2026. július 21., kedd

 



Mindez Rossnak köszönhető 

– Ross, azonnal tűnj el onnan! – kiáltotta Vanna, látva, milyen állapotban vannak szeretett ciklámenjei. A levelek és a virágok kissé összenyomódtak, Ross pedig nem akart engedelmeskedni, tovàbbra is kényelmesen feküdt az árnyékában. Gyönyörű vörös macska volt, aki tudta, hogy a gazdája imádja.  

Vanna gyengéden kiemelte az állatot a virágok közül, és bevitte az erkélyről a lakásba, betette a kosarába, majd eltűnt a szobaajtó mögött. Néhány perc múlva azonban visszatért. 

  • Ross, most el kell mennem, de pár óra múlva itthon leszek. Légy jó fiú, és ne menj  a függönykarnisra. 

A macska mélabúsan nyújtózkodott és unottan ásítozva nézte, amint Vanna elhagyja a lakást. „Ez a lány találhatna magának valakit ahelyett, hogy mindig a sarkamban lóg. Ross, ne csináld ezt, ne csináld azt, vigyázz itt, vigyázz ott, ne menj oda, gyere ide, de ha csak folyton a könyveket bújja, meg a laptopját kopogtatja, sohasem fog találni senkit. Azt hiszem, nekem kell kezembe venni a dolgot, és keríteni neki valakit. Amint itthon lesz, és ki tudok menni az erkélyre, máris belevetem magam a munkába. Nézzük csak, ki jöhetne számításba!  Talán az a srác a hegedűvel? Egy próbát megér.” 

Vanna a nagybátyjától örökölte azt a kis lakást abban a nagy házban, és magával hozta szeretett macskáját is. Ross hozzászokott a vidéken való barangoláshoz, és eléggé bezártnak érezte magát az új helyen. Egyetlen szórakozása az volt, hogy amikor kimehetett az erkélyre, átugorhatott a szomszédokéra is. A gazdáját azonban aggasztották ezek a kirándulásak, hiszen a negyedik emeleten laktak, s bár Ross nagyon ügyes kötéltáncos volt, de rá sem mert gondolni, mi lenne, ha elhibázná az ugrást. Vanna otthon dolgozott műfordítóként, s emiatt ritkán mozdult ki a házból, így a macskát is felügyelni tudta. Ross el-eltűnt, de mindig visszatért. 

 A jobboldali szomszéd lakásban időnként valaki hegedült. Volt, hogy napjában többször is, de előfordult, hogy egy hétig sem lehetett hallani. Bár Vanna nem igazán értett a zenéhez, de azt sikerült megállapítania, hogy az illető nem egy nagy virtuóz. Ross gyakran szunyókált a szomszéd erkélyen is, különösen olyankor, amikor nem volt otthon az illető, pedig a virágláda üresen állt, és semmi sem adott árnyékot. Csupán egy valaha fehér színű, de már eléggé megsárgult műanyag szék árválkodott ott, azon szokott heverészni. Vanna személyesen még sohasem találkozott a szomszéddal, csupán annyit tudott róla, hogy Orlando Pozzinak hívják, amit az ajtaján lévő kis tábláról olvasott le. Mindenesetre elhatározta, ha egy nap összefut vele a folyosón, megkéri, hogy este tíz után, ha lehet, már ne hegedüljön. Pár héttel később, hogy ideköltözött, egyik este beszélgetést, női nevetgélést hallott a szomszéd erkély irányából. Nem akart udvariatlan lenni, kimenni és bemutatkozni, Vanna vagyok, az új lakó, inkább becsukta az erkélyajtót is, nehogy azt gondolják, hallgatózik. Egyik délután a lift szokásához híven nagyot horkantva megállt, hogy majd kopogós lépések haladtak el az ajtaja előtt, és a szomszéd ajtóban zörrent a kulcs. Paganini hazatért, gondolta Vanna. 

