AZ EMLÉKEK ILLATA

 Életem úgy alakult, hogy külföldre költöztem.  A  munkám és a távolság miatt nem tudtam annyiszor hazamenni, mint szerettem volna.  Hazamenni -  mindig ezt a szót használom, amikor Magyarországra megyek, annak ellenére, hogy már 2008 óta  máshol élek.  Idővel a régi ház csak nyűg volt a nyakamon, mert bár nem laktam ott, de a fizetni való volt utána,  és amikor évente egyszer elmentem a régi, befülledt  szagú és pókhálós házba, csak a problémákkal és a tennivalókkal találtam szemben magamat, ezért  az eladása mellett döntöttem, megbízva egy ingatlanügynökséget a feladattal. Bizony két év eltelt, mire értesítettek, hogy vevő van a házra, és mikorra kell kiüríteni.   Egy hétre hazautaztam, dobozolni, selejtezni, elszállíttatni ami nem kell senkinek.   Már csak a konyha volt vissza, amikor kicsit fellélegeztem, gondolván, hogy amilyen kicsi, hamar végzek vele.  A szekrények után a falipolc következett, ahol rendetlen sorban  álltak a szakácskönyvek. Egyenként leemeltem őket, letörölgettem,  belelapoztam.  Az egyikből egy  kis barna füzet esett ki,  elején cirkondás, régies írással.

  -  Ferka Pálné, született Harangozó Julianna  receptes füzet   -  olvastam a borítóját. -  A nagyi füzete! –  ismertem fel azonnal.

Emlékeztem rá, hogy sok évvel azelőtt került hozzám, még az anyámtól, akitől azt a szakácskönyvet kaptam, amelyikben ez is volt. Látszott rajta, hogy sokat volt forgatva, itt ott elmosódott a tinta, vagy a zsírfoltok miatt nehezebb volt az olvasás, de végtelen öröm járta át a szívemet.  Hirtelen eszembe jutottak azok a vasárnap reggelek, amikor  a frissen sülő kelt tészta illata járta be a házat, s  a  nyolcvan körüli nagyikám  ott ült a fatüzelésű sparhelt mellett, és leste, várta, hogy mikor lehet kivenni  a sütőből, “a renből”  ahogy ő nevezte, a mazsolás kalácsot, melyet  csak ő tudott készíteni.  De hogy!  Szinte átjárt az emlékek illata, és számban éreztem a nagyi kuglófjának az ízét.

      Vasárnaponként kicsit tovább aludtunk, legalábbis mi, gyerekek, hiszen nem volt iskola. Amikor felkeltem, a nagyikámat már a konyhában találtam, fáradhatatlanul pofozta, dagasztotta a tésztát.

     -   Látod, addig kell dagasztani, amíg szép sima nem lesz a felülete, és amikor már nem ragad oda a kezedhez -  oktatott.  -  Majd ha egyszer  te csinàlod,  el ne feledd!    S ne hagyd soha, hogy a tészta megfázzon!  Le kell takarni egy tiszta konyharuhával,  és olyan helyre tenni, ahol nem   éri huzat.  Melegebb helyre, de nem kell feltenned a kályha tetejére – nevette el magát.

      Én persze gyakran odafutottam a letakart tálhoz, melyben a nagyi áldásos mukája következtében a tészta szépen növekedett, s olykor-olykor, amikor  nem látta, bekukkantottam a fehér damaszt  alá,  hogy minden rendben van-e, de csak olyankor, amikor ő békésen szunyókált a székben, néha-néha elhorkantotta magát, vagy majd leesett a feje akkorát biccentett vele.  Időnként elcsórtam pár szem mazsolát is a tálból, amit a tészta elkészítése után langyos vízbe beáztatott. Azt mondta, hogy amire a tészta megkel, a mazsola is puha lesz.  A nagyinak végtelen sok türelme volt oktatni engem.  Sokszor megengedte, hogy én is dagasszam a tésztát,  vagy  megmutatta, hogyan kell elnyújtani a sodrófával, és olyan boldog voltam, amikor a mazsolát én szórhattam rá, mielőtt feltekerte volna, vagy bekenhettem a tetejét a tojással.   Mindig hozzátette, majd ha egy nap te csinálod..  Manapság már a gyorskelesztőkbe csak beszórja az ember a hozzávalókat, megkeveri, lefedi, legalábbis én így szoktam a pizzatésztát csinálni, s egyéb keltekkel azért nem foglalkoztam, mert  egyszer nekiálltam, és a kukában végezte.  Na , majd most!   Úgy vittem haza, immár az egyetlen otthonomba  a nagymamám receptes füzetét, mint egy igazi kincset! Hiszen az is. Egy igazi kincs!

A következő vasárnapon elővettem, kinyitottam a mazsolás kuglófnál.

      -  Akkor kezdjük! 

Végy egy tiszta kötényt!  Kösd el a hajadat! Mosd meg a kezedet !  - igen, így kezdődött. Minden recept első három mondata ez volt.  Kimértem a hozzávalókat, sorra követtem az útmutatásait, s miközben dagasztottam a tésztát, úgy éreztem, nagyikám ott áll mellettem,  bólogat, időnként megfogja a kezemet, mutatva, hogy milyen mozdulatokat csináljak vele. Úgy, ahogy ő csinálta.  Végül már nem ragadt a tészta, viszont  a karom teljesen elzsibbadt, de boldogan takartam le a tiszta fehér, soha másra nem használt damaszt konyharuhával, amit szintén a régi házból hoztam el,  és raktam egy kellemesen melegebb, huzatmentes helyre, majd  beáztattam a mazsolát.  Miközben a tészta tette a dolgát és egyre puposodott,  kinéztem az ablakon át a kertbe, ahol a zöldre festett padon mintha őt láttam volna üldögélni, egyik kezével a kampósbotra támaszkodva élvezve a  délelőtti napsugarakat.

Sajnos a fatüzelésen sparhelt már csak az emlékeimben él, de remélem, hogy a mostani, modern légkeveréses sütőkben is ugyanolyan szépen meg fog sülni, mint a nagyi renjében.

    -  Hmm… mi ez a finom illat?  -  kérdezte a pàrom, aki abban a pillanatban lépett be a konyhába, amikor nyitottam ki a sütő ajtaját, hogy kivegyem  “alkotásomat”.

    -  A nagyi mazsolás kuglófja   -   feleltem büszkén és örömmel, mert hála  neki, megismertem a kelt tészta készítésének titkát.

Ismét a kerti pad irányába néztem, ahol Ferka Pálné, született Harangozó Julianna  emléke üldögélt.   Fülembe csengtek szavai, majd ha egy nap te csinálod …    és hálás szívvel integettem neki.

