Borz Bertalan, az erdő doktora

Borz Bertalan, aki a kókuszszagú erdő doktora volt, egy esküvőre volt hivatalos a fővárosba, ahonnan egy piros rollerrel tért haza. Az erdő állatai csodálkozva nézték ahogy száguldozott a fák között a különleges járgánnyal, melyen még csengő is volt. Krrr-krrr, csengetett számtalanszor, ilyenkor ijedten ugrottak félre előle. A roller jó szolgálatot tett Borz Doktornak, mert gyorsan odaért a betegekhez. Csupán egy baj volt, nem fért be számos barlangjainak egyikébe sem, így kint kellett hagynia. Az állatok mindig tudták, hogy éppen melyik barlangba kiabáljanak be, ha sürgős eset állt elő, mert a roller oda volt támasztva a barlang bejáratánál lévő fa törzséhez. Igen ám, de a gonosz róka is tudta, hogy melyik előtt várakozzon, ha borzhúsra fájt a foga. Odaült a roller mellé és várt.  Megtörtént, hogy kis híján róka koma elkapta Borz doktort, de szerencsére sikerült elmenekülnie.

Ez így nem lesz jó, gondolta  Borz Bertalan, és elment a bölcs bagolyhoz tanácsot kérni.

– Össze kell kötnöd földalatti folyosóval a barlangjaidat, hogy veszély esetén át tudj futni egy távolabbiba, így a róka nem tud elkapni – mondta a bagoly.

Borz Doktor szabadságot vett ki, azt mondta, elmegy meglátogatni a rokonságban született kisborzokat. Senki sem tudta, hogy valójában földalatti folyosót fog ásni ez idő alatt. A rollerrel elment Biri néni házához, aki a falu és az erdő között lakott. Ott jó barátságban volt a kutyával, akit megkért, hogy pár napig vigyázzon a járgányára, és az éj leple alatt gyalogosan osont haza. Másnap, kora reggel megkezdte az ásást a barlangjai között. Amikor elkészült vele, boldogan szaladgált egyikből a másikba, másikból a harmadikba, a távoli negyedikbe, és végre megnyugodott, hogy rókabiztossá tette a lakásait.

A következő napon elosont a rollerért, és nagy boldogan hazaszáguldott vele a kókusszagú erdőbe.

– Itt vagyok, megjöttem! – kiabálta az állatoknak. – Történt valami rendkívüli, amíg oda voltam?

– Ó, csak Szarvas Szilárd és Szarvas Rénó verekedtek, Szilárd agancsából letörött egy darab – újságolta Őz Teri.

A róka is már nagyon várta, hogy Bertalan visszatérjen, és amikor meglátta a piros rollert az egyik borzbarlang előtt, máris a finom vacsorára gondolt. Letelepedett a barlang elé, és várt, Nagyon éhes volt. Várt, várt, a végén kiabálni kezdett.

– Gyere ki Borz Doktor, gyorsan, gyorsan, megsebesült  a feleségem, golyó ment a gyomrába, meg kell operálnod gyorsan.

Borz Bertalan óvatosan a kijárat felé mászott, és meglátta a róka árnyékát. Azonnal tudta, hogy semmi baja a feleségének, csak így akarja kicsalogatni.

– Rögtön jövök, csak hozom az orvosi táskámat – kiabált vissza, aztán a földalatti folyosón a legtávolabbi barlangjáig ment.

A róka egy darabig még várakozott, aztán korgó gyomorral hazasomfordált. Borz Doktor pedig másnap reggel kijött abból a barlangból, amely előtt a rollert hagyta, felpattant rá, és vidáman körbeszáguldozta vele a kókuszszagú erdőt.

 

 

Az elhagyatott ház titka (mese)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi falu az erdő szélén. Ebben a faluban volt egy elhagyatott ház szederbokrokkal és magasra nőtt fűvel körülvéve. Az ablaki betörtek, teteje olyan volt, mint amelyik éppen le akar omolni.  Olyan régóta állt már elhagyatottan, hogy a faluban senki sem tudta, kinek a háza volt, ki lakott ott, de azt beszélték, hogy sötét szellemek tanyája, és a közelébe se merészkedtek.

Egy nap, amikor  Emilia bement a könyvtárba, hogy kikölcsönözze  az iskolai kötelező olvasmányok egyikét,  meghallotta, hogy két idős néni erről a házról beszélgettek. Mivel kedvenc hobbija a nyomozósdi volt, elhatározta, hogy a következő hétvégén kideríti a nagy titkot.. Amikor eljött a szombat, bepakolt a hátizsákjába pár dolgot, amiről úgy gondolta, hogy szükség lehet rá, zseblámpa, iránytű,  nagyító, pár szendvics, alma és víz, kutyakeksz, majd  Sherlockkal, a kutyájával elindultak a faluba.  Elhatározta, hogy bármilyen ijesztő dolgokkal is kell majd szembesülnie, felfedi az igazságot.

