Páros játék

Giorgio

Giorgio kimerülten tért haza a éjszakai műszakból annak ellenére, hogy az volt a kedvence, mert nem hozta magával a mindennapi streszt, a mindig túl sok beteget és a mindig túl zajos rokonokat. Elfordította a kulcsot a zárban, ügyelve arra, hogy a lehető legkevesebb zajt csapjon. Nem akarta felébreszteni a feleségét. Minden alkalommal, amikor megtörtént, Simona veszekedni kezdett, és most nem volt hozzá ereje. Bement a hálószobába, és felkapcsolta az éjjeliszekrényén lévő lámpát. A felesége nem volt ágyban. Helyette egy üzenet várta a nő párnáján:

Kedves Giorgio, már nem kell színészkednünk, csak fájdalmat okozunk egymásnak. Elmegyek. Ne keress! Simona.

Giorgio visszatette a cetlit a párnára. Kimerült volt, és nem tudta, hogyan reagáljon. Ruhástól eldőlt az ágyon, és azonnal elaludt.

Másnap késő délután ébredt fel. Amikor nem kellett menni dolgoznia, nem állította be az ébresztőt, mert a felesége felébresztette ebédre. Akkor most nekem kell majd főzni magamnak? Leginkább ez aggasztotta. Amúgy nem hiányzott neki Simona, és szinte megkönnyebbült a távolléte miatt. Igazán készíthetett volna ebédet, mielőtt elment, most még boldogabb lennék. Felkelt, majd a fürdőszobába indult zuhanyozni, utána megnézte magát a tükörben. A haja eléggé megnőtt, de mintha a homlokánál kezdett volna kicsit hátracsúszni, kopaszodok, gondolta. Arcán több ránc is megjelent, és a karjában lévő izmok már nem voltak olyan tónusosak, mint régen. A hasa is kezdett nagyobb lenni. Sörhas. Simona szerint attól van. Nem fárasztotta magát az öltözködéssel, dereka köré tekert egy törölközőt, és kiment konyhába. Kinyitott egy doboz tonhalat, egy doboz sört, bekapcsolta a tévét. Egy szakács éppen a tatár beefsteak készítését magyarázta.

– El kellene végeznem egy főzőtanfolyamot – mondta hangosan Giorgio –, ha nem akarok állandóan konzerveken élni.

Simona

Alberto sportos tempóban vezette kabrióját, cikázva az autópálya sávjai között, amely a hegyen lévő háza felé vitte őket. Mellette Simona hagyta, hogy a szél végigfújjon az arcán, és az előző éjszakára gondolt. Milyen ostoba is volt, hogy nem tette meg ezt a lépést már korábban is. Három évbe telt, mire elhatározta magát, és meghozta a döntést. Pedig olyan egyszerű volt. Miért is maradt volna az unalmas Giorgióval, amikor Albertóval minden egyesen találkozás viharos szerelmi együttléttel zárult. A bőröndje egy szempillantás alatt be volt pakolva, és megírta azt a pár soros cetlit, amit a párnáján hagyott. Időnként megnézte a mobiltelefonját, elképzelve egy kétségbeesett hívást a férfitól, akivel tizenkét éve voltak házasok, de még mindig semmi reagálás, pedig a férjének már órák óta otthon kell lennie. Ki tudja, tán megkönnyebbülésként fogadta a hírt. Időről időre arra gondolt, lehet, valami ostobaságot követett el az üzenet elolvasása után, de eszébe jutott, hogy Giorgio nem tenne ilyesmit. Giorgio nem a szélsőséges gesztusok embere, hanem unalmas, középszerű, aki mellett túl sok időt pazarolt el.

– Mire gondolsz? – kérdezte Alberto, félbeszakítva Simona gondolatmenetét.

– Semmire. Mindenre. Boldog vagyok – felelte Simona, elbűvölő tekintettel meredve rá.

