A kacsa és az eltűnt zokni (mese)

 

A hegyoldali nagyerdőben élt egy kiskacsa, akit Bolyhosnak hívtak. Bolyhos az egész erdőben ismert volt csínytevéseiről és vicces kalandjairól. Egy nap, miközben a barlangját rendezgette, észrevette, hogy valami nagyon fontos hiányzik: a kedvenc zoknija!

– De hová tűnt a pöttyös zoknim? – kiáltott fel, mert az egy különleges zokni volt, tele a szivárvány minden színében pompázó pöttyökkel, és Bolyhos meg volt róla győződve, hogy mágikus tulajdonsággal bírnak azok a pöttyök, elűzik a balszerencsét a kalandos kirándulásai során. – Meg kell keresnem. Holnapután az elhagyott Banyatanyára megyek, szükségem lesz rá.

Elindult a fák között, s hamarosan találkozott Adával, a csodálatos dalairól ismert

 libával.

– Szia, Ada! – üdvözölte Bolyhos. – Nem láttál egy pöttyös zoknit errefelé? – 

kérdezte, mire Ada felnevetett.

– Pöttyös zoknit? Nem, nem, nem láttam, de énekelhetek neked egy dalt, ami 

talán segíthet a keresésben – válaszolta a liba, s máris énekelni kezdett egy 

elveszett zokniról és a gondatlan rókalányról. 

A libahangok megnevettették Bolyhost, s utána még elszántabbnak érezte magát a 

keresésben. Megköszönte Adának a dalt, majd tovább indult. Nemsokára 

találkozott Titoval, a feledékeny mókussal, aki éppen gödröt ásott, és teljesen a 

feladatra koncentrált.

– Szia, Tito! – kiáltotta Bolyhos. – Mondd, véletlenül nem láttad a pöttyös 

zoknimat?

Tito abbahagyta az ásást, és elgondolkodva megvakarta a fejét. 

– Egy pöttyös zoknit? Nem hiszem... De most, hogy belegondolok, pár napja 

betettem valamit egy titkos dobozba, de hogy mi volt az, arra nem emlékszem, de

 arra sem, hogy most hol van az a titkos doboz!

Bolyhos hangosan felnevetett miközben arra gondolt,tán az ő zoknija volt az a 

valami.

 Éppen akkor egy kismadár szállt arrafelé, és megkérték, hogy keresse meg a 

dobozt. 

Pár perc múlva a madár vissztért a jó hírrel, hogy egy szederbokor alatt 

megtalálják azt. Tito és Bolyhos odarohantak, de nem volt benne más, mint néhány dió

 és pár szem mogyoró. 

Bolyhos csalódottan és csüggedten folytatta a keresést. Kiért egy kis erdei

 tisztásra, ahol egy csapat egeret látott, akik valami színessel játszottak.

– Nézd, Bolyhos, mit találtunk! Valami furcsa anyaga van, tele pöttyökkel, olyan

 szép és színes – hívták az egerek maguk közé.

– De ez az én zoknim, végre meglett! Ezt keresem reggel óta – mondta örömmel. 

Örömében ugrándozott, szíve megtelt boldogsággal. 

– Ha a tiéd, neked adjuk!

– Köszönöm, kedves barátaim. Ha akartok, és van kedvetek velem jönni, 

holnapután az elhagyott Banyatanyára megyek felfedezőútra, gyertek velem!

Az egerek megköszönték a meghívást, két ifjú egér ajánlkozott is kísérőnek.

Bolyhos betette a zokniját a zsebébe, és elindult hazafelé. Boldogan és

 nyugodtan aludt el, jövőbeli kalandokról álmodott.

 

A KÉT VÖRÖSBEGY (mese)

Bimba, a vörösbegy mama és Milkó, a párja, elhatározták, hogy beköltöznek a városba. Bár eredendően erdei-mezei madarak voltak, de azt hallották, hogy a városi fákon is kiváló az élet. Azt tervezték, ha igazán kedvükre való helyet találnak, ott fognak fészket rakni, és ott nevelik fel a fiókáikat, mivel Bimba számára hamarosan elérkezik a tojásrakás ideje.