Amikor beléptek a házba, a szél süvítését hallották, ahogy a falak repedésein átfújt. Fény szűrődött be a betört abalakokon, ijesztő árnyékokat vetve a poros padlóra. A székek felborítva, a szekrény fiókjai kihuzogatva,  és még egy régi kanapé is fel volt hasítva, melyből kikandikáltak a rugók. Emilia megborzongott, de összeszedte a bátorságát, és azt mondta a kutyájának:

– Nyomokat kell keresnünk, hogy megértsük, mi történhetett itt – azzal szobáról szobára járt, zseblámpával megvilágított minden sarkot. Benézett az üres szekrényekbe, fiókokba, de nem talált semmit.

Ahogy felfele indult, hogy az emeletet is átnézze, a régi, korhadt falépcső fura nyikorgása óvatosságra intette, ám így is az egyik fok eltört alatta, és alig tudott megkapaszkodni, hogy le ne essen. Ám az eltört lépcsőfok belsejében volt valami. Egy régi, megsárgult térkép, mely a közeli erdőben elásott kincs helyét ábrázolta.

– Biztosan ezt a térképet keresték a rablók, amikor ennyire felforgatták a házat, vagy magát a kincset szerették volna megkaparintani – állapította meg Emilia, és Sherlock helyeslően kettőt vakkantott.  – Tehát itt nincs semmi, irány az erdő!

Követték a térképet. Egy tóhoz értek, ahol észak-kelet irányba kellett fordulniuk, 100 lépés megtétele után déli irányra váltani, és ötven lépés után elérték az öreg tölgyfát, ahol a térkép jelezte az elásott kincs helyét.  Mivel nem hoztak kicsi ásót, ezért Sherlock ásni kezdett a mancsaival, s egykettőre előkerült egy fából készült ládika, melyben sok-sok aranypénzt és ékszereket  találtak egy megsárgult levél társaságában, mely felfedte az elhagyatott ház titkát. A levél olvasása során Emilia rájött, hogy a ház sok évvel ezelőtt egy gazdag családé volt, s amikor ki akarták őket rabolni, félelmükben elmenekültek, és a pénzük egy részét és ékszereket elástak a fa alá, hogy megvédjék a tolvajoktól.

– Ki tudja miért nem tértek vissza? Ezt meg kell tudnia a falu lakóinak is, hiszen a házban nem tanyáznak szellemek, nem kell félniük többet .

Visszatértek a faluba, és elvittéka ládikát, meg a levelet a falu előljáróihoz, akik összehívták a lakókat, ahol beszámoltak az elhagyatott ház rejtélyéről. Attól a naptól kezdve a ház legendás hellyé vált, többé már nem félelemmel  közelítettek feléje. Emilia és Sherlock pedig mindig szívesen látott vendég volt a faluban.

 

 

                                    A kisfiú, aki mesélt a Holdnak  (mese)

Valamely város egyik épületében élt egy kisfiú,  aki egyedül érezte magát, mert nem voltak testvérei, és az épületben nem laktak más gyerekek, akkel tudott volna játszani. 

Így hát egy este, amikor magányosabbnak érezte magát, mint máskor, kinézett szobája ablakán, és érdeklődve bámulta a Holdat. Egyszer csak egy hernyó jelent meg rajta,  kicsit màszott, majd összegömbölyödött, szemet formázott, és úgy tűnt, hogy a Holdnak csak egy szeme van, és mindez mosolyra késztette a gyermeket.

Másnap és a következő napokban is a  gyerek mindig a Holdat nézte, aztán észrevett egy újabb hernyót, aki megformálta annak másik szemét, majd egy újabb napon érkezett egy harmadik hernyó is, aki mosolygós arccá változtatta annak arcát, s ettől a gyereknek is mosolygós kedve lett. Elhatározta, hogy mesél neki egy történetet.

    – Volt egyszer egy kívánságvonat, ami nagyon hosszú utat tett meg, és mindegyik országnak, amelyiken áthaladt, különleges neve volt: barátság, boldogság, szeretet, tisztelet, öröm,  szerelem.. Minden állomáson, ahol megállt, teljesített egy kívánságot. Szájról szájra járt a híre, és soha sem voltak rajta üres helyek. – JÓ lenne – mondta a gyerek nagyot sóhajtva -, ha valóban létezne egy ilyen vonat! 

A Hold figyelmesen hallgatta a történetet, majd megkérdezte a gyerektől, hogy mi a legnagyobb kívánsága.

     –Soha többé ne érezzem, hogy egyedül vagyok -  válaszolta a kisfiú.

