Az amerikai àlom

Éjfél  után járt már, és Cecil nem tudott aludni. A gondolatok örvénye zsúfolta az elméjét: a gyerekek, a munkája, a múlt és a jövő. Másnap kellett választ adnia egy állásajánlatra, amelyet korábban “elképesztőnek” minősített volna, és gondolkodás nélkül igent mondott volna rá. Munkahelye egy gyógyszeripari multinacionális cég felajánlotta neki az Egyesült Államokba, New Yorkba való áthelyezést, melyhez jelentős fizetésemelés és szintbeli előrelépés is társul az egyéb juttatásokról nem is beszélve. Cecil többször is járt már a cég ottani központjában az éves konferenciákon, és mindannyiszor arra gondolt, milyen jó lenne ott dolgozni. Most azonban határozatlan volt. Immár nem teheti meg, hogy csak a saját álmai után rohanjon, hiszen  van két gyereke, akikről mindig becsületesen és felelősségteljesen gondoskodott. Leót, a kisfiát csak az a gondolat izgatta, hogy micsoda hatalmas érzés lehet átrepülni az óceán felett. Viszont Eveline, az idősebb, hallani sem akart róla, hogy hosszú évekre, netán örökre elhagyják Olaszországot, mert nem akart megválni a barátaitól, különösen Renátótól, akivel kölcsönösen nagy szerelemben voltak egymás iránt. Azt is mondta, ha az anyja annyira menni akar, menjen, ő Rómában marad.

Cecil már tiz éve özvegyként nevelte őket. Armando, a férje, és annak szülei autóbalesetben haltak meg, s a hármas temetés nem csak lelkileg, de anyagilag is eléggé padlóra küldte a családot. Akkor még élt az ő édesapja, de sajnos két éve ő is eltávozott. Amikor a cégnél közölték vele az ajánlatot, kapott egy hetet, hogy megbeszélje a családjával és döntsön, de nem gondolt ekkora ellenállásra a lányától.

– Ès utána mi lesz – kérdezte Evelin.

– Mikor mi lesz? –  nézett rá kérdőn az anyja, hogy időt nyerjen, mielőtt mondana valamit.

–  Ne háríts, nagyon is jól értetted  – vágott vissza a lány, s Cecil látva annak dühös arcát, gondolatai elkalandoztak a múltba, mintha saját magát látná tizennyolc éves korában. Ő is dühös volt, amikor Armando bejelentette, hogy külföldi egyetemen fog tanulni.

“Nem akarályozhatsz meg abban, hogy a Sorbonne-on tanuljak. Meglátod, milyen gyorsan elmennek az évek, és nyári szünetekben biztosan itthon leszek. Amikor meg lediplomázok, végleg megjövök, és feleségül veszlek.” És így lett. Ritkán látták egymást, de a távollét megerősített a köteléküket.

– És utána mi lesz? – ismételte meg a kérdést Eveline, és Cecil visszazökkent a valóságba. Nehezen, de ő már döntött. Tökéletesen  tisztán és érthetően válaszolt.

– Mindannyian megyünk, te is, az öcséd is. Nem hagyhatlak itt, egyrészt, mert még kiskorú vagy, másrészt meg azért, mert hiszem, hogy ez épp megfelelő idő, hiszen ott kezdhetsz majd egyetemre járni, az öcséd meg a középiskolába. Az angol nyelvtudásotok egykettőre tökéletesedni fog.

– De mi lesz velem és Renátóval? – sírta el magát a lány.

– Majd időnként találkoztok. Ő is eljöhet New Yorkba, és te is meglátogathatod Rómában. Eveline, ez egy olyan lehetőség, amit úgy érzem, nem szalaszthatok el. Nem csak magam miatt, hanem miattatok is.  Hiszem, hogy később belátod magad is, hogy jól döntöttem.

