

 

  AZ EMLÉKEK ILLATA

 Életem úgy alakult, hogy külföldre költöztem.  A  munkám és a távolság miatt nem tudtam annyiszor hazamenni, mint szerettem volna.  Hazamenni -  mindig ezt a szót használom, amikor Magyarországra megyek, annak ellenére, hogy már 2008 óta  máshol élek.  Idővel a régi ház csak nyűg volt a nyakamon, mert bár nem laktam ott, de a fizetni való volt utána,  és amikor évente egyszer elmentem a régi, befülledt  szagú és pókhálós házba, csak a problémákkal és a tennivalókkal találtam szemben magamat, ezért  az eladása mellett döntöttem, megbízva egy ingatlanügynökséget a feladattal. Bizony két év eltelt, mire értesítettek, hogy vevő van a házra, és mikorra kell kiüríteni.   Egy hétre hazautaztam, dobozolni, selejtezni, elszállíttatni ami nem kell senkinek.   Már csak a konyha volt vissza, amikor kicsit fellélegeztem, gondolván, hogy amilyen kicsi, hamar végzek vele.  A szekrények után a falipolc következett, ahol rendetlen sorban  álltak a szakácskönyvek. Egyenként leemeltem őket, letörölgettem,  belelapoztam.  Az egyikből egy  kis barna füzet esett ki,  elején cirkondás, régies írással.

  -  Ferka Pálné, született Harangozó Julianna  receptes füzet   -  olvastam a borítóját. -  A nagyi füzete! –  ismertem fel azonnal.

Emlékeztem rá, hogy sok évvel azelőtt került hozzám, még az anyámtól, akitől azt a szakácskönyvet kaptam, amelyikben ez is volt. Látszott rajta, hogy sokat volt forgatva, itt ott elmosódott a tinta, vagy a zsírfoltok miatt nehezebb volt az olvasás, de végtelen öröm járta át a szívemet.  Hirtelen eszembe jutottak azok a vasárnap reggelek, amikor  a frissen sülő kelt tészta illata járta be a házat, s  a  nyolcvan körüli nagyikám  ott ült a fatüzelésű sparhelt mellett, és leste, várta, hogy mikor lehet kivenni  a sütőből, “a renből”  ahogy ő nevezte, a mazsolás kalácsot, melyet  csak ő tudott készíteni.  De hogy!  Szinte átjárt az emlékek illata, és számban éreztem a nagyi kuglófjának az ízét.

      Vasárnaponként kicsit tovább aludtunk, legalábbis mi, gyerekek, hiszen nem volt iskola. Amikor felkeltem, a nagyikámat már a konyhában találtam, fáradhatatlanul pofozta, dagasztotta a tésztát.

     -   Látod, addig kell dagasztani, amíg szép sima nem lesz a felülete, és amikor már nem ragad oda a kezedhez -  oktatott.  -  Majd ha egyszer  te csinàlod,  el ne feledd!    S ne hagyd soha, hogy a tészta megfázzon!  Le kell takarni egy tiszta konyharuhával,  és olyan helyre tenni, ahol nem   éri huzat.  Melegebb helyre, de nem kell feltenned a kályha tetejére – nevette el magát.

      Én persze gyakran odafutottam a letakart tálhoz, melyben a nagyi áldásos mukája következtében a tészta szépen növekedett, s olykor-olykor, amikor  nem látta, bekukkantottam a fehér damaszt  alá,  hogy minden rendben van-e, de csak olyankor, amikor ő békésen szunyókált a székben, néha-néha elhorkantotta magát, vagy majd leesett a feje akkorát biccentett vele.  Időnként elcsórtam pár szem mazsolát is a tálból, amit a tészta elkészítése után langyos vízbe beáztatott. Azt mondta, hogy amire a tészta megkel, a mazsola is puha lesz.  A nagyinak végtelen sok türelme volt oktatni engem.  Sokszor megengedte, hogy én is dagasszam a tésztát,  vagy  megmutatta, hogyan kell elnyújtani a sodrófával, és olyan boldog voltam, amikor a mazsolát én szórhattam rá, mielőtt feltekerte volna, vagy bekenhettem a tetejét a tojással.   Mindig hozzátette, majd ha egy nap te csinálod..  Manapság már a gyorskelesztőkbe csak beszórja az ember a hozzávalókat, megkeveri, lefedi, legalábbis én így szoktam a pizzatésztát csinálni, s egyéb keltekkel azért nem foglalkoztam, mert  egyszer nekiálltam, és a kukában végezte.  Na , majd most!   Úgy vittem haza, immár az egyetlen otthonomba  a nagymamám receptes füzetét, mint egy igazi kincset! Hiszen az is. Egy igazi kincs!