     – Nem vagy egyedül. Nézd! – mondta a Hold, s a gyerek látta, hogy a többi épület ablakaiban is felgyúlnak a fények, és gyerekek integetnek neki. – Tudod, én is nagyon egyedül éreztem magamat ezekben a napokban, mert nem voltak a közelemben csillagok. Aztán jöttél te, és megmosolyogtattál!

    – Látod, már te sem vagy egyedül! Itt vagyok neked én, és gondolatban küldtem neked három hernyót is – nevetett a gyerek, hiszen a három hernyó nem volt más, mint képzeletének eredménye. – És nézz kürül, többezer csillag ragyog körülötted!

Így történt, hogy a kisfiúnak számos barátja lett a környéken, soha többé nem érezte magát egyedül, s amikor felnőtt, ő lett a legkedvesebb vonatvezető a világon.

 

 

 

Az amerikai àlom

Éjfél  után járt már, és Cecil nem tudott aludni. A gondolatok örvénye zsúfolta az elméjét: a gyerekek, a munkája, a múlt és a jövő. Másnap kellett választ adnia egy állásajánlatra, amelyet korábban “elképesztőnek” minősített volna, és gondolkodás nélkül igent mondott volna rá. Munkahelye egy gyógyszeripari multinacionális cég felajánlotta neki az Egyesült Államokba, New Yorkba való áthelyezést, melyhez jelentős fizetésemelés és szintbeli előrelépés is társul az egyéb juttatásokról nem is beszélve. Cecil többször is járt már a cég ottani központjában az éves konferenciákon, és mindannyiszor arra gondolt, milyen jó lenne ott dolgozni. Most azonban határozatlan volt. Immár nem teheti meg, hogy csak a saját álmai után rohanjon, hiszen  van két gyereke, akikről mindig becsületesen és felelősségteljesen gondoskodott. Leót, a kisfiát csak az a gondolat izgatta, hogy micsoda hatalmas érzés lehet átrepülni az óceán felett. Viszont Eveline, az idősebb, hallani sem akart róla, hogy hosszú évekre, netán örökre elhagyják Olaszországot, mert nem akart megválni a barátaitól, különösen Renátótól, akivel kölcsönösen nagy szerelemben voltak egymás iránt. Azt is mondta, ha az anyja annyira menni akar, menjen, ő Rómában marad.

Cecil már tiz éve özvegyként nevelte őket. Armando, a férje, és annak szülei autóbalesetben haltak meg, s a hármas temetés nem csak lelkileg, de anyagilag is eléggé padlóra küldte a családot. Akkor még élt az ő édesapja, de sajnos két éve ő is eltávozott. Amikor a cégnél közölték vele az ajánlatot, kapott egy hetet, hogy megbeszélje a családjával és döntsön, de nem gondolt ekkora ellenállásra a lányától.

– Ès utána mi lesz – kérdezte Evelin.

– Mikor mi lesz? –  nézett rá kérdőn az anyja, hogy időt nyerjen, mielőtt mondana valamit.

–  Ne háríts, nagyon is jól értetted  – vágott vissza a lány, s Cecil látva annak dühös arcát, gondolatai elkalandoztak a múltba, mintha saját magát látná tizennyolc éves korában. Ő is dühös volt, amikor Armando bejelentette, hogy külföldi egyetemen fog tanulni.

“Nem akarályozhatsz meg abban, hogy a Sorbonne-on tanuljak. Meglátod, milyen gyorsan elmennek az évek, és nyári szünetekben biztosan itthon leszek. Amikor meg lediplomázok, végleg megjövök, és feleségül veszlek.” És így lett. Ritkán látták egymást, de a távollét megerősített a köteléküket.

– És utána mi lesz? – ismételte meg a kérdést Eveline, és Cecil visszazökkent a valóságba. Nehezen, de ő már döntött. Tökéletesen  tisztán és érthetően válaszolt.

– Mindannyian megyünk, te is, az öcséd is. Nem hagyhatlak itt, egyrészt, mert még kiskorú vagy, másrészt meg azért, mert hiszem, hogy ez épp megfelelő idő, hiszen ott kezdhetsz majd egyetemre járni, az öcséd meg a középiskolába. Az angol nyelvtudásotok egykettőre tökéletesedni fog.

– De mi lesz velem és Renátóval? – sírta el magát a lány.

– Majd időnként találkoztok. Ő is eljöhet New Yorkba, és te is meglátogathatod Rómában. Eveline, ez egy olyan lehetőség, amit úgy érzem, nem szalaszthatok el. Nem csak magam miatt, hanem miattatok is.  Hiszem, hogy később belátod magad is, hogy jól döntöttem.

