5. Az Ősz Földje 

 

   Valahol még hálás is lehetek MahoneyTábornoknak, hogy a Harmadik Napi Szobás munkásnők ruháit magamra vehettem,  mert a szokásos rövid ujjú, violaszínű egyenruhámban  most megfagynék.  Az Ősz Földjén hideg szél fúj.  Próbálom magam köré tekerni a kis fekete kabátot, de mezítláb vagyok, és úgy érzem, lefagy a lábam. Talán jobb lett volna, ha magamon hagyom a  magassarkú cipőt! 

Magam mögött hagyva a kaput, egy kicsit nagyobb biztonságban érzem magamat. Igyekszem lefelé nézni, hogy ne vonjam magamra a figyelmet, de az előttem lévő táj teljesen más, mint amit megszoktam, ezért erősen kell küzdenem magammal, hogy ne nézzek körül. Legszívesebben felfedező útra indulnék, de sajnos most nem tehetem.  

   A Nyár Földjével ellentétben itt a munkások folyamatosan mozgásban vannak az épületeken kívül. A teherautók jövés-menése hihetetlen zűrzavart kelt számomra. Abban biztos vagyok, hogy a Tavasz Tábornokai figyelik a munkások minden mozgását, ahogy a miénket is ellenőrizték. Mivel számomra az Őszi Szekció egy hatalmas zűrzavarnak tűnik, azon gondolkodom, hogyan találnak módot ennek irányítására. A szemem előtt egy lüktető várost látok, de a környezet teljesen elhanyagoltnak tűnik. Az épületek alacsonyak és romosak, a falak repedezettek, mohásak, az ablakok pedig megsárgultak, vagy befeketedtek a rájuk rakódott portól. Bizonyára sokat dolgoznak, talán nincs idejük a létesítmények karbantartásával foglalkozni. 

 Az épületeken túl azonban a természet csodás színei varázsolnak el: a fák vörös és sárga színekben pompáznak, a járdákat pedig a lehullott száraz levelek borítják. Két munkás éppen azokat söpri el, hogy az utak szabadok   legyenek, és a különböző méretű és formájú teherautók problémamentesen közlekedhessenek. Nem is képzeltem volna, hogy ennyi fajta létezik belőlük. A járművek zaja elnyomja a természet minden hangját. Nem látok repülni egy madarat sem. Biztosan elmenekültek az őrtorony lábánál lévő erdőbe, ami még innen is hatalmasnak tűnik.  Ha nem találok  jobb menedéket, ott biztonságosan meghúzhatom magamat.  

   Arrafelé veszem az irányt. Lehajtott fejjel sétálok a kissé büdös, füstös levegőben, amit a teherautók bocsátanak ki. Kissé nehezen lélegzem. A Nyár Földjén, a Gyár kéményeiből is száll némi füst, és közlekednek az autóbuszok  a Munkásnők szállítása céljából, de ott ezt soha sem éreztem.  

   Egy fal mellett megyek el, amelyen olyan írást látok, mintha festékszóróval lenne odaírva:  Az évszakok természetellenesek. A szöveg körös-körül van rajzolva leveles indákkal, melyek hasonlóak azokhoz, amelyek az ágyam körüli falon is láthatók. 

Igyekszem kerülni a szemkontaktust a járókelőkkel, de biztos vagyok benne, hogy mindenki felfigyel rám. Munkásnő vagyok, többnyire feketébe öltözve, míg körülöttem mások piros dzsekit viselnek.  

Az a tény, hogy senki nem próbál megállítani, vagy megtámadni, számomra megnyugtató, de tisztában vagyok azzal, hogy túlságosan kiszolgáltatott vagyok. Közel sétálok a falakhoz, remélve, hogy így észrevétlen maradok a megfigyelőtorony számára, de biztosan itt is minden sarkon kamerák vannak felszerelve. Sokáig nem maradok észrevétlen, az biztos. Már nem érzem a lábamat, annyira lefagyott a hidegben. Azonnal menedéket kell keresnem.  

Az út túloldalán észreveszek  egy háromemeletes épületet, ami romosabbnak tűnik a többinél. Figyelem a bejárati ajtót, de nem látok semmi mozgást. Se kifele, se befele. A Munkások is  elhaladnak mellette. Úgy döntök, hogy bemegyek oda. Elszántan lépegetek arrafelé, s amikor az út szélén arra várok, hogy a teherautók elhaladjanak és át tudjak menni arra az oldalra,  észreveszek egy Tavaszi Tábornokot, aki éppen abba az épületbe megy be. Egy pillanatra kihagy a szívverésem. Hová akartam bemenni?  

