G.F. SEVERA –  A LÁTOGATÓ

 

“Kíváncsi vagyok, ki lesz az utolsó, mi lesz a városokkal és mindennel,

 amit felépítettünk, amikor már egyikünk sem fog lakni ezen a bolygón. 

Lassan minden felbomlik, és nyomunk sem marad.

Napról-napra élek, tudva, hogy bármelyik pillanatban én is eltűnhetek. Vajon éppen hol leszek, mit csinálok akkor? Érzek-e fizikai fájdalmat közben? Lassan megőrülök ezektől a kérdésektől, amelyekre nem tudom a választ. Csak élnem kell, és nem kell gondolnom a jövőre, hiszen a jövő a jelek szerint nem létezik. Legalábbis nem ebben a formában. Előbb-utóbb mindannyian sorra kerülünk. Napközben az utcákon bolyongok, keresek valakit, akivel beszélgethetek, mosolygok egy egyedül játszó macskára, vagy egy virágra, ami mindennek ellenére virágzik. Élek, fejemben egy odarögzült gondolattal, amely nem hagy nyugodni:

Még mindig itt vagyok. De holnap?” 

 

A kötetben huszonöt novellát találunk sci-fi, fantasy és horror témakörben, melyek között akár mesének is beillő történet is szerepel, de leginkább elgondolkodtató, vagy kicsit megborzongató olvasnivalót kínál.

 

Fabio és a kiskutya

Fabio örömmel olvasta az állatkereskedés kirakatába kitett új táblát, nyolc hetes beagle kölykök eladók. Azonnal bement, hogy megkérdezze, mennyibe kerül egy kiskutya.
– Ezek most csak 250 euróba kerülnek, mert nincs törzskönyvük – válaszolta az eladó.
– De nekem csak száz euróm van, sajnos – szomorkodott Fabio. – Legalább láthatnám őket?
A boltos füttyentett egyet, ezzel hívta Lady-t, a kutyamamát, aki jött is futva boldogan. Öt kölyke vígan követte, azonban a hatodik jóval lemaradva, sántikálva érkezett.
– Mi baja van? – kérdezte a fiú, szemeivel követve a kis négylábút.
– Volt egy kis gond a csípőjével, amikor született. Ő sajnos ilyen marad örökre.
A fiúnak felcsillantak a szemei, és nagy örömmel azt mondta:
– Ez az a kiskutya, akit keresek, és akit meg akarok venni.
– De ezt nem veheted meg, nem ér semmit a betegsége miatt. De ha annyira akarod, neked adom ajándékba – mondta a boltos.
– Nem, nem. Nem akarom, hogy ajándékba add, mert ez a kiskutya éppen annyit ér, mint a többi. Most adok száz eurót, és minden hónapban hozok tizet addig, amig ki nem fizettem az árát.
A boltos nagyon meglepődött a hallottakon, próbálta lebeszélni a fiút, mert bolond ötletnek tartotta.
–Nézd fiam, ez a kutya soha sem lesz olyan, mint a többi. Nem tud futni, nem tud ugrálni és játszani veled, mindig is lesznek nehézségei ezen a téren.
Ekkor a fiú lassan felhúzta a nadrágja szárát, felfedve a bal lábát. Térdtől lefelé műlába volt.
A boltos ámulva nézte.
– Látja, én sem tudok futni jól, és az ugrálás is nehezemre esik, de ennek a kiskutyának szüksége van valakire, aki megérti őt – azzal letette a pénzt a pultra, ölbevette a kiskutyát,és elindult a kijárat felé. 

 

A vattacukor

(mese)