Többször is berepültek a kertvárosba, hogy szemrevételezzék a lehetőségeket, végül megtetszett nekik egy rövid utca, ahol egy háromszintes ház kertjében hatalmas tűlevelű mediterrán fenyők adtak árnyékot a virágoknak. Ki is nézték, melyik fa melyik ága lenne alkalmas a számukra. Mielőtt azonban végleg döntöttek volna, elindultak megfigyelni a környéket, hogy hol találnak majd ennivalót, valóban jobbak-e a lehetőségek, mint az erdőben. A közelben több pizzériát is láttak, melyek teraszain bőven találtak morzsákat. Megfigyelték azt is, hogy szép, gondozott kertek vannak arrafelé, ahol a virágládákban, vagy a veteményesben lévő földben biztosan lehet találni néhány pondrót. Egy citromfán madáretetőt is láttak, ami tele volt apró magokkal. Bimba észrevette, hogy az egyik házból kijött egy asszony, aki a kertben rázta le a kezében lévő abroszról a morzsákat, azokat is fel lehet szedegetni. Viszont kóbormacska is bőven akadt. Napoztak a parkoló autók tetején, vagy egy régi épület védelmében kialakított macskaszállás dobozaiban aludtam. Bár az etetőikben száraz macskaeledelt láttak, biztosan nem vetik meg a gyenge madárhúst sem.

-                    -     Biztonságos ez a környék? – érdeklődött Milko a közeli fákon élő másik madaraktól.

-      Ennivaló akad bőven – károgta egy varjú, aki érdeklődve figyelte az újonnan érkezőket.

-      Könnyű magának, maga elég nagytestű madár, ezért ritkán veszik célba az éhes macskák – szólt közbe egy feketerigó.

-      Sajnos az én páromat elvakították a finom, édes kekszmorzsák – csiripelte a szomszédon fán lakó veréb -, és nem vette észre, hogy egy vörös kandúr leselkedik a bokor mögül. Hiába csipogtam neki hangosan, nem figyelt rám, önfeledten lakmározott, megfeledkezve a veszélyről. Ó, jaj, szegény fejem! Egyedül maradtam négy éhes fiókával.

-      Én különösen azt az időszakot szeretem, amikor a kertekben dolgoznak, ásnak, kapálnak, kifordítanak nekünk jó kis húsos gilisztákat, egyéb földben lakó pondrókat. Igazi terített asztal! – adta minden ott lévő madár tudtára egy másik feketerigó, és a többiek helyeslően bólogattak.

-      Én egy oroszlántól sem ijedek meg, nem hogy egy macskától. Akár kettővel, hárommal is könnyedén elbánok – hencegett Milkó kihúzott nyakkal és magasra feltartott fejjel. Úgy állt ott, mintha egy hatalmas kitüntetés figyegne a mellén, amit a bátorságáért adományoztak neki. – Nem félek tőlük! Ügyes fagyok és fürge. Mire ezek az elhízott, lusta macskák megmozdulnak, én már messze járok!

-                   -  Úgy legyen – károgta a varjó és elrepült.

Bimba és Milkó a látottakat és a hallottakat összevetve úgy döntöttek, maradnak, mégis csak jobb lesz a városi fán, mint az erdőben, vagy a mezőn egy bokoban. Itt csak a macskákra kell figyelni, itt nincsenek fára felkúszó kígyók, lecsapó sasok, héják és más ragadozók, akik nyúl vagy ürge hiányában madarakat is esznek.

Még aznap elkezdték a fészekrakást. Kis ágakból ésa környéken talált cérnaszálakból, elhullott tollakból építkeztek, s amikor elküszültek vele, boldogan vették birtokba új otthonukat. Jó viszonban voltak a szomszédokkal, és a környező fákon élő más madarakkal is.  Hamarosan Bimba tojásokat rakott, és boldogan üldögélt rajtuk, melengette azokat, mialatt Milkó élelemszerző  körúton repkedett.

Egyik délután vörösbegy papa észrevette, hogy a közeli kertben friss földhalom magasodik, és senki emberfia nem tartózkodik a közelben. Odarepült, szemrevételezte, kapirgálta, kotorta a lábaival, de még a csőrével is bele-belebökött, hátha talál benne valamit.

