A KÉT VÖRÖSBEGY (mese)

Bimba, a vörösbegy mama és Milkó, a párja, elhatározták, hogy beköltöznek a városba. Bár eredendően erdei-mezei madarak voltak, de azt hallották, hogy a városi fákon is kiváló az élet. Azt tervezték, ha igazán kedvükre való helyet találnak, ott fognak fészket rakni, és ott nevelik fel a fiókáikat, mivel Bimba számára hamarosan elérkezik a tojásrakás ideje.

Többször is berepültek a kertvárosba, hogy szemrevételezzék a lehetőségeket, végül megtetszett nekik egy rövid utca, ahol egy háromszintes ház kertjében hatalmas tűlevelű mediterrán fenyők adtak árnyékot a virágoknak. Ki is nézték, melyik fa melyik ága lenne alkalmas a számukra. Mielőtt azonban végleg döntöttek volna, elindultak megfigyelni a környéket, hogy hol találnak majd ennivalót, valóban jobbak-e a lehetőségek, mint az erdőben. A közelben több pizzériát is láttak, melyek teraszain bőven találtak morzsákat. Megfigyelték azt is, hogy szép, gondozott kertek vannak arrafelé, ahol a virágládákban, vagy a veteményesben lévő földben biztosan lehet találni néhány pondrót. Egy citromfán madáretetőt is láttak, ami tele volt apró magokkal. Bimba észrevette, hogy az egyik házból kijött egy asszony, aki a kertben rázta le a kezében lévő abroszról a morzsákat, azokat is fel lehet szedegetni. Viszont kóbormacska is bőven akadt. Napoztak a parkoló autók tetején, vagy egy régi épület védelmében kialakított macskaszállás dobozaiban aludtam. Bár az etetőikben száraz macskaeledelt láttak, biztosan nem vetik meg a gyenge madárhúst sem.

-                    -     Biztonságos ez a környék? – érdeklődött Milko a közeli fákon élő másik madaraktól.

-      Ennivaló akad bőven – károgta egy varjú, aki érdeklődve figyelte az újonnan érkezőket.

-      Könnyű magának, maga elég nagytestű madár, ezért ritkán veszik célba az éhes macskák – szólt közbe egy feketerigó.

-      Sajnos az én páromat elvakították a finom, édes kekszmorzsák – csiripelte a szomszédon fán lakó veréb -, és nem vette észre, hogy egy vörös kandúr leselkedik a bokor mögül. Hiába csipogtam neki hangosan, nem figyelt rám, önfeledten lakmározott, megfeledkezve a veszélyről. Ó, jaj, szegény fejem! Egyedül maradtam négy éhes fiókával.

-      Én különösen azt az időszakot szeretem, amikor a kertekben dolgoznak, ásnak, kapálnak, kifordítanak nekünk jó kis húsos gilisztákat, egyéb földben lakó pondrókat. Igazi terített asztal! – adta minden ott lévő madár tudtára egy másik feketerigó, és a többiek helyeslően bólogattak.

-      Én egy oroszlántól sem ijedek meg, nem hogy egy macskától. Akár kettővel, hárommal is könnyedén elbánok – hencegett Milkó kihúzott nyakkal és magasra feltartott fejjel. Úgy állt ott, mintha egy hatalmas kitüntetés figyegne a mellén, amit a bátorságáért adományoztak neki. – Nem félek tőlük! Ügyes fagyok és fürge. Mire ezek az elhízott, lusta macskák megmozdulnak, én már messze járok!

-                   -  Úgy legyen – károgta a varjó és elrepült.

Bimba és Milkó a látottakat és a hallottakat összevetve úgy döntöttek, maradnak, mégis csak jobb lesz a városi fán, mint az erdőben, vagy a mezőn egy bokoban. Itt csak a macskákra kell figyelni, itt nincsenek fára felkúszó kígyók, lecsapó sasok, héják és más ragadozók, akik nyúl vagy ürge hiányában madarakat is esznek.

Még aznap elkezdték a fészekrakást. Kis ágakból ésa környéken talált cérnaszálakból, elhullott tollakból építkeztek, s amikor elküszültek vele, boldogan vették birtokba új otthonukat. Jó viszonban voltak a szomszédokkal, és a környező fákon élő más madarakkal is.  Hamarosan Bimba tojásokat rakott, és boldogan üldögélt rajtuk, melengette azokat, mialatt Milkó élelemszerző  körúton repkedett.

Egyik délután vörösbegy papa észrevette, hogy a közeli kertben friss földhalom magasodik, és senki emberfia nem tartózkodik a közelben. Odarepült, szemrevételezte, kapirgálta, kotorta a lábaival, de még a csőrével is bele-belebökött, hátha talál benne valamit.