 
 

 A kacsa és az eltűnt zokni (mese)

 

A hegyoldali nagyerdőben élt egy kiskacsa, akit Bolyhosnak hívtak. Bolyhos az egész erdőben ismert volt csínytevéseiről és vicces kalandjairól. Egy nap, miközben a barlangját rendezgette, észrevette, hogy valami nagyon fontos hiányzik: a kedvenc zoknija!

– De hová tűnt a pöttyös zoknim? – kiáltott fel, mert az egy különleges zokni volt, tele a szivárvány minden színében pompázó pöttyökkel, és Bolyhos meg volt róla győződve, hogy mágikus tulajdonsággal bírnak azok a pöttyök, elűzik a balszerencsét a kalandos kirándulásai során. – Meg kell keresnem. Holnapután az elhagyott Banyatanyára megyek, szükségem lesz rá.

Elindult a fák között, s hamarosan találkozott Adával, a csodálatos dalairól ismert

 libával.

– Szia, Ada! – üdvözölte Bolyhos. – Nem láttál egy pöttyös zoknit errefelé? – 

kérdezte, mire Ada felnevetett.

– Pöttyös zoknit? Nem, nem, nem láttam, de énekelhetek neked egy dalt, ami 

talán segíthet a keresésben – válaszolta a liba, s máris énekelni kezdett egy 

elveszett zokniról és a gondatlan rókalányról. 

A libahangok megnevettették Bolyhost, s utána még elszántabbnak érezte magát a 

keresésben. Megköszönte Adának a dalt, majd tovább indult. Nemsokára 

találkozott Titoval, a feledékeny mókussal, aki éppen gödröt ásott, és teljesen a 

feladatra koncentrált.

– Szia, Tito! – kiáltotta Bolyhos. – Mondd, véletlenül nem láttad a pöttyös 

zoknimat?

Tito abbahagyta az ásást, és elgondolkodva megvakarta a fejét. 

– Egy pöttyös zoknit? Nem hiszem... De most, hogy belegondolok, pár napja 

betettem valamit egy titkos dobozba, de hogy mi volt az, arra nem emlékszem, de

 arra sem, hogy most hol van az a titkos doboz!

Bolyhos hangosan felnevetett miközben arra gondolt,tán az ő zoknija volt az a 

valami.

 Éppen akkor egy kismadár szállt arrafelé, és megkérték, hogy keresse meg a 

dobozt. 

Pár perc múlva a madár vissztért a jó hírrel, hogy egy szederbokor alatt 

megtalálják azt. Tito és Bolyhos odarohantak, de nem volt benne más, mint néhány dió

 és pár szem mogyoró. 

Bolyhos csalódottan és csüggedten folytatta a keresést. Kiért egy kis erdei

 tisztásra, ahol egy csapat egeret látott, akik valami színessel játszottak.

– Nézd, Bolyhos, mit találtunk! Valami furcsa anyaga van, tele pöttyökkel, olyan

 szép és színes – hívták az egerek maguk közé.

– De ez az én zoknim, végre meglett! Ezt keresem reggel óta – mondta örömmel. 

Örömében ugrándozott, szíve megtelt boldogsággal. 

– Ha a tiéd, neked adjuk!

– Köszönöm, kedves barátaim. Ha akartok, és van kedvetek velem jönni, 

holnapután az elhagyott Banyatanyára megyek felfedezőútra, gyertek velem!

Az egerek megköszönték a meghívást, két ifjú egér ajánlkozott is kísérőnek.

Bolyhos betette a zokniját a zsebébe, és elindult hazafelé. Boldogan és

 nyugodtan aludt el, jövőbeli kalandokról álmodott.

 

A KÉT VÖRÖSBEGY (mese)

Bimba, a vörösbegy mama és Milkó, a párja, elhatározták, hogy beköltöznek a városba. Bár eredendően erdei-mezei madarak voltak, de azt hallották, hogy a városi fákon is kiváló az élet. Azt tervezték, ha igazán kedvükre való helyet találnak, ott fognak fészket rakni, és ott nevelik fel a fiókáikat, mivel Bimba számára hamarosan elérkezik a tojásrakás ideje.

Többször is berepültek a kertvárosba, hogy szemrevételezzék a lehetőségeket, végül megtetszett nekik egy rövid utca, ahol egy háromszintes ház kertjében hatalmas tűlevelű mediterrán fenyők adtak árnyékot a virágoknak. Ki is nézték, melyik fa melyik ága lenne alkalmas a számukra. Mielőtt azonban végleg döntöttek volna, elindultak megfigyelni a környéket, hogy hol találnak majd ennivalót, valóban jobbak-e a lehetőségek, mint az erdőben. A közelben több pizzériát is láttak, melyek teraszain bőven találtak morzsákat. Megfigyelték azt is, hogy szép, gondozott kertek vannak arrafelé, ahol a virágládákban, vagy a veteményesben lévő földben biztosan lehet találni néhány pondrót. Egy citromfán madáretetőt is láttak, ami tele volt apró magokkal. Bimba észrevette, hogy az egyik házból kijött egy asszony, aki a kertben rázta le a kezében lévő abroszról a morzsákat, azokat is fel lehet szedegetni. Viszont kóbormacska is bőven akadt. Napoztak a parkoló autók tetején, vagy egy régi épület védelmében kialakított macskaszállás dobozaiban aludtam. Bár az etetőikben száraz macskaeledelt láttak, biztosan nem vetik meg a gyenge madárhúst sem.

-                    -     Biztonságos ez a környék? – érdeklődött Milko a közeli fákon élő másik madaraktól.

-      Ennivaló akad bőven – károgta egy varjú, aki érdeklődve figyelte az újonnan érkezőket.

-      Könnyű magának, maga elég nagytestű madár, ezért ritkán veszik célba az éhes macskák – szólt közbe egy feketerigó.

-      Sajnos az én páromat elvakították a finom, édes kekszmorzsák – csiripelte a szomszédon fán lakó veréb -, és nem vette észre, hogy egy vörös kandúr leselkedik a bokor mögül. Hiába csipogtam neki hangosan, nem figyelt rám, önfeledten lakmározott, megfeledkezve a veszélyről. Ó, jaj, szegény fejem! Egyedül maradtam négy éhes fiókával.

-      Én különösen azt az időszakot szeretem, amikor a kertekben dolgoznak, ásnak, kapálnak, kifordítanak nekünk jó kis húsos gilisztákat, egyéb földben lakó pondrókat. Igazi terített asztal! – adta minden ott lévő madár tudtára egy másik feketerigó, és a többiek helyeslően bólogattak.