-      Mennyire örülne a párom, ha meglepném egy szép kövér pondróval – csipogta. Úgy érezte, hogy a földhalom maga a bőség kosara. Talált is egy szép rózsaszín gilisztát. Kicsit lecsípett belőle magának, a másik részét pedig elvitte a fészekbe. – Hozok még, van ott bőven, ahol ez is volt  - csirielte és elrepült.

Bimba  azonban hiába várta az újabb adagot, csak nem érkezett meg. Egy idő után kezdett nyugtalan lenni. Idegesen fészkelődött, forgolódott, mert ilyen sokáig még soha nem kellett várakoznia.

-     Nem igazán hagyhatom itt a tojásokat, mert kihűlnek, ki tudja, mikor jövök vissza – csipogta hangosan, és azon törte a fejét, mit csináljon. – Veréb szomszéd, itthon van? – kérdezte jó hangosan.

-      Igen, itthon vagyok, de épp sziesztázok, és nem szeretem, ha ilyenkor zavarnak – válaszolta a veréb.

-      Jaj, dehogy akarom én zavarni, csak egy kis szivességet kérnék. Meg kellene keresnem a páromat, már jó ideje nem tért vissza, és félek, hátha baja esett. Jöjjön át legyenszíves, és üljön rá a tojásaimra, amig visszajövök, hogy melegen maradjanak. Ígérem, sietni fogok.

-      Végül is olyan mindegy, hogy itt ülök, vagy ott – morfondíroztott a veréb, és átrepült a vörösbegyfészekbe. Kényelmesen elhelyeskedett a hat tojáson, és elbóbiskolt.

Bimba pedig kierpült a fenyőfa ágai közül, és a kertek felé vette az irányt, közben hangosan trillázva hívta a párját, akit hamarosan meg is talált.  Két macska elől ugrált hol erre, hol arra, hol felreppent egy kicsit, de mindig visszesett a földre.

-                    -    Repülj magasra, fel a fára – kiáltotta Bimba.

-      Nem tudok, megsebesült a szárnyam, már alig van erőm. Félek – csipogta Milko rémülten.

-      Tarts ki, hozok segítséget –  mondta Bimba, és megfordult, hazafelé vette az irányt,közben olyan hangosan csipogott, ahogy csak tudott, hogy a többi madár felfigyeljen rá.

Elrepült oda, ahol a feketerigók tanyáztak. Elmesélte nekik, hogy nagy a baj, segítség kell, különben a macskák megeszik a férjét, s a születendő fiókáknak apa nélkül kell felnőniük. A feketerigók azonnal indultak, és magukkal vittek még három másik társukat is. Útközben csatlakozott hozzájuk két vadgalamb és két varjú is. Legalább kilenc veréb követte őket. Elrepültek a kertbe, ahol a sebesült szárnyú vörösbegy papa fáradtan viaskodott a macskákkal. Már alig volt ereje, és az egyik szőrös kandúr épp felemelte a mancsát, hogy ráüssön egy utolsót, amikor a madarak hada lecsapott. Csípték, vagdosták a macskákat az éles csőrükkel, s azok azt sem tudták, hová meneküljenek. Végül feladták a küzdelmet és elsomfordáltak onnan.

-                      -  Még visszajövünk, akkor elkapunk benneteket – nyávogták elmenőben.

Amikor elmúlt a macskaveszély, a varjak hoztak egy nagy levelet, melyre ráfektették a sebesült madarat, majd a vadgalambokkal közösen csúrükbe vették a levelet, és elrepültek vele a fenyőfára. Amikor mgérkeztek vele, Bimba bármennyire is sajnálta felébreszteni a tojásokat melengtő veréb szomszédot a délutáni szunyókálásból, kénytelen volt megtenni. Óvatosan odaugrált a fészk közelébe, párszor a csőrével    finoman megkökte, mire az álmos veréb kinyitotta a szemét, és ránézett.

-      Veréb szomszéd, elnézését kérem, de most le kell szállnia a tojásokról. Meghozták a férjemet. Köszönöm a segítségét, És mindenkinek köszönöm – csipogta boldogan.