A következő vasárnapon elővettem, kinyitottam a mazsolás kuglófnál.

      -  Akkor kezdjük! 

Végy egy tiszta kötényt!  Kösd el a hajadat! Mosd meg a kezedet !  - igen, így kezdődött. Minden recept első három mondata ez volt.  Kimértem a hozzávalókat, sorra követtem az útmutatásait, s miközben dagasztottam a tésztát, úgy éreztem, nagyikám ott áll mellettem,  bólogat, időnként megfogja a kezemet, mutatva, hogy milyen mozdulatokat csináljak vele. Úgy, ahogy ő csinálta.  Végül már nem ragadt a tészta, viszont  a karom teljesen elzsibbadt, de boldogan takartam le a tiszta fehér, soha másra nem használt damaszt konyharuhával, amit szintén a régi házból hoztam el,  és raktam egy kellemesen melegebb, huzatmentes helyre, majd  beáztattam a mazsolát.  Miközben a tészta tette a dolgát és egyre puposodott,  kinéztem az ablakon át a kertbe, ahol a zöldre festett padon mintha őt láttam volna üldögélni, egyik kezével a kampósbotra támaszkodva élvezve a  délelőtti napsugarakat.

Sajnos a fatüzelésen sparhelt már csak az emlékeimben él, de remélem, hogy a mostani, modern légkeveréses sütőkben is ugyanolyan szépen meg fog sülni, mint a nagyi renjében.

    -  Hmm… mi ez a finom illat?  -  kérdezte a pàrom, aki abban a pillanatban lépett be a konyhába, amikor nyitottam ki a sütő ajtaját, hogy kivegyem  “alkotásomat”.

    -  A nagyi mazsolás kuglófja   -   feleltem büszkén és örömmel, mert hála  neki, megismertem a kelt tészta készítésének titkát.

Ismét a kerti pad irányába néztem, ahol Ferka Pálné, született Harangozó Julianna  emléke üldögélt.   Fülembe csengtek szavai, majd ha egy nap te csinálod …    és hálás szívvel integettem neki.

 
 

 A kacsa és az eltűnt zokni (mese)

 

A hegyoldali nagyerdőben élt egy kiskacsa, akit Bolyhosnak hívtak. Bolyhos az egész erdőben ismert volt csínytevéseiről és vicces kalandjairól. Egy nap, miközben a barlangját rendezgette, észrevette, hogy valami nagyon fontos hiányzik: a kedvenc zoknija!

– De hová tűnt a pöttyös zoknim? – kiáltott fel, mert az egy különleges zokni volt, tele a szivárvány minden színében pompázó pöttyökkel, és Bolyhos meg volt róla győződve, hogy mágikus tulajdonsággal bírnak azok a pöttyök, elűzik a balszerencsét a kalandos kirándulásai során. – Meg kell keresnem. Holnapután az elhagyott Banyatanyára megyek, szükségem lesz rá.

Elindult a fák között, s hamarosan találkozott Adával, a csodálatos dalairól ismert

 libával.

– Szia, Ada! – üdvözölte Bolyhos. – Nem láttál egy pöttyös zoknit errefelé? – 

kérdezte, mire Ada felnevetett.

– Pöttyös zoknit? Nem, nem, nem láttam, de énekelhetek neked egy dalt, ami 

talán segíthet a keresésben – válaszolta a liba, s máris énekelni kezdett egy 

elveszett zokniról és a gondatlan rókalányról. 

A libahangok megnevettették Bolyhost, s utána még elszántabbnak érezte magát a 

keresésben. Megköszönte Adának a dalt, majd tovább indult. Nemsokára 

találkozott Titoval, a feledékeny mókussal, aki éppen gödröt ásott, és teljesen a 

feladatra koncentrált.

– Szia, Tito! – kiáltotta Bolyhos. – Mondd, véletlenül nem láttad a pöttyös 

zoknimat?

Tito abbahagyta az ásást, és elgondolkodva megvakarta a fejét. 