-      Én egy oroszlántól sem ijedek meg, nem hogy egy macskától. Akár kettővel, hárommal is könnyedén elbánok – hencegett Milkó kihúzott nyakkal és magasra feltartott fejjel. Úgy állt ott, mintha egy hatalmas kitüntetés figyegne a mellén, amit a bátorságáért adományoztak neki. – Nem félek tőlük! Ügyes fagyok és fürge. Mire ezek az elhízott, lusta macskák megmozdulnak, én már messze járok!

-                   -  Úgy legyen – károgta a varjó és elrepült.

Bimba és Milkó a látottakat és a hallottakat összevetve úgy döntöttek, maradnak, mégis csak jobb lesz a városi fán, mint az erdőben, vagy a mezőn egy bokoban. Itt csak a macskákra kell figyelni, itt nincsenek fára felkúszó kígyók, lecsapó sasok, héják és más ragadozók, akik nyúl vagy ürge hiányában madarakat is esznek.

Még aznap elkezdték a fészekrakást. Kis ágakból ésa környéken talált cérnaszálakból, elhullott tollakból építkeztek, s amikor elküszültek vele, boldogan vették birtokba új otthonukat. Jó viszonban voltak a szomszédokkal, és a környező fákon élő más madarakkal is.  Hamarosan Bimba tojásokat rakott, és boldogan üldögélt rajtuk, melengette azokat, mialatt Milkó élelemszerző  körúton repkedett.

Egyik délután vörösbegy papa észrevette, hogy a közeli kertben friss földhalom magasodik, és senki emberfia nem tartózkodik a közelben. Odarepült, szemrevételezte, kapirgálta, kotorta a lábaival, de még a csőrével is bele-belebökött, hátha talál benne valamit.

-      Mennyire örülne a párom, ha meglepném egy szép kövér pondróval – csipogta. Úgy érezte, hogy a földhalom maga a bőség kosara. Talált is egy szép rózsaszín gilisztát. Kicsit lecsípett belőle magának, a másik részét pedig elvitte a fészekbe. – Hozok még, van ott bőven, ahol ez is volt  - csirielte és elrepült.

Bimba  azonban hiába várta az újabb adagot, csak nem érkezett meg. Egy idő után kezdett nyugtalan lenni. Idegesen fészkelődött, forgolódott, mert ilyen sokáig még soha nem kellett várakoznia.

-     Nem igazán hagyhatom itt a tojásokat, mert kihűlnek, ki tudja, mikor jövök vissza – csipogta hangosan, és azon törte a fejét, mit csináljon. – Veréb szomszéd, itthon van? – kérdezte jó hangosan.

-      Igen, itthon vagyok, de épp sziesztázok, és nem szeretem, ha ilyenkor zavarnak – válaszolta a veréb.

-      Jaj, dehogy akarom én zavarni, csak egy kis szivességet kérnék. Meg kellene keresnem a páromat, már jó ideje nem tért vissza, és félek, hátha baja esett. Jöjjön át legyenszíves, és üljön rá a tojásaimra, amig visszajövök, hogy melegen maradjanak. Ígérem, sietni fogok.

-      Végül is olyan mindegy, hogy itt ülök, vagy ott – morfondíroztott a veréb, és átrepült a vörösbegyfészekbe. Kényelmesen elhelyeskedett a hat tojáson, és elbóbiskolt.

Bimba pedig kierpült a fenyőfa ágai közül, és a kertek felé vette az irányt, közben hangosan trillázva hívta a párját, akit hamarosan meg is talált.  Két macska elől ugrált hol erre, hol arra, hol felreppent egy kicsit, de mindig visszesett a földre.

-                    -    Repülj magasra, fel a fára – kiáltotta Bimba.

-      Nem tudok, megsebesült a szárnyam, már alig van erőm. Félek – csipogta Milko rémülten.

-      Tarts ki, hozok segítséget –  mondta Bimba, és megfordult, hazafelé vette az irányt,közben olyan hangosan csipogott, ahogy csak tudott, hogy a többi madár felfigyeljen rá.

Elrepült oda, ahol a feketerigók tanyáztak. Elmesélte nekik, hogy nagy a baj, segítség kell, különben a macskák megeszik a férjét, s a születendő fiókáknak apa nélkül kell felnőniük. A feketerigók azonnal indultak, és magukkal vittek még három másik társukat is. Útközben csatlakozott hozzájuk két vadgalamb és két varjú is. Legalább kilenc veréb követte őket. Elrepültek a kertbe, ahol a sebesült szárnyú vörösbegy papa fáradtan viaskodott a macskákkal. Már alig volt ereje, és az egyik szőrös kandúr épp felemelte a mancsát, hogy ráüssön egy utolsót, amikor a madarak hada lecsapott. Csípték, vagdosták a macskákat az éles csőrükkel, s azok azt sem tudták, hová meneküljenek. Végül feladták a küzdelmet és elsomfordáltak onnan.

-                      -  Még visszajövünk, akkor elkapunk benneteket – nyávogták elmenőben.

Amikor elmúlt a macskaveszély, a varjak hoztak egy nagy levelet, melyre ráfektették a sebesült madarat, majd a vadgalambokkal közösen csúrükbe vették a levelet, és elrepültek vele a fenyőfára. Amikor mgérkeztek vele, Bimba bármennyire is sajnálta felébreszteni a tojásokat melengtő veréb szomszédot a délutáni szunyókálásból, kénytelen volt megtenni. Óvatosan odaugrált a fészk közelébe, párszor a csőrével    finoman megkökte, mire az álmos veréb kinyitotta a szemét, és ránézett.

-      Veréb szomszéd, elnézését kérem, de most le kell szállnia a tojásokról. Meghozták a férjemet. Köszönöm a segítségét, És mindenkinek köszönöm – csipogta boldogan.

A veréb kikászálódott a fészekből, ahová a nagybb testű madarak betették Milkót, s innentől kezdve ő melengette a tojások, és Bimba járt élelmet szerezni. A finom húsos pondróktól a beteg hamarosan meggyógyult, újra erőre kapott, s a fészekben töltött idő alatt volt bővenideje elgondolkodni mindazon, ami történt.

Amikor kikeltek a fiókák, Milkó visszatért az  élelemszerző és etető feladatához. Okos madár lévén tanult a történtekől. Megfontolt, óvatos és körültekintő madár vált blőle, s a fiókáit is erre tanította.

Megjegyzés- ezt a mesémet beválogatták a Hétmérföldes mesék című kötetbe, melyet a Közösségi Irók Céhe adott ki 2022-ben.

 

Esőben

A lány esernyő és autó nélkül volt, a taxik délibábnak számítottak. A Rembrandt kiállításra indult a Pinotéca di Brerá-ba, amikor eleredt az eső, mely pillanatok alatt felhőszakadássá változott. A Corso Venezia egyik ősi épületének kapujában bújt meg, hogy menedéket keressen. Ez is egyike volt azoknak az épületeknek, amelyekről azt tartották, hogy titokzatos belső terükben tavirózsákkal teli kis mesterséges tavak vannak, amelyeket a rózsaszínű gémek is örömmel látogatnak, és olyan növényzet veszi őket körül, amely a milánói télben is képes burjánzani.

