A vattacukor

(mese)

Valahol, egy tengerparti kisvárosban élt egy kíváncsi kisfiú, Alberto, aki a délutáni meleg órákban a homokos tengerparton kóborolt, és új kagylókat keresett a gyűjteményéhez. Egész éjjel esett az eső, sok moszatot és algát sodort a partra a vihar, melyek között szàmos kagyló is megbújt. Amint ott keresgélt, vékonyka hangra lett figyelmes, mintha valaki segítséget kérne.
Alberto a közeli pálmafák irányába nézett, s pár lépést tett arrafelé.
– Lefele nézz, itt vagyok! De vigyázz, nehogy rám lépj! – monda az előbbi hang.
Alberto lenézett, és a vihar által letört nagy pálmalevél alatt megpillantott egy kis tündért. Annyira kicsike volt, nem csoda, hogy nem sikerült kimásznia a levél alól, ami a kis tündér számára akkora volt, mint Albertonak egy széles farönk.
A fiú még sosem látott tündért, ezért nagyon meglepődött.
– Segíts rajtam, gyermekem, és hálás leszek neked – kérte a tündér, mire a fiú lehajolt, felemelte a pálmalevelet, és végre kiszabadult a fogoly. – Köszönöm szépen. Cserébe adok neked egy ajándékot: három kívánságát teljesítem annak, akit szeretsz, és meglátod, hogy mindhárom meg fog valósulni.
Alberto hitte is, meg nem is, de illedelmesen megköszönte, mire a tündér elrepült, ő pedig elindult hazafelé. Útközben összetalálkozott egy kislánnyal, aki a legjobb barátja volt. Egy osztályba jártak, és szomszédok is voltak.
– Marina, el sem tudod képzelni, mi történt velem! – kiáltotta feléje , amikor már egész közel ért hozzá.
– Mi történt veled, Alberto?
– Lent voltam a tengerparton, és segítettem egy tündérnek kiszabadulni egy levél alól, ezért megígérte, hogy egy szeretett személy három kívánságát teljesíti.
– Milyen szép – kiáltott fel a kislány –, ki tudja, mit akar majd az illető. Ha én lennék az, egy hatalmas vattacukrot kérnék.
Abban a pillanatban a kislány kezében egy vékony pálcát tartott, melyen egy hatalmas adag rózsaszín vattacukor illatozott. A két gyerek teljesen elképedt a meglepetéstől, majd Alberto hirtelen haragra gerjedt és kiabálni kezdett.
– Marina, szégyelld magadat, elpazaroltad az egyik kívánságot erre a vacak vattacukorra. Legalább egy doboz marcipános csokiszívet kértél volna! – s azzal kikapta a kislány kezéből az édességet. Be akarta dobni a kukába, de megbotlott, és a földre esett. Ruháján, az arcán, a haján is rózsaszin cukorpamacsok virítottak.
– Most aztán boldog lehetsz – mérgelődött Marina –, mert egyőnk sem ehet belőle. Büntetésből megérdemelnéd, hogy lila vattacukor legyen a hajad helyett!

Alig kimondta, Alberto haja máris átalakult, Marina pedig csodálkozva letépett egy darabkát belőle. Megette, majd halkan megjegyezte, hogy áfonya íze van.

– Jaj – kiáltotta Alberto, amikor a kislány egy újabb darabot tépett le –, így kihúzod a hajamat! – Micsoda szégyen! Nem maradhatok így! – siránkozott a kisfiú. – Kérlek, segíts, hagyd, hogy a hajam olyan legyen mint volt!
– De akkor elpazaroljuk az utolsó kívánságot – jegyezte meg a kislány.
– Kérlek, Marina, segíts rajtam! – sírta el magát Alberto.
– Rendben, de előtte meg kell ígérned, hogy utána veszel nekem vattacukrot.
A kisfiú persze azonnal igent bólintott.

– Szóval, azt szeretném, hogy a hajad olyan legyen, mint amilyen volt korábban – mondta Marina nagyot sóhajtva, és azonnal eltűnt a lila ragacs a barátja fejéről.

Alberto megértette, hogy hibát követett el, amikor így viselkedett Marinával. Elnézést kért tőle, majd elszaladtak haza egy kis aprópénzért, és utána kéz a kézben elsétáltak a bazársorra, ahol vattacukrot is lehetett vásárolni.