Az aranypor

Angela  megragadta a piros vödör fülét, és a csap alá tette. Mialatt várta, hogy megtelik vízzel, tett néhány tánclépést. Balra egy nyit, kettő zár, sarok fel. Jobbra öt nyit, hat zár, hét nyit, nyolc zár, sarok fel, csípő mozog. Gyerekkora óta különleges tehetséget mutatott  tánchoz, akár csak az édesanyja, aki egy baleset és az utána következő műtét miatt kénytelen volt pihenőt tartani. Se tánc, se munka. Az ortopéd orvos azt mondta, még legalább három-négy hét kell a teljes gyógyuláshoz.  Angela remélte, hogy így lesz, mert a házimunka értékes órákat vett el a tanulástól, és vasárnaponként a lépcsőház takarítás miatt sem tudott rendesen készülni a hétfői órákra. Hét közben egyetemista volt, hétvégén meg lépcsőházat takarított az édesanyja helyett már két hónapja.

A víz hangja megváltozott, ami elárulta, a vödör megtelt. Levette és letette a földre, beleöntötte a szokásos tisztítószert, és egy kis aranyló púderport, amit a dekoltázsára szokott kenni, hogy vonzóbb legyen a nyári estéken.

– Ez a palota egy csipetnyi varázslatot kíván – motyogta álmodozva, majd hozzátette –, aki észreveszi ezt a kis csillogást, cserébe megkapja Hamupipőke szívét.

Sajnálattal állapította meg, hogy abban a házban nem laknak hercegek, akik üvegcipőkkel a kezükben járkálnának keresve kinek a lábára illik a topánka,  és nem lovagolnak fehér paripákon sem. Biztosan észrevette volna, ha igen.

Kezében a vödörrel elindult a lift felé, mindig a legfelső szintről haladt lefelé. Megállapította, hogy az épület felébredt, a lakók elkezdtek fel-le járkálni a lépcsőn, ahelyett, hogy a liftet használták volna, s neki ilyenkor mindig félre kellett állnia, megvárni, amig elhaladnak, s ezzel hátráltatták a munkavégzésben.

A harmadik emeletet mosta fel éppen, amikor hallotta, hogy nyÍlik, majd csukódik egy ajtó, s a háta mögött köhintett valaki-

– No csak, Angela, még mindig lépcsőket mosol? –  kérdezte Alessandro, aki többé-kevésbé egykorú volt a lánnyal.

– Nem, dehogy, ez  csak egy kreativ módja a tanulás elkerülésének – felelte a lány epésen.

-   Olyan vagy, mint egy vad kiscsikó, akit be kell törni. El akarsz kísérni egy rodeóra? Segithetnék neked kibontakoztatni a vidékies természetedet.

Angela  nagy levegőt vett, először valami csúnyát akart mondani, de aztán meggondolta magát.

-   Vigyázz, Alessandro, hogy hová lépsz, különben törött lábbal mész a rodeóra. Gyerünk, gyerünk, és tiszteld azokat, akik dolgoznak!

      A fiú átsétált a lépcsőfordulón, kezével megfogta Angela összekötött haját.

–  Milyen  imádnivaló lófarok! Biztos vagy benne, hogy nem akarsz jönni?

– Figyelj, ha meleged van, hozok neked egy vödör hideg vizet – ajánlotta Angela.

– Majd máskor zuhanyozhatunk együtt, de most mennem kell. Viszlát, vad lány – mondta a fiú, és szaporán lement a lépcsőkön.

– Homo kicsit sapiens – suttogta utána a lány. – Nem az a fajta, aki észreveszi, hogy csillog a cementlap a lába alatt...

Amikor a vödröt letette a második emeleten, szembetalálta magát Milady-vel, a csivavával, aki a résnyire nyitott ajtón kiszökött a lakásból.

– Milady, várj, ne rohanj ?– kiáltott utána Sirály úr, és ő is kilépett, gyorsan bezárta az ajtót. Közben a kutya nyalogatni kezdte a nedves cementlapot.

– Milady, ez nem kutyáknak való. Azt hiszed, az aranyló izlelőbimbók nemesebbé tesznek? – lépett a kutyához Angela, felemelte, majd átadta a gazdájának, aki ölben vitte le az emeletről.

– Hamarosan visszajövünk – mondta Sirály úr elmenőben.

Igen, persze, gondolta a lány, hiszen csak a kávézóba mennek, ami itt van a sarkon, majd folytatta a felmosást, miközben Sirály úrra gondolt, akit a szemöldöke iránti megszállotsága miatt nevezett el így. Mutatóujjával simogatta, ujjbegyeivel igazgatta, újra meg újra végigsimította, miközben egy idióta mosoly ült az arcán. Vajon melyik környékbeli kozmetikus szabta át a szemöldökét ilyen sirályszárnyak formájúra?

Ekkor hirtelen egy középkorú nő  osont el Angela mellett. Olyan halkan, akár Belfegor  éjjelente a Louvre-ban.  Csak akkor eszmélt fel a gondolkodásból, amikor a nő megszólalt.

– Bocsánat, kedvesem, nem akarom összetaposni, igyekszem a legkevesebb lábnyomot hagyni. Tudja,  hogy utálok liftezni, amióta tavaly bent ragadtam fél napra.

– Ne aggódjon, megértem – mondta Angela és tovább mosta a lépcsőfokokat, majd megállt egy percre, hogy  a csillogást.  – Senki sem fogja észrevenni. Abba kell hagynom az időpazarlást ezzel a ostobasággal. Még hogy Hamupipőke szíve, üvegtopánka… Ébresztő!

Már majdnem leért a földszintre, amikor észrevett egy fiatal férfit a főbejárat előtt, úgy tűnt, hogy belépjen-e.

