Ezüstlakodalom

A szél egyre erősebben fújt, és a strandfelügyelő lihegve érkezett, hogy becsukja az esernyőmet, mielőtt a fejemre csukódott volna. Ránéztem a fiatal és jóképű férfira, aki kedvesen mosolygott, majd elindultam a víz széléhez, s hagytam, hogy az egyre hevesebbé váló tenger megcsókolja a lábaimat, s felverődjön a ruhámra is.
– Ideje indulni – kiáltott felém Leo a szokásos meggyőző hangján, mire visszaszaladtam, gyorsan bepakoltam a strandtáskába. Leo tolószéke mögé léptem, a táskát az ölébe tettem, majd lassan tolni kezdtem a közelben parkoló autónk irányába. Pár évvel ezelőtt egy baleset következtében egyik lábára teljesen mebénult, de mára már beletörődött a szomorú helyzetbe, és kénytelen barátságot kötött a tolószékkel.

Egy verőfényes májusi napon ismerkedtünk meg, Leo volt az egyik kritikus azon a festménykiállításon, ahol az én néhány képemet is közszemlére bocsátották. Jóképű, megnyerő modorú, elegáns férfi volt, teljesen elbambultam a látványától, ahogy ott állt, és értékelte a kiállított műveket. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a nevemet hallom, szinte felugrottam, és attól, amit hallottam, elöntött a boldogság, hiszen végre felfigyeltek a munkámra. “Mimi Bouglon festménye igazán figyelemre méltó, figyeljék meg ezeket a vonásokat, milyen erős tónusokkal vannak ábrázolva, szinte érezzük ennek a férfinak az indulatait…”
A megnyitó utáni fogadáson odamentem hozzá, és bemutatkoztam, én vagyok Mimi Bouglon, akinek az egyik festményét értékelte. Ő kedvesen rám mosolygott, beszélgetni kezdtünk, s úgy éreztem, mintha sok éve ismernénk már egymást, nem csupán fél órája. Végig olyan szemkontaktus volt kettőnk között, hogy beleborzongtam. Leo elkérte a mobilszámomat, majd az italos pult irányába sétált, ahol a kollégája már várta. A következő naptól kezdve elkezdtem várni a hívását, de teltek a napok, a hetek, a hónapok, Leo nem jelentkezett. Szenteste azonban ismeretlen számról üzenet érkezett: “Boldog karácsonyt, Mimi”. Semmi más, és el sem tudtam képzelni, ki küldhette. Azonban nem kellett sokáig várnom, újra pittyent a telefon. “Leo vagyok, látod, nem felejtettelek el.”
Végre! Nagyot dobbant a szívem, én is küldtem neki karácsonyi jókívánságot, aztán pár üzenetet még váltottunk egymással. Szilveszterkor késő délután találkoztunk, egy hosszú ölelésben forrtunk össze, mely mindent elmondott az érzéseinkről.
– Sokat gondoltam rád, Mimi, nagyon megtetszettél nekem, de annyi minden történt, biztosan nem lettem volna jó társaság, ezért nem kerestelek. Mondd, van már programod ma estére?
– Igen, már hetekkel ezelőtt lefoglaltuk a helyet a barátaimmal – feleltem. – Ha van kedved hozzá, gyere te is, majd összébb toljuk a székeket!
Nemet mondott, de megbeszéltük, hogy másnap értem jön, és elvisz a házába.
A ház kifinomult és egyszerű volt, a teraszról csodálatos kilátás nyílt a Firenze körüli vidékre, s belépve a nappaliba egy hatalmas kandalló árasztotta a meleget. A párkányán egy fiatal fiú fotói sorakoztak, némelyiken Leo is rajta volt.
– Ő a fiad? – kérdeztem tőle.
– Ő volt a fiam, igen – válaszolt szomorúan, és észrevettem, hogy a szemeiben könnyek gyülekeznek. Megfogtam a kezét, és a kanapé felé húztam, kértem, hogy mesélje el, mi történt.
– A feleségem belehalt a szülésbe, és Mattia még csak 12 éves volt, amikor kiderült, hogy ALS–ben szenved, amiotrófiás laterálszklerózis. Június elsején lett volna tizennyolc, de sajnos nem érte meg, május huszadikán meghalt.
Megöleltem, megsimogattam a hátát, szinte éreztem a fájdalmát. Eszembe jutott az is, mialatt én türelmetlenül vártam a hívását, ő milyen lelki fájdalmon mehetett át. Odakint még néhány elkóborolt petárda durrant, arra emlékeztetve, hogy újév első napja van. Új év lehet egy új élet kezdete is. Pár hónap múlva Leohoz költöztem, és augusztusban összeházasodtunk.

Ahogy toltam a tolószéket, és néztem Leo fehér haját, megköszöntem az égnek a huszonöt évnyi szeretetet, amit tőle kaptam. Nyaraltunk, igen, nyaraltunk, ezzel ünnepeltük az ezüstlakodalmunkat.