– Egy pöttyös zoknit? Nem hiszem... De most, hogy belegondolok, pár napja 

betettem valamit egy titkos dobozba, de hogy mi volt az, arra nem emlékszem, de

 arra sem, hogy most hol van az a titkos doboz!

Bolyhos hangosan felnevetett miközben arra gondolt,tán az ő zoknija volt az a 

valami.

 Éppen akkor egy kismadár szállt arrafelé, és megkérték, hogy keresse meg a 

dobozt. 

Pár perc múlva a madár vissztért a jó hírrel, hogy egy szederbokor alatt 

megtalálják azt. Tito és Bolyhos odarohantak, de nem volt benne más, mint néhány dió

 és pár szem mogyoró. 

Bolyhos csalódottan és csüggedten folytatta a keresést. Kiért egy kis erdei

 tisztásra, ahol egy csapat egeret látott, akik valami színessel játszottak.

– Nézd, Bolyhos, mit találtunk! Valami furcsa anyaga van, tele pöttyökkel, olyan

 szép és színes – hívták az egerek maguk közé.

– De ez az én zoknim, végre meglett! Ezt keresem reggel óta – mondta örömmel. 

Örömében ugrándozott, szíve megtelt boldogsággal. 

– Ha a tiéd, neked adjuk!

– Köszönöm, kedves barátaim. Ha akartok, és van kedvetek velem jönni, 

holnapután az elhagyott Banyatanyára megyek felfedezőútra, gyertek velem!

Az egerek megköszönték a meghívást, két ifjú egér ajánlkozott is kísérőnek.

Bolyhos betette a zokniját a zsebébe, és elindult hazafelé. Boldogan és

 nyugodtan aludt el, jövőbeli kalandokról álmodott.

 

A KÉT VÖRÖSBEGY (mese)

Bimba, a vörösbegy mama és Milkó, a párja, elhatározták, hogy beköltöznek a városba. Bár eredendően erdei-mezei madarak voltak, de azt hallották, hogy a városi fákon is kiváló az élet. Azt tervezték, ha igazán kedvükre való helyet találnak, ott fognak fészket rakni, és ott nevelik fel a fiókáikat, mivel Bimba számára hamarosan elérkezik a tojásrakás ideje.

Többször is berepültek a kertvárosba, hogy szemrevételezzék a lehetőségeket, végül megtetszett nekik egy rövid utca, ahol egy háromszintes ház kertjében hatalmas tűlevelű mediterrán fenyők adtak árnyékot a virágoknak. Ki is nézték, melyik fa melyik ága lenne alkalmas a számukra. Mielőtt azonban végleg döntöttek volna, elindultak megfigyelni a környéket, hogy hol találnak majd ennivalót, valóban jobbak-e a lehetőségek, mint az erdőben. A közelben több pizzériát is láttak, melyek teraszain bőven találtak morzsákat. Megfigyelték azt is, hogy szép, gondozott kertek vannak arrafelé, ahol a virágládákban, vagy a veteményesben lévő földben biztosan lehet találni néhány pondrót. Egy citromfán madáretetőt is láttak, ami tele volt apró magokkal. Bimba észrevette, hogy az egyik házból kijött egy asszony, aki a kertben rázta le a kezében lévő abroszról a morzsákat, azokat is fel lehet szedegetni. Viszont kóbormacska is bőven akadt. Napoztak a parkoló autók tetején, vagy egy régi épület védelmében kialakított macskaszállás dobozaiban aludtam. Bár az etetőikben száraz macskaeledelt láttak, biztosan nem vetik meg a gyenge madárhúst sem.

-                    -     Biztonságos ez a környék? – érdeklődött Milko a közeli fákon élő másik madaraktól.

-      Ennivaló akad bőven – károgta egy varjú, aki érdeklődve figyelte az újonnan érkezőket.

-      Könnyű magának, maga elég nagytestű madár, ezért ritkán veszik célba az éhes macskák – szólt közbe egy feketerigó.

-      Sajnos az én páromat elvakították a finom, édes kekszmorzsák – csiripelte a szomszédon fán lakó veréb -, és nem vette észre, hogy egy vörös kandúr leselkedik a bokor mögül. Hiába csipogtam neki hangosan, nem figyelt rám, önfeledten lakmározott, megfeledkezve a veszélyről. Ó, jaj, szegény fejem! Egyedül maradtam négy éhes fiókával.