A veréb kikászálódott a fészekből, ahová a nagybb testű madarak betették Milkót, s innentől kezdve ő melengette a tojások, és Bimba járt élelmet szerezni. A finom húsos pondróktól a beteg hamarosan meggyógyult, újra erőre kapott, s a fészekben töltött idő alatt volt bővenideje elgondolkodni mindazon, ami történt.

Amikor kikeltek a fiókák, Milkó visszatért az  élelemszerző és etető feladatához. Okos madár lévén tanult a történtekől. Megfontolt, óvatos és körültekintő madár vált blőle, s a fiókáit is erre tanította.

Megjegyzés- ezt a mesémet beválogatták a Hétmérföldes mesék című kötetbe, melyet a Közösségi Irók Céhe adott ki 2022-ben.

 

Esőben

A lány esernyő és autó nélkül volt, a taxik délibábnak számítottak. A Rembrandt kiállításra indult a Pinotéca di Brerá-ba, amikor eleredt az eső, mely pillanatok alatt felhőszakadássá változott. A Corso Venezia egyik ősi épületének kapujában bújt meg, hogy menedéket keressen. Ez is egyike volt azoknak az épületeknek, amelyekről azt tartották, hogy titokzatos belső terükben tavirózsákkal teli kis mesterséges tavak vannak, amelyeket a rózsaszínű gémek is örömmel látogatnak, és olyan növényzet veszi őket körül, amely a milánói télben is képes burjánzani.

Katasztrofálisan elázott. A hajából, a ruhájából, de még a táskájából is csöpögött a víz. Arcán a smink szétfolyt, és az esővel keveredett szemfesték csípte a szemét. Tudta, hogy rémesen néz ki, de egy kedves, kecskeszakállú, fehér hajú, vöröses arcú úr sajnálattal nézett végig rajta, és kinyitotta a nagy bejárati ajtót, hogy beengedje, és egy fedett folyosón át eljutott a belső nyitott térbe. Se rózsaszín gém, se tavirózsa, de még tavacska se volt ott, hanem csupasz udvar, nagy szürke betonalapokkal kirakva. Csalódottan arra gondolt, hogy lám, a gazdagok házai sem sokkal különböznek a többitől.

–Gyere velem! Ne félj, én csak egy ártalmatlan, öreg holland vagyok, aki túl későn jött Italiába. Kapsz  egy meleg teát és egy száraz törölközőt, hogy rendbeszedhesd magadat  – mondta az idős úr nagyon furcsa akcentussal, valahol a német és a francia között félúton.

A lány magabiztosan követte őt a lifthez, ami lassan emelkedett, és recsegő hangokat adott. A második emeleten szálltak ki, és egy hatalmas, fényes ajtó előtt találták magukat . Az úr megfogta a kopogtatót, néhányat ütött vele az ajtóra, melyet szinte azonnal kinyitott egy régimódi egyenruhás szobalány, és elkísérte őket a szalonba, melynek falai tele voltak könyvekkel és csodás festményekkel. A férfi rábízta a szobalányra, aki megmutatta, hogy hol a fürdőszoba, melyet fénylő márvány borított, és hatalmas aranykeretes csillogó tükrök. Nem beszélt, talán néma volt, de kezébe adott egy pihepuha töröközőt és hozott száraz ruhát is. A lány lemosta az arcáról az elázott smink maradványait, törölközővel leitatta magáról a vizet, a haját is alaposan áttörölte, átöltözött, majd visszatért a szalonba immár elfogadhatóbb külsővel, és leült a zöld bársonykanapéra. Szemeit körbejáratta a csodás festményeken, és annyira izgatott lett a látványtól, hogy felkelt, körbejárt, hogy közelebbről is megcsodálhassa azokat. Némelyik ismerős volt.

Az egyik előtt megállt. Sötét és zavaró volt, melyen egy idős férfi késsel felfegyverzett kezét egy angyal megállította, mielőtt egy fiatal fiúra lesújtott volna vele. Borzongás futott végig rajta, arcából kifutott a vér, lábai elernyedtek és elájulva zuhant a vastag perzsa szőnyegre. Amikor kinyitotta a szemét, egy furcsán öltözött férfi állt mellette, aki kíváncsian figyelte őt, kezét összekulcsolva a háta mögött.