– Ross, légy óvatos, a szomszédunk megérkezett, ne ugrándozz az erkélyén, lehet, nem szereti a macskákat – figyelmeztette a négylábút, aki azonnal felugrott, mintha a legfinomabb eledelt tették volna a tányérjába. Térült-fordult, végül kisomfordált, elfeküdt a leander árnyékában, és kidolgozott egy haditervet. 

„Felbukkanhatnék az erkélyén, miközben éppen kint üldögél, így kiderül, hogy szereti-e a macskákat. Ha elzavar, szóba se jöhet a gazdám udvarlójának. Csakis macskaszerető lehet az illető. Igen, remek, már csak meg kell várni, hogy kijöjjön, vagy legalább kinyissa az erkélyajtót.” 

Nem kellett sokáig várakoznia. Néhány perc múlva már fürgén átugrott a szomszédhoz. Leült a székre és várta, hogy kijöjjön, az ajtó már nyitva volt, majd lépéseket hallott, és közeledett a férfi hegedűvel a kezében. Megállt a nyitott erkélyajtónál. Épp el akarta kezdeni a „cincogást”,  amikor észrevette a macskát. 

– Ah, egy látogató! Lefogadom, hogy arról a szép virágos erkélyről ugrottál át ide. Ügyes! Menj szépen haza, mielőtt még a gazdád keresni fog. Sicc, sicc – mondta, mire Ross fájdalmasan elnyávogta magát. – Most mi van? Nem akarózik hazamenni? 

A macska meg se moccant, helyette ismét nyávogott, mert arra gondolt, ebből se lesz már szerelem. Ám ekkor a férfi letette a hegedűt és a hegedűvonót, majd odalépett hozzá. 

– Na jó, nem bánom, kicsit még maradhatsz, de ne ess túlzásba – azzal megsimogatta az állat fejét. –  Én Orlando vagyok, s ha jól látom a nyakörveden, téged pedig Rossnak hívnak. Biztosan a szép vörös bundád miatt.  

A macskának tetszett a simogatás, dorombolni kezdett, Orlando elnevette magát, majd visszatért a lakásba, leült egy székre, és hegedülni kezdett. Ross megérezte, hogy odahaza már készül a finom vacsora, ezért se szó se beszéd, hazaugrott. Majd legközelebb folytatjuk, talán még összejön a dolog. Első lépés megtéve, gondolta. 

Orlando tulajdonképpen szerette a macskákat is, a kutyákat is, de a munkája miatt gyakran volt távol, emiatt nem gondolt arra, hogy kisállatot tartson. Általában négy-öt napra utazott el, de előfordult már kéthetes külföldi tartózkodás is. Szerette az életét, mindig mozgásban volt, s a barátnője is emiatt adott neki ultimátumot. Azt mondta, vagy abbahagyod ezt az örökös utazást, vagy szakítunk. Szakítottak, különösebb megbánás nélkül. Talán nem ő volt a megfelelő nő számára. Nem volt vörös a haja, és szeplői sem voltak, holott neki leginkább azok a lányok tetszettek. A hegedű az apjáé volt, aki szenvedélyesen szerette a zenét. Ő sajnos nem értett hozzá olyan jól, mint szerette volna, s tudta, bőven vannak hiányosságai. Amikor észrevette, hogy a macska már nem ül a széken, hiányérzete támadt, s remélte, hogy hamarosan újra meglátogatja. 

Vanna és Ross másnap reggel indultak vidékre, meglátogatni a mamit és a papit. Ross egész nap futkosott a régi kedvenc helyeken, el is feledkezett arról, hogy kidolgozza a Hogyan kerítsünk udvarlót elnevezésű haditerv következő lépését. Igaz, bőven volt még rá ideje, hiszen csak két nap múlva tértek vissza a városba, s addigra Orlando ismét elutazott. Így jártál, Ross, gondolta a macska, most kénytelen leszel várni pár napot. 