Katasztrofálisan elázott. A hajából, a ruhájából, de még a táskájából is csöpögött a víz. Arcán a smink szétfolyt, és az esővel keveredett szemfesték csípte a szemét. Tudta, hogy rémesen néz ki, de egy kedves, kecskeszakállú, fehér hajú, vöröses arcú úr sajnálattal nézett végig rajta, és kinyitotta a nagy bejárati ajtót, hogy beengedje, és egy fedett folyosón át eljutott a belső nyitott térbe. Se rózsaszín gém, se tavirózsa, de még tavacska se volt ott, hanem csupasz udvar, nagy szürke betonalapokkal kirakva. Csalódottan arra gondolt, hogy lám, a gazdagok házai sem sokkal különböznek a többitől.

–Gyere velem! Ne félj, én csak egy ártalmatlan, öreg holland vagyok, aki túl későn jött Italiába. Kapsz  egy meleg teát és egy száraz törölközőt, hogy rendbeszedhesd magadat  – mondta az idős úr nagyon furcsa akcentussal, valahol a német és a francia között félúton.

A lány magabiztosan követte őt a lifthez, ami lassan emelkedett, és recsegő hangokat adott. A második emeleten szálltak ki, és egy hatalmas, fényes ajtó előtt találták magukat . Az úr megfogta a kopogtatót, néhányat ütött vele az ajtóra, melyet szinte azonnal kinyitott egy régimódi egyenruhás szobalány, és elkísérte őket a szalonba, melynek falai tele voltak könyvekkel és csodás festményekkel. A férfi rábízta a szobalányra, aki megmutatta, hogy hol a fürdőszoba, melyet fénylő márvány borított, és hatalmas aranykeretes csillogó tükrök. Nem beszélt, talán néma volt, de kezébe adott egy pihepuha töröközőt és hozott száraz ruhát is. A lány lemosta az arcáról az elázott smink maradványait, törölközővel leitatta magáról a vizet, a haját is alaposan áttörölte, átöltözött, majd visszatért a szalonba immár elfogadhatóbb külsővel, és leült a zöld bársonykanapéra. Szemeit körbejáratta a csodás festményeken, és annyira izgatott lett a látványtól, hogy felkelt, körbejárt, hogy közelebbről is megcsodálhassa azokat. Némelyik ismerős volt.

Az egyik előtt megállt. Sötét és zavaró volt, melyen egy idős férfi késsel felfegyverzett kezét egy angyal megállította, mielőtt egy fiatal fiúra lesújtott volna vele. Borzongás futott végig rajta, arcából kifutott a vér, lábai elernyedtek és elájulva zuhant a vastag perzsa szőnyegre. Amikor kinyitotta a szemét, egy furcsán öltözött férfi állt mellette, aki kíváncsian figyelte őt, kezét összekulcsolva a háta mögött.

–Látja, kisasszony, előfordulhat, hogy egy festmény olyan mértékben fel tudja izgatni az embert, hogy elveszti az érzékeit – majd tovább vizslatta, mintha arra lenne kíváncsi, hogy valóban magához tért-e, aztán hirtelen témát váltott. – Szívesen társalognék Önnel, de vár rám az írás! Engedelmével, visszatérnék a kedvenc színeimhez, a vöröshöz és a feketéhez – azzal mosolyogva meghajolt, és kiment.

–Biztos bevertem a fejemet – mondta a lány, miközben szemeivel az előbbi férfi után nézett amíg el nem tűnt egy ajtó mögött. Óvatosan felállt és ismét a festményt nézte.

Rembrandt. 1635. Izsák feláldozása. Művészettörténelmet tanult az egyetemen, és mivel az egyik vizsgatétel A holland festők és kora címet viselte, jól tudta, hogy Rembrand Harmenszon Van Rijn vászonra festett olajfestményét az Ermitázs Múzeumban őrzik Szentpéterváron. De ez itt eredetinek látszik. Hogy került ide? Milánóba?

– Óh, igen – jelent meg újra az a kecskeszakállú úr, aki beengedte. – Tetszik? Elárulom neked, hogy ami az Ermitázsban van, az csak egy másolat.  Tudod, szívesebben tartom a műveimet magam körül. Nézd! – mutatott körbe a falakon. –  Látnod kellene a szomszédom gyűjteményét is, aztán azt a kis arrogáns fickóét, akit Napóleonnak hívnak. Kicsit lejjebb lakik, a Palazzo Serbelloni-ben. Szerencsére a felesége, Josepina, sokkal barátságosabb, mint ő.

A lány csak nézte a furcsa akcentussal beszélő férfit, próbálta felfogni amit mond, érezte, hogy valami nem stimmel, száját kinyitotta, de mire megszólalt volna ismét elájult.

 

Egy járókelő fogta a karját és megrázta.

–Hölgyem, kisasszony, jól van? – kérdezte. A lány kábán

körülnézett. A csavaros nagy faajtónak dőlt, hajából, ruhájából, de még a táskájából is csöpögött a víz. Felnézett, s meglátta az 51-es számú házon a márványtáblát, mely azt hírdette, hogy ebben a házban élt Henry Beylé, ismertebb nevén Stendhal 1800 júniusától októberig. Még feljebb, a második emeleten egyik magas, keskeny ablaknál egy kecskeszakállú, fehérhajú idős úr mosolyogva integetett.

És az eső közömbösen esett.

 

                                                                 AZ  ÁLOMTEREMTŐ

 

     A régi falu boltjai között ott volt az álomteremtőé is. Kicsi volt, kissé rejtett, de barátságos, a hátsó ajtaja soha sem volt becsukva.

     Az álomteremtő egy őrültnek tűnő öregember benyomását keltette, foltozott köténnyel és kockás flanellingben, homályos szemüveggel. Az egyik lencse széléből évekkel korábban kitört egy kis darab, de inspirációjának  kulcsfontosságú tartozéka volt. Készíttetett egy új szemüveget is, de amikor azt hordta, egyszerűen nem indult be a képzelete, ezért visszatért a régihez, melynek homályos üvegei mögött folyton álmodozott, álmokat teremtett. Mindenféle típust és meretet alkotott, és annyit, hogy a kis bolt zsúfolásig megtelt. Álmokkal voltak tele a polcok, a sarkok, a fiókok, de még a lámpaernyőn is álmok ültek. Itt mindenkinek megvolt a maga különleges helye.

     Az álmok szabadon előjöhettek, amikor akartak, amikor késznek érezték magukat erre.

