SOHA NE ADD FEL

      –     De miért nem maradtunk otthon? – Willie minden reggel ezt mormolta, amikor félig megfagyva felébredt a pléd alatt. – De miért nem maradtunk otthon? – ismételte meg, miközben a testvérével kijöttek a sátorból, meggyújtották a tüzet, és addig forralták a kávét, amig forró és sűrű nem lett, mint a medvezsír. – Miért nem maradtunk otthon? –morogta, miközben szedte le a sátrat, bepakolta a szánkót, majd elkezdte tolni a havon, míg Katie és Buck előlről húzták a hevederekkel.

       Amikor Willie elgondolkodott, be kellett ismernie, hogy a seattlei-i otthonuk sem volt egy palota, de még csak egy kényelmes lakás sem, inkább egy pince, nyirkos falakkal és patkányokkal, amelyek éjszaka még a hasukra is felugráltak. Ráadásul, amióta az anyjuk váratlanul meghalt egy balesetben, drága lett a két árvának. Katie akkor volt tizenhét éves, Willie pedig tizenhat. Hiába dolgoztak, nem kerestek annyit, hogy elég legyen lakbérre is, élelemre is. Több hónappal tartoztak Mr Fitzpatricknak, a bérbeadónak, aki egy év után megúnta, és azt mondta nekik:

      –     Sajnálom, gyerekek, de ha jövő  hónap elején nem fizetitek ki amivel tartoztok, fel is út, le is út. Vegyétek komolyan, amit mondtam.

Mivel annyi pénzük nem volt, Katie azzal az abszurd ötlettel állt elő, hogy menjenek el ők is északra, ahogy az apjuk tette, és legyenek ők is aranyásók.

     –     Apa meghalt a messzi északon – mondta Willie szomorúan. – Belehalt az arany keresésébe.

      –     Igaz, de talált valami fontosat odafent – válaszolta Katie lelkesen –, különben  nem küldte volna el nekünk. Azt akarta, hogy menjünk utána, és találjunk oda hozzá.

      Hogy mit küldött az apjuk? Egy kézzel rajzolt térképet, tele megfejthetetlen jelekkel és érthetetlen üzenetekkel, mint például “ Haladj tovább három napig az ezüst tó után észak-kelet irányban”, vagy “Mássz fel a farkas arcára”.  Willie jól emlékezett rá, hogy az apja soha nem volt túl megbízható,  különösen akkor, ha többet ivott a kelleténél, szóval ki tudja mit jelentenek azok a jelek, igazak-e. De Katie elhitte. Katie hitt benne.

      –     Majd meglátod, Willie – mondta –, emlékezz rá, hogy a borítékban benne volt egy levél is, amelyet a postáskisasszony tett bele. Azt írta nekünk, hogy amikor apa odaért a postára, nagyon kimerült volt, látszott rajta, hogy nincs jól, hogy beteg, megadta a címet, kifizette a feladás díját, és kérte őt, hogy intézze a többit, mert nem érzi jól magát. Apa alig kilépett a postahivatalból, összeesett és meghalt. Mindezt azért írta le nekünk, hogy tudjuk, mi történt. Apa az utolsó erejét arra fordította, hogy eljuttassa nekünk ezt a térképet, szóval öcskös, biztos vagyok benne, hogy a térkép valódi. Apa talált egy helyet, egy gazdag aranylelő helyet, és azt akarta, hogy mi is odamenjünk, segítsünk neki kitermelni az aranyat. Ezért rajzolta le az útvonalat. Biztosan nem gondolta, hogy meg fog halni.