Négy nap múlva Orlando visszatért, és felhúzta az erkélyajtón a redőnyt. Ross meghallotta a zajt, tudta, hogy a szomszéd megérkezett. Azonnal ment volna, de Vanna nem volt otthon, hogy kiengedje. Idegesen járkált a lakásban a bejárati ajtó és az erkélyajtó között. Nemsokára a hegedű hangjai is felcsendültek, és Vanna még mindig nem volt sehol. Orlando kíváncsian kémlelte az erkélyt, várta a macska feltünését a műanyag széken, s amikor végre felbukkant, örömmel nyugtázta, hogy minden rendben. Kinyitotta az erkélyajtót, üdvözölte Rosst, majd folytatta a hegedülést. A macska bemerészkedett a lakásba, és leült Orlandoval szemben a szőnyegre. Időnként a hegedűszó szinte sikoltott a hamisságtól, olyankor a mancsaival befogta a füleit és nyávogott, így fejezte ki nemtetszését.  

  • Igazad van, tényleg rémes – nevetett Orlando látva Ross reakcióját, de folytatta a játékot.  

     Egy borzalmas elnyújtott sikító hang annyira megijesztette a macskát, hogy rémülten felugrott a kisasztalra, és lelökte az ott lévő vázát, teli torokból nyávogott tovább, még a szőre is az égnek állt. Orlando hiába próbálta vigasztalni, nem ment vele semmire, inkább az állat mérgesebb lett, felpuposodott háttal fújt és prüszkölt. A férfi már nem tudta mitévő legyen, elhagyta a lakást, és becsengetett a szomszédba. 

      –  Elnézését kérem, a macskája... – kezdte, de elakadt a szava, amint meglátta Vannát.  A nő arca eszébe juttatott egy gyerekkori emléket, amikor egy kislány keservesen sírt a lépcsőházban, a bejárati ajtó mögött, mert pár ijesztő farsangi jelmezes megkergette. Vörös haját, könnyektől csillogó smaragd szemeit, arcán vidáman játszadozó szeplőit nem felejtette el azóta sem. Éppen csak megtudta, mi történt, miért sír, amikor megjelent a kislány anyukája, valahonnan az emeletekről tartott lefelé, és elhagyták az épületet. Nem tudta ki volt, hogy kerültek abba a házba, de álmában gyakran visszatért az az arc, és minden lányban őt kereste. 

Vanna nem is hallotta, mit mondott az a férfi az ajtaja előtt, megbabonázva nézte azt. 

     – Te vagy az? Az én hősöm? Te mentettél meg a jelmezesektől – mondta csodálkozva, hiszen ő sem felejtette el annak a barna hajú fiúnak az arcát, kedves és megnyugtató hangját. Gyakran gondolt rá, vajon ki lehetett, különösen azóta, hogy beköltözött a nagybátyja lakásába. Ott lakik-e valamelyik lakásban, vagy véletlenül látta csak meg, hogy segítségre van szüksége és emiatt jött utána a házba. De mégsem csengethetett be mindenkihez keresve őt, hiszen már sok év eltelt azóta.  

Álltak az ajtó előtt, mosolyogva nézték egymást, már-már közeledtek egymás felé, amikor a rémült, eszeveszett macskanyávogás megtörte a varázslatot. 

  – Ross? – kiáltotta Vanna. – Hol vagy? 

        – Épp az előbb mondtam volna, hogy … – szólt Orlando, kézenfogta Vannát, és rohantak a férfi lakásába. 

Ross amint meglátta belépni őket, azonnal jobb kedve lett, párat még nyávogott Vanna karjaiban, majd leugrott, és kimasírozott az erkélyre, elégedetten elfeküdt a fehér műanyag széken, onnan figyelte az eseményeket. Én megtettem, ami tőlem tellett, most rajtatok a sor, gondolta. Csókoljátok már meg egymást. Így ni! 