Lenyűgözte ez a férfi, aki először a munkaadója volt, aztán a szeretője, most pedig az, akivel élete hátralévő részét fogja eltölteni. Ősz haja, vonzó mosolya, kifogástalan eleganciája, kultúrája... Semmi sem volt benne, amit ne szeretett volna. Ráadásul őrülten szerelmes volt belé. Alberto elhalmozta ajándékokkal, melyeket muszáj volt otthon elrejtenie, nehogy felkeltse a férje gyanúját. Ennek most vége, nyugodtan hordhatja az ékszereket, a drága karórát, az elegáns fehérneműket.Végre nem kell titkolóznia.

– A francba te idióta barom! – kiáltotta Alberto, és erősen nyomta a dudát, mert kishíján nekiment az előtte lévő, hirtelen fékező másik járműnek. – Seggfej!

Nos, igen, talán van egy dolog, amit nem szeretek Albertóban, gondolta Simona. Ezek a dühkitörések néha megijesztették, s amig le nem nyugodott, kellemetlen volt a társaságában lenni. Azt már megtanulta, hogy ilyenkor jobb, ha meg se szólal. De nem dob el egy ilyen férfit, egyetlen hiba miatt! Az igaz, hogy Alberto minden elhaladó lány fenekét megnézte, de egy egész életre lenne szükség ahhoz, hogy mindezt megváltoztassa. Akárhogy is van, ő álmai férfija.

Giorgio

Három nap telt el azóta, hogy Simona elment. Giorgio még senkinek sem mondta el. Nem azért, mert szégyellte, de mielőtt bárkinek is bizalmasan beszélt volna, meg akarta érteni a saját valódi érzéseit. Hihetetlen volt, milyen gyorsan alkalmazkodott az egyedülálló élethez tizenkét év házasság után. Persze ott volt még az ebéd elkészítésének problémája, meg az a kis félreértés előző nap a mosógéppel, de ezen kívül semmi panaszra nem volt oka, és semmit sem bánt. Munkából hazafelé menet megállt bevásárolni, vacsorát készített, evett a tévé előtt, vagy újságot olvasott. Gyorsan elmosogatta a használt edényeket, majd lement a garázsba, ott tartotta a régi motorját, ami még mindig működöképes volt, és Simona mindig el akarta adni. Ócskavas, csak a helyet foglalja, szokta mondani. Megtisztította, vett bele benzint, és körbemotorozta várost, élvezte az életet. Azon tűnődött, miért várt Simona ilyen sokáig.

Simona

Simona belefújt a forró csokoládéjába, és üres tekintettel bámulta az ablakon át a hóesést. Még mindig fájt a feje, talán kicsit többet ivott előző este, de nem ez járt a fejében, hanem az, hogy milyen ostobának érezte magát Alberto miatt, aki cukkolta, megalázta, és ma bocsánatot kellett kérnie.

Alberto lejött a luxuslakás lépcsőjén. Hosszú, piros köntöst viselt a pizsama fölött. Hangosan ásított, és odalépett Simonához. Megszorította a vállát, és megcsókolta az arcát. A nő nem reagált, érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és legszívesebben ráüvöltött volna, földhöz vágta volna a bögrét, de úgy döntött, a hideg csend értelmesebb.

– Mi a reggeli? – kérdezte a férfi, miközben a konyha felé indult.

– Nincs semmi mondanivalód? – kérdezte Simona, és azonnal megbánta, hogy félbeszakította a csendet. Alberto megáll, és üres tekintettel néz Simonára.

– Szerinted jól bántál velem tegnap este? Nem gondolod, hogy tartozol nekem egy bocsánatkéréssel?

– Ó – mosolygott. – Ez a bajod. Ugyan már, tudod, hogy amikor iszom, elveszítem az önuralmamat. Sajnálom, drágám! – azzal visszafordult a konyhából, letérdelt Simona elé, megfogta mindkét kezét, és megcsókolta azokat. – Mit szólnál, ha ma este elmennénk vacsorázni kettesben? Csak te és én.

