Esőben

A lány esernyő és autó nélkül volt, a taxik délibábnak számítottak. A Rembrandt kiállításra indult a Pinotéca di Brerá-ba, amikor eleredt az eső, mely pillanatok alatt felhőszakadássá változott. A Corso Venezia egyik ősi épületének kapujában bújt meg, hogy menedéket keressen. Ez is egyike volt azoknak az épületeknek, amelyekről azt tartották, hogy titokzatos belső terükben tavirózsákkal teli kis mesterséges tavak vannak, amelyeket a rózsaszínű gémek is örömmel látogatnak, és olyan növényzet veszi őket körül, amely a milánói télben is képes burjánzani.

Katasztrofálisan elázott. A hajából, a ruhájából, de még a táskájából is csöpögött a víz. Arcán a smink szétfolyt, és az esővel keveredett szemfesték csípte a szemét. Tudta, hogy rémesen néz ki, de egy kedves, kecskeszakállú, fehér hajú, vöröses arcú úr sajnálattal nézett végig rajta, és kinyitotta a nagy bejárati ajtót, hogy beengedje, és egy fedett folyosón át eljutott a belső nyitott térbe. Se rózsaszín gém, se tavirózsa, de még tavacska se volt ott, hanem csupasz udvar, nagy szürke betonalapokkal kirakva. Csalódottan arra gondolt, hogy lám, a gazdagok házai sem sokkal különböznek a többitől.

–Gyere velem! Ne félj, én csak egy ártalmatlan, öreg holland vagyok, aki túl későn jött Italiába. Kapsz  egy meleg teát és egy száraz törölközőt, hogy rendbeszedhesd magadat  – mondta az idős úr nagyon furcsa akcentussal, valahol a német és a francia között félúton.

A lány magabiztosan követte őt a lifthez, ami lassan emelkedett, és recsegő hangokat adott. A második emeleten szálltak ki, és egy hatalmas, fényes ajtó előtt találták magukat . Az úr megfogta a kopogtatót, néhányat ütött vele az ajtóra, melyet szinte azonnal kinyitott egy régimódi egyenruhás szobalány, és elkísérte őket a szalonba, melynek falai tele voltak könyvekkel és csodás festményekkel. A férfi rábízta a szobalányra, aki megmutatta, hogy hol a fürdőszoba, melyet fénylő márvány borított, és hatalmas aranykeretes csillogó tükrök. Nem beszélt, talán néma volt, de kezébe adott egy pihepuha töröközőt és hozott száraz ruhát is. A lány lemosta az arcáról az elázott smink maradványait, törölközővel leitatta magáról a vizet, a haját is alaposan áttörölte, átöltözött, majd visszatért a szalonba immár elfogadhatóbb külsővel, és leült a zöld bársonykanapéra. Szemeit körbejáratta a csodás festményeken, és annyira izgatott lett a látványtól, hogy felkelt, körbejárt, hogy közelebbről is megcsodálhassa azokat. Némelyik ismerős volt.

Az egyik előtt megállt. Sötét és zavaró volt, melyen egy idős férfi késsel felfegyverzett kezét egy angyal megállította, mielőtt egy fiatal fiúra lesújtott volna vele. Borzongás futott végig rajta, arcából kifutott a vér, lábai elernyedtek és elájulva zuhant a vastag perzsa szőnyegre. Amikor kinyitotta a szemét, egy furcsán öltözött férfi állt mellette, aki kíváncsian figyelte őt, kezét összekulcsolva a háta mögött.

–Látja, kisasszony, előfordulhat, hogy egy festmény olyan mértékben fel tudja izgatni az embert, hogy elveszti az érzékeit – majd tovább vizslatta, mintha arra lenne kíváncsi, hogy valóban magához tért-e, aztán hirtelen témát váltott. – Szívesen társalognék Önnel, de vár rám az írás! Engedelmével, visszatérnék a kedvenc színeimhez, a vöröshöz és a feketéhez – azzal mosolyogva meghajolt, és kiment.

–Biztos bevertem a fejemet – mondta a lány, miközben szemeivel az előbbi férfi után nézett amíg el nem tűnt egy ajtó mögött. Óvatosan felállt és ismét a festményt nézte.

Rembrandt. 1635. Izsák feláldozása. Művészettörténelmet tanult az egyetemen, és mivel az egyik vizsgatétel A holland festők és kora címet viselte, jól tudta, hogy Rembrand Harmenszon Van Rijn vászonra festett olajfestményét az Ermitázs Múzeumban őrzik Szentpéterváron. De ez itt eredetinek látszik. Hogy került ide? Milánóba?

– Óh, igen – jelent meg újra az a kecskeszakállú úr, aki beengedte. – Tetszik? Elárulom neked, hogy ami az Ermitázsban van, az csak egy másolat.  Tudod, szívesebben tartom a műveimet magam körül. Nézd! – mutatott körbe a falakon. –  Látnod kellene a szomszédom gyűjteményét is, aztán azt a kis arrogáns fickóét, akit Napóleonnak hívnak. Kicsit lejjebb lakik, a Palazzo Serbelloni-ben. Szerencsére a felesége, Josepina, sokkal barátságosabb, mint ő.

A lány csak nézte a furcsa akcentussal beszélő férfit, próbálta felfogni amit mond, érezte, hogy valami nem stimmel, száját kinyitotta, de mire megszólalt volna ismét elájult.

 

Egy járókelő fogta a karját és megrázta.

–Hölgyem, kisasszony, jól van? – kérdezte. A lány kábán

körülnézett. A csavaros nagy faajtónak dőlt, hajából, ruhájából, de még a táskájából is csöpögött a víz. Felnézett, s meglátta az 51-es számú házon a márványtáblát, mely azt hírdette, hogy ebben a házban élt Henry Beylé, ismertebb nevén Stendhal 1800 júniusától októberig. Még feljebb, a második emeleten egyik magas, keskeny ablaknál egy kecskeszakállú, fehérhajú idős úr mosolyogva integetett.

És az eső közömbösen esett.