-      Én különösen azt az időszakot szeretem, amikor a kertekben dolgoznak, ásnak, kapálnak, kifordítanak nekünk jó kis húsos gilisztákat, egyéb földben lakó pondrókat. Igazi terített asztal! – adta minden ott lévő madár tudtára egy másik feketerigó, és a többiek helyeslően bólogattak.

-      Én egy oroszlántól sem ijedek meg, nem hogy egy macskától. Akár kettővel, hárommal is könnyedén elbánok – hencegett Milkó kihúzott nyakkal és magasra feltartott fejjel. Úgy állt ott, mintha egy hatalmas kitüntetés figyegne a mellén, amit a bátorságáért adományoztak neki. – Nem félek tőlük! Ügyes fagyok és fürge. Mire ezek az elhízott, lusta macskák megmozdulnak, én már messze járok!

-                   -  Úgy legyen – károgta a varjó és elrepült.

Bimba és Milkó a látottakat és a hallottakat összevetve úgy döntöttek, maradnak, mégis csak jobb lesz a városi fán, mint az erdőben, vagy a mezőn egy bokoban. Itt csak a macskákra kell figyelni, itt nincsenek fára felkúszó kígyók, lecsapó sasok, héják és más ragadozók, akik nyúl vagy ürge hiányában madarakat is esznek.

Még aznap elkezdték a fészekrakást. Kis ágakból ésa környéken talált cérnaszálakból, elhullott tollakból építkeztek, s amikor elküszültek vele, boldogan vették birtokba új otthonukat. Jó viszonban voltak a szomszédokkal, és a környező fákon élő más madarakkal is.  Hamarosan Bimba tojásokat rakott, és boldogan üldögélt rajtuk, melengette azokat, mialatt Milkó élelemszerző  körúton repkedett.

Egyik délután vörösbegy papa észrevette, hogy a közeli kertben friss földhalom magasodik, és senki emberfia nem tartózkodik a közelben. Odarepült, szemrevételezte, kapirgálta, kotorta a lábaival, de még a csőrével is bele-belebökött, hátha talál benne valamit.

-      Mennyire örülne a párom, ha meglepném egy szép kövér pondróval – csipogta. Úgy érezte, hogy a földhalom maga a bőség kosara. Talált is egy szép rózsaszín gilisztát. Kicsit lecsípett belőle magának, a másik részét pedig elvitte a fészekbe. – Hozok még, van ott bőven, ahol ez is volt  - csirielte és elrepült.

Bimba  azonban hiába várta az újabb adagot, csak nem érkezett meg. Egy idő után kezdett nyugtalan lenni. Idegesen fészkelődött, forgolódott, mert ilyen sokáig még soha nem kellett várakoznia.

-     Nem igazán hagyhatom itt a tojásokat, mert kihűlnek, ki tudja, mikor jövök vissza – csipogta hangosan, és azon törte a fejét, mit csináljon. – Veréb szomszéd, itthon van? – kérdezte jó hangosan.

-      Igen, itthon vagyok, de épp sziesztázok, és nem szeretem, ha ilyenkor zavarnak – válaszolta a veréb.

-      Jaj, dehogy akarom én zavarni, csak egy kis szivességet kérnék. Meg kellene keresnem a páromat, már jó ideje nem tért vissza, és félek, hátha baja esett. Jöjjön át legyenszíves, és üljön rá a tojásaimra, amig visszajövök, hogy melegen maradjanak. Ígérem, sietni fogok.

-      Végül is olyan mindegy, hogy itt ülök, vagy ott – morfondíroztott a veréb, és átrepült a vörösbegyfészekbe. Kényelmesen elhelyeskedett a hat tojáson, és elbóbiskolt.

Bimba pedig kierpült a fenyőfa ágai közül, és a kertek felé vette az irányt, közben hangosan trillázva hívta a párját, akit hamarosan meg is talált.  Két macska elől ugrált hol erre, hol arra, hol felreppent egy kicsit, de mindig visszesett a földre.

-                    -    Repülj magasra, fel a fára – kiáltotta Bimba.

-      Nem tudok, megsebesült a szárnyam, már alig van erőm. Félek – csipogta Milko rémülten.

-      Tarts ki, hozok segítséget –  mondta Bimba, és megfordult, hazafelé vette az irányt,közben olyan hangosan csipogott, ahogy csak tudott, hogy a többi madár felfigyeljen rá.