Simona bólintott. Nyert, elérte, amit akart, de akkor miért nem érzi magát elégedettnek?

Giorgio

Elena nehézkesen rogyott le a székre, és lehúnyta a szemét. Még mindig több óra volt hátra a műszakból. Úgy érezte, már most totálisan elfáradt, nem bírja tovább. Giorgio odalépett hozzá, és megcsókolta a nyaka hátsó részét, emitől a nő felugrott, ijedten körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem látta

– Bolond vagy? Ne csináld ezt – mondta halkan.

– Tudod, hogy nem tehetek róla.

– Próbáld visszafogni magad. Ez a munkahelyünk. Műszak után felmegyek hozzád, akkor majd kitombolhatod magadat – kacsintott a férfira.

Giorgio éppen válaszoltni akart, de megszólalt a csengő. A 19-es betegnek segítségre volt szüksége.

– Maradj csak Elena, majd megyek én – mondta, és már indult is a hosszú folyosó irányába.

Ő is fáradt volt már, de amikor Elenával volt mászakban, az idő szinte repült. Fiatal, vicces, vidám lány, jó az ágyban, egyszóval ő volt az, ami Simona már évek óta nem.

Elena volt az első, akit a bizalmába fogadott, és egy éjszakai műszak alkalmával elmesélte neki, hogy a felesége egy cetlin közölte vele, hogy lelépett. Még a könnyei is kijöttek, ostobának érezte magát emiatt, de Elena azt mondta neki, hogy ez normális. Aztán folytatták a beszélgetést hol a lány lakásán, hol Giorgio házában, s a beszélgetéseket szerelmes együttlétek követték. Már egy hónapja tart a kapcsolatuk, egyelőre még titokban.

Miután a 19-es beteget ellátta, visszatért Elenához, aki csukott szemmel ült a széken. Meghallott, hogy valaki belépett a pihenőbe, de nem nézett fel, csak óvatosan kikukucskált a szempillái között.

– Mit bámulsz? – kérdezte még mindig tettetve, hogy alszik.

– Gyönyörű vagy – mondta Giorgio, és közelebb lépett. Magához húzta a lányt, és lágyan megcsókolta.

Simona

Simona már két órája próbált kapcsolatba lépni Albertóval. Már az sem érdekelte, hol vannak a kulcsok, ami miatt telefonált neki, már csak azt akarta tudni, hol van a férfi, és miért nem veszi fel a telefont. Váltakozva hívta, hol az irodát, hol a mobilját. Végül sokadik kicsengésre egy női hang válaszolt.

– Signor Pucci irodája – mondta Alessia, a titkárnő.

– Simona vagyok, beszélhetnék Albertóval?

– Szia, drágám, most nem elérhető. Ha sürgős, megkérhetem, hogy hívjon vissza, amint lehet. Sürgős?

– Nem, drágám, most hívd a telefonhoz, vagy kapcsolj be hozzá. Két órája próbálom elérni – mondta Simona nem éppen udvariasan.

– Sajnálom, de most tényleg nem tud telefonálni. Megmondom neki, hogy kerested. Biztosan vissza fog hívni – jött Alessia válasza, aztán letette a telefont.

– Te ribanc! – sikította Simona a néma telefonba. Dühös volt.

Hová tűnt az a férfi, aki állandóan elhalmozta a figyelmével, az ajándékaival, a meglepetéseivel? Mára már csak egy arrogáns élettárs lett belőle, aki gyakran még azt is elfelejtette, hogy találkozót beszéltek meg egy étterembe. Már arra sem emlékezett, mikor mentek el utoljára vacsorázni, veszekedés nélkül. Visszagondolt a péntek esti vacsorákra Giorgióval, mindig az Al Lago pizzériában, nyolc órakor. Azon kapta magát, hogy nosztalgiát érez az őszinte és a maga módján szeretetteljes férfi iránt. Aztán arra is visszagondolt, milyen boldogtalan volt vele, és milyen megkönnyebbülés volt elhagyni őt négy hónappal ezelőtt.