 

New Yorkban minden nagyszerűnek tűnt. Brooklyn-ban béreltek egy szép lakást, nem messze Cecil munkahelyétől, s a gyerekei is kezdtek beilleszkedni, barátokat szerezni. Eveline beiratkozott egy egyetemi előkészítőre, melyet a Barnard College szervezett, hogy a következő évben felvételizhessen informatikai alapképzésre, mert a későbbiekben web-designerként szeretne dolgozni. Az öccse pedig sikeresen felvételizett egy matematika szakos középiskolába. Mindketten már a kiutazásuk előtt is jó közepes szinten beszélték az angol nyelvet, de New Yorkban már pár hónapos kintlét után sokat fejlődtek. Cecil igazán boldog volt, örült, hogy jól döntött, bár Eveline szeretett volna többet lenni Renátóval, de belátta, hogy a nagy távolság miatt az évi kétszeri találkozás is igazi kincs. A fiú harmadéves volt, amikor megpályázott egy amerikai ösztöndíjat, amit meg is nyert, így a negyedik évben már Washingtonban folytatta a tanulmányait, így gyakrabban tudtak találkozni egymással.

Négy évvel az érkezésük után egy október végi esős reggelen Cecilt munkába menet baleset érte. Egy őrült autós kisodródott a kanyarban és a járdán kötött ki, ahol több embert is elgázolt. Cecil is köztük volt. Nem tudott felkelni, hiába próbált talpraállni, mindannyiszor visszrogyott. A bámészkodók közül valaki mentőt hívott, ő is kórházba került. Onnan értesítették a lányát, aki Leóval együtt rohantak hozzá.

– Meg kell operálni az édesanyját – mondta az orvos Eveline-nek, aki rettenetesen ideges volt, de nem mutatta, próbálta vigasztalni, megnyugtatni az anyját.

– Ne aggódj, mammina,  minden rendben lesz. Egykettőre meggyógyulsz, és jöhetsz majd haza. Aztán tudod, Renátó is érkezik hamarosan, lesz egy férfi a háznál. Leo már nagyon várja. Igaz, öcskös?

Cecilt megoperálták, a rehabilitáció hosszúra nyúlt, és egyelőre csak tolószékkel tudott közlekedni, de ez idő alatt Eveline is, Leo is önállóságra szoktak.

– Mintha ezer éve jártam volna itthon – nevette el magát Cecil, amikor végre hazamehetett a kórházból. Azonban soha többet nem ment már be dolgozni, a kezdeti javulás után kapott egy fertőzést, ami félig lebénította, és a tolószék lett a második  otthona. De nem hagyta el magát, mert különféle cikkeket írt Olaszországról egy utazási magazin számára, és olasz nyelvet tanított online, majd egy könyvkiadó foglalkoztatta fordítóként.

Az évek mentek, Cecil haja kifehéredett, arca elvékonyodott, ráncosodott, viszont a szeme fénye ugyanaz maradt, mint régen.

– Nagymama, mesélj nekem Rómáról – kérte tőle gyakran az unokája, Evelin és Renáto kislánya, aki mindig kíváncsian hallgatta az óhaza történeteit, s ő boldogan teljesítette a kislány kérését.

Egy nap még jobban felcsillant a szeme, amikor Leo azt súgta a fülébe:

– Képzeld,  mammina, nemsokára újabb unokád fog születni – azzal megsimogatta párja gömbölyödő hasát.

– Vadászpilóta lesz – nevetett Rita, Leo felesége, aki Hondurasból származott. Két évvel előtte Leo beiratkozott egy latin-amerikai tánctanfolyamra, és ott ismerkedtek meg. Rita volt az egyik tánctanár.

Milyen szép családom van, gondolta Cecil gyakran, amikor vasárnaponként összegyűltek mindannyian. Remélte, hogy Armando is látja őket odafentről. Úgy tűnt, mindegyik gyereke megtalálta a helyét Amerikában, s ő sem panaszkodhatott, de ahogy egyre inkább öregedett, annál többször hiányzott neki a kis sziciliai falu, ahol a gyerekkorát töltötte. Sokat gondolt Rómára, ahol megismerkedett Armandóval,  a Trevi-kútra, ahol először csókolóztak, és a kis falura, Monte Romanóra, ahol a férfi végső nyughelye van. Az amerikai álmot felváltotta a honvágy, mely egyre jobban dübörgött benne, de nem beszélt róla senkinek.

Egyik este Eveline bevitte az esti teát az anyjának. Holtan találta a kerekes székben, ölében egy rakás régi fényképpel, és egy levéllel, amelyben azt írta:

“Érzem, hogy hamarosan meg kell válnom tőletek. Kérlek benneteket, hogy  a hamvaimat vigyétek el Olaszországba, és helyezzétek oda, ahol apátok is  nyugszik. Ott szeretnék pihenni mellette. Vigyázni fogok rátok odafentről, mert nagyon szeretlek benneteket. Mammina”

 

 

 

 