Valahol, egy tengerparti kisvárosban élt egy kíváncsi kisfiú, Alberto, aki a délutáni meleg órákban a homokos tengerparton kóborolt, és új kagylókat keresett a gyűjteményéhez. Egész éjjel esett az eső, sok moszatot és algát sodort a partra a vihar, melyek között szàmos kagyló is megbújt. Amint ott keresgélt, vékonyka hangra lett figyelmes, mintha valaki segítséget kérne.
Alberto a közeli pálmafák irányába nézett, s pár lépést tett arrafelé.
– Lefele nézz, itt vagyok! De vigyázz, nehogy rám lépj! – monda az előbbi hang.
Alberto lenézett, és a vihar által letört nagy pálmalevél alatt megpillantott egy kis tündért. Annyira kicsike volt, nem csoda, hogy nem sikerült kimásznia a levél alól, ami a kis tündér számára akkora volt, mint Albertonak egy széles farönk.
A fiú még sosem látott tündért, ezért nagyon meglepődött.
– Segíts rajtam, gyermekem, és hálás leszek neked – kérte a tündér, mire a fiú lehajolt, felemelte a pálmalevelet, és végre kiszabadult a fogoly. – Köszönöm szépen. Cserébe adok neked egy ajándékot: három kívánságát teljesítem annak, akit szeretsz, és meglátod, hogy mindhárom meg fog valósulni.
Alberto hitte is, meg nem is, de illedelmesen megköszönte, mire a tündér elrepült, ő pedig elindult hazafelé. Útközben összetalálkozott egy kislánnyal, aki a legjobb barátja volt. Egy osztályba jártak, és szomszédok is voltak.
– Marina, el sem tudod képzelni, mi történt velem! – kiáltotta feléje , amikor már egész közel ért hozzá.
– Mi történt veled, Alberto?
– Lent voltam a tengerparton, és segítettem egy tündérnek kiszabadulni egy levél alól, ezért megígérte, hogy egy szeretett személy három kívánságát teljesíti.
– Milyen szép – kiáltott fel a kislány –, ki tudja, mit akar majd az illető. Ha én lennék az, egy hatalmas vattacukrot kérnék.
Abban a pillanatban a kislány kezében egy vékony pálcát tartott, melyen egy hatalmas adag rózsaszín vattacukor illatozott. A két gyerek teljesen elképedt a meglepetéstől, majd Alberto hirtelen haragra gerjedt és kiabálni kezdett.
– Marina, szégyelld magadat, elpazaroltad az egyik kívánságot erre a vacak vattacukorra. Legalább egy doboz marcipános csokiszívet kértél volna! – s azzal kikapta a kislány kezéből az édességet. Be akarta dobni a kukába, de megbotlott, és a földre esett. Ruháján, az arcán, a haján is rózsaszin cukorpamacsok virítottak.
– Most aztán boldog lehetsz – mérgelődött Marina –, mert egyőnk sem ehet belőle. Büntetésből megérdemelnéd, hogy lila vattacukor legyen a hajad helyett!

Alig kimondta, Alberto haja máris átalakult, Marina pedig csodálkozva letépett egy darabkát belőle. Megette, majd halkan megjegyezte, hogy áfonya íze van.

– Jaj – kiáltotta Alberto, amikor a kislány egy újabb darabot tépett le –, így kihúzod a hajamat! – Micsoda szégyen! Nem maradhatok így! – siránkozott a kisfiú. – Kérlek, segíts, hagyd, hogy a hajam olyan legyen mint volt!
– De akkor elpazaroljuk az utolsó kívánságot – jegyezte meg a kislány.
– Kérlek, Marina, segíts rajtam! – sírta el magát Alberto.
– Rendben, de előtte meg kell ígérned, hogy utána veszel nekem vattacukrot.
A kisfiú persze azonnal igent bólintott.

– Szóval, azt szeretném, hogy a hajad olyan legyen, mint amilyen volt korábban – mondta Marina nagyot sóhajtva, és azonnal eltűnt a lila ragacs a barátja fejéről.

Alberto megértette, hogy hibát követett el, amikor így viselkedett Marinával. Elnézést kért tőle, majd elszaladtak haza egy kis aprópénzért, és utána kéz a kézben elsétáltak a bazársorra, ahol vattacukrot is lehetett vásárolni.

 

Ezüstlakodalom

A szél egyre erősebben fújt, és a strandfelügyelő lihegve érkezett, hogy becsukja az esernyőmet, mielőtt a fejemre csukódott volna. Ránéztem a fiatal és jóképű férfira, aki kedvesen mosolygott, majd elindultam a víz széléhez, s hagytam, hogy az egyre hevesebbé váló tenger megcsókolja a lábaimat, s felverődjön a ruhámra is.
– Ideje indulni – kiáltott felém Leo a szokásos meggyőző hangján, mire visszaszaladtam, gyorsan bepakoltam a strandtáskába. Leo tolószéke mögé léptem, a táskát az ölébe tettem, majd lassan tolni kezdtem a közelben parkoló autónk irányába. Pár évvel ezelőtt egy baleset következtében egyik lábára teljesen mebénult, de mára már beletörődött a szomorú helyzetbe, és kénytelen barátságot kötött a tolószékkel.