Csörgött a telefon. Alberto számát írta ki a kijelző. Hányingere lett tőle.

Giorgio

– Gyerünk, Giorgio, micsoda nyűg vagy, igyekezz – mondta Elena viccesen, miközben az ágy előtt állt egy térdig érő piros ruhában. – Hallod? Készülődj, meglátod jól fogunk szórakozni.

– Te biztosan, de tudom, hogy én nem fogok jól szórakozni, ők mind a te barátaid. Nem is ismerem őket – érvelt a férfi.

A nőre nézett, aki szokás szerint gyönyörű volt, s közben arra gondolt hogy talán közelebb férkőzhetne hozzá, megölelhetné, és rávehetné a szeretkezésre. De fizikailag nagyon fáradt volt. Kezdte azt hinni, hogy talán ostobaság volt összeköltözni. Még nem ismerték egymást elég jól ahhoz, hogy megtegyék ezt a lépést. És valójában minden kezdett szétesni. A tizenhárom év korkülönbség, ami elválasztotta őket, tisztán látszott, sőt talán még jobban is. Megpróbált lépést tartani vele, követni az érdeklődési körét, de túl öreg volt ahhoz, hogy hajnali négyig üljön vele és a barátaival egy füstös és zajos lokálban. Nem tudta követni a beszélgetéseiket sem, teljesen más volt az érdeklődési körük. Nem rajongott a pop artért, az indiai zenéért, otthon szeretett lenni, leülni a kanapéra, és nézni a tévét. Az esti sorozatokat, amit Simona annyira szeretett. Újra hallotta, hogy Elena felhorkan.

– Most ezt fogod csinálni egész este? – kérdezte bosszúsan, inkább azért, mert félbeszakította a gondolatait, mint maga a gesztus miatt. – Nem lehetünk bent örökké, ki akarok mozdulni innen, ki akarok menni.

– Ha ki akarsz menni, menj! Senki sem tart a házamban, tudod? – vaccantotta Giorgio. Elena úgy nézet rá, mintha fejbe szúrta volna.

– Rendben, ahogy gondolod – kiáltotta a nő, és elment, hangosan becsapva az ajtót maga mögött.

– Bocsánat, nem akartam! – szólt utána Giorgio, de már csak a csukott ajtó hallotta.

Simona

– Szia drágám, holnap este találkozunk – mondta Simona, majd megcsókolta Albertót, és kiment az ajtón. Beszállt az autójába, befordult a sarkon, és leparkolt. Kiszállt, és visszagyalogolt a házuk túloldalán lévő kávézóba, miközben a Alberto bejárati ajtaját figyelte.

Egy kicsit ostobának érezte magát, amiért úgy viselkedett, mint egy harmadrangú kém, de az üzenet, amit Alberto telefonján olvasott, úgy fúródott a fejébe, mint egy féreg. Kért egy cappuccinót, miközben úgy tett, mintha a magával hozott újságot olvasgatná, de nem tudta levenni a szemét a szemközti házról. Még félóra sem telt el, amikor valaki megnyomta Alberto csengőjét. Simona nem látta az arcát, de a sziluettjéből és az egyedi bőrkabátból, amit viselt, felismerte benne Alberto titkárnőjét. Az ajtó kinyílt, és Alessia eltűnt benne.

