Fabiana és a hóember  -    NEM gyerekmese

„Úgy állt ott előttem, mint egy nyomozó, aki ki akar hallgatni.”
Amikor Fabiana arra a különös napra gondolt, amely megváltoztatta az életét, ez volt az első mondat, ami eszébe jutott, és most, évekkel később már csak mosolyogni tudott, amikor eszébe jutott. De azon a napon nem volt kedve mosolyogni, éppen ellenkezőleg.
Tél volt, egyike azon teleknek, amilyenre régóta nem volt példa. A hó korán megérkezett, és bőségesen esett, még a belvárosban is napokra fehérre varázsolta az utcákat. Azon a napon azonban tiszta volt az ég, viszont a levegő olyannyira hideg, hogy valahányszor lehelet jött ki a száján úgy tűnt, egy darab lélek száll el belőle. Fabiana melegen felöltözött és elment otthonról. Nem volt kedve az ágyban heverészni, járni akart egyet, hogy kiszellőztesse a fejét és kinyújtóztassa a lábait. Még így is bebugyolálva, smink nélkül, hidegtől kivörösödött arccal is fiatal nőnek látszott. Taposta a havat, amit még nem takarítottak le, nem volt hókotró, nem voltak seprűs emberek sem. Szerette a havat ( legalábbis akkor, amikor nem kellett vezetnie) és a hideget is. Nagy álma volt, hogy egyszer majd eljut Grönlandra, és aznap reggel tökéletes volt a koreográfia, csak a hangulata nem volt az.
Gondolatai ide-oda csapongtak, hol a múltban, hol a jelenben járt. Egy piros lámpa hirtelen elterelte a gondolatait és megállította, majd utána megindult a közeli parkba. Nem igazán szerette, mert kicsi volt, néhány fenyőfa, pár pad, és egy kis tér hintákkal és egy mászkával. Aznap reggel ragyogóan sütött a nap, szinte vakított a fehér havon, csak meleget nem adott. Gyerekek játszottak a hóval, ide-oda szaladgáltak benne, s néhány kutya is örömmel hempergett a fehér puhaságban.
– Milyen jó lenne, ha én is olyan lehetnék, mint ők… felhőtlenül boldog! – mondta halkan és leült egy padra, melyről a kezével lesöpörte a havat. Háttal ült egy nagy fenyőnek, melynek ágai szinte roskadoztak a fehér teher alatt.
Körülnézett, de senki sem figyelt rá. Mindenki elveszett a saját dolgában. A gyerekek a játékban, néhány felnőtt a kutyájával játszott, vagy egymással beszélgettek, vagy csak keresztülmentek a parkon.
Aztán meglátott egy hóembert, hatalmas narancssárga orral, ami még méterekről is úgy nézett ki, mint egy nagy sárgarépa, és két fekete szemeivel mereven tekintett előre. Nyakába élénk színű sálat tekert valaki. A hóember jelenléte vidámabb hangulatot adott a parknak.
Fabiana elmerengve nézte, eszébe jutott a gyerekkora, ott fent, a hegyi faluban, a barátaival, amikor télen még sötétedéskor is kint hógolyóztak, vagy szánkóztak.
– Sok idő eltelt… Milyen boldog is voltam ott! – sóhajtotta, majd elővette a zsebéből az újságot, hogy megnézze, milyen állásajánlatokat talál benne. Egy ideje ez volt az ő munkája. A munkakeresés minden formában: újságban, telefonon, interneten, személyesen.
Miközben elmerült az olvasásban, hirtelen egy árnyék eltakarta a fényt. Felemelte a fejét, de mia csuda… és meglátta őt. A hóembert, akit korábban látott, aki most odajött a padhoz. Összerezzent, de a hóember barátságosan mosolygott.
– Szia Fabiana, hogy vagy?
Fabiana megdörgölte a szemét, azt gondolta álmodik, vagy hallucinál. De nem… A hóember odaült melléje, és rátette a nagy hókezét az övére, amitől megrémült. Már az újságok címlapját is maga elé képzelte: „Egy földlakó találkozása egy marslakóval városunk parkjában „. Ösztönösen próbált kiszabadulni a hóember kezéből és felkelni, hogy elfusson, de valami meggátolta. Annak tekintete, amely végtelenül mély és kedves volt, annyira, hogy Fabiana teljesen megnyugodott tőle. Már nem érezte zaklatottnak magát, mint amit napok óta érzett.
– Szóval, Fabiana, mi újság, hogy vagy? – szólt a hóember ismét.
– Hogy lennék – szaladt ki a száján, és egy sötét felhő vonult át az arcán.- Biztos meghülyültem. Itt ülök a parkban egy padon ebben a hidegben, és meg vagyok róla győződve, hogy egy hóemberrel beszélek.
– Nem, Fabiana, ne védekezz mindig! Igen, így van, hóember vagyok , de különleges vagyok. Csak kevesen látnak engem, és kevesen beszélhetnek velem, de biztosítalak róla, hogy ezek az emberek általában nagyon szerencsések és azok lesznek mindig.
– Szerencsés én? Nem is tudom, mi a szerencse.. És nincs kedvem nevetni, ha ez egy vicc, vagy a kandikamerák egyike a TV-ből .
