6. Az erdő 

 

   Meg vagyok ijedve, egyik fától a másikig megyek, anélkül, hogy találnék egy helyet, ahol biztonságban érezhetném magamat. Nem jegyzem meg az utat, lépteimet a félelem h 6. ajtja, mint egy őz, aki a vadász elől menekül, remélve, hogy minél mélyebbre megy az erdőben, annál biztonságosabb lesz. A talaj felszínét barna és sárga levelek borítják, vizesek, mintha nemrég esett volna az eső. A kosz kezd behatolni a lábam sebeibe, még jobban égnek, mint amikor a betonon sétáltam, de nem állok meg.  

   Egy patak csordogálását hallom, arrafelé indulok. Kicsit lassabban megyek, próbálok megnyugodni, tenyeremmel a fák törzsének támaszkodva haladok. Igyekszem visszanyerni az uralmat a testem felett. 

Nathalie vagyok, mondogatom magamban, miközben madarak csicseregnek a fejem felett. Olyan szépen énekelnek, hogy elmosolyodok. Persze, ők szabadok, boldogan énekelhetnek! Én is szabad akarok lenni! Sajnos a csüggedés és szorongás újra eluralkodik rajtam. Nathalie vagyok, Nathalie vagyok, mondogatom, miközben tovább keresem a patakot. Követem a hangját. Az erdőnek nedves föld és fakéreg illata van, a száraz levelek egyre jobban hullanak a fákról. Anélkül, hogy megállnék, nagy levegőt veszek, és úgy érzem, mintha most lélegeznék először, mióta átléptem az Őszi Szekció kapuját.  

Igyekszem szabályos ritmusban lélegezni, hogy visszanyerjek némi tisztánlátást. A víz hangja egyre hangosabbá válik, és egy utolsó kanyar után a fák között egy szabálytalan bozótos előtt találom magam, amely a patak szélén fut végig. Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy még egyszer utoljára elismételjem magamban: Nathalie vagyok. Aztán újra kinyitom, és körülnézek. 

 

Hátamat a bokroknak támasztom, a tekintetem az erdőre esik, amin átkeltem, és az útra, amelyen az imént jártam. A táj ebből a szemszögből egészen másnak tűnik.  Valószínűleg eltévedtem. Nem látok semmit, ami segítene  a tájékozódásban, nincs más, csak a levelek, az ágak.  Fáj az oldalam, de nincs bátorságom levenni a ruhát, hogy megnézzem a sebet, ahol Mahoney Tábornok megrúgott. Hideg van. Nézem a vérző lábamat, és néhány nedves levéllel megpróbálom eltávolítani a földet és a rászáradt vért. Éhes és szomjas vagyok. Letörök néhány lombosabb ágat, próbálom eltakarni a lábaimat,  hogy távolról kevésbé látható legyek, bár már szinte teljesen elrejtenek a folyóra néző bokrok. A fáradtságtól, a víz csordogálásának hangjától, és a madarak énekétől eluralkodik rajtam az álmosság.  Eldőlök, és  pillanatok alatt elalszom. 

 

Nem tudom, hogy mennyi ideig aludtam, lehet pár perc, vagy pár óra is, de mielőtt újra kinyitom a szememet, félálomban az a benyomásom, mintha az ágyamban lennék. A lepedők lassan dörzsölik a bőrömet, és a falakról letekintenek rám a rajzolt virágok és levelek. Aztán a víz hangja felébreszt, ösztönösen felpattanok attól tartva, hogy elkésem a Gyárból.  Azonban rájövök, hogy nagyon messze vagyok az ágyamtól. Nézem, ahogy a patak  vize tovább folyik, s arra gondolok, hogy hányszor ébredtem fel izgatottan attól a félelemtől, hogy már késő elhagyni a Közösséget, és nosztalgiát érzek a hely után, ahol biztonságban érezhettem magam. 

   Ott mégsem voltam szabad. Minden mozdulatomat ellenőrizték, és féltem, hogy belőlem is kiölik az érzéseket, mint a többi Munkásnőből.  

 Lilire gondolok. Legalább ott volt egy barátom. Lehet, hibát követtem el, amikor hagytam, hogy a kíváncsiság eluralkodjon rajtam, és kövessem. Talán jobb lett volna úgy hagyni a dolgokat, ahogy voltak. A violaszínű egyenruha, a menza, a mosdókagyló és  számtalan dolog eszembe jut, és mintha minden engem hibáztatna, amiért nem tudtam a helyemen maradni. 

 

Nem! Nem! Lehet, hogy tévedek, és az nem az én helyem. Inkább arról a helyről szól, amelyet nekem adtak. Engem is felcímkéztek, mint az Őszi Szekcióból származó, és a Tizedik Napi Vásárban található termékeket.  

A Közösség nagy termében lévő képernyőre gondolok, amely csak akkor kapcsol be, amikor valakiknek menniük kell a Harmadik Napi Szobába, hogy a fennhéjazó Tábornokok szórakozzanak velük. Mit érdekli azokat, hogy bántalmazzák a másikat. Emlékszem MahoneyTábornok fizikai erőszakára, jégkék tekintetére, a szavaira. ahogyan bánt velem. Hogyan tehette, hogy belém rúg? Öt éve teljes rabszolgaként élek a túlélés érdekében. Semmi több. Mit nyerünk mi, Munkásnők, ha feláldozzukaz éveinket azért, hogy életben maradjunk anélkül, hogy véleményt nyilváníthatnánk? És mit nyernek a Munkások? 

   Álmatlan, egészségtelen, mérgező, természetellenes élet. "Az évszakok természetellenesek" mondta az írás a falon, amit ma reggel láttam. Vajon ki írhatta oda és miért? Már nem tudom megkülönböztetni azt, ami valódi, és ami nem. 

