Hilda, a kétbalkezes boszorkány (mese)

A szürke hegy egyik barlangjában élt  Hilda, a kétbalkezes boszorkány, aki szeretett bájitalokat főzni, de nem igazán értett hozzá. Volt egy varázskönyve, amit úgy elrakott valahová, hogy évek óta nem találta, ezért emlékezetből főzöcskélt, de valahányszor próbálkozott valamivel, mindig katasztrófa lett a vége. Például a macskás eset is: az út melletti árokban talált egy fehér macskát, de egy boszorkány nem mutatkozhat fehér macskával, ezért elhatározta, hogy egy bájital segítségével feketévé varázsolja. Igen ám, de valamit elrontott, és a macska egyik oldala fekete lett, viszont a másik oldala fehér maradt. Neki kimondottan tetszett így, de próbálta helyrehozni a dolgokat, és csak annyit sikerült elérnie, hogy szegény jószág csíkos lett, mint egy zebra, és úgy is maradt, mert a Varázslás Törvényének értelmében több lehetősége a macskára nézve nem maradt.

Kétbalkezességénél csak a jókedve volt nagyobb, mert bármit is csinált, bármekkora káoszt okozott, mindig nevetett, és nevetése átragadt a környezetére is.

Október vége közeledett, meghívást kapott az egyik faluba, hogy segítsen a gyerekeknek emlékezetessé tenni Halloween éjszakáját, ezért különösen nagy gonddal állt neki a bájital elkészítésének. Azt tervezte, hogy olyat fog készíteni, aminek segítségével a gyerekek seprűi fel tudnak majd emelkedni. Kikészítette a nagy üstöt, öntött bele forrásvizet, majd összeszedte a hozzávalókat.

– Egy kis csillagpor, három hollótoll, egy maroknyi csalán, kettő erőspaprika, és...  hmm... tán  cukor? – mondta bizonytalanul, és azon töprengett, mennyi cukrot kell beletennie, porcukor kell-e vagy kristálycukor. Végül a kristálycukor mellett döntött, és egy teásbögrével öntött az üstbe, majd alágyújtott.Fél napon át főzte, kevergette a bájitalt.Végül leszűrte, üvegbe öntötte.

Halloween estéjén felpattant a seprűjére, maga mögé ültette a zebracsíkos macskáját, és elrepült a faluba, ahol már vártak rá. Elővette a bájitalt, és többször is befújt vele a levegőbe. De jaj, valami balul sült el, mert nem a seprűk emelkedtek fel, hanem a falu összes nagy sárga tökje, ami egy halomban állt a falu főterén, és néhány kíváncsi macskát is magukkal vittek.  A gyerekek nagyon megijedtek, fel- s alá szaladgáltak, kiabáltak, a macskák nyivákoltak, egyre nagyobb lett a hangzavar,  s amikor Hilda látta ezt a felfordulást, azonnal akcióba lépett, mert attól félt, hogy a bájital hatása nem lesz túl hosszú, és a tökök visszapotyognak a falu főterére, esetleg valakik fejére.

– Ne féljetek, semmi baj, csak túl sok cukrot tettem a bájitalba – mondta nevetve, igyekezett megnyugtatni mindenkit, mire a gyerekek is vele együtt nevettek. – Azonnal helyrehozom! Pár perc, és minden a helyére kerül.

Gyorsan hazarepült, hogy módosítsa a bájitalt. Tett bele pár kanál tündérport és áfonyakivonatot, jól összerázta, és máris visszatért az üveggel, befújta a bájitallal a levegőt, elmormolt néhány varázsigét, és  láss csodát, a tökök szépen, lassan visszatértek a földre, csupán két tök volt, amelyek nagy huppanással törtek össze a betonon.

Persze a faluban legtöbben azt gondolták, hogy Hilda bemutatója eleve így volt megtervezve, hogy minél inkább felejthetetlen emlékként maradjon meg a gyerekek és felnőttek fejében,  és bármikor, amikor egy vidám káoszra vágytak, elhívták Hildát, a kétbalkezes boszorkányt, mert tudták, hogy remekül fognak szórakozni a társaságában.