Elrepült oda, ahol a feketerigók tanyáztak. Elmesélte nekik, hogy nagy a baj, segítség kell, különben a macskák megeszik a férjét, s a születendő fiókáknak apa nélkül kell felnőniük. A feketerigók azonnal indultak, és magukkal vittek még három másik társukat is. Útközben csatlakozott hozzájuk két vadgalamb és két varjú is. Legalább kilenc veréb követte őket. Elrepültek a kertbe, ahol a sebesült szárnyú vörösbegy papa fáradtan viaskodott a macskákkal. Már alig volt ereje, és az egyik szőrös kandúr épp felemelte a mancsát, hogy ráüssön egy utolsót, amikor a madarak hada lecsapott. Csípték, vagdosták a macskákat az éles csőrükkel, s azok azt sem tudták, hová meneküljenek. Végül feladták a küzdelmet és elsomfordáltak onnan.

-                      -  Még visszajövünk, akkor elkapunk benneteket – nyávogták elmenőben.

Amikor elmúlt a macskaveszély, a varjak hoztak egy nagy levelet, melyre ráfektették a sebesült madarat, majd a vadgalambokkal közösen csúrükbe vették a levelet, és elrepültek vele a fenyőfára. Amikor mgérkeztek vele, Bimba bármennyire is sajnálta felébreszteni a tojásokat melengtő veréb szomszédot a délutáni szunyókálásból, kénytelen volt megtenni. Óvatosan odaugrált a fészk közelébe, párszor a csőrével    finoman megkökte, mire az álmos veréb kinyitotta a szemét, és ránézett.

-      Veréb szomszéd, elnézését kérem, de most le kell szállnia a tojásokról. Meghozták a férjemet. Köszönöm a segítségét, És mindenkinek köszönöm – csipogta boldogan.

A veréb kikászálódott a fészekből, ahová a nagybb testű madarak betették Milkót, s innentől kezdve ő melengette a tojások, és Bimba járt élelmet szerezni. A finom húsos pondróktól a beteg hamarosan meggyógyult, újra erőre kapott, s a fészekben töltött idő alatt volt bővenideje elgondolkodni mindazon, ami történt.

Amikor kikeltek a fiókák, Milkó visszatért az  élelemszerző és etető feladatához. Okos madár lévén tanult a történtekől. Megfontolt, óvatos és körültekintő madár vált blőle, s a fiókáit is erre tanította.

Megjegyzés- ezt a mesémet beválogatták a Hétmérföldes mesék című kötetbe, melyet a Közösségi Irók Céhe adott ki 2022-ben.

 

Esőben

A lány esernyő és autó nélkül volt, a taxik délibábnak számítottak. A Rembrandt kiállításra indult a Pinotéca di Brerá-ba, amikor eleredt az eső, mely pillanatok alatt felhőszakadássá változott. A Corso Venezia egyik ősi épületének kapujában bújt meg, hogy menedéket keressen. Ez is egyike volt azoknak az épületeknek, amelyekről azt tartották, hogy titokzatos belső terükben tavirózsákkal teli kis mesterséges tavak vannak, amelyeket a rózsaszínű gémek is örömmel látogatnak, és olyan növényzet veszi őket körül, amely a milánói télben is képes burjánzani.

Katasztrofálisan elázott. A hajából, a ruhájából, de még a táskájából is csöpögött a víz. Arcán a smink szétfolyt, és az esővel keveredett szemfesték csípte a szemét. Tudta, hogy rémesen néz ki, de egy kedves, kecskeszakállú, fehér hajú, vöröses arcú úr sajnálattal nézett végig rajta, és kinyitotta a nagy bejárati ajtót, hogy beengedje, és egy fedett folyosón át eljutott a belső nyitott térbe. Se rózsaszín gém, se tavirózsa, de még tavacska se volt ott, hanem csupasz udvar, nagy szürke betonalapokkal kirakva. Csalódottan arra gondolt, hogy lám, a gazdagok házai sem sokkal különböznek a többitől.

–Gyere velem! Ne félj, én csak egy ártalmatlan, öreg holland vagyok, aki túl későn jött Italiába. Kapsz  egy meleg teát és egy száraz törölközőt, hogy rendbeszedhesd magadat  – mondta az idős úr nagyon furcsa akcentussal, valahol a német és a francia között félúton.

