Japánkert

A Portland Nemzetközi Repülőtéren várok rá. Ez az első alkalom, hogy személyesen találkozunk. Nincs szükségem névtáblára, hogy megtaláljon a tömegben, én felismerem őt még akkor is, ha csak a virtuális térben találkoztunk eddig.

A facebook-on ismerkedtünk meg, és már az első üzeneteinkből rájöttünk, hogy több közös érdeklődési területünk is van. Barátságunk napról napra erősödött: felidéztük fiatalkorunk kedvenc slágereit, olvasmányainkat, filmeket a moziban, fotókat és videókat cseréltünk a kedvenc ruháinkról, a városunkról, utazásainkról. Pontosabban mondva leginkább az ő utazásairól, mivel én sok éve nem mentem sehova, pedig fiatal koromban sokat kirándultam a Yukon mentén, és még Alaszkát is bejártam. Egy ideje már terveztük, hogy elutazunk egymás országába, s neki most adódott egy lehetőség.Tudom, hogy túl rövid ideig lesz a városban ahhoz, hogy megmutassam neki Oregon állam végtelen szépségét, de mindent megteszek, hogy jól érezze magát. Miután velem találkozik és együtt leszünk majdnem húsz órát, tovább kell utaznia, San Francisco-ban csatlakozik egy olasz turistacsoporthoz, akikkel bejárják Kaliforniát. Egy nap majd én is szeretnék elutazni Olaszországba, meglátogatni Rómát, Firenzét, Nápolyt, és az összes várost, amelyeket fényképek, képeslapok, és az ő elbeszélései által már kicsit ismerek, de félek, hogy mindez csak álom marad számomra, mert az utóbbi időben sokat romlott az egészségügyi állapotom.

Húsz évvel ezelőtt néhány éven át hajléktalan voltam. Bolyongtam az utcákon azért a kevésért, amire szükségem volt: ételmaradékot gyűjtöttem a kukákból, hogy legyen mit ennem, és összeszedjek pár dolgot, amit mások kiszórtak, hogy szórakozásképpen csereberéljek más hajléktalanokkal. Gyakran üzletek és állomások előtt koldultam, vártam, hogy pár járókelő adjon nekem egy-egy dollárt. Persze azonnal alkoholt vettem belőle. Koszos, patkányokkal teli sikátorokban és parkok padjain, vagy bokrok alatt aludtam, mert az éjszakai menedékhelyek mindig gyorsan megteltek, s amikor egyszer bejutottam, ellopták azt a kevés holmimat is, mialatt aludtam. Régebben ellenőrként dolgoztam egy bankban dolgoztam, egészen addig a napig, amíg létszámleépítés miatt el nem bocsátottak. Néhány hónap után az életem teljesen darabokra hullott, a feleségem elhagyott, elment, és nem tudtam fizetni az albérletet sem, mert egyszerűen nem találtam munkát. Eleinte persze a végzettségemnek és a gyakorlatomnak megfelelőt kerestem, de ahogy mentek a hetek, a hónapok, elmentem volna már a Mc Donalds-ba is hamburgereket gyártani, de azt mondták, túlképzett vagyok ahhoz a munkához, ott nincs szükség diplomára. Végül letagadtam azt is, csak érettségit vallottam be, de valahogy semmi sem jött össze. Mivel telefonom nem volt, hogy értesítsenek, azt mondták, gyere vissza egy hónap múlva, két hónap múlva, hátha lesz üresedés. Amikor beteg voltam, vagy úgy éreztem, valami nem stimmel, megittam egy üveg bort, vagy kettőt, attól függően, mennyi pénzt sikerült összekoldulnom. Eleinte hatott is, elbódultam, elfelejtettem a fogfájást, a fejfájást, és minden mást az alkoholos mámorban, de idővel már egyre többet kellett inni emiatt, vagy egyre erősebbet. Aztán évek múlva egyszer egy kórházban ébredtem, azt mondták, összeestem a bolt előtt, ahol kéregettem, s valaki mentőt hívott, nem intézte el annyival a dolgot, mint legtöbben, hogy biztos részeg vagyok. A kórházban megfürdettek, levágták a hajamat, szakállamat, és egy egyházi gyülekezet tagjai hoztak nekem tiszta ruhát is. Az orvosi vizsgálatok több bajt is megállapítottak nálam, leginkább súlyos cukorbetegséget, amit minden bizonnyal az orvosi ellenőrzések hiányának, az alkoholnak és az utcán töltött évek alatti rossz táplálkozásnak tudható be. A problémáim részben megoldódtak, amikor a jobb lábamat térdben amputálták. Viszont jöttek új bajok, de szerencsére, miután el kellett hagynom a kórházat, ugyanaz a gyülekezet szállást kínált nekem. Hová is mehettem volna máshová? Vissza az utcára? Azt mondták maradhatok, amig teljesen rendbejövök, addig is besegíthetek olyan tevékenységekbe, amelyeket el tudok végezni tolókocsisan is, aztán majd később segítenek nekem munkát is találni. Hogy visszanyerjem az életbe vetett hitemet, amint tehettem, elhagytam a kerekesszéket, és feltettem egy protézist, amivel könnyebben tudtam mozogni. Sokat segített Fobay barátsága, mindenben lehetett és lehet rá számítani.