– De miért mondod? Ne légy már ennyire negatív! – sóhajott a hóember. – Ma, Fabiana, ma van a szerencsenapod. Olyan vagyok, mint Aladdin lámpás dzsinnje, ezért bármit kérhetsz, teljesítem a kívánságodat. De először azt szeretném tudni, hogy a te szemedben, amely nagyon szép, miért nem látok vágyat, reményt, miért csak rettenetes ürességet és sok haragot ? – kérdezte és Fabianara nézett .
Mi a fenét akar ez tőlem, gondolta Fabiana bosszúsan, de ennek ellenére valami mégis rákényszerítette, hogy beszéljen. Talán könnyebb lesz utána!
– Lehet, csak az én fantáziám szülöttje vagy, de elmondom az aggodalmamat. Látod, nincs munkám, és ez aggaszt a legjobban. Elvesztettem, pedig fárasztó küzdelmet folyattam, hogy megtartsam, de nem segített. És most nem tudom, mit tegyek. Van egy szép házam, igaz kicsi, van egy férjem, aki szeret annak ellenére, hogy mostanában elég kiállhatatlan vagyok és önző, ritka nap, hogy nincs nálunk veszekedés. Már nem tudom, hogy ki vagyok, hol vagyok, és el akarok menni, mert szeretném, ha megváltozna az életem. Szeretném újrakezdeni anélkül, hogy elkövetném azokat a hibákat, amelyeket eddig. Szeretnék magamból adni valamit másoknak. De félek a változástól, nincs bátorságom, hogy valóban az legyek, aki szeretnék lenni. Le akarom vetni azokat az álarcokat, amelyek megakadályozzák, hogy megmutassam az igazi arcomat. Élni akarok. Élni úgy, ahogy nekem tetszik. A saját életemet akarom élni, és nem másokét, mások szája íze szerint. Tessék! Ez mind! Ma reggel döntenem kell. Válaszút elé érkeztem, nem halogathatom tovább. Visszamenni már nem lehetséges. Lépnem kell!
Ezek a szavak olyan hirtelen jöttek elő belőle, hogy Fabiana meglepődött azon, hogy mindezt ő mondta, s ugyanakkor rendkívül nevetségesnek érezte magát, hogy egy hóembernek önti ki minden fájdalmát.
A hóembert viszont nagyon érdekelte mindaz, amit mondott, s miközben Fabiana beszélt, a keze nyomása egyre erősebb lett, mintha önbizalmat, erőt akart volna önteni belé, és végül egy idő után, ami egy örökkévalóságnak tűnt, csak Fabiana lélegzetvételét lehetett hallani.
– Nem tudom megmondani, mit kell tenned vagy mit nem – kezdte a hóember. – Csak azt tudom mondani, hogy vannak helyzetek, amelyeket meg kell élnünk, és amelyeket be kell fejeznünk önmagunk teljes megismerése felé. Mondhatnám, hogy a legfontosabb az, légy mindig önmagad, de ez túl könnyű, túl nyilvánvaló. Csak azt mondom: dönts, de nyugodtan, kapkodás, lelkesedés nélkül. Szánj rá időt, annyit, amennyire szükséged van. Nem mindig a legkönnyebb döntések a helyesek. Visszafele haladni soha sem a legjobb, és megfordítani az életedet sem könnyű, de ha tényleg azt szeretnéd, magad mögött hagyva egy olyan részt, amit már nem szeretsz, akkor segíthetek a vágyadat valóra váltani, amit nem túl nehéz megvalósítani. Viszont egy dolgot nem tehetek: segíteni elfelejteni. Nem lehetséges. Mindannyiunknak emlékeznünk kell azokra a dolgokra is, amelyek fájdalmat okoztak. Légy nyugodt, és menj egyenesen az utadon, és meglátod…
– Szép szavak – vágott közbe Fabiana -, de… de ezek biztosan nem fogják megoldani a problémáimat. Először is munkát kell találnom, vagy nyernem a lottón, máskülönben…
Elfordult, mert a szeme tele lett könnyekkel, és hirtelen a sötétben találta magát, az ágyában, mellette a férje, aki mélyen aludt, és hangosan vette a levegőt.
– Álmodtam? Álom volt az egész! – mondta hallkan és elnevette magát. Olyan jóízűen nevetett, hogy felébresztette Robertót, aki zavartan motyogott valamit, majd ismét elaludt. Fabiana pedig azon merengett, milyen rég is volt, hogy utoljára valamin is ennyire nevetett.
Akkor hirtelen rájött, hogy a saját lelkével beszélt, és a hónapokig tartó kételyek után tudta, hogy mit kell tennie. Soha sem volt még ennyire magabiztos, erős, mint abban a pillanatban.
Mosolyogva felkelt az ágyból, és és az ablakhoz lépett. Kinyitotta a spelettát és kinézett. Esett a hó. Nézte a fehérbe borult tájat, és Grönlandra gondolt.
Épp a spalettát csukta be, amikor az utcán meglátott egy hóembert, aki vidáman integetett neki. Ő csókot lehelt feléje, miközben azt súgta, köszönöm. Majd becsukta az ablakot és visszament az ágyba.