-           Én teremtettelek, és most, hogy már nem vagy bennem, a világhoz tartozol. Választhatsz, hogy itt maradsz, vagy elmész máshová. Mindenesetre ez mindig az otthonod lesz,  ezt el ne felejtsd! -  suttogta gyengéden az öreg, amikor egy újabb álom megszületett.

     Ez volt az oka annak, hogy a hátsó ajtó mindig nyitva volt. A legélénkebb álmok rögtön elrepültek, a félénkebbek igyekeztek nem észrevehetők maradni, míg a félelmetesesek az éjszaka sötétjében másztak ki a falakhoz lapulva. Sajnos néhány álom megsemmisült, törékenynek érezték magukat abban a világban, amelyben ők nem tudtak álmodozni, és magukba roskadva, összegömbölyödve hagyták, hogy eltapossák őket. Előfordult, hogy valaki még időben meglátta valamelyiket, lehajolt, hogy felvegye.

-           Gyere, tehetetlen kis álom! – s egy ölelés melege elég volt ahhoz,hogy új remény gyúljon fel, és tovább éltesse őket. S éltek olyan szenvedéllyel, hogy mások szemében is lángra lobbantották a reményt. Sikerült megéretni másokkal is, hogy nem csak álmodni lehet,  hanem valóra is lehet váltani az álmokat.

     Voltak, akik később vissztértek a műhelybe, hogy beszámoljnak alkotójuknak a sikereikről, s amikor az álomteremtő látta és hallgatta őket, akik szinte fenségessé váltak a szemében, elérzékenyült, meghatódott. Levette a szemüvegét, hogy megtisztítsa és felszárítsa a könnyeit. Csak annyit mondott:

-          Büszke vagyok rád!

 

    

                                                          KERESSÜK MEG BELLÁT  (mese)

 

Fido egy szép kertes házban lakott a gazdáival, Tóbiással és annak feleségével. Nagyon kíváncsi kutya volt, imádta felfedezni a környéket. Egyik nap, amikor a kerítésnél nézelődött, meglátta a barátját, Mici cicát. Úgy tűnt, Mici aggódik valamiért.

– Fido, hallottad a hírt? – nyávogta Mici.

– Nem. Mi történt? – vakkantott a kutya hegyezve a füleit.

– Bella, az a helyes kis jack russel  eltűnt. Már két napja, hogy senki sem tudja hová ment, hol lehet – magyarázta Mici aggódva. 

Fido nem tudta elviselni az elveszett kutya gondolatát. Úgy döntött, tennie kell valamit, hogy segítsen. Megbeszélték Micivel,  megkeresik Bellát, s azonnal munkához láttak. Először elmentek a házhoz, ahol Bella lakott egy szép fehérre festett kutyaházban a fedett verandán.  Fido szagmintát vett, és az alapján követték annak nyomait, mely a parkba vezetett.

– Nézd, Fido, egy narancssárga elefántalakú kutyakeksz! – nyávogta Mici. – Pont olyan, mint Bella kedvence sütije. Lehet, hogy ő hagyta itt.

–   Úgy érzem, nyomon vagyunk. Tovább kell keresnünk – ugatta Fido, és folytatták a nyomkeresést.

Egy sötét, keskeny sikátorba érve megláttak egy öreg egeret.

– Elnézést kérek, egér úr, de szükségünk lenne a segítségére – szólt Fido –, tudja, eltűnt egy barátunk, Bella, ő egy jack russel fajta. Fehér szÍne van, fekete foltokkal. Nem látta őt?

Az egér kissé ijedtnek látszott a macska és a kutya láttán, de nem szaladt el.

– Igen, hallottam már az elveszett kutyáról, de hogy mi történt vele, azt nem tudom –, csak annyit mondhatok, hogy láttam őt a parkban, amint éppen kekszet rágicsált, aztán jött két nagy madár és elvitték őt.

Fido és Mici megdöbbentek.

–  Madarak? Elvittek egy kutyát?

–  Igen, igen – mondta az egér. – Két jól megtermett szarka.

Fido és Mici megköszönték a segítséget. Nem hagyhatták Bellát a madarak fogságában, ezért elindultak az erdőbe. Elhatározták, hogy bármilyen veszéllyel is kell szembenézniük, megmentik a barátjukat. Amikor az erdőbe értek, elbújtak egy nagy fa mögé, és onnan kémleltek kifelé.  Hamarosan meghallották, hogy két madár hangosan vitatkozik egymással.

– Nem adom. Én láttam meg, tehát az enyém – mondta az egyik szarka.

– Nélkülem el se tudtad volna hozni ide – cserregte a másik, és megpróbálta kikapni a fényes láncot a társa csőréből.

Fido és Mici élénken figyelték őket.

– Nézd, Mici, azt a láncot azzal a kis csontalakú medállal! Bella nyakában is ugyanilyen volt mindig, rajta a neve és a gazdái telefonszáma.

– Igaz – helyeselt a macska. – Tehát Bella itt van valahol, vagy legalábbis az a két szarka tudja, hogy hol van.

Kiugrottak a fák közül, egyenesen rárontottak a madarakra, akiknek idejük sem volt arra, hogy elrepüljenek. Próbáltak védekezni, csőrükkel, karmaikkal támadni, de Fido és Mici legyőzte őket, és megszerezték a láncot.

– Hol van Bella? – tették fel a kérdést a veszteseknek.

– Hogy ki? Ki az a Bella? – kérdezte az egyik szarka.

– Akinek ez a csontos medál és ez a lánc volt a nyakában – ugatta Fido.

– Ja, az? Az a kis harapós fenevad? Összekötöttük a lábait, bekötöttük a száját, és bedobtuk Uhu bagoly odujába, ő most elment egy hétre rokonlátogatóba a tengerhez.

– Szégyelljétek magatokat! Elrabolni egy kutyát csak azért, hogy megszerezzétek ezt a láncot, aztán magára hagyni egy oduban – mérgelődött Mici.

– Menjünk – mondta Fido. –  Minden perc számít.

Egy-kettőre megtalálták Uhu bagoly oduját, Mici felmászott, lerágta Bella szájáról és lábairól a kötelet. Bella félt ugyan leugrani, de sikeresen földet ért.

Hármasban elindultak haza. Bella boldogan rohant a gazdájához, amikor megérkeztek.

Fido és Mici nagyon büszkék voltak arra, hogy megmentették Bellát, és ekkora örömöt szereztek neki is, és a gazdájának is. Jutalmul meghívták őket a szombat délutáni piknikre, melyet Bella szerencsés hazatérése alkalmából tartottak. Azóta Fido, Mici és Bella elválaszthatatlan barátok lettek.