Egy verőfényes májusi napon ismerkedtünk meg, Leo volt az egyik kritikus azon a festménykiállításon, ahol az én néhány képemet is közszemlére bocsátották. Jóképű, megnyerő modorú, elegáns férfi volt, teljesen elbambultam a látványától, ahogy ott állt, és értékelte a kiállított műveket. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a nevemet hallom, szinte felugrottam, és attól, amit hallottam, elöntött a boldogság, hiszen végre felfigyeltek a munkámra. “Mimi Bouglon festménye igazán figyelemre méltó, figyeljék meg ezeket a vonásokat, milyen erős tónusokkal vannak ábrázolva, szinte érezzük ennek a férfinak az indulatait…”
A megnyitó utáni fogadáson odamentem hozzá, és bemutatkoztam, én vagyok Mimi Bouglon, akinek az egyik festményét értékelte. Ő kedvesen rám mosolygott, beszélgetni kezdtünk, s úgy éreztem, mintha sok éve ismernénk már egymást, nem csupán fél órája. Végig olyan szemkontaktus volt kettőnk között, hogy beleborzongtam. Leo elkérte a mobilszámomat, majd az italos pult irányába sétált, ahol a kollégája már várta. A következő naptól kezdve elkezdtem várni a hívását, de teltek a napok, a hetek, a hónapok, Leo nem jelentkezett. Szenteste azonban ismeretlen számról üzenet érkezett: “Boldog karácsonyt, Mimi”. Semmi más, és el sem tudtam képzelni, ki küldhette. Azonban nem kellett sokáig várnom, újra pittyent a telefon. “Leo vagyok, látod, nem felejtettelek el.”
Végre! Nagyot dobbant a szívem, én is küldtem neki karácsonyi jókívánságot, aztán pár üzenetet még váltottunk egymással. Szilveszterkor késő délután találkoztunk, egy hosszú ölelésben forrtunk össze, mely mindent elmondott az érzéseinkről.
– Sokat gondoltam rád, Mimi, nagyon megtetszettél nekem, de annyi minden történt, biztosan nem lettem volna jó társaság, ezért nem kerestelek. Mondd, van már programod ma estére?
– Igen, már hetekkel ezelőtt lefoglaltuk a helyet a barátaimmal – feleltem. – Ha van kedved hozzá, gyere te is, majd összébb toljuk a székeket!
Nemet mondott, de megbeszéltük, hogy másnap értem jön, és elvisz a házába.
A ház kifinomult és egyszerű volt, a teraszról csodálatos kilátás nyílt a Firenze körüli vidékre, s belépve a nappaliba egy hatalmas kandalló árasztotta a meleget. A párkányán egy fiatal fiú fotói sorakoztak, némelyiken Leo is rajta volt.
– Ő a fiad? – kérdeztem tőle.
– Ő volt a fiam, igen – válaszolt szomorúan, és észrevettem, hogy a szemeiben könnyek gyülekeznek. Megfogtam a kezét, és a kanapé felé húztam, kértem, hogy mesélje el, mi történt.
– A feleségem belehalt a szülésbe, és Mattia még csak 12 éves volt, amikor kiderült, hogy ALS–ben szenved, amiotrófiás laterálszklerózis. Június elsején lett volna tizennyolc, de sajnos nem érte meg, május huszadikán meghalt.
Megöleltem, megsimogattam a hátát, szinte éreztem a fájdalmát. Eszembe jutott az is, mialatt én türelmetlenül vártam a hívását, ő milyen lelki fájdalmon mehetett át. Odakint még néhány elkóborolt petárda durrant, arra emlékeztetve, hogy újév első napja van. Új év lehet egy új élet kezdete is. Pár hónap múlva Leohoz költöztem, és augusztusban összeházasodtunk.

Ahogy toltam a tolószéket, és néztem Leo fehér haját, megköszöntem az égnek a huszonöt évnyi szeretetet, amit tőle kaptam. Nyaraltunk, igen, nyaraltunk, ezzel ünnepeltük az ezüstlakodalmunkat.

 

Az őzike nyaralása (mese)

Volt egyszer egy kis őz, aki egy varázslatos erdőben élt. Nagyon kíváncsi jószág lévén minden érdekelte: naponta megfigyelte az állatok hangját, a virágok színét és alakját, a fákat és leveleik formáját, számát, és az évszakok változását.
A nyár beköszöntével fáradtnak érezte magát, mert ősszel, télen és tavasszal az erdő fantasztikus világának felfedezésével és megismerésével volt elfoglalva. Csak ugrált és futkozott a fák között, de most, a nyár megérkezésével arra vágyott, hogy pihenhessen, és amit az eltelt idő alatt megtanult, azt most hasznosíthassa valahogy.
Így történt, hogy az őzcsalád elhatározta, hogy elindulnak a tengerhez. Még soha sem jártak ott, de az erdőben a madaraktól hallották, hogy az valami csodaszép dolog. Szalmakalappal, napszemüveggel és úszógumival felszerelkezve hol az anyja hátán ült, hol gyalogolt mellette, mert apja hátára tették a kempingsátrat, és egy hátizsákban füvet, vizet, játékvödröt és kislapátot. Hosszú volt az út, melegen sütött a nap, az út nagyrészét átaludta az őzike.
Amikor megérkeztek, elcsodálkozott a szépségtől, ami a szeme elé tárult. Fehér homok, azúrkék tenger, pálmafák. A szülők nagyon elfáradtak az úton, ezért lefeküdtek a pár pálmafa által kellemes hűsöt adó árnyékban.
– Most mit csináljak? – kérdezte a kis őz. Ez a gyönyörű világ ismeretlen volt számára. – Vajon segíthetek-e magamon mindazzal, amit az erdőben tanultam?
Elkezdte figyelni a sirályokat, hallgatta a rikácsolásukat, még utánozni is próbálta őket. Megfigyelte a színeket: a tenger kékjét, a homok fehérségét, a pálmafák zöldjét, a parti kövek között kóborló kis rákok vörösét. Elindult a homokban, talált egy kagylót. Majd még egyet, és még, még. Micsoda öröm volt, a kisvödör megtelt a különféle kagylókkal és soha sem látott formájú üres csigaházakkal.
– Ezeket elviszem a barátaimnak: Róka Robinak, Teknős Tildának és Sün Saroltának!
Felfedezte a tengerparti nyár szépségeit. A legjobb dolog pedig az volt, hogy sós vízben fürdött, ahol kicsike kis halak százai surrantak el a lábai mellett, és szórakozottan üdvözölte őket.
Micsoda fárasztóan gyönyörű nap volt. Este őzpapa felállította a színes kempingsátrat, de a kis őz elterült a homokon, és bámulta a csillagokat, s azt, ahogyy visszatükröződnek a nyugodt víztükörben. Arra gondolt, mennyi új dolgot tanult ez alatt a nap alatt, és még mennyi ismeretlen dolog vár rá a következő napokban.