–Látja, kisasszony, előfordulhat, hogy egy festmény olyan mértékben fel tudja izgatni az embert, hogy elveszti az érzékeit – majd tovább vizslatta, mintha arra lenne kíváncsi, hogy valóban magához tért-e, aztán hirtelen témát váltott. – Szívesen társalognék Önnel, de vár rám az írás! Engedelmével, visszatérnék a kedvenc színeimhez, a vöröshöz és a feketéhez – azzal mosolyogva meghajolt, és kiment.

–Biztos bevertem a fejemet – mondta a lány, miközben szemeivel az előbbi férfi után nézett amíg el nem tűnt egy ajtó mögött. Óvatosan felállt és ismét a festményt nézte.

Rembrandt. 1635. Izsák feláldozása. Művészettörténelmet tanult az egyetemen, és mivel az egyik vizsgatétel A holland festők és kora címet viselte, jól tudta, hogy Rembrand Harmenszon Van Rijn vászonra festett olajfestményét az Ermitázs Múzeumban őrzik Szentpéterváron. De ez itt eredetinek látszik. Hogy került ide? Milánóba?

– Óh, igen – jelent meg újra az a kecskeszakállú úr, aki beengedte. – Tetszik? Elárulom neked, hogy ami az Ermitázsban van, az csak egy másolat.  Tudod, szívesebben tartom a műveimet magam körül. Nézd! – mutatott körbe a falakon. –  Látnod kellene a szomszédom gyűjteményét is, aztán azt a kis arrogáns fickóét, akit Napóleonnak hívnak. Kicsit lejjebb lakik, a Palazzo Serbelloni-ben. Szerencsére a felesége, Josepina, sokkal barátságosabb, mint ő.

A lány csak nézte a furcsa akcentussal beszélő férfit, próbálta felfogni amit mond, érezte, hogy valami nem stimmel, száját kinyitotta, de mire megszólalt volna ismét elájult.

 

Egy járókelő fogta a karját és megrázta.

–Hölgyem, kisasszony, jól van? – kérdezte. A lány kábán

körülnézett. A csavaros nagy faajtónak dőlt, hajából, ruhájából, de még a táskájából is csöpögött a víz. Felnézett, s meglátta az 51-es számú házon a márványtáblát, mely azt hírdette, hogy ebben a házban élt Henry Beylé, ismertebb nevén Stendhal 1800 júniusától októberig. Még feljebb, a második emeleten egyik magas, keskeny ablaknál egy kecskeszakállú, fehérhajú idős úr mosolyogva integetett.

És az eső közömbösen esett.

 

                                                                 AZ  ÁLOMTEREMTŐ

 

     A régi falu boltjai között ott volt az álomteremtőé is. Kicsi volt, kissé rejtett, de barátságos, a hátsó ajtaja soha sem volt becsukva.

     Az álomteremtő egy őrültnek tűnő öregember benyomását keltette, foltozott köténnyel és kockás flanellingben, homályos szemüveggel. Az egyik lencse széléből évekkel korábban kitört egy kis darab, de inspirációjának  kulcsfontosságú tartozéka volt. Készíttetett egy új szemüveget is, de amikor azt hordta, egyszerűen nem indult be a képzelete, ezért visszatért a régihez, melynek homályos üvegei mögött folyton álmodozott, álmokat teremtett. Mindenféle típust és meretet alkotott, és annyit, hogy a kis bolt zsúfolásig megtelt. Álmokkal voltak tele a polcok, a sarkok, a fiókok, de még a lámpaernyőn is álmok ültek. Itt mindenkinek megvolt a maga különleges helye.

     Az álmok szabadon előjöhettek, amikor akartak, amikor késznek érezték magukat erre.

-           Én teremtettelek, és most, hogy már nem vagy bennem, a világhoz tartozol. Választhatsz, hogy itt maradsz, vagy elmész máshová. Mindenesetre ez mindig az otthonod lesz,  ezt el ne felejtsd! -  suttogta gyengéden az öreg, amikor egy újabb álom megszületett.

