Egy csokor pipitér

Ida a szekrénye előtt állt, és zavartan vizsgálgatta annak tartalmát,  keresve a tökéletes ruhát. Negyven év telt el a nyári tábor óta, de még mindig élénken élt az emlékezetében. A lányok hálóhelye egy spártai szoba volt hosszú sor katonai vasággyal. Egyik délután a szépen elsimított takarón egy csokor pipitért talált romantikus üzenet kíséretében. “Kedves Ida! Nagyon tetszel nekem, szeretlek. Luka”. Ekkor berontott a szobába a többi lány, s ő kalapáló szívvel hirtelen a párnája alá dobott mindent. Nem szólt róla senkinek, még Lukának se, pedig szegény fiú egész este várta a köszönetét, vagy legalább egy kedves mosolyát. Ida tizenkét évesen még nem értette, hogy egy korabeli, pattanásosképű fiú eme gesztusa milyen ritka értékes gyöngyszem, és a vakáció hátralévő részében sem törődött vele, igyekezett elkerülni őt. Nem tetszett neki, nem is kedvelte őt, de legalább udvariasságból, megköszönhette volna azt a kis csokor pipitért, s akkor az eltelt évek során nem arra gondolt volna, hogy miért viselkedhetett így a fiúval.

Ott, a szekrény előtt állva is ezen rágódott, mert megtudta, hogy Luka is ott lesz a vacsorán. Úgy tűnt, mintha még mindig nem bocsátotta volna meg magának az akkori viselkedését. Mindezt tetőzte, hogy a nyári tábor után kilépett abból a baráti közösségből, így nem járt el a tízévente szervezett találkozóikra sem. Közülük Cecilia volt az egyetlen, akivel tartotta a kapcsolatot, lévén unokatestvérek voltak, és az ő unszolásának engedve döntött úgy, hogy a ez alkalommal elmegy. találkozóra elmegy. Miközben felvette a kiválasztott ruhát, Claudio Baglioni slágere járt a fejében,  “Questo piccolo grande amore”. Ostoba, hisztérikus tinédzserként nem ismerte fel azt a kis nagy szerelmet, még csak egy pillantást se vetett a fiúra, egyetlen kedves gesztusa sem volt feléje. Vajon megismeri-e? Ellenállhatatlan akart lenni, hogy Luka megbocsásson neki.

A férje az ajtófélfának támaszkodva csendben figyelte a jelenetet. Ismerte a történetet, és ismerte a felesége szorongásait, amelyek abban a pillanatban is uralták őt, de esze ágában sem volt átverekedni magát a kérdések és félelmek zűrzavarán. Már sokszor elmondta neki,  hogy felejtse el, sok víz lefolyt a Teverén azóta, és tudván milyen egyszerűek a férfiak, Luka már biztosan nem is emlékszik rá, hogy mi történt akkor. Ahogy elnézte Idát, kezdett kicsit féltékeny lenni.

– Nagyon szexi vagy, drágám. Valld be őszintén, nem is a vacsora miatt mész, inkább hódítani akarsz.

A felesége azonban nem vette a lapot.

– Szerinted, Franco, nincs nagy fenekem ebben a ruhában? És a hasam?  – kérdezte a férjét, miközben forgolódott a tükör előtt, és kritikusan szemlélte a nőt, akit lát.

Franco válaszul megölelte, és a fenekére tette a kezét, majd egy csókot nyomott a nyakára anélkül, hogy szem elől tévesztette volna a ruha mély kivágása nyújtotta látványt.

– Ugyan már, ne bomolj, inkább válaszolj, mondd meg az igazat! – mondta Ida a férjének.

– Elbűvölő vagy, drágám! Érezd jól magad! Várni fogok rád – felelte Franco, majd kiment a szobából. – Gyerekek, anyátok indulásra kész!

Albert és Anna kikukucskáltak a saját szobáikból, és szórakozottan figyelték, ahogy anyjuk, mint egy divatbemutató kifutóján végigtipeg a folyosón.

– Viszlát, drágáim, legyetek jók, és figyeljetek apátokra – szólt Ida a gyerekeinek, mielőtt elhagyta volna a házat. Gyönyörűnek érezte magát, de egyáltalán nem volt nyugodt.

Miközben kihajtott a garázsból és rákanyarodott volna az útra, Franco tisztán hallotta a sebességváltó csikorgását, és felkiáltott:

– Atyaég! Remélem nem fog semmi kárt okozni ebben a lázas izgalmi állapotban.

 

Ida ötpercenként megnézte magát a visszapillantó tükörben, mintha attól tartana, hogy a sminkje elpárolog a félórás autóút alatt. Amikor odaért az éttremhez, széles mosollyal lépett be, sorra megölelve a régi nyaralótársakat. Cecilia vidáman közeledett feléje, s máris pletykálni kezdett a társaság változásairól.

– Nézd Giovannit, rá sem lehet ismerni kopaszon. Olyan lett, mint Kojak felügyelő! Már csak a nyalóka hiányzik a szájából. Mimit alig ismertem meg,  mindig kis ducika volt, most meg csont és bőr, azt hallottam, hogy több kemoterápián is átesett. Megnézted az asztalunkat? Hogy te milyen csinos vagy! Lukával még nem találkoztam! – hadarta.