 

Fabiana és a hóember  -    NEM gyerekmese

„Úgy állt ott előttem, mint egy nyomozó, aki ki akar hallgatni.”
Amikor Fabiana arra a különös napra gondolt, amely megváltoztatta az életét, ez volt az első mondat, ami eszébe jutott, és most, évekkel később már csak mosolyogni tudott, amikor eszébe jutott. De azon a napon nem volt kedve mosolyogni, éppen ellenkezőleg.
Tél volt, egyike azon teleknek, amilyenre régóta nem volt példa. A hó korán megérkezett, és bőségesen esett, még a belvárosban is napokra fehérre varázsolta az utcákat. Azon a napon azonban tiszta volt az ég, viszont a levegő olyannyira hideg, hogy valahányszor lehelet jött ki a száján úgy tűnt, egy darab lélek száll el belőle. Fabiana melegen felöltözött és elment otthonról. Nem volt kedve az ágyban heverészni, járni akart egyet, hogy kiszellőztesse a fejét és kinyújtóztassa a lábait. Még így is bebugyolálva, smink nélkül, hidegtől kivörösödött arccal is fiatal nőnek látszott. Taposta a havat, amit még nem takarítottak le, nem volt hókotró, nem voltak seprűs emberek sem. Szerette a havat ( legalábbis akkor, amikor nem kellett vezetnie) és a hideget is. Nagy álma volt, hogy egyszer majd eljut Grönlandra, és aznap reggel tökéletes volt a koreográfia, csak a hangulata nem volt az.
Gondolatai ide-oda csapongtak, hol a múltban, hol a jelenben járt. Egy piros lámpa hirtelen elterelte a gondolatait és megállította, majd utána megindult a közeli parkba. Nem igazán szerette, mert kicsi volt, néhány fenyőfa, pár pad, és egy kis tér hintákkal és egy mászkával. Aznap reggel ragyogóan sütött a nap, szinte vakított a fehér havon, csak meleget nem adott. Gyerekek játszottak a hóval, ide-oda szaladgáltak benne, s néhány kutya is örömmel hempergett a fehér puhaságban.
– Milyen jó lenne, ha én is olyan lehetnék, mint ők… felhőtlenül boldog! – mondta halkan és leült egy padra, melyről a kezével lesöpörte a havat. Háttal ült egy nagy fenyőnek, melynek ágai szinte roskadoztak a fehér teher alatt.
Körülnézett, de senki sem figyelt rá. Mindenki elveszett a saját dolgában. A gyerekek a játékban, néhány felnőtt a kutyájával játszott, vagy egymással beszélgettek, vagy csak keresztülmentek a parkon.
Aztán meglátott egy hóembert, hatalmas narancssárga orral, ami még méterekről is úgy nézett ki, mint egy nagy sárgarépa, és két fekete szemeivel mereven tekintett előre. Nyakába élénk színű sálat tekert valaki. A hóember jelenléte vidámabb hangulatot adott a parknak.
Fabiana elmerengve nézte, eszébe jutott a gyerekkora, ott fent, a hegyi faluban, a barátaival, amikor télen még sötétedéskor is kint hógolyóztak, vagy szánkóztak.
– Sok idő eltelt… Milyen boldog is voltam ott! – sóhajtotta, majd elővette a zsebéből az újságot, hogy megnézze, milyen állásajánlatokat talál benne. Egy ideje ez volt az ő munkája. A munkakeresés minden formában: újságban, telefonon, interneten, személyesen.
Miközben elmerült az olvasásban, hirtelen egy árnyék eltakarta a fényt. Felemelte a fejét, de mia csuda… és meglátta őt. A hóembert, akit korábban látott, aki most odajött a padhoz. Összerezzent, de a hóember barátságosan mosolygott.
– Szia Fabiana, hogy vagy?
Fabiana megdörgölte a szemét, azt gondolta álmodik, vagy hallucinál. De nem… A hóember odaült melléje, és rátette a nagy hókezét az övére, amitől megrémült. Már az újságok címlapját is maga elé képzelte: „Egy földlakó találkozása egy marslakóval városunk parkjában „. Ösztönösen próbált kiszabadulni a hóember kezéből és felkelni, hogy elfusson, de valami meggátolta. Annak tekintete, amely végtelenül mély és kedves volt, annyira, hogy Fabiana teljesen megnyugodott tőle. Már nem érezte zaklatottnak magát, mint amit napok óta érzett.
– Szóval, Fabiana, mi újság, hogy vagy? – szólt a hóember ismét.
– Hogy lennék – szaladt ki a száján, és egy sötét felhő vonult át az arcán.- Biztos meghülyültem. Itt ülök a parkban egy padon ebben a hidegben, és meg vagyok róla győződve, hogy egy hóemberrel beszélek.
– Nem, Fabiana, ne védekezz mindig! Igen, így van, hóember vagyok , de különleges vagyok. Csak kevesen látnak engem, és kevesen beszélhetnek velem, de biztosítalak róla, hogy ezek az emberek általában nagyon szerencsések és azok lesznek mindig.