     Ez volt az oka annak, hogy a hátsó ajtó mindig nyitva volt. A legélénkebb álmok rögtön elrepültek, a félénkebbek igyekeztek nem észrevehetők maradni, míg a félelmetesesek az éjszaka sötétjében másztak ki a falakhoz lapulva. Sajnos néhány álom megsemmisült, törékenynek érezték magukat abban a világban, amelyben ők nem tudtak álmodozni, és magukba roskadva, összegömbölyödve hagyták, hogy eltapossák őket. Előfordult, hogy valaki még időben meglátta valamelyiket, lehajolt, hogy felvegye.

-           Gyere, tehetetlen kis álom! – s egy ölelés melege elég volt ahhoz,hogy új remény gyúljon fel, és tovább éltesse őket. S éltek olyan szenvedéllyel, hogy mások szemében is lángra lobbantották a reményt. Sikerült megéretni másokkal is, hogy nem csak álmodni lehet,  hanem valóra is lehet váltani az álmokat.

     Voltak, akik később vissztértek a műhelybe, hogy beszámoljnak alkotójuknak a sikereikről, s amikor az álomteremtő látta és hallgatta őket, akik szinte fenségessé váltak a szemében, elérzékenyült, meghatódott. Levette a szemüvegét, hogy megtisztítsa és felszárítsa a könnyeit. Csak annyit mondott:

-          Büszke vagyok rád!

 

    

                                                          KERESSÜK MEG BELLÁT  (mese)

Fido egy szép kertes házban lakott a gazdáival, Tóbiással és annak feleségével. Nagyon kíváncsi kutya volt, imádta felfedezni a környéket. Egyik nap, amikor a kerítésnél nézelődött, meglátta a barátját, Mici cicát. Úgy tűnt, Mici aggódik valamiért.

– Fido, hallottad a hírt? – nyávogta Mici.

– Nem. Mi történt? – vakkantott a kutya hegyezve a füleit.

– Bella, az a helyes kis jack russel  eltűnt. Már két napja, hogy senki sem tudja hová ment, hol lehet – magyarázta Mici aggódva. 

Fido nem tudta elviselni az elveszett kutya gondolatát. Úgy döntött, tennie kell valamit, hogy segítsen. Megbeszélték Micivel,  megkeresik Bellát, s azonnal munkához láttak. Először elmentek a házhoz, ahol Bella lakott egy szép fehérre festett kutyaházban a fedett verandán.  Fido szagmintát vett, és az alapján követték annak nyomait, mely a parkba vezetett.

– Nézd, Fido, egy narancssárga elefántalakú kutyakeksz! – nyávogta Mici. – Pont olyan, mint Bella kedvence sütije. Lehet, hogy ő hagyta itt.

–   Úgy érzem, nyomon vagyunk. Tovább kell keresnünk – ugatta Fido, és folytatták a nyomkeresést.

Egy sötét, keskeny sikátorba érve megláttak egy öreg egeret.

– Elnézést kérek, egér úr, de szükségünk lenne a segítségére – szólt Fido –, tudja, eltűnt egy barátunk, Bella, ő egy jack russel fajta. Fehér szÍne van, fekete foltokkal. Nem látta őt?

Az egér kissé ijedtnek látszott a macska és a kutya láttán, de nem szaladt el.

– Igen, hallottam már az elveszett kutyáról, de hogy mi történt vele, azt nem tudom –, csak annyit mondhatok, hogy láttam őt a parkban, amint éppen kekszet rágicsált, aztán jött két nagy madár és elvitték őt.

Fido és Mici megdöbbentek.

–  Madarak? Elvittek egy kutyát?

–  Igen, igen – mondta az egér. – Két jól megtermett szarka.

Fido és Mici megköszönték a segítséget. Nem hagyhatták Bellát a madarak fogságában, ezért elindultak az erdőbe. Elhatározták, hogy bármilyen veszéllyel is kell szembenézniük, megmentik a barátjukat. Amikor az erdőbe értek, elbújtak egy nagy fa mögé, és onnan kémleltek kifelé.  Hamarosan meghallották, hogy két madár hangosan vitatkozik egymással.