 

Flamingó  Filippo (mese)

Élt egyszer egy csodálatos rózsaszín flamingó, Filippo, aki Szardínia szigetén, a Laguna Mistras mentén élt sok más hasonló madárral.  Filippo imádott magasan repülni, és fentről szemlélni a világot. Egy nap, miközben a lagunában keresgélte a reggelire valót, néhány madárvadász elfogta, és elvitték a természetes élőhelyéről.

–  Segitség, segitség – kiáltozott Filippo, miközben megpróbált kiszabadulni a kalitkából. – Újra repülni akarok a flamingó barátaimmal!

De bizony senki sem hallotta meg a segélykiáltását. Miután sok napot töltött a kalitkában, kezdte elveszíteni gyönyörű rózsaszÍn tollazatát. Egyik este, azonban sikerült megszöknie, mert a kalitka ajtaja nyitva maradt, ugyanis az ügyeletes etető zsebében éppen akkor szólalt meg a telefon, amikor berakta az ételt, így kezében a mobillal elsétált onnan. Igy Filippo visszanyerte a szabadságát. Csak az volt a baj, hogy nem az otthona közelében találta magát, hanem egy forgalmas nagyvárosban.  Benézett a házak ablakin át a házakba, és felfedezte,hogy sok más apró madár is be van zárva kalitkákba.

– Milyen szomorú – mondta, miközben ezeket a kis rabokat nézte. –  Ők is szabadok akarnak lenni, mint én. 

Mielőtt visszatért volna a lagunába, megígérte magának, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a többi madár is visszanyerje a szabadságát. Több irányba is elrepült, hogy minél több madárral tudjon beszélni, s többezer szabad madarat gyűjtva sikerült egy békés felvonulást szerveznie a város egy km hosszú, fákkal övezett sétálóutcájában. A felvonulók között voltak flamingók, sirályok, kormoránok, verebek, vörösbegyek, sárgarigók, fecskék, varjak, gólyák, fakopácsok, baglyok, de még néhány tyúk, kakas, és kacsa is.  Az emberek szóhoz se jutottak.

– Minden állatnak joga van szabados és boldogan élni, mint mi – kiáltotta Filippo. – Egyikőnk se akar egy szűk kalitkában tengődni.

A többi madár pedig csipogott, károgott, kotkodácsolt, trillázott, huhogott, csiripelt, így adtak hangot egyetértésüknek.  Üzenetük sok emberhez eljutott, akik úgy döntöttek, hogy segítenek a madaraknak szabadon élni. Kinyitották a ketreceket, és elengedték a bezárt madaraikat.

– Veletek vagyunk – mondták. – Segítünk! Harcoljunk együtt!

Filippo a szabadság és az igazságosság példaképévé vált minden madár számára. Története túljutott Szardinián, Európán, az egész világ madarai, kicsik és nagyok egyaránt büszkék voltak arra, hogy van egy hős és bátor flamingó közöttük, aki kiáll értük, és harcol az állatok szabadságáért. “Köszönjük, Filippo!  Köszönjük!” kántálták mindenhonnan.

Filippo pedig boldogan tért vissza az ő lagunájába a többi flamingóhoz, de utána is bármerre járt, bárhová is repült, nem felejtette el az igazi küldetését, szót emelni az állatok szabadságáért.

 

 

 

Az unikornis és a rózsaszín virágok(mese)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy unikornis a rózsaszínű virágokkal teli erdőben. Dzsadának hívták. Dzsada kedves volt, segítőkész, mindig mosolygós, az erdő állatai szerették.

Egy napon az erdő rózsaszínű virágai kezdtek elszürkülni, s az állatok aggódva figyelték, hogy mi történik. Dzsada úgy döntött, hogy nyomozni kezd.

– Ne féljetek, kedves barátaim, megtalálom a módját, hogy visszahozzam a színeket szeretett erdőnkbe – mondta a többieknek Dzsada, majd bátran és elszántan nekilátott, hogy megtalálja a furcsa jelenség okát.

Napokon át járta az erdőn, benézett minden bokorba, oduba, mindenkivel beszélt, akivel csak találkozott, végül eljutott egy öreg, szürke és melankólikus varangyos békához.

– Jó napot, Varangy úr  – köszöntötte.  – Nem tudja, mitől szürkülnek el ezek a valaha gyönyörű rózsaszínű virágok?

– Azt hiszem, igen. Én vagyok az oka – suttogta.  – Valamikor én is tele voltam színnel, de megöregedtem, és elszigeteltem magamat, elfelejtve a barátság szépségét. Olyanná vált a szívem, mint egy szürke kődarab, és amihez hozzáérek, az is szürkévé válik.

Dzsada nagyon sajnálta a varangyot, de tudta, mit kell tennie, mit kell mondania neki.

– Varangy úr,  soha sem vagy öreg ahhoz, hogy új barátokat szerezz magadnak, s ezáltal ismét felfedezd a barátság szépségét.

A varangy  elgondolkodott a hallottakon, majd bólintott, végül pedig azt mondta:

– Igazad van, Dzsada. Túl sokáig voltam egyedül, magamban, ideje változtatni a helyzeten.

Attól a naptól kezdve Dzsada és a varangy minden nap találkoztak egymással. Sétálni indultak az erdőbe,  s lassan lassacskán a varangy megismerte a többi állatot, kezdett nevetni, viccelődni, és aggódni is egy fészekből kiesett madárfióka miatt, rohanva segítségért, hogy mielőbb visszakerüljön a helyére, s apránként a kopott szürke színét zöldes-barnás foltok váltották fel, végül egészen visszanyerte az eredeti színét. A varangy nagyon boldog volt, örömében táncra perdült, s hamarosan az erdő is rózsaszín virágok tengerévé változott. Sokkal fényesebb és ragyogóbb lett, mint korábban volt.

 

 

Megmondták az orgonák (regény) - könyvismertető

Egy május végi napon Betta rájön, hogy nem csak egy igazság létezhet.

Tizennégy éves, amikor egy autóbalesetben meghal az anyja és a nevelőapja, emiatt az édesapjához kerül, akit tizenegy éve nem látott. Betta úgy tudta, hogy a férfi hagyta el őket, amikor ő még kicsi volt. Most azonban egy egészen más, elképzelhetetlen igazságot tár fel előtte az apja. Megtudja, hogy van egy testvére, és az anyja amiatt lépett ki a házasságból, mert nem tudta elfogadni, hogy a kisfiú Down-szindrómás.

Betta a nulláról indulva, egy új városban, az új családjánál elveszettnek és idegennek érzi magát. De ott áll mellette Ben, a kisöccse, mert bármi történik is, Ben ott van a maga spontaneitásával, hirtelen kacagásával, feltétel nélküli vonzalmával, különlegességeivel, és semmit sem kér cserébe. Betta eleinte nem érzi jól magát vele, mégis nap mint nap megérti, hogy túl kell lépni a látszatokon és az előítéleteken. Megtanulja, hogy egy olyan szoros ölelés, amelytől eláll a lélegzet, felold minden félelmet, és egy simogatás segíthet újra felfedezni az apró dolgok értelmét, mert az élet sok árnyalatból áll, és ezerféleképpen lehet különleges. 

