Az ígéret

Egy napsütéses őszi délután egy szürke kabátos vak ember némán ült a park padján. A távolból nézve nem tűnt szomorúnak, csak kissé fáradtnak, de bárki, aki közeledett hozzá, észrevette volna az aggódó légkört, ami körülvette, mert idegesen gyűrögetett egy papírzsebkendőt a meggörbült, kérges kezével. Hideg tekintettel a föld felé nézett, háta meggörnyedt, a kevés fehér haja a szélben lengedezett, mint óceánban a korallok.

Közben egy idős hölgy érkezett a távolból, aki egy járóbot segítségével fáradtan haladt a pad felé, amelyen a vak ember ült. Fején kendőt viselt, virágos köntös volt rajta, és leült a padra az öregember mellé. Pár percig hallgatott, aztán megszólalt:

– Szóval itt vagy… – mondta. Hangja lágy és kedves volt. A férfi felkapta a fejét, hiszen erre a pillanatra várt hosszú évek óta. Elmosolyodott, majd a zsebkendőt a földre ejtette. Fejét a mellette ülő felé fordította.

– Mindig azt hittem, hogy a szavak embere vagy – folytatta a hölgy, és huncutul elnevette magát.

– Örömmel emlékszem a veled töltött pillanatokra – mondta a férfi –, amikor jegyesek voltunk, és olyan sokszor gondoltam az ígéretünkre.

A hölgy nem válaszolt, és tekintetéből úgy tűnt, mintha máshol lenne, a múlt távoli pillanataiba meredt.

– Hogy szerettelek! – folytatta a vak férfi.

– Hogy sírtam – emlékezett az idős asszony –, amikor apám azt mondta, hogy nekünk nincs jövő, hogy soha nem fogunk tudni összeházasodni, s ha meg is tudnánk tenni, kitagadna, nem lennék a lánya, a mi csalá- dunk soha sem kötne békét a szeretet jegyében, mert az élet nem Rómeo és Júlia.

A vak nyugodt hangon azt mondta:

– Ma már a dolgok másként mennek, kedvesem. A fiatalok inkább otthagyják a szüleiket azért, hogy a szerelmükkel legyenek.

– Jobb így - jegyezte meg a nő.

Ismét hallgattak, végül a férfi törte meg a csendet.

– Két gyermekem született, Rebeka, a feleségem... Most özvegy vagyok.

– Négy lányom van, és a férjem még mindig él – válaszolta mosolyogva az idős nő. – De soha sem felejtettelek el téged és az igéretünket sem – folytatta halkan. – Látod, eljöttem.

– Pontosan ötven év múlva - mondta a férfi, emlékezve arra a délutánra, amikor utoljára csókolóztak azon a padon – találkozunk még egyszer, és elmondjuk egymásnak, hogy az idő nem szökött el, hogy még van időnk egymás számára is.

A hölgy lehajtotta az arcát, és forró könny hullott a földre.

– Sajnos megvakultam, hiába nézek rád, nem látlak – sóhajtott a vak ember.

A hölgy felkelt, megfogta a férfi kezét, és a tenyerét az arcára tette. Az keserűen mosolyogva megérintette ujjaival annak ajkait, az orrát, a szem körvonalát, ami eszé- be juttatta annak a nőnek a profilját, akit annyira szeretett, emlékezve arra, hogy a ráncai és barázdái az arcán csak annak a szerelemnek a jelei, amelynek virágzásához idő kell. De a férje még mindig akadályt jelentett a két idős szerető szabadságában.

A hölgy megsimogatta a vakot, alig érte durva arcát az ősz szakáll miatt, majd azt mondta:

– Drágám, adjunk magunknak több időt, még tíz évet. Pontosan tíz év múlva, ugyanitt. Rendben?

A férfi bólintott, akkor tíz év múlva, és felálltak. Könnyű csókot adtak egymásnak, majd az ellenkező irányba mentek.

Egy napsütéses őszi délután egy szürke kabátos vak ember némán ült a park padján. A távolból nézve nem tűnt szomorúnak, csak kissé fáradtnak, de bárki, aki közeledett hozzá, észrevette volna az aggódó légkört, ami körülvette, mert idegesen gyűrögetett egy papírzsebkendőt a meggörbült, kérges kezével. Hideg tekintettel a föld felé nézett, háta meggörnyedt, a kevés fehér haja a szélben lengedezett, mint óceánban a korallok.

Egy órája várt, talán még tovább. Senki sem jött. Fáradtnak érezte magát, lehunyta a szemét és elaludt, miközben még mindig azt a nőt várta, akit örökké szeretett.

Amikor felébredt, sötét volt már, egy öregasszony ült mellette, és a vállára támaszkodva aludt. Ő volt az. Akit annyira várt. Megfogta a kezét, megcsókolta, majd a fejét a nő fejéhez hajtotta, és ismét lehunyta a szemét. Némán élvezte a boldogságot, amelyet végre a kezében tarthatott