– Szerencsés én? Nem is tudom, mi a szerencse.. És nincs kedvem nevetni, ha ez egy vicc, vagy a kandikamerák egyike a TV-ből .
– De miért mondod? Ne légy már ennyire negatív! – sóhajott a hóember. – Ma, Fabiana, ma van a szerencsenapod. Olyan vagyok, mint Aladdin lámpás dzsinnje, ezért bármit kérhetsz, teljesítem a kívánságodat. De először azt szeretném tudni, hogy a te szemedben, amely nagyon szép, miért nem látok vágyat, reményt, miért csak rettenetes ürességet és sok haragot ? – kérdezte és Fabianara nézett .
Mi a fenét akar ez tőlem, gondolta Fabiana bosszúsan, de ennek ellenére valami mégis rákényszerítette, hogy beszéljen. Talán könnyebb lesz utána!
– Lehet, csak az én fantáziám szülöttje vagy, de elmondom az aggodalmamat. Látod, nincs munkám, és ez aggaszt a legjobban. Elvesztettem, pedig fárasztó küzdelmet folyattam, hogy megtartsam, de nem segített. És most nem tudom, mit tegyek. Van egy szép házam, igaz kicsi, van egy férjem, aki szeret annak ellenére, hogy mostanában elég kiállhatatlan vagyok és önző, ritka nap, hogy nincs nálunk veszekedés. Már nem tudom, hogy ki vagyok, hol vagyok, és el akarok menni, mert szeretném, ha megváltozna az életem. Szeretném újrakezdeni anélkül, hogy elkövetném azokat a hibákat, amelyeket eddig. Szeretnék magamból adni valamit másoknak. De félek a változástól, nincs bátorságom, hogy valóban az legyek, aki szeretnék lenni. Le akarom vetni azokat az álarcokat, amelyek megakadályozzák, hogy megmutassam az igazi arcomat. Élni akarok. Élni úgy, ahogy nekem tetszik. A saját életemet akarom élni, és nem másokét, mások szája íze szerint. Tessék! Ez mind! Ma reggel döntenem kell. Válaszút elé érkeztem, nem halogathatom tovább. Visszamenni már nem lehetséges. Lépnem kell!
Ezek a szavak olyan hirtelen jöttek elő belőle, hogy Fabiana meglepődött azon, hogy mindezt ő mondta, s ugyanakkor rendkívül nevetségesnek érezte magát, hogy egy hóembernek önti ki minden fájdalmát.
A hóembert viszont nagyon érdekelte mindaz, amit mondott, s miközben Fabiana beszélt, a keze nyomása egyre erősebb lett, mintha önbizalmat, erőt akart volna önteni belé, és végül egy idő után, ami egy örökkévalóságnak tűnt, csak Fabiana lélegzetvételét lehetett hallani.
– Nem tudom megmondani, mit kell tenned vagy mit nem – kezdte a hóember. – Csak azt tudom mondani, hogy vannak helyzetek, amelyeket meg kell élnünk, és amelyeket be kell fejeznünk önmagunk teljes megismerése felé. Mondhatnám, hogy a legfontosabb az, légy mindig önmagad, de ez túl könnyű, túl nyilvánvaló. Csak azt mondom: dönts, de nyugodtan, kapkodás, lelkesedés nélkül. Szánj rá időt, annyit, amennyire szükséged van. Nem mindig a legkönnyebb döntések a helyesek. Visszafele haladni soha sem a legjobb, és megfordítani az életedet sem könnyű, de ha tényleg azt szeretnéd, magad mögött hagyva egy olyan részt, amit már nem szeretsz, akkor segíthetek a vágyadat valóra váltani, amit nem túl nehéz megvalósítani. Viszont egy dolgot nem tehetek: segíteni elfelejteni. Nem lehetséges. Mindannyiunknak emlékeznünk kell azokra a dolgokra is, amelyek fájdalmat okoztak. Légy nyugodt, és menj egyenesen az utadon, és meglátod…
– Szép szavak – vágott közbe Fabiana -, de… de ezek biztosan nem fogják megoldani a problémáimat. Először is munkát kell találnom, vagy nyernem a lottón, máskülönben…
Elfordult, mert a szeme tele lett könnyekkel, és hirtelen a sötétben találta magát, az ágyában, mellette a férje, aki mélyen aludt, és hangosan vette a levegőt.
– Álmodtam? Álom volt az egész! – mondta hallkan és elnevette magát. Olyan jóízűen nevetett, hogy felébresztette Robertót, aki zavartan motyogott valamit, majd ismét elaludt. Fabiana pedig azon merengett, milyen rég is volt, hogy utoljára valamin is ennyire nevetett.
Akkor hirtelen rájött, hogy a saját lelkével beszélt, és a hónapokig tartó kételyek után tudta, hogy mit kell tennie. Soha sem volt még ennyire magabiztos, erős, mint abban a pillanatban.
Mosolyogva felkelt az ágyból, és és az ablakhoz lépett. Kinyitotta a spelettát és kinézett. Esett a hó. Nézte a fehérbe borult tájat, és Grönlandra gondolt.
Épp a spalettát csukta be, amikor az utcán meglátott egy hóembert, aki vidáman integetett neki. Ő csókot lehelt feléje, miközben azt súgta, köszönöm. Majd becsukta az ablakot és visszament az ágyba.