 

New Yorkban minden nagyszerűnek tűnt. Brooklyn-ban béreltek egy szép lakást, nem messze Cecil munkahelyétől, s a gyerekei is kezdtek beilleszkedni, barátokat szerezni. Eveline beiratkozott egy egyetemi előkészítőre, melyet a Barnard College szervezett, hogy a következő évben felvételizhessen informatikai alapképzésre, mert a későbbiekben web-designerként szeretne dolgozni. Az öccse pedig sikeresen felvételizett egy matematika szakos középiskolába. Mindketten már a kiutazásuk előtt is jó közepes szinten beszélték az angol nyelvet, de New Yorkban már pár hónapos kintlét után sokat fejlődtek. Cecil igazán boldog volt, örült, hogy jól döntött, bár Eveline szeretett volna többet lenni Renátóval, de belátta, hogy a nagy távolság miatt az évi kétszeri találkozás is igazi kincs. A fiú harmadéves volt, amikor megpályázott egy amerikai ösztöndíjat, amit meg is nyert, így a negyedik évben már Washingtonban folytatta a tanulmányait, így gyakrabban tudtak találkozni egymással.

Négy évvel az érkezésük után egy október végi esős reggelen Cecilt munkába menet baleset érte. Egy őrült autós kisodródott a kanyarban és a járdán kötött ki, ahol több embert is elgázolt. Cecil is köztük volt. Nem tudott felkelni, hiába próbált talpraállni, mindannyiszor visszrogyott. A bámészkodók közül valaki mentőt hívott, ő is kórházba került. Onnan értesítették a lányát, aki Leóval együtt rohantak hozzá.

– Meg kell operálni az édesanyját – mondta az orvos Eveline-nek, aki rettenetesen ideges volt, de nem mutatta, próbálta vigasztalni, megnyugtatni az anyját.

– Ne aggódj, mammina,  minden rendben lesz. Egykettőre meggyógyulsz, és jöhetsz majd haza. Aztán tudod, Renátó is érkezik hamarosan, lesz egy férfi a háznál. Leo már nagyon várja. Igaz, öcskös?

Cecilt megoperálták, a rehabilitáció hosszúra nyúlt, és egyelőre csak tolószékkel tudott közlekedni, de ez idő alatt Eveline is, Leo is önállóságra szoktak.

– Mintha ezer éve jártam volna itthon – nevette el magát Cecil, amikor végre hazamehetett a kórházból. Azonban soha többet nem ment már be dolgozni, a kezdeti javulás után kapott egy fertőzést, ami félig lebénította, és a tolószék lett a második  otthona. De nem hagyta el magát, mert különféle cikkeket írt Olaszországról egy utazási magazin számára, és olasz nyelvet tanított online, majd egy könyvkiadó foglalkoztatta fordítóként.

Az évek mentek, Cecil haja kifehéredett, arca elvékonyodott, ráncosodott, viszont a szeme fénye ugyanaz maradt, mint régen.

– Nagymama, mesélj nekem Rómáról – kérte tőle gyakran az unokája, Evelin és Renáto kislánya, aki mindig kíváncsian hallgatta az óhaza történeteit, s ő boldogan teljesítette a kislány kérését.

Egy nap még jobban felcsillant a szeme, amikor Leo azt súgta a fülébe:

– Képzeld,  mammina, nemsokára újabb unokád fog születni – azzal megsimogatta párja gömbölyödő hasát.

– Vadászpilóta lesz – nevetett Rita, Leo felesége, aki Hondurasból származott. Két évvel előtte Leo beiratkozott egy latin-amerikai tánctanfolyamra, és ott ismerkedtek meg. Rita volt az egyik tánctanár.

Milyen szép családom van, gondolta Cecil gyakran, amikor vasárnaponként összegyűltek mindannyian. Remélte, hogy Armando is látja őket odafentről. Úgy tűnt, mindegyik gyereke megtalálta a helyét Amerikában, s ő sem panaszkodhatott, de ahogy egyre inkább öregedett, annál többször hiányzott neki a kis sziciliai falu, ahol a gyerekkorát töltötte. Sokat gondolt Rómára, ahol megismerkedett Armandóval,  a Trevi-kútra, ahol először csókolóztak, és a kis falura, Monte Romanóra, ahol a férfi végső nyughelye van. Az amerikai álmot felváltotta a honvágy, mely egyre jobban dübörgött benne, de nem beszélt róla senkinek.

Egyik este Eveline bevitte az esti teát az anyjának. Holtan találta a kerekes székben, ölében egy rakás régi fényképpel, és egy levéllel, amelyben azt írta:

“Érzem, hogy hamarosan meg kell válnom tőletek. Kérlek benneteket, hogy  a hamvaimat vigyétek el Olaszországba, és helyezzétek oda, ahol apátok is  nyugszik. Ott szeretnék pihenni mellette. Vigyázni fogk rátok odafentről, mert nagyon szeretlek benneteket. Mammina”