– Nem adom. Én láttam meg, tehát az enyém – mondta az egyik szarka.

– Nélkülem el se tudtad volna hozni ide – cserregte a másik, és megpróbálta kikapni a fényes láncot a társa csőréből.

Fido és Mici élénken figyelték őket.

– Nézd, Mici, azt a láncot azzal a kis csontalakú medállal! Bella nyakában is ugyanilyen volt mindig, rajta a neve és a gazdái telefonszáma.

– Igaz – helyeselt a macska. – Tehát Bella itt van valahol, vagy legalábbis az a két szarka tudja, hogy hol van.

Kiugrottak a fák közül, egyenesen rárontottak a madarakra, akiknek idejük sem volt arra, hogy elrepüljenek. Próbáltak védekezni, csőrükkel, karmaikkal támadni, de Fido és Mici legyőzte őket, és megszerezték a láncot.

– Hol van Bella? – tették fel a kérdést a veszteseknek.

– Hogy ki? Ki az a Bella? – kérdezte az egyik szarka.

– Akinek ez a csontos medál és ez a lánc volt a nyakában – ugatta Fido.

– Ja, az? Az a kis harapós fenevad? Összekötöttük a lábait, bekötöttük a száját, és bedobtuk Uhu bagoly odujába, ő most elment egy hétre rokonlátogatóba a tengerhez.

– Szégyelljétek magatokat! Elrabolni egy kutyát csak azért, hogy megszerezzétek ezt a láncot, aztán magára hagyni egy oduban – mérgelődött Mici.

– Menjünk – mondta Fido. –  Minden perc számít.

Egy-kettőre megtalálták Uhu bagoly oduját, Mici felmászott, lerágta Bella szájáról és lábairól a kötelet. Bella félt ugyan leugrani, de sikeresen földet ért.

Hármasban elindultak haza. Bella boldogan rohant a gazdájához, amikor megérkeztek.

Fido és Mici nagyon büszkék voltak arra, hogy megmentették Bellát, és ekkora örömöt szereztek neki is, és a gazdájának is. Jutalmul meghívták őket a szombat délutáni piknikre, melyet Bella szerencsés hazatérése alkalmából tartottak. Azóta Fido, Mici és Bella elválaszthatatlan barátok lettek.

 

Flamingó  Filippo (mese)

Élt egyszer egy csodálatos rózsaszín flamingó, Filippo, aki Szardínia szigetén, a Laguna Mistras mentén élt sok más hasonló madárral.  Filippo imádott magasan repülni, és fentről szemlélni a világot. Egy nap, miközben a lagunában keresgélte a reggelire valót, néhány madárvadász elfogta, és elvitték a természetes élőhelyéről.

–  Segitség, segitség – kiáltozott Filippo, miközben megpróbált kiszabadulni a kalitkából. – Újra repülni akarok a flamingó barátaimmal!

De bizony senki sem hallotta meg a segélykiáltását. Miután sok napot töltött a kalitkában, kezdte elveszíteni gyönyörű rózsaszÍn tollazatát. Egyik este, azonban sikerült megszöknie, mert a kalitka ajtaja nyitva maradt, ugyanis az ügyeletes etető zsebében éppen akkor szólalt meg a telefon, amikor berakta az ételt, így kezében a mobillal elsétált onnan. Igy Filippo visszanyerte a szabadságát. Csak az volt a baj, hogy nem az otthona közelében találta magát, hanem egy forgalmas nagyvárosban.  Benézett a házak ablakin át a házakba, és felfedezte,hogy sok más apró madár is be van zárva kalitkákba.

– Milyen szomorú – mondta, miközben ezeket a kis rabokat nézte. –  Ők is szabadok akarnak lenni, mint én. 