A lány magabiztosan követte őt a lifthez, ami lassan emelkedett, és recsegő hangokat adott. A második emeleten szálltak ki, és egy hatalmas, fényes ajtó előtt találták magukat . Az úr megfogta a kopogtatót, néhányat ütött vele az ajtóra, melyet szinte azonnal kinyitott egy régimódi egyenruhás szobalány, és elkísérte őket a szalonba, melynek falai tele voltak könyvekkel és csodás festményekkel. A férfi rábízta a szobalányra, aki megmutatta, hogy hol a fürdőszoba, melyet fénylő márvány borított, és hatalmas aranykeretes csillogó tükrök. Nem beszélt, talán néma volt, de kezébe adott egy pihepuha töröközőt és hozott száraz ruhát is. A lány lemosta az arcáról az elázott smink maradványait, törölközővel leitatta magáról a vizet, a haját is alaposan áttörölte, átöltözött, majd visszatért a szalonba immár elfogadhatóbb külsővel, és leült a zöld bársonykanapéra. Szemeit körbejáratta a csodás festményeken, és annyira izgatott lett a látványtól, hogy felkelt, körbejárt, hogy közelebbről is megcsodálhassa azokat. Némelyik ismerős volt.

Az egyik előtt megállt. Sötét és zavaró volt, melyen egy idős férfi késsel felfegyverzett kezét egy angyal megállította, mielőtt egy fiatal fiúra lesújtott volna vele. Borzongás futott végig rajta, arcából kifutott a vér, lábai elernyedtek és elájulva zuhant a vastag perzsa szőnyegre. Amikor kinyitotta a szemét, egy furcsán öltözött férfi állt mellette, aki kíváncsian figyelte őt, kezét összekulcsolva a háta mögött.

–Látja, kisasszony, előfordulhat, hogy egy festmény olyan mértékben fel tudja izgatni az embert, hogy elveszti az érzékeit – majd tovább vizslatta, mintha arra lenne kíváncsi, hogy valóban magához tért-e, aztán hirtelen témát váltott. – Szívesen társalognék Önnel, de vár rám az írás! Engedelmével, visszatérnék a kedvenc színeimhez, a vöröshöz és a feketéhez – azzal mosolyogva meghajolt, és kiment.

–Biztos bevertem a fejemet – mondta a lány, miközben szemeivel az előbbi férfi után nézett amíg el nem tűnt egy ajtó mögött. Óvatosan felállt és ismét a festményt nézte.

Rembrandt. 1635. Izsák feláldozása. Művészettörténelmet tanult az egyetemen, és mivel az egyik vizsgatétel A holland festők és kora címet viselte, jól tudta, hogy Rembrand Harmenszon Van Rijn vászonra festett olajfestményét az Ermitázs Múzeumban őrzik Szentpéterváron. De ez itt eredetinek látszik. Hogy került ide? Milánóba?

– Óh, igen – jelent meg újra az a kecskeszakállú úr, aki beengedte. – Tetszik? Elárulom neked, hogy ami az Ermitázsban van, az csak egy másolat.  Tudod, szívesebben tartom a műveimet magam körül. Nézd! – mutatott körbe a falakon. –  Látnod kellene a szomszédom gyűjteményét is, aztán azt a kis arrogáns fickóét, akit Napóleonnak hívnak. Kicsit lejjebb lakik, a Palazzo Serbelloni-ben. Szerencsére a felesége, Josepina, sokkal barátságosabb, mint ő.

A lány csak nézte a furcsa akcentussal beszélő férfit, próbálta felfogni amit mond, érezte, hogy valami nem stimmel, száját kinyitotta, de mire megszólalt volna ismét elájult.

 

Egy járókelő fogta a karját és megrázta.

–Hölgyem, kisasszony, jól van? – kérdezte. A lány kábán

körülnézett. A csavaros nagy faajtónak dőlt, hajából, ruhájából, de még a táskájából is csöpögött a víz. Felnézett, s meglátta az 51-es számú házon a márványtáblát, mely azt hírdette, hogy ebben a házban élt Henry Beylé, ismertebb nevén Stendhal 1800 júniusától októberig. Még feljebb, a második emeleten egyik magas, keskeny ablaknál egy kecskeszakállú, fehérhajú idős úr mosolyogva integetett.

És az eső közömbösen esett.