Egy különleges nap

Eléggé be volt borulva, mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek otthonról. Nem vittem esernyőt, kapucnis a kabátom, reméltem, elég lesz. Azonban amint leszálltam a buszról és elindultam a kávézó irányába, leszakadt az ég, s hiába volt a kapucni a fejemen, semmit se ért. Már épp valami cifrát akartam mondani, amikor egy tarka esernyő jelent meg a fejem fölött.

– Ha megengedi, nyújthatok némi védelmet.

Megfordultam, és egy dús hajú férfi állt velem szemben, hangja halk és mély volt.

– Igen, köszönöm – válaszoltam, de egy kis hang a fejemben azt súgta, mit csinálsz, hiszen nem is ismered, de ezúttal a szívem volt az erősebb. Elfogadtam az ajánlatát. Pár percig csak álltunk, én szidtam az időjárást, majd megkérdeztem tőle, hogy cserébe elfogadna-e egy kávét, mire azt felelte, ő is javasolni akarta, de nem szeretett volna tolakodó lenni.

– Egy kávé ebben az időben igazi áldás – mondtam végül, és elindultunk a kávézó irányába.

Leültünk egy sarokasztalhoz, és beszélgetni kezdtünk, mint régi barátok. Elmondta, egy ideje Bolognában van tanulmányozni a város szokásait és hagyományait, megismerni a tipikus olasz ételeket, s én megkérdeztem tőle, szeret-e főzni.

– Soha sem próbáltam. Most egy szállodában lakom, otthon meg nincs is konyhám – nevetett.

Közben telt az idő, úgy tűnt, nem siet, továbbra is élénken beszélgettünk, miközben a kirakatüvegen át figyeltük, ahogy alábbhagyott az eső.

– Ma van az utolsó napom Bolognában, akarsz velem ebédelni?

– Igen, szívesen – válaszoltam. Nem kérdezte meg, hová menjünk, biztosan jól ismeri a helyeket, határozottabban tájékozottabb, mint én vagyok. Ritkán szoktam házon kívül ebédelni, leginkább csak akkor, amikor a barátokkal elmegyünk kínait enni, vagy pizzázni.

Beléptünk egy nagyon elegáns étterembe, amit névről már ismertem a tévéből. Egy félreeső helyre ültettek le bennünket, ami tökéletes volt arra, hogy továbbra is élvezzük egymás társaságát. Átadta nekem az étlapot, hogy kiválaszthassam a kedvenc ételemet, s ő annak megfelelő, hozzáillő bort rendelt.

– Antóniának hívnak – nyújtottam a kezemet, mert eszembe jutott, hogy még nem mutatkoztunk be egymásnak.

– Szép név, illik hozzád. Én Guy di Centauri vagyok.

– Egyedi név, mintha egy másik galaxisból származna – nevettem el magamat, de éreztem, hogy kissé megremegett, de folytattuk a beszélgetést Bologna nevezetességeiről. Amikor a “Tornyok” kerültek szóba, csak annyit mondott, hogy sajnálja, aztán hirtelen témát váltott, így nem tudtam megkérdezni tőle, mire gondolt.

Az ebéd után elhagytuk az éttermet, az eső elállt, sápadtan sütött a nap. Megfogta a kezemet.

– Antonia, igazán sajnálom, hogy ilyen rövid ideig lehettem csak veled. Remekül éreztem magam, és ezt az emléket örökre magammal viszem.

– Hová kell menned?

– Fogd erősen a kezemet és meglátod – felelte.

Mintha varázsütésre egy másik városban lettünk volna, pontosabban Párizsban. Hogy-hogy? Megdöbbentem, ő megfogta a karomat, elvezetett egy kellemes bisztróba, és megkínált egy pohár Pernoddal. Miközben belekortyoltam a klasszikus francia italba, azt mondta:

– Az én itt töltött időm lejár. Ma este vissza kell térnem az én világomba, ami nagyon távol van innen. A bolygóm felelős vezetője küldött a Földre, felruházott az itteni emberek vonásaival, hogy kapcsolatba léphessek a te világoddal. Eddig minden remekül ment, de nem gondoltam volna, hogy találkozom veled, és most értettem meg egy földi érzést, amiről már sokat olvastam, az elválás fájdalmát.

Nehezen tudtam megszólalni. Ő átölelt, és egy pillant múlva a házam ajtaja előtt voltunk. Raymond Peynet világutazó szeretői jutottak eszembe.

– Guy, az esernyő – mondtam megtört hangon. – Elfelejtetted – de már eltűnt. Csak az a sokszínű emlék maradt nekem egy csodálatos férfiról, akivel egy különleges napon találkoztam.

Egy nedvességcsepp hullott az arcomra, pedig nem is esett az eső.