Ahogy az őszi levelek

 

       Tegnap a gyerekkórházban voltam, ahol  hetente egy nap önkéntesként tevékenykedem.  El kellett kísérnem egy  kerekesszékes kislányt  ultrahangra,  a másik épületbe.   Amig várakoztunk, beszélgettünk.  Megtudtam, hogy elmúlt 13 éves, az anyukája neveli, mert az apja lelépett, amikor ő még kicsi volt, hogy nincs autójuk, és örül, ha az anyukája vasárnap el tud jönni hozzá látogatóba, mert hétközben dolgoznia kell. Én a gyerekeimről meséltem neki, meg arról, hogy amikor ők kicsik voltak, hogyan szoktak játszani, mert sem internet, sem mobiltelefon  akkoriban még nem volt.

       Teljesen váratlanul,   egyszer csak megkérdezte tőlem, milyen érzés megöregedni?   Nagyon meglepett a kérdés, mivel soha nem gondoltam,  hogy öreg vagyok,  számomra valahol a nyugdíjbavonulás körül kezdődik az öregség.  Persze tudom, hogy nem vagyok fiatal,  s azzal is tisztában vagyok, hogy a középkorúságnak  is erősen a  vége felé járok, úgy is mondhatnám, hogy az öregség előszobájába érkeztem,   de fiatalosnak, aktívnak tartom magamat.   Gondolom, hogy nagyon  fura arcot vághattam, mert amikor a lány látta a reakciómat,  azonnal  elnézést kért, nem akart megsérteni, de azt mondtam neki,  hogy ez egy igazán érdekes kérdés, és jó, hogy feltette,  mert azt hiszem, ezen el kell gondolkodnom egy kicsit.

       Aztán arra gondoltam, hogy megöregedni egy ajándék,  hiszen vannak, akiknek  ez nem adatik meg, mert  fiatalon, középkorúan halnak meg.   Amikor belenézek a tükörbe, néha magam is elcsodálkozom  azon, amit látok,   pedig hát az évek során  naponta nyomonkövettem arcom változásait, egy-egy új ránc megjelenését,  de már egy idje nem aggódom emiatt.  Nem változtatnék semmit magamon, sem a nagy orromat, sem a kissé görbe számat, nem varratnám fel a ráncaimat, és nem szivatnám le a zsírt sem a hasamról.  A szememet sem lézereztetném meg csak azért, hogy ne kelljen szemüveget hordanom.  Elfogadom magamat úgy, ahogy vagyok.  És a párom is ilyennek fogad el,  hiszen  már  tizennégy éve együtt vagyunk.  Bár jól tartja magát, de ő sem lesz már fiatalabb, rajta is meglátszik az idő.

         Az is eszembe jutott, hogy ebben a korban már  több minden megengedhetek magamnak.   Már nem hibáztatom magam, mert nem szeretek folyton-folyvást  rendet rakni, vagy mert nem eszek meg néhány dolgot.  Már nem sanyargatom magamat  az ilyen-olyan  divatos fogyókúrákkal,  és a tűsarkú cipőkkel sem.   S azt gondolom, hogy  ebben a korban már jogomban áll időnként  rendetlennek, extravagánsnak lenni,  s ha úgy van kedvem, órákon át bámulni a tengert, vagy  megfigyelni a virágjaim növekedését.  Ami az én dolgom, azt elvégzem.  Ki a fenét érdekel, ha úgy  döntök, hogy hajnali 4-ig olvasok, vagy  ihletem van és írok,  vagy  játszom a számítógépen, s utána ki tudja hány órakor kelek fel?   Vagy amikor egyedül táncolok a konyhában a nyolcvanas, kilencvenes évek slágereit hallgatva?  Mi van, ha sírni van kedvem egy régi szerelem miatt?  Ugyan  kit érdekel? És amikor elviszem gömölyded testemet  a tengerpartra, belevetem egészfürdőruhás  magamat  a hullámokba, s elnézem a még mindig  picurka bikinit viselőket,  az jut eszembe, hogy egy napon majd ő felettük is eljár az idő,  nekik is lesz súlytöbbletük, és  ők is egészfürdőruhában  sütkéreznek,  ami  eltakarja az „úszógumit”  és  megöregszenek,   persze csak akkor,  ha szerencséjük lesz,  mert ugye ezt a kort meg is kell érni. Örülök, hogy sikerült megőriznem fiatalságom mosolyát, szemem csillogását, a humoromat, a jókedvemet annak ellenére is, hogy az egészségemmel már voltak, s vannak kisebb problémák. Korral jár. Mindezekre gondolva elmondhatom, hogy egy percet sem bántam meg az életemből. Igaz, voltak nehéz éveim, meredek döntéseim, amelyek nem mindig hozták meg a várva várt boldogságot, de ezek a kudarcok, a csalódások vezettek ahhoz, hogy azzá váljak, aki vagyok. Büszke vagyok rá, hogy eleget éltem ahhoz, hogy őszüljön a hajam, és ráncosodjon a bőröm, s arra különösképpen büszke vagyok, hogy sok gyönyörű helyre eljutottam, számos más kultúrát megismerhettem, és hagytam magam után néhány lábnyomot a gyerekeim által, az irásaim által. Már elmondhatom, hogy nem éltem hiába. Nos, hogy őszintén válaszoljak a fiatal lány kérdésére, azt mondhatom, hogy szeretem az életkoromat. Minél idősebb vagyok, annál bölcsebb, annál szabadabb leszek. Egy napon mindenki elmegy, lehull az életünk, ahogyan az őszi levelek a fáról, melyeknek olyan a színe, akár egy csodálatos naplemente. Sárgák, vörösek.

Megjegyzés: Ezt a novellát kb három éve írtam, azóta már kicsit beljebb léptem az előszobából én is.