      Amikor Katie rászánta magát valamire, nehéz volt entántorítani attól, bármilyen őrült dolog is volt. Így a két testvér eladott mindent, amijük az alagsori lakásban még volt, és bármilyen nehéz szívvel is, de anyjuk aranyláncától is megváltak, hogy pénzhez jussanak. A kikötőben húzták meg magukat, keresve a lehetőséget, hogy feljussanak olyan hajóra, ami északra tart. Persze potyautasként. Egy fiatal matróznak megtatszett Katie, és mindenképpen segíteni szeretett volna, elbújtatta őket a Sarkcsillag nevű hajó rakterében, amivel a Csendes-óceán északi partja mentén Saint Michaelig sikerült eljutniuk. Itt kénytelenek voltak jegyet váltani egy kisebb hajóra, mert egyre hidegebb lett, és a következő lehetőség csak egy hét múlva lett volna, addig meg nem akartak bújkálni az árkádok alatt, és költeni a pénzüket. Úgy okoskodtak, hogy az alatt az egy hét alat eljutnak a Yukon folyón Dawsonba. Így is lettt. Nem sokkal a megérkezésük után találkoztak egy idős asszonnyal, akinek segítettek hazavinni a nehéz kosarait. Az asszony amikor meghallotta, hogy hová igyekeznek és miért, felajánlotta nekik, hogy némi munka és segítségért szállást ad nekik, ez idő alatt eljárhatnak dolgozni is, mert szükségük lesz pénzre. Katie egy pub-ban mosogatott, Willie pedig a kikötőben rakodónak állt, de esténként, és hétvégeken dolgoztak a háznál is, ahol laktak.  Katie takarított, mosott, vasalt, Villie tüzifát aprított, bevásárolt. Igyekeztek minél több pénzt félretenni. Végül vettek egy régi szánt, négy kutyát, sátort, zseblámpákat, iránytűt, több tucat gyufát, és ami maradt, abból élelmet vásároltak. Az idős nő nekik ajándékozta az elhúnyt férje puskáját lőszerekkel.

      –     Erre szükségetek lesz az úton, de rejtsétek el, és csak akkor vegyétek elő, ha igazán szükségetek lesz rá.  Aztán ha ismét Dawson-ban jártok, látogassatok meg. Sok szerencsét! – köszönt el tőlük, s még berakott a szánba két meleg takarót is.

 

     Katie és Willie alaposan szemrevételezték a térképet, az iránytű segítségével meghatározták melyik úton kell elindulniuk, és reményekkel telve hagyták el a várost, de ahogy haladtak előre, egyre inkább rá kellett jönniük, hogy nem igazán fogták meg Isten lábát, mert két kutyájuk beleesett a folyóba, és elvitte őket a gyors sodrás. A harmadik kutya elszaladt az erdőbe, és nem tért vissza, így hárman maradtak: Katie, Willie és Buck, az alaszkai malamut. Tél volt, ami rosszabb volt, mint Mr Fitzpatrick örökös kiabálása, vagy mint a patkányokkal teli ház Seatle-ben. Annyira hideg volt, hogy reggelre csupa fehér deres lett még a szemöldökük is. Fáztak, és egyre fárasztóbbnak érezték a menetelést, a hó egyre mélyebb lett,  az élelem pedig egyre kevesebb.

     –     Miért nem hagyjuk ezt az egészet a francba, és megyünk vissza? – kérdezte Willie elgyötörten.

–        Viccelsz? – nézett rá a nővére csodálkozó szemekkel.

     –     Napok óta csak megyünk. Egyre hidegebb van, és alig van már ennivaló – válaszolta a fiú.

–        Ha visszafordulunk, biztosan meghalunk!

      –     De honnan tudod, hogy még mennyit kell mennünk? Lehet, hogy tízszerese, húszszorosa annak, amit eddig megtettünk. Visszafelé Dawsonig csak öt nap! Legfeljebb hat – érvelt Willie.

      –     Nem hiszem. Emlékszel a tóra, ami mellett tegnap elhaladtunk? Szerintem az volt a térképen szereplő ezüst tó – magyarázta Katie.

–        Nekem nem tűnt esüstnek – vágta rá a testvére.

      –     De Willie, ezüstösen ragogott a tetején a jég, ahogy rásütött a nap. Biztos vagyok benne! Hinned kell, Willie! – kiáltott a lány. – Légy erős, és soha ne add fel!

     Aznap este megérkeztek a farkasok. Willie már aludt félig megfagyva a sátorban, amikor meghallotta Buck morgását. Mindketten kiugrottak a takarójuk alól, és kikémleltek az éjszakába. A hivatlan látogatók szemei csillogtak a sötétben.

      –     Farkasok! Gyorsan tüzet – kiáltott a fiú. A  vacsora melegítésére használt máglya még nem égett le teljesen, szerencsére voltak még fel nem használt ágak a közelében, így gyorsan beledugta azokat a pirosló parázsba, és fáklyaként hadonászott vele, miközben a kutya is erősen ugatott.

     –     Tűzgyűrűt kell csinálnunk, hogy megvédjük a sátrat – mondta Katie, és az égő ágakat körös körül a hóba ültették. – Vedd elő a puskát, és lőjj!