Miközben a tömegben várok, hogy meglássam, arra gondoltam, hogy végre személyesen is találkozom vele. Egy ideje már vágytam rá, de félek is tőle. Vajon felismeri-e az igazi érzéseimet? Rájön-e, hogy ingatag egészségi állapotom rohamosan romlik? Megérti-e, hogy valószínűleg ez lesz az egyetlen személyes találkozásunk? Ha másképp alakult volna az életem, beszélnék vele az iránta érzett szerelemről, de ebben állapotban hogy is gondolhatnék arra, hogy magamhoz kössem? Úgy gondolom, nem lenne helyes egy olyan férfival lennie, akinek kilátástalan az élete, aki soha nem tudja megadni neki azt, amit megérdemel. Csak a plátói szerelmemet ajánlhatom fel neki, és azt sem tudom, meddig.

A repülő késik, így van időm átgondolni a tartózkodására készített tervemet. Elmegyünk a közösségbe, elvisszük a csomagjait a szobámba, találkozunk néhány barátommal, különösen Fobay-t szeretném ha megismerné, aki remekül tudja utánozni Elvis Preslit. Aztán Fobay elvisz bennünket a Japánkertbe, a városunk igazi béke, nyugalom és szépség oázisába. Olyan sokszor beszéltem már róla, és küldtem róla fotókat, elmondtam neki, hogy a park öt hektáros területet foglal el, és a porlandi japánkert az, amelyikről azt mondják, a legautentikusabb Japán után. Ma remek az idő ahhoz, hogy bejárjuk a különböző sétányokat, kéz a kézben, az ösvényeken. Ha elfáradunk, beülünk a chashitsu-ba, ahol japán hagyományok szerint kimonóba öltözött hölgyek teát szolgálnak fel. A teaház teraszáról gyönyörködhetünk Portland látványos panorájában: a felhőkarcolókban, a fenyőfák közül kikandikáló házakban és a háttérben a fenséges Mount Hoodban. Aztán, tovább beszélgetve, kézen fogva sétálhatunk a cseresznye- és juharfák között az ösvényeken, itt-ott felfedezve a kis lámpásokat és egy százéves, ötszintes pagodát. Elkísérhetem a páfrányokkal és azáleákkal körülvett vízeséshez is, majd folytathatjuk utunkat a tó felé, ahol nagy, élénk színű koi pontyok úszkálnak békésen.

Gondolataim sorát hirtelen félbeszakítja repülőgépének a “D” terminálra való érkezésének bejelentése. Az emberek elkezdenek kijönni a kapun. Egy arc, az övé, kiemelkedik az összes körülöttem lévő arc közül. Gyönyörű, még szebb, mint amire emlékeztem, a körülötte ömlő fénnyel és azzal a furcsa fehér kabáttal, amit visel. Látom, hogy csillog a szeme, s rájövök, az én szemem is könnyes. Kinyújtom a karjaimat, hogy a magamhoz öleljem, de rémülten veszem észre, hogy nem tudok mozdulni, mert csövek és vezetékek akadályoznak, amelyek ki tudja, mihez kapcsolódnak. Már nem hallom a repülőtér zaját, csak mormogás és elektromos csipogó hang vesz körül. Elönt az idegesség, megpróbálom kitépni a csöveket a karjaimból.

– Hol vagyok, mi történik? – sikítom. Felismerem Fobay hangját, amint a fülembe suttog.

– Nyugalom, barátom, minden rendben, hamarosan jobban leszel!

A gyönyörű arc még közelebb hajol hozzám, és latexbe burkolt kezével valamit fecskendez az infúzióba. Újra kiabálok.

– Engedjetek el! Mennem kell a repülőtérre. Ő… ő… – a szemhéjam elnehezül, és körülöttem mindenhol elhalványul a fény, mintha naplemente lenne.