A Retkes Lábak Törzse 

        Élt egyszer egy hatalmas prérin egy kicsi indián törzs, a Retkes Lábak Törzse. Hogy miért hívták így őket? Mert nem mostak lábat. Nem azért, mert nem volt víz, hanem azért, mert  a törzs tagjait jobban érdekelték egyéb elfoglaltságok, mint a lábmosás. Szívesebben másztak fára, vagy vadásztak a szarvasokra, táncoltak a tűz körül, mint hogy a személyes higiéniával törődjenek.  Sőt, még büszkék is voltak erre! Másik oka az volt, hogy egész évben arra hajtottak,  minél több kosz borítsa a lábukat, mert mielőtt megérkezett volna az esős időszak, hatalmas ünnepséget tartottak, ahol megjutatlmazták a legkoszosabb és legszagosabb  lábú indiánokat. Külön díjazták a férfiakat és a nőket, de a gyerekek is versenyezhettek a saját korcsoportjukban.

      Szürke Bagoly és a családja már alig várta az ünnepséget, és hetek óta azon fáradoztak, hogy minél több koszt gyűjtsenek magukra. Eddig még egy évben sem nyerték el a díjat, ezért mindent megtettek, hogy most ők győzzenek. Szürke Bagoly a feleségével, Éneklő Rókával  minden nap három órán át gyalogolt a prérin, a földön hemperegtek, sőt, még a bivalyok és vadlovak által potyogtatott bűzös csomókba is beletapostak, s mindez meghozta az eredményt, mert olyan retkesek és büdösek voltak, hogy minden díjat bezsebeltek maguknak.

       A díjátadó után a törzsfőnök hivatalosan megnyitotta az ünnepséget, ettek, ittak, majd dobszóra táncoltak.

     Azonban míg a faluban zajlott az ünnepség, négy börtönből szökött bandita lovagolt a prérin. Egyikük akkora volt, mint egy égimeszelő, és Jack volt a neve.  A második törpenövésű, és a Jim névre hallgatott. A harmadik kövér banditát Joe-nak hívták, a negyedik soványt pedig Jonnynak.  Az ünnep zaja felkeltette a figyelmüket, és arrafelé lovagoltak. Belopóztak a faluba, és egy bokor mögé rejtőzve látták, hogy a törzs minden tagja önfeledten ünnepel.

   –  De mi történhetett? – kérdezte Jack.

   –  Nem tudom – válaszolta a törpe Jim.  – Talán  szerencsés és gazdag volt a vadászat.

   –  Ugyan, attól nem lennének ennyire megőrülve. Biztosan kincset találtak –  mondta a sovány Joe.

   – Kincset? Ugyan hol? Nincs itt más, csak kókadt fű – felelte Jonny, a kövér.  –  Én csak akkor ünnepelnék ennyire, ha hirtelen meggazdagodnék.

        Ekkor beborult az ég, dörögni kezdett, és eleredt az eső. Az indiánok abbahagyták az éneklést, és a dobolást, felnéztek az égre, és megértették, megjött az esős évszak. A törzsfőnök egyenesen a falu közepe felé sétált, ott beállt egy  hatalmas gödörbe, és a többiek csendben követték. Az eső egyre jobban esett, a gödör megtelt vízzel, és az indiánok ott ugrándoztak benne, egymás lábára tapostak, s az eső lemosta a hónapok óta rájuk ragadt koszt.

  – Most meg mit csinálnak? – kérdezte  Jack. – Mit ünnepelnek ennyire?

 –  Biztos olajat találtak – jegyezte meg Jim, és élénken figyelték, ahogyan az indiánok valami fekete folyadékban ugrálnak  a szakadó esőben, és a gödör egykettőre sötét pocsolyává változott.

   – Vegyük el tőlük az olajat – mondta Jonny. – Lepjük meg őket, és fegyverrel kényszerítsük, hogy adják oda nekünk.

    – Látod, hogy mennyien vannak?  – kérdezte Joe. – Mi meg csak négyen vagyunk.

    –  Ugyan már, könnyen megszerezhetjük. Túl elfogalaltak a bulizással, hogy észrevegyék, mi történik körülöttük. Aztán ott a medencében fegyvertelenek. Nekünk viszont van puskánk – magyarázta Jonny.

    – Igaz, egyetértek veled – mondta az égimeszelő Jack. –   Ti ketten jobb oldalról közelítsétek meg a medencét – mutatott a soványra és a kövérre –, én pedig  a törpével bal felől. Na, menjük!

    Azzal  a két kis csoport némán haladt, és hamarosan a medence közelébe értek. Ekkor a törzsfőnök hirtelen abbahagyta az ugrálás és felkiáltott.

    – Álljon meg mindenki!  – mire a többiek azonnal megdermedtek és elhallgattak. Nem értették, hogy miért, de a vezérük pillantását követve ők is megpillantották a banditákat, akik puskával a kezükben közeledtek.

      –  Kik vagytok és mit akartok? – kiáltott Tüzes Bika, a törzs főnöke.