 

Usher

Sokszor elhajtott már mellette biciklivel. Egy elhagyatott villa volt Bolognához közel, melyet Boszorkányvárnak neveztek. Baljós hírnevét a hegyes tornyáról kapta. Olyan volt, mint egy gótikus épület, éles ellentétben a körülötte lévő egyszerűbb és modernebb házakkal. Gondozatlan kert vette körül.

Egy októberi délután, amikor a nap már kezdett nyugovóra térni, Luka lelassított a biciklijével a villa kapuja előtt, mert mozgást látott a kertben: egy sötét kabátot és kesztyűt viselő férfit, aki valamit ültetett. Sokat beszéltek a városban a ház új lakójáról, de senki sem tudta, ki ő, honnan jött. Egy napon valaki látott egy fekete Cadillacet behajtani a kapun. Egy nyúlánk, 19.századi nemesembernek öltözött férfi szállt ki belőle, egy libériás sofőr tartotta neki az ajtót. Ilyen nagy autót még nem láttak a faluban, s olyat sem, amelyet egyenruhás sofőr vezet. A férfi rózsának tűnő növényeket ültetett a ház melletti fekete nyárfa tövébe. Luka leszállt a bicikliről, és a nyitott kapunak támasztotta, majd odalépett a virágágyásnál guggoló férfihoz.

– Jó estét – mondta, mire az megfordult. Luca furcsa csillogást vélt felfedezni annak szürke szemeiben. Észrevette arca sápadtságát is, és egy pillanatra megijedt. Úgy nézett ki, mint Drakula a Hammer-filmekből. Egy pillanatra azt hitte, hogy Christopher Lee-vel hozta össze a véletlen.

– Jó estét – viszonozta a férfi a köszönést elnyújtott, barlangszerű hangon.

– Még soha senkit sem láttam ebben a házban – motyogta Luka bizonytalanul, s arra gondolt, tán jobb lenne, ha elfutna onnan. A horrorfilmek mind szépek és jók, de nem számított arra, hogy egy ilyen életteli lüktető szörnyeteg ott lesz előtte.

– Tényleg?– kérdezte a férfi, és felállt.

– Igen. Húszonkét éves vagyok,  és amióta csak emlékszem, ez a villa mindig is lakatlan volt. Sőt, a szüleim fiatalkorában is már az volt, úgy hogy legalább negyven-ötven éve állt itt elhagyatottan, de az is lehet, hogy száz.

– Gratulálok, jól tudsz fejben számolni.Fogadok, hogy a barátaid nem, ugye? Mindig azt a dolgot bámulják, ami neked is a kezedben van. Megbocsáss, de végeznem kell ezzel itt.

– Elnézést, hogy feltartottam – mondta Luka, és elindult a biciklije felé. Azon gondolkodott, miért nevezte a mobiltelefont egy dolognak. A férfi látszólag hatvanas éveiben járhatott, tehát nem olyan öreg, hogy ne tudná, hogy annak a dolognak mi a neve. 2025-ben. Az ő nagyapja idősebb, de tökéletesen tudja használni: telefonál, üzeneteket küld, de még fényképez is vele.

– Én nem rég érkeztem – szólt a férfi utána, hangja kissé mérgesen csengett, mire Luka megfordult.

– Nagyon tetszik ez a villa. Gyakran járok erre biciklivel, és minden alkalommal Stephen King horror regényei jutnak róla eszembe.

A férfi a nedves földbe szúrta az ásót.

– Mindjárt azt mondod, hogy olyan, mint Drakula vára – hangosan nevetett, ami visszhangzott a leszálló estében.