– Bejöhetsz, csak vigyázz, mert nedves, nehogy elcsússz – kiáltott feléje, de a fiú elég értetlenül nézett rá. –  Balra van egy lift  – tette hozzá.

– Köszönöm. Te biztosan Angela vagy, ha nem tévedek.

– Ismerjük egymást? – kérdezte a lány kíváncsian, mert egy ilyen pasit biztosan nem felejt el az ember lánya, gondolta magában.

– Nem, nem, csak Alessandro mesélt rólad, azt mondta, minden nap randira hív, de te mindig visszautasítod.

– Igen?  Mindig valami idiótaságot javasol, mint például lovaglás, rodeó, amivel nem tud levenni a lábamról.  Egyébként nincs itthon, úgy tíz-tizenöt perce elment.

– A francba! Telefonálnom kellett volna neki, mielőtt idejöttem, de sose veszi fel, az üzenetekre meg órák múlva válaszol.  Ó, bocsánat, Federico vagyok, kollégák vagyunk Alessandróval –  nyújtotta a kezét Angela felé, aki zavartan mosolygott a nedves tenyerét mutatva.

– Ugyan, semmi gond – mondta Federico, és kezet rázott a lánnyal. – Akkor beugrom majd később, vagy tán sikerül elénem telefonon. Örülök, hogy megismertelek.

–  Én is.

Federico már éppen kilépett volna az ajtón, amikor hirtelen megfordult, és visszalépett.

– Kérdezhetek valamit?  Miért csillog a kezed?

Angela melegséget érzett a mellkasában, a szíve hevesen vert.  Kimondta az első dolgot, ami éppen eszébe jutott.

– Mert én egy különleges lány vagyok, ebben az elvarázsolt kastélyban.

– Igen… Pont ahogy elképzeltem. Te vagy az aranylány – kiáltott fel, és a lány szemébe nézett.

Angela erős vágyat érzett a táncra. Balra egy nyit, kettő zár, sarok fel. Jobbra öt nyit, hat zár, hét nyit, nyolc zár, sarok fel, csípő mozog. Lehet, hogy a hercegek nem itt laknak, de néha-néha erre járnak, gondolta. De sajnos a varázslat abban a pillanatban eltűnt, mert megszólalt Federico telefonja.

– Sajnálom, rohannom kell. Meg kell találnom Alessandrót, mielőtt még késő lesz -  mondta és kilépett az utcára.

– Túl késő? Mihez? – kiáltotta Angela.

– Most mennem kell, sajnálom –  azzal elment.

Angela pedig folytatta a munkát. Amikor végzett, összeszedte a holmiját, berakta a raktárba, és elindult hazafelé.

– Lehet, hogy Federico herceg nem nekem való, egy másik mese főszereplője.. Hófehérke, Csipkerózsika... De mégis észrevette a csillogást, és aranylánynak nevezett – mondta félhangosan, csak úgy, magának. – A saját fülemmel hallottam, a fülem pedig nem téved. Biztos haza kellett rohannia az üvegcipőért – nevette el magát.

 

Három hét múlva Angela anyukája munkába állt,  minden visszatért a régi kerékvágásba. Sem az épület lépcsőin, sem Angela szívében nem látszottak fényes nyomok, és Milady sem nyalogatta a nedves lépcsőfokokat. Alessandro illemtudóan köszönt, amikor elment mellette. Nem kérdezte meg, mi van Angelával, s ő sem érdeklődött a kollégája iránt.

– Anya, a meséknek mindig happy end a vége, vagy van olyan is, amikor a herceg elszökik? – kérdezte Angela az anyját, miközben éppen kiemelte a sütőből a csokitortát, melynek illata nem csak a lakást, de az egész lépcsőházat bejárta.

Az anyja egy darabig gondolkodott, majd azt mondta:

– Ott van A patkányfogó, ami szörnyű véget ér, igaz, az nem is mese. De amennyire én tudom, a mesék azzal végződnek, hogy boldogan éltek, amig meg nem haltak.  De miért kérdezed?

– Semmi, csak úgy elgondolkodtam.

A kaputelefon hosszú, rekedtes hangja megijesztette. Kinézett az ablakon, és meglátta őt odalent.

– Jó reggelt, aranylány! Emlékszel még rám? – kérdezte a férfi.

– Talán igen, talán nem. Attól függ...

– Miért? Ó, igen, amiért olyan gyorsan otthagytalak? – Angela bólintott. – Ha kijössz egy pillanatra, elmagyarázom.

– Gyere fel, első emelet – mondta, és elindult a bejárati ajtóhoz. Ott várt.

– Federico herceg arra kéri a kisasszonyt, hogy fogadja el a bocsánatkérését – lépett oda a lányhoz.

– Elfogadom, de nem illik flörtölni, aztán szó nélkül elszökni.

– Igen, igaza van, kisasszony, de kora este indulnom kellett a repülőtérre, és Sir Alessando hintójának  ülésén maradt az útlevelem, és a repülőjegyem. De...

– De? – nézett rá Angela kérdőn.

– A kezeid nem a szokásos pompájukban csillognak. Biztos a várakozásban kimerültek a titkos összetevők – nevetett Federico, és benyúlt a kabátja zsebébe. Kihúzott egy kis üveget, és a lány kezébe adta. – Ez a tiéd. Kairóban vettem, egyiptomi aranypor van benne.

Angela táncolni vágyott. Balra egy nyit, kettő zár, sarok fel. Jobbra öt nyit, hat zár, hét nyit, nyolc zár, sarok fel, csípő mozog.

 Lenézett, és látta, hogy üvegcipőt visel.