-      Mennyire örülne a párom, ha meglepném egy szép kövér pondróval – csipogta. Úgy érezte, hogy a földhalom maga a bőség kosara. Talált is egy szép rózsaszín gilisztát. Kicsit lecsípett belőle magának, a másik részét pedig elvitte a fészekbe. – Hozok még, van ott bőven, ahol ez is volt  - csirielte és elrepült.

Bimba  azonban hiába várta az újabb adagot, csak nem érkezett meg. Egy idő után kezdett nyugtalan lenni. Idegesen fészkelődött, forgolódott, mert ilyen sokáig még soha nem kellett várakoznia.

-     Nem igazán hagyhatom itt a tojásokat, mert kihűlnek, ki tudja, mikor jövök vissza – csipogta hangosan, és azon törte a fejét, mit csináljon. – Veréb szomszéd, itthon van? – kérdezte jó hangosan.

-      Igen, itthon vagyok, de épp sziesztázok, és nem szeretem, ha ilyenkor zavarnak – válaszolta a veréb.

-      Jaj, dehogy akarom én zavarni, csak egy kis szivességet kérnék. Meg kellene keresnem a páromat, már jó ideje nem tért vissza, és félek, hátha baja esett. Jöjjön át legyenszíves, és üljön rá a tojásaimra, amig visszajövök, hogy melegen maradjanak. Ígérem, sietni fogok.

-      Végül is olyan mindegy, hogy itt ülök, vagy ott – morfondíroztott a veréb, és átrepült a vörösbegyfészekbe. Kényelmesen elhelyeskedett a hat tojáson, és elbóbiskolt.

Bimba pedig kierpült a fenyőfa ágai közül, és a kertek felé vette az irányt, közben hangosan trillázva hívta a párját, akit hamarosan meg is talált.  Két macska elől ugrált hol erre, hol arra, hol felreppent egy kicsit, de mindig visszesett a földre.

-                    -    Repülj magasra, fel a fára – kiáltotta Bimba.

-      Nem tudok, megsebesült a szárnyam, már alig van erőm. Félek – csipogta Milko rémülten.

-      Tarts ki, hozok segítséget –  mondta Bimba, és megfordult, hazafelé vette az irányt,közben olyan hangosan csipogott, ahogy csak tudott, hogy a többi madár felfigyeljen rá.

Elrepült oda, ahol a feketerigók tanyáztak. Elmesélte nekik, hogy nagy a baj, segítség kell, különben a macskák megeszik a férjét, s a születendő fiókáknak apa nélkül kell felnőniük. A feketerigók azonnal indultak, és magukkal vittek még három másik társukat is. Útközben csatlakozott hozzájuk két vadgalamb és két varjú is. Legalább kilenc veréb követte őket. Elrepültek a kertbe, ahol a sebesült szárnyú vörösbegy papa fáradtan viaskodott a macskákkal. Már alig volt ereje, és az egyik szőrös kandúr épp felemelte a mancsát, hogy ráüssön egy utolsót, amikor a madarak hada lecsapott. Csípték, vagdosták a macskákat az éles csőrükkel, s azok azt sem tudták, hová meneküljenek. Végül feladták a küzdelmet és elsomfordáltak onnan.

-                      -  Még visszajövünk, akkor elkapunk benneteket – nyávogták elmenőben.

Amikor elmúlt a macskaveszély, a varjak hoztak egy nagy levelet, melyre ráfektették a sebesült madarat, majd a vadgalambokkal közösen csúrükbe vették a levelet, és elrepültek vele a fenyőfára. Amikor mgérkeztek vele, Bimba bármennyire is sajnálta felébreszteni a tojásokat melengtő veréb szomszédot a délutáni szunyókálásból, kénytelen volt megtenni. Óvatosan odaugrált a fészk közelébe, párszor a csőrével    finoman megkökte, mire az álmos veréb kinyitotta a szemét, és ránézett.

-      Veréb szomszéd, elnézését kérem, de most le kell szállnia a tojásokról. Meghozták a férjemet. Köszönöm a segítségét, És mindenkinek köszönöm – csipogta boldogan.

A veréb kikászálódott a fészekből, ahová a nagybb testű madarak betették Milkót, s innentől kezdve ő melengette a tojások, és Bimba járt élelmet szerezni. A finom húsos pondróktól a beteg hamarosan meggyógyult, újra erőre kapott, s a fészekben töltött idő alatt volt bővenideje elgondolkodni mindazon, ami történt.

Amikor kikeltek a fiókák, Milkó visszatért az  élelemszerző és etető feladatához. Okos madár lévén tanult a történtekől. Megfontolt, óvatos és körültekintő madár vált blőle, s a fiókáit is erre tanította.

Megjegyzés- ezt a mesémet beválogatták a Hétmérföldes mesék című kötetbe, melyet a Közösségi Irók Céhe adott ki 2022-ben.