      –  A tócsát akarjuk. Ezért most mindannyian a foglyaink vagytok –   válaszolt Jack.

     – A tócsát?  Megtudhatom, hogy miért?

     –  Ne játszd a hülyét! Nagyon is jól tudod, hogy miért akarjuk azt. Mától minden olaj a miénk lesz, a gazdagok pedig mi leszünk –   folytatta a bandita.

    –  Olaj? De milyen olajról beszélsz? A gödörben csak koszos víz van – mondta az indián.

   – Fogd be! Ne nézz baleknak bennünket. Mától gazdagok leszünk és  ezer lovat veszünk – mondta Joe.

 – Minek ennyi ló? – kérdezte a törpe Jim.

   –  Mert szeretem őket. És akinek sok lova van, az gazdag ember – felelte az előbbi.

   – Én inkább egy éttermet vennék –  jegyezte meg Jonny –, de lehet kettőt is.

   – Én meg egy tavat vennék –  szólt Jack, aztán egymás szavába vágva sorolták, hogy ki mit vesz az olaj árából.

A négy gazember vitatkozni kezdett, elhagyták a poziciójukat a medence mellett, és összeverekedtek egymással, megfeledkezve az indánokról, akik kíváncsian nézték őket a gödörből.  Tüzes Bika észrevette, hogy a verekedés hevében a gazemberek a földre tették a puskáikat. Nem hiába volt a törzsfőnök, halkan megparancsolta néhány emberének, hogy vegyék magukhoz a banditák puskáit. Lassan mindannyian kimásztak a pocsojából, és körbeállták a verekedőket, akik egy idő után rájöttek, hogy fegyvertelenek, és be vannak kerítve.

     –  Csak vicceltünk az előbb –  próbálkozott az égimeszelő. –  Lehetnénk barátok.

     –  Nem hinném…  de most azonnal mondd el, miért támadtál ránk!  – parancsolta  a törzsfőnök.

     –  Láttunk benneteket dagonyázni az olajban,  és annyira boldogok voltatok. Azt hittük, nem bánnátok, ha csatlakoznánk hozzátok, hiszen annyi itt az olaj,  megosztozhatnánk rajta. Négy becsületes kereskedő vagyunk,  ti kiástátok az olajat azzal, hogy a gödörben ugráltatok, mi meg intézzük az eladást.

   –  Nyugodtan megbízhatsz bennünk  –   mondta a törpe Jim.

  –   Meg kell kérdeznem a Vének Tanácsát –  jelentette be Tüzes Bika, és elvonult az egyik sátorba, majd egy bő óra múlva visszatért. –  Én, Tüzes Bika, a Koszos Lábak Törzsfőnöke, a Vének Tanácsával együtt úgy döntöttem, hogy nem lépünk egy társaságba ezekkel az úriemberekkel,  de mivel annyira érdekli őket a medence tartalma, megengedjük nekik, hogy kiürítsék azt.

   –  Jól értettem? Megengeded, hogy miénk legyen a tócsa? És mit kérsz érte cserébe?

   –  Semmit. Nem érdekel minket a tócsa tartalma – ismételte a törzsfőnök, mire a négy bandita kárörvendően mosolygott, s a sovány odasúgta a kövérnek, hogy ezek az indiánok tényleg nagy balekok.

   –  Nos, köszönjük a nagylelkűségedet, csupán még pár hordóra lenne szükségünk, amibe átmerjük a gödör tartalmát  –  szólt hízelegve Jim,  mire az indiánok kilenc üres hordót hoztak ki a sátrakból.

   –  Nem felejtettél el valamit? Puszta kézzel hogyan tudnánk kiüríteni a gödröt? – kérdezte Jonny.

   – Igazad van, micsoda figyelmetlenség –  mondta Tüzes Bika. – Feleségem, menj be a sátrunkba és hozzál ki négy kanalat a legjobbik fajtából ezeknek az uraknak.Addig is foglaljátok el a gödröt, míg a kanalak megérkeznek.

Az indiánok megfogták a négy gazembert, és bedobták a gödörbe, majd a törzsfőnök felesége a kezükbe adott egy-egy kanalat.

    – De mi ez a cucc? – kérdezte a törpe, amikor végre fel tudott állni a pocsojában. – Nem hinném, hogy ez olaj lenne!

 – Ez nem olaj, ez koszos víz – állapította meg Jack.  – És hová lett az olaj?

 – Mondtam, hogy itt nincs olaj –  szólt Tüzes Bika. – De az üzlet, az üzlet, tehát addig onnan ki nem jöttök, amíg a gödröt ki nem ürítitek –  s odaállított a gödörhöz kilenc harcost, akik vigyáztak arra, hogy minden a megállapodás szerint történjen.

Mindennek élénk szemlélője volt Szürke Bagoly is a két fiával.