      Aznak éjjel a farkasok nem jöttek közelebb, a lövésektől elijedve visszahúzódtak az erdőbe, de a két fáradt fiatal mégsem tdott visszamenni a sátorba, hogy újra elaludjanak. Alig pirkadt, útnak indultak. Willie tolta a szánt, Katie és Buck pedig húzta.

–        Nem bírom tovább – sopánkodott a fiú.

       –     Arra gondolj, hogy a térképen jelzett út végén ott van a ház. Apa háza. Emlékszel, hogy milyen volt apa? Szerette a kényelmet. Fogadok, hogy egy kis palotában lakott, kandallóval és hatalmas ággyal, amelyben mindannyian kényelmesen elférünk.

–        Nincs semmi ház! Nincs semmi – sóhajtotta Willie.

     –     De igen! Van ház! Bíznod kell, erősnek kell lenned, és soha nem szabad feladnod – válaszolta a nővére, és bármennyire is fáradtak és kimerültek voltak, ha lassabban is, de haladtak előre.

 

Késő este a farkasok visszatértek. Ez rossz jel volt, azt jelentette, hogy egész nap követték őket, s csak a sötétre vártak, amikor lecsaphatnak a két utazóra. Katie és Willie a fáradtságuk ellenére körberakták ágakkal a sátrat, hogy tűzgyűrűt tudjanak gyújtani, és megállapodtak, hogy felváltva fognak őrködni. Először a fiú ment a sátorba aludni, a testvére maradt kint puskával a kezében, majd cseréltek.  A farkasok valamivel közelebb merészkedtek, de eldörrent egy puskalövés, és egy éhes farkas vonyítva terült el a hóban. Újabb próbálkozás, újabb lövés, újabb vonyító társuk elvesztése után visszavonultak.  Katie és Willie pedig alig világosodott, lebontották a sátrat, bepakoltak a szánba, és elindultak a hegyoldalon felfelé.

      –     A térkép, Willie! Azt hiszem, apa azért nevezte a hegyet  Farkasarcnak, mert itt vannak a farkasok. Ez azt jelenti, hogy már majdnem ott vagyunk. Egy-két nap, és elérjük a házat – próbált lelket verni a testvérébe.

     –     A ház nem létezik, és egy-két nap múlva mi sem, mert felfalnak bennünket a farkasok! – kiáltotta a fiú mérgesen, és látta, hogy a nővére mondani akar valamit. Biztosan azt, hogy légy erős és soha ne add fel, de nem akarta hallani. – Ki ne mondd!

 

     Egy jeges párkányon keltek át, amikor a hó leomlott a lábuk alatt. Willie-nek sikerült  megkapaszkodnia egy sziklában, de Katie és Buck együtt rángatóztak a hevederekkel, s félő volt, hogy a szán magával rántja mindkettőt. Valahogy a lánynak sikerült egy kést előhúznia a kabátja zsebéből, és elvágta a hevedert vele, még mielőbb lezuhantak volna. Így különösebb baj nélkül megúszták, viszont a szán az esés következtében összetört, és a rajta lévő holmi egy része tovább gurult a szakadék felé. A délután nagy részét azzal töltötték, hogy visszaszerezzék a holmijukat, ami megmaradt. A puskát a lőszerekkel, a takarót, gyufákat és zseblámpákat sikerült magukhoz venni, de az élelem és a sátor odaveszett. Aznap este már enni sem tudtak, havat olvasztottak fel, azt itták meg. Felválta aludtak a szabadban, és bizony a farkasok sem maradtak távol. Egyre közelebb merészkedtek. Egyikük megpróbálta átugrani a tűzgyűrűt, Katie rálőtt, de csak elijesztésre volt elég. Párat még lőtt a farkasok irányába, akik behúzódtak a fák közé.

–        Vissza fognak térni – jegyezte meg. – Ma este, vagy holnap támadni fognak!

     Aznap megúszták, a farkasok azon az éjszakán  már nem mutatkoztak. Katie, Willie és Buck kora reggel elindultak a hegyoldalon, de inkább vánszorgásnak lehetett volna nevezni. Éhesek és kimerültek voltak. Buck időnként el-elszaladt, befutott az erdőbe, és egyszer egy nyúllal a szájában tért vissza. Kicsi volt és csontos, de két nap óta ez volt az első ennivalójuk. Gyorsan tüzet raktak, megsütötték, és három felé osztották, majd körberakták magukat ágakkal, hogy farkastámadás esetén tudják meggyújtani.