Nem, nem Drakula… De nem tutta meghatározni, hogy melyik filmes vagy irodalmi lényre hasonlított a férfi. Hiányoztak az alapvető elmek, hogy megértse. Próbálta összeszedni a gondolatait: Halotti sápadtság, szürkés szemek, hossző fehér haj, ami a vállára omlott, múlt századi ruhák. Nem jutott eszébe konkrét karakter. Hirtelen kerekek csikorgása hallattszott, egy száguldó teherautó fékezett, nehogy elüssön egy kutyát. Ekkor a férfi mindkét kezét a füléhez kapta, és felkiáltott:

– Jaj, nem bírom ezeket a zajokat. Megőrjítenek.

Íme egy újabb ismertető jel, hiperkúzia, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy beazonosítsa az illetőt.

– De ez a villa tényleg különös – folytatta Luka a társalgást, miközben az épületet nézte, mely a lenyugvó nap fényében vörös árnyalatot öltött.

– Most megbocsásson, fiatalember, de tényleg vissza kell mennem – szólt a férfi olyan hangon, ami nem tűrte a vitát.

Luka a virágokra nézett. Nem igazi virágok voltak, hanem műanyagból készültek. Miért ültet valaki műanyag rózsákat a kertbe? Tán nem szereti a virágok illatát? Jobban megnézte, a talaj sem föld volt, hanem szintetikus zöldes mohaágy.

– Azt kérdezem… – próbálkozott újra Luka –, hogy meglátogathatnám-e valamikor, szívesen megnézném a villát belülről is. Persze, csak ha nem zavarok.

– Nem, és most mennem kell – válaszolta mérgesen, miközben levette a kesztájét, és bement a házba.

Luka észrevette, hogy a kerti kesztyű alatt egy másik, egy selyemszerű anyagból készült kesztyű is volt a kezén. És ekkor hirtelen világossá vált számára a dolog, ami azóta motoszkált a fejében, amióta beszédbe elegyedett a férfival. Edgar Allan Poe “Az Usher-ház bukása”. Egy szereplő ebben a történetben. Bizonyos Roderick Usher, aki ugyanezektől a kórképektől szenvedett: zajérzékenység, tapintásérzékenység, virágillat útálata, nagyfokú sápadtság. De hát ez ostobaság, hogyan lehetne ez az ember Roderick Usher, amikor a történet 1847-ben játszódik? Nem jöhetett át 2025-be csak úgy? Vagy igen? Párhuzamos idősávok… hipp-hopp, ugrálni egyikből a másikba. A szerző nem árulta el egyértelműen a helyszínt, csak annyit tudni felőle, hogy egy európai nemes arisztokrata családról van szó, tehát bárhol lehet Európában. Akkor akár Bologna közelében is lehet. Irodalomtörténetet hallgatott az egyetemen, és egy zárthelyi dolgozat témája Edgar Allan Poe munkásságának bemutatása volt. Akkoriban olvasott az Usher-házról is.

Néhány nappal később, amikor ismét arra járt, látta, hogy a férfi és a sofőrje beszállnak a Cadillacbe, és elhajtanak a város felé. A szíve hevesen vert, ez volt az egyetlen esélye arra, hogy bejusson a Boszorkányvárba. Végigcsúszott az oldalfalon, felfedezett egy ferde ablakot, melyet félig borostyán takarta. Határozott erőfeszítéssel felemelte a rozsdás rácsot, betörte az üveget, és lemászott a pincébe. A levegő hideg volt a sűrű penész és a nedves föld szagától. Alig szűrődött át a fény, baljós árnyékokat vetett a rothadó ládák és hordók közé. Egy hirtelen susogás megijesztette, két nagy patkány vágtatott a törmeléken, farkuk a padlón csúszott. Luka összeszorított foggal ment előre, míg nem egy kőlépcsőre bukkant, amely egy félig nyitott ajtóhoz vezetett. Belökte, és belépett a villa szívébe. Egy hatalmas teremben találta magát. Nehézvörös bársonyfüggönyök takartákaz ablakokat, csak vékony csikként engedték belépni a késő délutáni fényt. Egy hirtelen mozdulattal elhúzta az egyiket. A terem világosabb lett, közepén egy sötét, fényes csemballót tárva fel. Mögötte az egész fal mentén könyvespolc húzódott tele nagyméretű, antik kötetekkel. A hangszer kottatartóján egy régi, megsárglt kotta címe borzolta az idegeig. “Az elvarázsolt palota”. Ugyanaz a zene, amelyet Edgar Allan Poe történetében Roderick Usher játszott az elátkozott házában.