Hamarosan teljesen sötét lesz. Az Őszi Szekcióban rövidebbek a nappalok, mint a Nyár Földjén. Itt mindig ősz van, itt soha sem hoznak zöld lombkoronát a fák, mint nálunk. Szél süvít a fák között, mégis van egy olyan érzésem, hogy ez így van rendjén. A Nyár Földjén más színek, más formák alkotják a természetet, ahol minden virág, minden repkedő pillangó csodát rejt, s a zöldellő erdő menedéket nyújt a fullasztó melegben. 

Körülnézek. Egyelőre úgy tűnik, senki sem keres.  Félretolva a leveleket és az ágakat, megpróbálok felállni. Nagyon gyengének érzem magam, nem ettem semmit, és nem vagyok hozzászokva ehhez a zord őszi éghajlathoz. Valódi úti cél nélkül elindulok a bokrok mentén a patak folyásával egy irányba, remélve, hogy nem veszítem el a tájékozódásomat. Sötét van, de még nincs éjszaka. 

 A patak bevezet az erdő belsejébe, kicsivel távolabb egy faházat látok, melynek ablakaiból fény szűrődik ki. Az éjszakai madarak furcsán kiáltoznak, és valami mászik az aljnövényzetben a nedves levelek szőnyegén keresztül. Annyira megrémülök ettől, hogy még a lábamat sem merem felkapni.  

Apró zajokat hallok. Szakaszosan. Amikor ismét beáll a csend, újra elindulok. 

A házhoz érek, és közelről rájövök, hogy nem is olyan kicsi. Egy kétszintes épület, ami fából készült, mintha a környezettel akarna harmonizálni. Benézek a fölszinten lévő sárgás ablakon, és egy szobát látok linóleummal borított padlóval, a sarokban kandalló világít, és meleg, barátságos fényt áraszt. A falak ugyanolyan szürkék, mint a Nyár Földjén a menzán, a Gyárban, vagy a Közösségben, ahol éltem. Úgy tűnik, nincs bent senki. Körbejárom az épületet, és az egyik oldalon egy nagy fakupacot látok, mellette egy kis ajtó, ami befelé nyílik. Lassan lenyomom a kilincset, és amikor belépek a kandalló előtt találom magam. A belőle áradó melegség meghódít, szinte elvarázsol. Milyen jó érzés! A falnak dőlve ülök a szoba egyik sarkában, és várom, hogy az erőm visszatérjen.  

Gyakorlatilag nincs körülöttem semmi, csak egy asztal és egy szék. Csukott szemmel ülök néhány pillanatig anélkül, hogy bármit is tennék, csak csendben lélegzem, élvezve a meleget. Lábaimat a mellkasomig húzom, karjaimmal átkulcsolom, és teljesen bezárom magamat a kis fekete kabátba, ami még mindig rajtam van. A térdemre támasztom a fejemet. Egy darabig így maradok, aztán megpróbálom egyenként mozgatni a csupasz lábujjamat. Rájövök, bár még mindig fájnak, de ismét visszanyerték az érzékenységüket. 

Hangosan korog a nyomron. 

Nagyon éhes vagyok, és úgy döntök, keresek valami ennivalót. Átmegyek a szobán,  ahol egy ajtót látok. Óvatosan lenyomom a fogantyút, és felismerek egy kattanó hangot, ami teljesen megegyezik a Gyárban lévővel. A fal mellett sétálok, és egy tálcán találok néhány darab kenyeret. Mozgást hallok, s amilyen gyorsan csak tudom, a kezembe veszem egyiket. Jól szemügyre veszem a pultot, ahol találtam, és a pult mögött ugyanolyan violaszínű egyenruhába öltözött felszolgálók állnak, mint a Gyárban, akik kiosztják a ragacsost rizst, és a zöld folyadékot. Öten vannak, Munkások, jelenleg tétlenek, pislognak,  de félek, hogy észrevesznek, feltartóztatnak, hiszen biztosan ők is hallották a mikrofonokból szálló értesítést a 0550-es Munkásnőről. 

Hátrálok néhány lépést, és  véletlenül nekiütközik a kezem a pult szélének. A kezemben lévő kenyér darabot ijedtemben elejtem, tompa huppanással a földre esik. A Munkások megmozdulnak. Eltávolodnak előbbi helyükről és felém jönnek.  Nem futnak, hanem gépiesen sétálnak egymás után némán. Mozdulatlan maradok, szinte le vagyok bénulva, de a csoport élén haladó Munkás szemének csillogása észhez térít. Az ajtó felé rohanok, át a kandallós szobán, ki a farakásig, majd nyaktörő sebességgel futni kezdek. 

   Leszáll az éjszaka, itt is szilárd a sötétség, mint a Nyári Szekcióban. Kétségbeesetten menekülök, és magam elé nyújtott kézzel próbálom elkerülni a fákat a feketeségben. Úgy tűnik, hogy nem követnek, mégis zajokat hallok magam körül, a fűben, a fák között. Talán ugyanazok, akiket hallottam, mielőtt beléptem a házba, de most nyugtalanítanak. 

Valaki követ. Egyre közelebb érzem őket.  Felismerem a folyó zaját, a bokrok mentén a patak felé futok. A lépések egyre intenzívebben érnek hozzám, ahogy folytatom kétségbeesett futásomat. 

Itt vannak, értem jöttek, megtaláltak! 

   Miközben önkéntelenül lelassulok a félelem és a kétségbeesés lázában, valaki megdob valamivel, amitől a földre esek, beverem a fejemet és elájulok.