      –     Holnap felérünk a csúcsra, és megkeressük apa házát. Ott kell lennie valahol  – mondta Katie halkan. Ez az abszurd mese feldühítette a testvérét.

      –     Hagyd abba, Katie – kiabált Willie –, nem vagyunk a Farkasarcon, és nincs ház sem. A térkép sem igaz, apa csak kitalálta! – mire a nővére elsírta magát.

–        Tudom, Willie, tudom.  Csak félek. OK?

     Willie nem számított ilyen válaszra. Azokban a napokban a nővére soha semmi jelét nem mutatta, hogy megadja magát, mindig ő volt az, aki bíztatta, aki lelket vert belé, el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer ennyire magába roskad. Leguggolt melléje.

–     Sajnálom, de igazad van. Vedd elő a térképet!  Nézd, van itt egy tintafoltnak tűnő jel. Nos, ez egy szikla. Ma délután láttam. Biztos vagyok benne.

–        Ezt komolyan mondod? – szipogott a lány.

      –     Igen. Tudod, erősnek kell lenni, és soha ne add fel – nevették el magukat mindketten. Willie hagyta, hogy a nővére pihenjen elsőnek, ő pedig ott maradt őrködni. Buck ideges volt, folyamatosan az erdő mélye felé tekintett. Érezte a veszélyt. 

      Már hajnalodott, amikor egy farkas jelent meg, megpróbálta átugrani a tűzgyűrűt, de a fiú lelőtte. Aztán jött egy újabb, azt is lelőtte. A lövések zajára Katie felugrott, felkapott egy égő ágat, azzal hadonászott össze-vissza, mialatt az öccse folyamatosan tüzelt.  A csordát sikerült megfékezniük, de mindketten tudták, hogy hamarosan itt a vége.

– Fogytán a lőszer. Ma estig meg kell találnunk a házat, máskülönben…

      – Ki ne mondd! Nem akarom hallani – kiáltotta Katie,és alig várta már a hajnal első fényét, hogy útnak induljanak.

Lépés lépés után, fel a hegyoldalon, ha lassan is. Az ösvény egyre meredekebb és fárasztóbb lett, akár csak a hó és a hideg. Egyszer a lány elesett a hóban, s ha nincs ott a testvére, fel sem tudott volna állni, úgy belesüppedt. Ott fagyott volna meg pár óra alatt. Hideg szél fújt,  kezdett sötétedni, és egyszer csak az ösvény mellett ott volt egy faház.  Willie azt hitte, hogy  hallucináció.

–     Nézd, apa háza! Megtaláltuk – kiáltotta Katie. Leszedték az ajtóról a fából készült rudat, kinyitották, és bekiabáltak.

      –     Hahó, van itt valaki? – de senki sem válaszolt, csak a szél süvített körülöttük.

Willie a zseblámpával bevilágított, beléptek, és becsukták maguk mögött az ajtót. A deszkák között itt-ott befújt a szél, és egérürülék volt mindenütt, de a tömör deszkafalak megvédik őket a farkasoktól.

      –     Ami azt illeti, ez nem egy kényelmes palota hatalmas ággyal – állapította meg Willie csalódottan. – Lehet, nem is apa háza.

      –     De igen, apa háza, hiszen az ő térképe alapján találtunk ide. Igaz, van mit javítani rajta, és ki kell takarítani, de számunkra ez most egy igazi menedék! – érvelt a lány.

    –     Ide nézz, Katie! – világított Willie a zseblámpával körbe, s egy polcon temérdek babkonzerv sorakozott. – Apa gondoskodott a vacsoránkról. És még a tüzifa is be van készítve, csak meg kell gyújtani.

      –     Apa biztosan nem gondolta, hogy nem tér már ide vissza, de biztos vagyok benne, hogy tudta, jönni fogunk, hogy egy nap majd megérkezünk, mert erősek vagyunk.

     –     Igen, azok, és soha nem adjuk fel! – ölelte meg Willie a nővérét. – Akkor gyújtsuk meg a tüzet, melegítsünk fel pár konzervet, és vacsorázzunk!   A többire meg ráérünk gondolni holnap! Buck, te is gyere, ma este már nem kell őrködnöd. Itt, apa  házában védett helyen vagyunk!