 Olyan hihetetlen volt az egész. Belecsöppentem volna a regénybe? Távolról egy tompa női hang énekelt, s követve ezt a hangot, felment a lépcsőn, kinyitotta az első ajtót. Egy kicsike és szerény szoba, egyszemélyes ággyal, egyszerű szekrénnyel, valószínűleg a sofőré volt. A következő két szoba hasonlóan  volt berendezve: tömörfa baldachinos ágyakkal, nehéz függönyökkel, antik bútorokkal. Miért kell két hálószoba, ha a férfi egyeedül él, gondolta Luka. Az egyik biztosan egy nőé lehet, mert volt ott egy rózsaszín fésülködőasztal nagy tükörrel, rajta néhány ecset, véletlenszerűen elrendezve, mintha egy perccel előtte használták volna őket. A bevetetlen ágy takarójára nézett,  ami azt mutatta, csak most hagyták el, és mielőtt  a nő kilépett a szobából, megigazította a haját. Az ének a toronyból jött, és logikusnak tűnt, hogy ugyanaz a nő énekel, aki abban a szobában lakik. A folyosó végén egy csigalépcsőt látott. Szíve a torkában dobogott, miközben felment a poros lépcsőn, mígnem egy sötét faajtó előtt találta magát. A hang most tisztábban szólt. Épp a kilincshez nyúlt, amikor meghallotta a Cadillac dübörgését az udvaron. A ház ura visszatért. Menekülnie kellett.

Ekkor azonban hirtelen fémes csattanás hallattszott a nappaliból, egy régi paraván hangos csattanással leesett, talán a huzat lökte fel. A zaj elterelte a férfi figyelmét, akit Luka egy pillanatra meglátott, amint a nappali felé futott. Ez volt az egyetlen esélye. Habozás nélkül kitárta az ajtót, ami a padlásra nyílt, melyet  tejszerű fény fürdetett, amely egy piszkos tetőablakon keresztül szűrődött be. Kösépen egy faasztal állt, rajta régi gramofonnal, amely lassan forgott, és az a melankolikus dalt játszotta, mely felcsalta az emeletre. A gramofont tartó asztal mellett nyitott utazóláda tele volt ruhákkal, estélyik, selyemkesztűk, tollas kalapok kandikáltak belőle kifele. A székre támaszkodva egy portré sápadt arcú lányt ábrázolt, aki hihetetlenül hasonlított a férfira, ugyanazok a szürke szemeke, ugyanazok a vonások, mint az alteregója. A keret előtt  egy megsárgult cetlin ezt olvasta:  “Felejthetetlen nőverem emlékére, akit örök hallgatásra ítéltek. Szeretett testvéredtől, Roderick Ushertől.”

Luka szíve hevesen vert. Nem szellem volt, hanem egy halott nő kísérteties emléke, akit zenével és a róla készült festménnyel próbált életben tartani.

– Te mit keresel itt? – hallotta a férfi szinte gúnyos hangját, aki ott állt az ajtóban.

– Te … te vagy Usher? – dadogta Luka, mintha a név kiejtése valósággá tenné az elképzelhetetlent.

A férfi kissé megdöntötte a fejét, vad csillogás villant a szemében, és kísérteties mosoly jelent meg az arcán.

– Ahah… Én nem vagyok ő, de mindent megtettem, hogy azzá váljak. Roderick minden szavát, minden gesztusát, elméjének minden árnyékát éveken át tanulmányoztam, és magamévá tettem. Az ő őrületében akartam élni. Csak e maszk mögött van számomra élet ezen a világon.

A szoba mintha kezdett volna összezsugorodni, a falak lüktettek, a levegő egy olyan jelenléttel telt meg, amely belopakodott Luka testébe és elméjébe, mintha megpróbálná beburkolni, magával rántani a delíriumba.

– Maga… maga megőrült – suttogta a férfira meredve.

– Őrült? Talán… De az én őrületem igazi művészet. Minden nap Roderick Ushernek látom magam, idejövök, megemlékezek a nővéremről,  Lady Madelaine-ről. Ez az igazi élet, teljes szimbiózisban egy olyan karakterrel, aki hála nekem, most valóban létezik. A véremnek, a bőrömnek, a szerveimnek köszönhetően életre keltettem őt.

Luka megbénulva hallgatta, a megszállottság lehelete jeges szélként megcsapta a nyakát. Nem volt menekvés, az arc, amit nézett, már nem pusztán emberi volt, hanem egy elme torz tükörképe, amely úgy döntött, hogy egyesül a legendával, hogy saját rémálmává váljon.

– De most már túl késő… Felfedezted a titkomat, ezért nem engedhetlek el! – mondta a férfi, kinyújtotta a karját, megpróbálta megragadni Luka torkát, de az kitért előle. Sikerült elérnie egy égő gyertyatartót, és az őrült teremtmény felé dobta.

Kiszaladt a szobából, nem vette észre, hogy a nehéz gyertyatartó kiütötte a férfit, aki a földre esett, a függöny pedig lángra kapott. Amikor már kint volt a Boszorkányvárból, akkor látta a toronyban tomboló tűz vöröses tükröződéseit. Csak néhány perc kellett, hogy az egész villa lángra kapjon. Mire a tűzoltók kiértek, már porig égett.

 

Végül ez a férfi minden színész álmát beteljesítette. Tintából és papírból egy karakter hús-vér másolatává változott.  S ha már az ő életét élte,  balsorsát sem kerülhette el. A vége  olyan volt, mint Edgar Allan Poe történetében. Igaz, nem tornádó által, de az Usher-ház megsemmisült. A tűz magával vitte Roderick Ushert éppen úgy, mint a toronyban női dalt játszó gramofont.