 

A kristálymacska

      A nevem Alexandra, 32 éves vagyok. A mottóm a következő: Az élet egy utazás, és aki utazik, kétszer él. Ezért vagyok sikeres utazási blogger. Annyit keresek, hogy ki tudom elégíteni mindazt a szeszélyt, amelyet csak a férjem, Diego fizetésével nem engedhetnék meg magamnak. Természetesen a vállalkozásom kissé bonyolítja a házasságomat, mivel sokat vagyok távol, de remélem, hogy a férjemnek van türelme várni, hogy az anyaság iránti vágy mikor kerekedik felül a munkám iránti szenvedélyen. Havonta 10-14  napot vagyok távol, de amikor megjövök,igyekszem Diegót kárpótolni meghitt vacsorákkal, szenvedélyes éjszakákkal, melyek nagyon tetszenek neki. Utazásaim során minden meglátogatott országban veszek valamilyen tárgyat, amelyeket üvegpolcokon, vagy a szekrényben tartok, hogy mindig lássam azokat. A kedvencem egy Swarovsky kristályból készült macska, zöld csillogó kövekből vannak a szemei, és prios kristályból a nyakörve, melyen kicsi ezüstcsengő fityeg. Csehországból való, és iszonyú sokba került, de gyönyörű, nagy és kiváló dísztárgy azzal a gőgös tartásával, meghajló farkával. Öröm ránézni. Most éppen csomagolom a bőröndömet. Úti célom Katmandu, a képek, hangok és szagok igazi kaleidoszkópja.

      Diego vagyok, 38 éves. Szeretem a feleségemet, Alexandrát akkor is, ha gyakran vagyok egyedül az ő munkája miatt. Legnagyobb félelmem, hogy soha sem fogja megúnni a világban való kórborlást, miközben én igazi családot szeretnék, gyerekekkel, melyeket közösen nevelünk fel, és nem csak azt, hogy ő világra hozza őket, aztán huss, már rohan is a repülőtérre.

A Pantheon egyik oszlopának támaszkodva várom Ritát, a szeretőmet. Igen, a szeretőmet. Akkor is, ha az előbb azt mondtam, hogy szeretem a feleségemet. Egy munkahelyünk van, s egyik napon azon kaptam magamat, hogy a kapcsolatunk már több, mint barátság. Rita 22 éves, művelt, mindenről lehet vele beszélgetni, ráadásul remek szerető, kitölti azt az űrt, amit a feleségem távolléte okoz. Abszurdnak tűnhet, de jót tesz a házasságomnak, mert amikor Alexandra visszatér az utazásaiból, mindig mosolygósnak és jókedvűnek lát engem, s azthiszem, mindezt annak tulajdonítja, hogy nekem tetszik ez a fajta élet. Rita megérkezik, és elindulunk a Tiberis folyó felé, ahol az autóm parkol. Találkozóink az én házamban zajlanak, mert Rita még a a szüleivel én. Mivel a feleségem valahol a világ más részén tartózkodik, több napot és éjszakát élvetünk egymással stresszmentesen. Ritának nagyon tetszik a házam, és külöünösen vonzza őt Alaxandra szines ajándéktárgyai, különösen hatalmas vonzerőt érez a kristálymacska iránt. Elmondása szerint egy gyönyörű villában élnek. Tudom, hogy van két kutyája, akiket nagyon szeret, és egy ló is. Gyakran beszél velem azokról az estéiről, amikor a feleségem itthon van, és nem tudunk találkozni. Olyankor általában tévét néz, vagy a szőnyegen fekve olvas egy hatalmas kandalló előtt. A szülei két hétig nincsenek itthon, és azt mondta, töltsek néhány napot nála abban a pompás házban, ezért elkészítem a kisbőröndöt három napra. Mialatt én pakolászok, Rita  felöltözve vár rám, és a kanapén ülve egy magazint lapozgat. Egy ponton felemeli a fejét, maga előtt látja a polcokat Alexandra emléktárgyaival. Meglátja a kristálymacskát, felkel, odamegy hozzá, és simogatni kezdi, mintha egy igazi állat lenne, majd villámgyorsan megfogja, és a táskájába rejti.

      Végre Ritánál vagyok, és a villa pazar eleganciája felülmúl minden várakozásomat. Elmerülünk a medencében, játszunk a vízben, majd a kandalló előtti szőnyegen szárítkozunk. Csókolózunk, csókolom a mellét, a hasát, mindenét, míg nem az őrült szenvedély magával nem ragad bennünket. Rita felnyög a testem alatt, hallja fáradt légzésemet, mozdulataim görcsössé, szabálytalanokká válnak, felhorkanó nyögést hallatok. Végül testem teljes súlyát magán érzi. Nem mozdulok.

–                 – Diego! – kiabàl Rita.

Csend.

 – Diego! Mit csinálsz? – kérdezi, de én nem tudok válaszolni, mert az életem elhagyott, azonban fentről mindent látok és hallok.

Rita egy sikítással letol magáról, és rájön, hogy már nem vagyok ott vele. Látom, hogy rémülten zokog, és hallom, hogy többször is megismétli a nevemet. Nem ájultam el kedvesem, hanem meghaltam. Villámgyors szívroham. Van ilyen!

Ekkor a nagy váza mögött csilingelés hallatszik, egyre világosabbá, hívogatóbbá válik. Rita megközelíti, és elmozdítja. Meglátja a kristálymacskát, amelynek farka már nem puhán hajol meg, hanem egyenesen és fenyegetően áll, szája vicsorog, látni a fogait, és nyakában az ezüstcsengő csilongel. Rita rémülten menekül ki a szobából, nem érti, mi történik, azt hiszi, hogy a halálom okozta sokk miatt hallucinál.

De én tudom, hogy ez nem így van.

Rita ellopta a kristálymacskát, Alexandra kedvencét. Ott szeretkeztünk abban a szobában, ahol a macska jelen volt, és ezt nem bocsátja meg nekem. Szerette volna a legrosszabb bosszút az úrnőjéért, Alexandráért, mégpedig az én halálomat, és elmebajt a szeretőmnek.

Mit lehet erre mondani?  A bünti megérkezett.

És amikor majd a háborgó vizek elcsitulnak, tudom, hogy a kristálymacska visszatér a helyére, az úrnőjéhez.