     Fürkészem az épület mohás falát, és észreveszek egy nem túl nagy táblát, felirattal.  „Ellenőrző Iroda” , mellette pedig a Tavasziak szimbóluma, a rózsa. Lassan hátralépek anélkül, hogy levenném a tekintetemet az épület homlokzatáról. Ekkor hírtelen éles fájdalmat érzek az oldalamban, s eszembe jut Mahoney Tábornok rúgása. Ez józanságra int. El innen! Megfordulok, hogy elinduljak az erdő irányába. Abban a pillanatban összeütközöm egy munkással, aki éppen akkor halad el mellettem.  

– Bocsánat – mondja a szemembe nézve, és tetőtöl talpig végig néz rajtam. 

– Elnézést kérek – szólok én is, és sietnék vissza az utamra, de ő megragadja a karomat, erősen megszorít. 

 – Ki vagy te? – kérdezi. 

A lábam mozgásképtelenné válik a hidegtől, és szinte odafagyott a betonjárdára. A szemem sarkából látom a kezét, fogása szilárd, erős. A kéz ismerősnek tűnik, a Gyár futószalagja jut róla eszembe. Hirtelen elrántom a karomat, kiszabadulok a szorításából. 

– Hogy merészeli? Újságíró vagyok, piackutatásokat végzek – felelem, és megpróbálok felháborodottnak tűnni. Gyorsan tovább sétálok, de amikor visszanézek, látom, hogy ő még mindig ott áll, és követ a tekintetével. 

Felgyorsítom a lépteimet, szeretnék mielőbb  eltűnni, főleg, mert amióta a az a munkás megállított, más munkások is elkezdtek megfordulni, hogy rám nézzenek. Végül futni kezdek. A zsibbadt lábaim segítenek abban, hogy ne érezzem az összes kavicsot a betonban, ami valószínűleg a bőrömet karcolja.  

Már a rajtam lévő ruha sem tartja a meleget, a szél átsuhan rajta, és megfagynak az ízületeim. Folyik az orrom, nyirkos a hajam. Nem érzem jól magam, fáradt vagyok. Többször is megtörténik, hogy kis híján elgázolnak a teherautók, s minden megmaradt erőmmel arra kényszerítem magamat, hogy tovább fussak, és elérjem az erdőt. 

Már csak néhány méter választ el a fás területtől, amikor erős sípszó hallatszik mindenfelől. Az épületek felé fordulok. A teherautók fékcsikorgatva megállnak, a munkások dermedten várakoznak, majd egy hangszóró fémes hangja zeng végig az Ősz Földjén. 

   „Értesítés Mindenkinek! A 0550-es számú munkásnő önkényesen elhagyta a Nyár Földjét, és jelenleg az Őszi Szekcióban tartózkodik. Kérjük, hogy aki látja, tartóztassa fel, és adja át valamelyik Ellenőrző Irodának!” 

   Az üzenet még egyszer megismétlődik. Ismét hallom a fejemben az éjszaka furcsa zümmögését Mahoney irodájában, és megszédülök. A legközelebbi fának dőlök.

   Csapdában vagyok! Meg fognak találni!  

   A szavak visszahangzanak a fejemben, a zümmögés felerősödik. Megmozgatom a lábujjaimat, és érzem a füvet a talpam alatt. Hűvös és nedves. Visszanyerem a lélekjelenlétemet, fáj az oldalam, forró az arcom, és a ruhám szakadt.

   „Értesítés Mindenkinek! A 0550-es számú munkásnő önkényesen elhagyta a Nyár Földjét, és jelenleg az Őszi Szekcióban tartózkodik. Kérjük, hogy aki látja, tartóztassa fel, és adja át valamelyik Ellenőrző Irodának!”

Biztosan minden munkás hallotta, s ezek után bárki találkozik velem, azonnal tudni fogja, hogy engem keresnek. Gyors tempóban lépek be az erdő sűrűjébe, amikor ismételten felhangzik az üzenet, majd minél beljebb haladok, annál halkabb lesz, s az utolsó szavak már nem is hallatszanak.  

Rájövök, hogy a fák között nincs hangszóró. Megkönnyebbülten megyek tovább.