– Ceci, beszélj hallkabban, még a végén meghallják!  Nincs összehasonlítási alapom, hogy milyen volt Giovanni korábban, amikor még volt haja, de szerintem kopaszon is jóképű. Szegény Mimi, igazán sajnálom, ha ilyen komoly betegsége volt. Nem, nem láttam még az asztalunkat, hiszen csak most érkeztem, de tudom, hogy a “pipitér” elnevezésű, hatszemélyes asztalnál fogunk ülni – mondta, s közben arra gondolt, hogy vajon aki az asztalneveket választotta, tudott-e Luka romantikus gesztusáról.  – Gyere, Ceci, nézzük meg a büféasztalt, derítsük ki, mi van rajta!

Ahogy haladtak, sorra találkoztak a vacsora többi résztvevőjével is. Ceciliát mindegyikük ismerte, de Idát nem, hiszen ő nem vett részt a korábbi közös találkozóikon, és többen megkérdezték tőle, te ki vagy.

– Óh, Ida, igazán gyönyörű nő lett belőled! Remélem, már nem hordod annyira fenn az orrodat, mint akkoriban, ott a táborban – jegyezte meg egy idős nő, akiről kiderült, hogy ő volt a tábor szakácsa.

Ida elpirult. A szakács mosolyogva feléje nyújtott egy pohár pezsgőt, amit ő lányos zavarában azonnal ki is ivott. Egy szelet szalámiért nyúlt, éppen be akarta kapni, amikor halk köhögést hallott közvetlenül a háta mögül. Megfordult, és egy kék szempár nézett rá kedvesen, amelyek egy elegáns, őszülő halántékú férfihoz tartoztak.

– Ida, örülök, hogy te is eljöttél. Emlékszel rám?

– Bocsánat, bocsánat, olyan régen volt… aztán otthagytam a csoportot, és most nem igazán tudom, hogy ki kicsoda, talán még nem találkoztunk  – küzdött a szavaival, nem tudta, mitévő legyen, és Cecilia is eltűnt mellőle.

– Nem ismersz meg, igaz? Luka vagyok!

– Luka? – kérdezte Ida zavartan, s ekkor a szalámi kiesett a kezéből, egyenesen csipkeruha kivágásába pottyant. Ijedten kapott oda, hogy kivegye. Luka…ő lenne Luka? De hová lett az a pattanásos arc, az a kócos seszínű haj, az idétlen szemüveg, a kissé pufók alkat? Eltartott jópár másodpercig, mire visszanyerte az önuralmát, s közben sikerült kihalásznia a szalámiszeletet is, amit az asztal végénél lévő kukába dobott.

– Luka, hát persze… De hová tüntél, soha sem láttalak a környéken.

– Londonban élek, csak nyaralni és különleges alkalmakkor jövök Olaszországba. Építész lettem, életet lehelek a régi épületekbe, és nagyon szeretem a munkámat.  Veled mi van? Mesélj!  Ha nem tévedek, sebészorvos akartál lenni.

– Ah, egy építész remek memóriával – nevette el magát Ida. –  Igen, jól emlékszel, valóban sebészorvos akartam lenni, de nem vettek fel az egyetemre, pedig kétszer is megpróbáltam. Aztán férjhez mentem, két gyereket szültem, középiskolás mindkettő. Egy ügyvédi irodában dolgozom, titkárnő vagyok. Ennyi.   

– Ahhoz képest, hogy két gyereket szültél, remek formában vagy  – jegyezte meg Luka, és tetőtől talpig alaposan végignézte a nőt.  – Aztán a családalapítás igazán szép dolog.

– Neked vannak gyerekeid? –  kérdezte Ida.

– Nincsenek. Az első feleségemtől pár év házasság után elváltam, gyerekeink nem születtek.  Tavaly újra megnősültem, elvettem egy angol lányt, fiatalka, még csak huszonhárom éves, táncművész, és egyelőre a karrierje fontosabb neki, mint az anyaság.

Ida megkönnyebbülten felsóhajtott, ideje megbékélni a múlttal. Közben asztalhoz ültek, vacsoráztak, utána sokat beszélgettek, nevetgéltek, miközben a pipitércsokor nyomasztó emléke a bűntudattal együtt elmúlt, s úgy érezte, milyen jó, hogy eljött.

 

Már elmúlt éjfél, amikor hazaért. Alig lépett be a házba, lehúzta a tűsarkút, nehogy zajt csapjon. Meglepődve látta, hogy a bejárati ajtótól a hálószobájukig gyertyák égnek a járólapon, mutatva az utat. Kíváncsian lépett be a szobába. Hangulatvilágítás, halk zeneszó fogadta. Az ágy azonban üres volt, de az ő párnáján egy kicsi virágcsokor pihent. Ki tudja, honnan van, gondolta, de a virágok ismerősek voltak, tán a szomszéd virágágyásából lettek letépve. Mellette egy kis cetlit talált.

“Te vagy a legszebb virág a Földön és én nagyon szeretlek. Franco”

Elmosolyodott, és magához ölelte  a virágokat meg a  kis cetlit, miközben körbenézett a szobában. Észrevett a sötétítő függöny alatt kikandikáló két lábfejet, Franco onnan figyelte a felesége reakcióját. Ida odalépett, és elhúzta a nehéz brokátot.

– Ugye, ezeket a virágokat nem fogod kidobni? – kérdezte a férfi, mire Ida mosolyogva ölelte át a nyakát. – Akkor…  Mister Pipitér ott volt a vacsorán? Nem ismert fel, igaz? De ne is törődj vele. A legközelebbi csoporttalálkozón már olyan öregek lesztek, hogy a hamut is mamunak mondjátok! – nevette el magát, s a felesége vele együtt nevetett.

Ida nem érezte szükségesnek a beszámolót sem a vacsoráról, sem a Lukával való találkozásról. Örömmel hagyta, hogy a férje türelmetlenül babráljon a csipkeruha zipzárával.