   – Akkor gyermekeim, mit tanultatok ma? – kérdezte őket.

    – Azt, hogy a becstelenség rossz véget ér –  válaszolta egyikük.

   – És még mit?

   A két indiángyerek öszenézett, nem tudtak mit mondani.

    – Akkor majd én elmondom nektek – vette át a szót Éneklő Róka. – Megtanultuk, hogy… hogy… Mosakodni kell! Ma kishíján elveszítettük a falunkat. Ha minden nap mosakodtunk volna, ez nem történik meg.

       – Így igaz  – vette át a szót  a törzsfőnök. – Éppen ezért egy év múlva az fog nyerni, akinek a legtisztább és legillatosabb lesz a lába. Uff!

       Az indiánoknak tetszett vagy sem, de elfogadták a vezérük döntését. S mi lett a négy banditával? Még ma is ott mernék a gödröt, ha pár nap múlva a tözs tagjai meg nem könyörültek volna rajtuk. Kihúzták őket a sárból, elkísérték őket a folyóig, hogy megfürödhessenek, majd adtak nekik enni, inni, és elengedték őket.      

 

 

    

 

Samsung és Iphone (mese)

Egy Samsung telefon a Ponti család tulajdonában volt, ám egy napon leesett a betonra, és összetört, emiatt el kellett hagynia a családját. Elment a szomszéd kertjébe, ahol találkozott egy másik mobiltelefonnal, akit Iphone-nak hívtak. Időnként sakkozni szoktak egymással, de amint Iphone meglátta őt, gúnyolódni kezdett:

– Öreg vagy és összetörtél, senki sem akar többé. Ha-ha-ha.

       Samsung szomorúan ment tovább, de bárkivel is találkozott, azok is csak nevettek rajta. Este volt már, amikor elért a vasútállomásra, ahol meglátott egy másik barátot, Huawei-t, aki már messziről integetett neki.

      – Szia, Samsung, rég láttalak, hogy vagy? Minden rendben?  – kérdezte.

      – Leestem az asztalról a betonra, és összetörtem magamat – mesélte Samsung szomorúan. Bár mindene fájt, de örült, hogy valaki anélkül beszél vele, hogy gúnyolódna az állapotán.

      – Ne aggódj, reggel elkísérlek a telefonszervízbe, ott majd meggyógyítanak. Most gyere velem, nem maradhatsz kint éjszakára egyedül – szólt Huawei, és elindultak oda, ahol ő lakott. Fél éjszakán át beszélgettek.

      Másnap együtt mentek a szervízbe, és bizony napok kellettek, mire Samsung végre felépült. Huawei naponta jött, érdeklődött a hogyléte felől, és alig várta már, hogy a barátja teljesen megújuljon. Amikor kész lett, elkísérte egy idős nénihez, aki szeretett volna egy mobiltelefont, de nem igazán engedhette meg magának, és rettenetesen örült, amikor Samsung hozzá költözött.  Igy ismét lett otthona, és szerető gazdája.

Egyik reggel Samsung a közeli parkban sétált, amikor szembejött vele Iphone.

      – Nocsak, nocsak, milyen jól nézel ki – kezdte a beszélgetés Iphone. – Hogy csináltad? Ki segített újra formába lendülni?

      –  Huawei volt az, aki egy igazi jó barát. Felajánlotta a segítségét, és elkísért a szervízbe, ahonnan úgy tértem vissza, mint újkoromban. Utána pedig elkísért egy ismerőséhez, akinek éppen telefonra volt szüksége.  Talán te nem tudod, hogy az életben jobb segíteni másokon ahelyett, hogy kigyúnyolnád őket?

      Iphone elszégyelte magát, és csak annyit mondott:

      – Igazad van. Sajnálom.

      – Rendben van  –   jegyezte meg Samsung. – Akkor gyere, menjünk játszani. Meglátjuk, melyikőnk az ügyesebb!

 

 

 

                                                  Ahogy az őszi levelek

 

       Tegnap a gyerekkórházban voltam, ahol  hetente egy nap önkéntesként tevékenykedem.  El kellett kísérnem egy  kerekesszékes kislányt  ultrahangra,  a másik épületbe.   Amig várakoztunk, beszélgettünk.  Megtudtam, hogy elmúlt 13 éves, az anyukája neveli, mert az apja lelépett, amikor ő még kicsi volt, hogy nincs autójuk, és örül, ha az anyukája vasárnap el tud jönni hozzá látogatóba, mert hétközben dolgoznia kell. Én a gyerekeimről meséltem neki, meg arról, hogy amikor ők kicsik voltak, hogyan szoktak játszani, mert sem internet, sem mobiltelefon  akkoriban még nem volt.