Mielőtt visszatért volna a lagunába, megígérte magának, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a többi madár is visszanyerje a szabadságát. Több irányba is elrepült, hogy minél több madárral tudjon beszélni, s többezer szabad madarat gyűjtva sikerült egy békés felvonulást szerveznie a város egy km hosszú, fákkal övezett sétálóutcájában. A felvonulók között voltak flamingók, sirályok, kormoránok, verebek, vörösbegyek, sárgarigók, fecskék, varjak, gólyák, fakopácsok, baglyok, de még néhány tyúk, kakas, és kacsa is.  Az emberek szóhoz se jutottak.

– Minden állatnak joga van szabados és boldogan élni, mint mi – kiáltotta Filippo. – Egyikőnk se akar egy szűk kalitkában tengődni.

A többi madár pedig csipogott, károgott, kotkodácsolt, trillázott, huhogott, csiripelt, így adtak hangot egyetértésüknek.  Üzenetük sok emberhez eljutott, akik úgy döntöttek, hogy segítenek a madaraknak szabadon élni. Kinyitották a ketreceket, és elengedték a bezárt madaraikat.

– Veletek vagyunk – mondták. – Segítünk! Harcoljunk együtt!

Filippo a szabadság és az igazságosság példaképévé vált minden madár számára. Története túljutott Szardinián, Európán, az egész világ madarai, kicsik és nagyok egyaránt büszkék voltak arra, hogy van egy hős és bátor flamingó közöttük, aki kiáll értük, és harcol az állatok szabadságáért. “Köszönjük, Filippo!  Köszönjük!” kántálták mindenhonnan.

Filippo pedig boldogan tért vissza az ő lagunájába a többi flamingóhoz, de utána is bármerre járt, bárhová is repült, nem felejtette el az igazi küldetését, szót emelni az állatok szabadságáért.

 

 

 

Az unikornis és a rózsaszín virágok(mese)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy unikornis a rózsaszínű virágokkal teli erdőben. Dzsadának hívták. Dzsada kedves volt, segítőkész, mindig mosolygós, az erdő állatai szerették.

Egy napon az erdő rózsaszínű virágai kezdtek elszürkülni, s az állatok aggódva figyelték, hogy mi történik. Dzsada úgy döntött, hogy nyomozni kezd.

– Ne féljetek, kedves barátaim, megtalálom a módját, hogy visszahozzam a színeket szeretett erdőnkbe – mondta a többieknek Dzsada, majd bátran és elszántan nekilátott, hogy megtalálja a furcsa jelenség okát.

Napokon át járta az erdőn, benézett minden bokorba, oduba, mindenkivel beszélt, akivel csak találkozott, végül eljutott egy öreg, szürke és melankólikus varangyos békához.

– Jó napot, Varangy úr  – köszöntötte.  – Nem tudja, mitől szürkülnek el ezek a valaha gyönyörű rózsaszínű virágok?

– Azt hiszem, igen. Én vagyok az oka – suttogta.  – Valamikor én is tele voltam színnel, de megöregedtem, és elszigeteltem magamat, elfelejtve a barátság szépségét. Olyanná vált a szívem, mint egy szürke kődarab, és amihez hozzáérek, az is szürkévé válik.

Dzsada nagyon sajnálta a varangyot, de tudta, mit kell tennie, mit kell mondania neki.

– Varangy úr,  soha sem vagy öreg ahhoz, hogy új barátokat szerezz magadnak, s ezáltal ismét felfedezd a barátság szépségét.

A varangy  elgondolkodott a hallottakon, majd bólintott, végül pedig azt mondta:

– Igazad van, Dzsada. Túl sokáig voltam egyedül, magamban, ideje változtatni a helyzeten.

Attól a naptól kezdve Dzsada és a varangy minden nap találkoztak egymással. Sétálni indultak az erdőbe,  s lassan lassacskán a varangy megismerte a többi állatot, kezdett nevetni, viccelődni, és aggódni is egy fészekből kiesett madárfióka miatt, rohanva segítségért, hogy mielőbb visszakerüljön a helyére, s apránként a kopott szürke színét zöldes-barnás foltok váltották fel, végül egészen visszanyerte az eredeti színét. A varangy nagyon boldog volt, örömében táncra perdült, s hamarosan az erdő is rózsaszín virágok tengerévé változott. Sokkal fényesebb és ragyogóbb lett, mint korábban volt.