 

 

 

 

 

 

 

Az ígéret

Egy napsütéses őszi délután egy szürke kabátos vak ember némán ült a park padján. A távolból nézve nem tűnt szomorúnak, csak kissé fáradtnak, de bárki, aki közeledett hozzá, észrevette volna az aggódó légkört, ami körülvette, mert idegesen gyűrögetett egy papírzsebkendőt a meggörbült, kérges kezével. Hideg tekintettel a föld felé nézett, háta meggörnyedt, a kevés fehér haja a szélben lengedezett, mint óceánban a korallok.

Közben egy idős hölgy érkezett a távolból, aki egy járóbot segítségével fáradtan haladt a pad felé, amelyen a vak ember ült. Fején kendőt viselt, virágos köntös volt rajta, és leült a padra az öregember mellé. Pár percig hallgatott, aztán megszólalt:

– Szóval itt vagy… – mondta. Hangja lágy és kedves volt. A férfi felkapta a fejét, hiszen erre a pillanatra várt hosszú évek óta. Elmosolyodott, majd a zsebkendőt a földre ejtette. Fejét a mellette ülő felé fordította.

– Mindig azt hittem, hogy a szavak embere vagy – folytatta a hölgy, és huncutul elnevette magát.

– Örömmel emlékszem a veled töltött pillanatokra – mondta a férfi –, amikor jegyesek voltunk, és olyan sokszor gondoltam az ígéretünkre.

A hölgy nem válaszolt, és tekintetéből úgy tűnt, mintha máshol lenne, a múlt távoli pillanataiba meredt.

– Hogy szerettelek! – folytatta a vak férfi.

– Hogy sírtam – emlékezett az idős asszony –, amikor apám azt mondta, hogy nekünk nincs jövő, hogy soha nem fogunk tudni összeházasodni, s ha meg is tudnánk tenni, kitagadna, nem lennék a lánya, a mi csalá- dunk soha sem kötne békét a szeretet jegyében, mert az élet nem Rómeo és Júlia.

A vak nyugodt hangon azt mondta:

– Ma már a dolgok másként mennek, kedvesem. A fiatalok inkább otthagyják a szüleiket azért, hogy a szerelmükkel legyenek.

– Jobb így - jegyezte meg a nő.

Ismét hallgattak, végül a férfi törte meg a csendet.

– Két gyermekem született, Rebeka, a feleségem... Most özvegy vagyok.

– Négy lányom van, és a férjem még mindig él – válaszolta mosolyogva az idős nő. – De soha sem felejtettelek el téged és az igéretünket sem – folytatta halkan. – Látod, eljöttem.

– Pontosan ötven év múlva - mondta a férfi, emlékezve arra a délutánra, amikor utoljára csókolóztak azon a padon – találkozunk még egyszer, és elmondjuk egymásnak, hogy az idő nem szökött el, hogy még van időnk egymás számára is.

A hölgy lehajtotta az arcát, és forró könny hullott a földre.

– Sajnos megvakultam, hiába nézek rád, nem látlak – sóhajtott a vak ember.

A hölgy felkelt, megfogta a férfi kezét, és a tenyerét az arcára tette. Az keserűen mosolyogva megérintette ujjaival annak ajkait, az orrát, a szem körvonalát, ami eszé- be juttatta annak a nőnek a profilját, akit annyira szeretett, emlékezve arra, hogy a ráncai és barázdái az arcán csak annak a szerelemnek a jelei, amelynek virágzásához idő kell. De a férje még mindig akadályt jelentett a két idős szerető szabadságában.

A hölgy megsimogatta a vakot, alig érte durva arcát az ősz szakáll miatt, majd azt mondta:

– Drágám, adjunk magunknak több időt, még tíz évet. Pontosan tíz év múlva, ugyanitt. Rendben?

A férfi bólintott, akkor tíz év múlva, és felálltak. Könnyű csókot adtak egymásnak, majd az ellenkező irányba mentek.

Egy napsütéses őszi délután egy szürke kabátos vak ember némán ült a park padján. A távolból nézve nem tűnt szomorúnak, csak kissé fáradtnak, de bárki, aki közeledett hozzá, észrevette volna az aggódó légkört, ami körülvette, mert idegesen gyűrögetett egy papírzsebkendőt a meggörbült, kérges kezével. Hideg tekintettel a föld felé nézett, háta meggörnyedt, a kevés fehér haja a szélben lengedezett, mint óceánban a korallok.

Egy órája várt, talán még tovább. Senki sem jött. Fáradtnak érezte magát, lehunyta a szemét és elaludt, miközben még mindig azt a nőt várta, akit örökké szeretett.

Amikor felébredt, sötét volt már, egy öregasszony ült mellette, és a vállára támaszkodva aludt. Ő volt az. Akit annyira várt. Megfogta a kezét, megcsókolta, majd a fejét a nő fejéhez hajtotta, és ismét lehunyta a szemét. Némán élvezte a boldogságot, amelyet végre a kezében tarthatott

 

A teknősbéka kertje (mese)

Volt egyszer egy teknősbéka, akit Totónak hívtak. Ideje nagy részét apró magvak elültetésével töltötte. Nem messze az odújától lakott egy farmer,akinek csodaszép veteményeskertje volt. Totó időnként elment oda, és a véletlenül elhullott magokat a szájában feldarabolta, és elvitte haza. Paradicsom, sárgarépa és sok más apró zöldség kelt ki belőlük, melyekre nagyon büszke volt.

Egy napon egy másik teknős, Sasa meghívta őt a tengerpartra, Sasa ugyanis ott lakott. Totó örült a meghívásnak, reggel korán el is indult, de nem vitt magával semmi zölsdséget sem, és később megbánta, mert rájött, hogy sem a paradicsom, sem a sárgarépa nem terem a tengerparton, mert csak egy dolog volt ott mindenhol, HOMOK.

– Totó, gyere, menjünk fürdeni  hívta Sasa.

– De én nem tudok úszni.

– Gyere, meglátod, hogy milyen egyszerű – hívta Sasa a vízbe Totót.

– Ha akarsz ebédre finom zöldségeket, akkor jönnöd kell a vízbe. Menjünk.

Totó követte a barátját a vízbe, és örömmel tapasztalta,hogy valóban milyen egyszerű úszni. Amikor azonban újra kimentek a partra, hogy zöldségeket egyenek, Totóra csúnya meglepetés várt, mert azok ragacsosak voltak, mint a ragasztó,  nyálkásak, mint az angolna és kellemetlen szaguk, ronda színük volt, nem is evett belőle egy falatot sem.

Ennek ellenére boldogan tért haza, mert a napot a barátjával tölthette, és még úszni is megtanult.

– Legközelebb, amikor meglátogatom Sasát, viszek neki az én finom, gusztusos zölségeimből  - mondta, amikor vacsora után körbejárta kertecskéjét.

!