       Teljesen váratlanul,   egyszer csak megkérdezte tőlem, milyen érzés megöregedni?   Nagyon meglepett a kérdés, mivel soha nem gondoltam,  hogy öreg vagyok,  számomra valahol a nyugdíjbavonulás körül kezdődik az öregség.  Persze tudom, hogy nem vagyok fiatal,  s azzal is tisztában vagyok, hogy a középkorúságnak  is erősen a  vége felé járok, úgy is mondhatnám, hogy az öregség előszobájába érkeztem,   de fiatalosnak, aktívnak tartom magamat.   Gondolom, hogy nagyon  fura arcot vághattam, mert amikor a lány látta a reakciómat,  azonnal  elnézést kért, nem akart megsérteni, de azt mondtam neki,  hogy ez egy igazán érdekes kérdés, és jó, hogy feltette,  mert azt hiszem, ezen el kell gondolkodnom egy kicsit.

       Aztán arra gondoltam, hogy megöregedni egy ajándék,  hiszen vannak, akiknek  ez nem adatik meg, mert  fiatalon, középkorúan halnak meg.   Amikor belenézek a tükörbe, néha magam is elcsodálkozom  azon, amit látok,   pedig hát az évek során  naponta nyomonkövettem arcom változásait, egy-egy új ránc megjelenését,  de már egy idje nem aggódom emiatt.  Nem változtatnék semmit magamon, sem a nagy orromat, sem a kissé görbe számat, nem varratnám fel a ráncaimat, és nem szivatnám le a zsírt sem a hasamról.  A szememet sem lézereztetném meg csak azért, hogy ne kelljen szemüveget hordanom.  Elfogadom magamat úgy, ahogy vagyok.  És a párom is ilyennek fogad el,  hiszen  már  tizennégy éve együtt vagyunk.  Bár jól tartja magát, de ő sem lesz már fiatalabb, rajta is meglátszik az idő.

         Az is eszembe jutott, hogy ebben a korban már  több minden megengedhetek magamnak.   Már nem hibáztatom magam, mert nem szeretek folyton-folyvást  rendet rakni, vagy mert nem eszek meg néhány dolgot.  Már nem sanyargatom magamat  az ilyen-olyan  divatos fogyókúrákkal,  és a tűsarkú cipőkkel sem.   S azt gondolom, hogy  ebben a korban már jogomban áll időnként  rendetlennek, extravagánsnak lenni,  s ha úgy van kedvem, órákon át bámulni a tengert, vagy  megfigyelni a virágjaim növekedését.  Ami az én dolgom, azt elvégzem.  Ki a fenét érdekel, ha úgy  döntök, hogy hajnali 4-ig olvasok, vagy  ihletem van és írok,  vagy  játszom a számítógépen, s utána ki tudja hány órakor kelek fel?   Vagy amikor egyedül táncolok a konyhában a nyolcvanas, kilencvenes évek slágereit hallgatva?  Mi van, ha sírni van kedvem egy régi szerelem miatt?  Ugyan  kit érdekel? És amikor elviszem gömölyded testemet  a tengerpartra, belevetem egészfürdőruhás  magamat  a hullámokba, s elnézem a még mindig  picurka bikinit viselőket,  az jut eszembe, hogy egy napon majd ő felettük is eljár az idő,  nekik is lesz súlytöbbletük, és  ők is egészfürdőruhában  sütkéreznek,  ami  eltakarja az „úszógumit”  és  megöregszenek,   persze csak akkor,  ha szerencséjük lesz,  mert ugye ezt a kort meg is kell érni. Örülök, hogy sikerült megőriznem fiatalságom mosolyát, szemem csillogását, a humoromat, a jókedvemet annak ellenére is, hogy az egészségemmel már voltak, s vannak kisebb problémák. Korral jár. Mindezekre gondolva elmondhatom, hogy egy percet sem bántam meg az életemből. Igaz, voltak nehéz éveim, meredek döntéseim, amelyek nem mindig hozták meg a várva várt boldogságot, de ezek a kudarcok, a csalódások vezettek ahhoz, hogy azzá váljak, aki vagyok. Büszke vagyok rá, hogy eleget éltem ahhoz, hogy őszüljön a hajam, és ráncosodjon a bőröm, s arra különösképpen büszke vagyok, hogy sok gyönyörű helyre eljutottam, számos más kultúrát megismerhettem, és hagytam magam után néhány lábnyomot a gyerekeim által, az irásaim által. Már elmondhatom, hogy nem éltem hiába. Nos, hogy őszintén válaszoljak a fiatal lány kérdésére, azt mondhatom, hogy szeretem az életkoromat. Minél idősebb vagyok, annál bölcsebb, annál szabadabb leszek. Egy napon mindenki elmegy, lehull az életünk, ahogyan az őszi levelek a fáról, melyeknek olyan a színe, akár egy csodálatos naplemente. Sárgák, vörösek.

Megjegyzés: Ezt a novellát kb három éve írtam, azóta már kicsit beljebb léptem az előszobából én is.