Amitől félt, az történt. Még idegesebb lett, mint előtte, fogalma sem volt, hogyan viselkedjen. Egyszerűen sétáljon el, mintha nem látta volna, vagy bemegy a házba, és szembenéz a tényekkel. Rendelt egy kis konyakot abban a reményben, hogy az alkohol erőt ad neki a helyes döntés meghozatalához. Mereven bámulta az immár üres poharat. Arra gondolt, mit rontott el, hogy elveszítette azt a férfit, akibe még mindig szerelmes volt, de aki már nem szerette őt. Csak vissza akart menni az időben, hogy vonzóbb, magabiztosabb, szexisebb és fiatalabb legyen. Rendelt egy második konyakot, majd egy harmadikat. Nem volt hozzászokva az iváshoz, érezte, hogy megártott, s csak egyetlen gondolata volt, mielőbb hazamenni. A lehető legkevesebb zajt csapva belépett a házba. A lépcsőházban állva nevetést hallott fentről, és követte a zajokat, melyek a fürdőszobából szürődtek ki. Kitárta az ajtót, Alberto és Alessia a kádban szerelmeskedtek. Mindketten meglátták a gyúlölettől és fájdalomtól eltorzult arcát, és abbahagyták a nevetést. Simona felkapta az első tárgyat, amit talált, egy kerámia szappantartót, és feléjük dobta, majd szó nélkül elszaladt, miközben Alessia fájdalmasan sikoltozott.

Giorgio

Giorgio az ágyon ült, és folyamatosan rázta a fejét.

– Szóval nincs mit mondanom vagy tennem? Döntöttél – mondta szomorúan, mire Elena szorosabban ölelte magához.

– De hiszen beszéltünk már róla. Szembe kell néznünk a valósággal. Jó volt hinni benne, de nem működik. Nézzünk szembe a tényekkel, nem vagyunk boldogok együtt.

– De én boldog vagyok veled – suttogja a férfi.

– Nem, Giorgio, te nem boldog vagy, hanem izgatott, amikor velem vagy. De amint felöltözöm, semmit sem tudsz rólam többé.

– Ne mondd ezt!

– Te is tudod, hogy igazat mondok. Nem is igazán beszélünk, nem ugyanazokat a dolgokat csináljuk, semmit sem tudunk egymásról, és nem értjük meg egymást – mondta Elena, és lágyan megcsókolta a férfit, majd felállt. – Most csak ezeket viszem el, majd valamikor eljövök a többiért. OK?

Giorgio továbbra is egyenesen előre bámult, nem nézett a nőre. Egy szót sem szólt, amikor kiment az ajtón. Néhány perc után felkelt, kiment a konyhába és kivett egy sört a hűtőből és bekapcsolta a tévét.

Simona

Simona a kaput bámulta. Nem tudta, hogy bemenjen-e a kulcsaival, vagy csengessen, elvégre kilenc hónapja nem ott élt. Kilenc hónap, ami alatt a mennyből a pokolba jutott, a gazdag és boldog élet reményéből a megaláztatásba és a kétségbeesésbe. Végül a csengetés mellett döntött.

– Igen – mondja Giorgio.

– Simona vagyok. Kinyitnád nekem?

Eltelt néhány végetnemérőnek tűnő másodperc, mire a kapu kinyílt. Bizonytalan léptekkel felment a lépcsőn, meglepődve látt, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Belépett, és meglátja Giorgiót a kaputelefon mellett állni, amelytől láthatóan még nem mozdult el.

– Én… – szólalt meg Simona. Csendben maradnak. – Sajnálom.

Giorgio mosolyogva odalépett hozzá, magához ölelte.

– Hiányoztál, Simona.

– Te is nekem – mondta a nő, miközben fejét a férfi vállára hajtotta, és hagyta, hogy a férje simogassa a hátát.

Másnap reggel Giorgiót a félig csukott spalettákon átszűrődő napfény ébresztette fel.

– Jó reggelt. Van kávé és croissant reggelire, rendben? – lépett be a szobába Simona.

– Persze – mondta Giorgio mosolyogva. Örült, hogy minden rendben van, hogy Simona visszatért. Ő legalább ismerte, tudta, mit szeret és mit utál, anélkül, hogy állandóan beszélnie kellene róla. – Minden rendben van, Simona. Minden a legnagyobb rendben van.