Ennyit erről, zeneszó, esküvő, gyerekek... És ahogy a végkifejletben mondják, boldogan éltek, amíg meg nem haltak. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2026. július 16., csütörtök

 



Lupettó konyhája

Élt egyszer egy kis farkas, Lupettó volt a neve, és egy tavaszi napon túl messzire kóborolt el a falkájától, és nem talált vissza hozzájuk. Egyedül bolyongott az erdőben, a mezőkön élelem után kutatva, míg el nem ért egy faluba. Bár szelid volt, a falusiak mégis jobban érezték magukat, ha biztoságos távolságban tartják, s emiatt ha enni akart, kénytelen volt az éttermek, pizzériák által hátrahagyott különféle hulladékban turkálni.

Egyik éjjel, amikor szintén élelmet keresett, túl közel került egy tyúkólhoz, és szembesült Gerdával, a tyúkkal, aki tekintélyt parancsoló volt az udvarban,  egyfajta uralkodóként  viselkedett.  Lupettó jobban megijedt, mint Gerda, és szinte megdermedt a látványtól. Gerda azonban már egy ideje figyelte a kis farkas mozgását a faluban, és megsajnálta, amiért egyedül bolyong, gyakran éhesen, ezért úgy döntött, befogadja az udvartartásába. A többiek eleinte nem nézték ezt jó szemmel, elvégre Lupettó akkor is farkas, ha kicsi még, és nem szerették volna, ha egy napon ők kerülnek fel az étlapra, de idővel megbarátkoztak vele, látva, hogy nincsenek ilyen szándékai, hiszen épp úgy megette a száraz kutyaeledelt, mint a Blöki. Valójában Lupettónak nem ízlett a kutyakaja, de nem akart visszaélni az állatok vendégszeretetével, ám egy idő után azonban  azt  javasolta Gerdának, hogy kezdjenek közös kulináris tevékenységet az egész állatközösség számára, és véleménye szerint a tyúkól mögötti elhagyatott fészer némi rendbehozatal után pont megfelelő lenne ehhez  a tevékenységhez.

Igen, mondani könnyű, de hogyan? Lupetto azt mondta, hogy kóborlásai során gyakran bekukucskált a falu különböző konyháiba, alaposan megfigyelt mindent, és készen áll a munkára.  Már csak az alapanyok beszerzése volt hátra. Ezt a feladatot Gerda vállalta magára. Összehívta udvartartását, és kiosztotta a feladatokat. A tyúkok adjanak tojást,  a macska fogjon madarakat a mezőn, a kacsák hozzanak halat a tóból, a kutya kaparja ki a szarvasgombát a földből,   a tehén adjon tejet, a disznó pedig túrjon ki  sárgarépát és krumplit a veteményesben.

Mialatt az állatok az alapanyagok beszerzésével foglalkoztak, Lupetto és Gerda rendbetették a fészert, és szereztek néhány fazekat és serpenyőt is. Amikor minden készen volt, különféle receptekkel kísérleteztek, és napról napra egyre jobb ételek kerültek ki a kezük közül. Gerda kinevezte Lupettót a farm séfjének.  Hamarosan híre ment a környéken a kis farkas konyhájának, és más farmokról  és az erdőről, mezőről is érkeztek kíváncsiskodók, akik örömmel kóstolták meg mindazt, amit az étlap kínált. Egyre több éhes vendég érkezett,  Lupettó és Gerda főztek, Liba Gedeon pedig beállt pincérnek, aki kiszolgálta az érkezőket.

Ha arrafelé jártok, menjetek be ti is!

 


2026. július 11., szombat

 



A hiányzó rész

 

A tó tükre mozdulatlan volt, mintha visszatartaná  a lélegzetét. Anna hosszú percek, talán órák óta bámulta. Azt érezte, az idő elolvad ebben a sűrű, körülölelő csendben, mintha minden lebegne, beleértve őt is. Két nappal korábban érkezett meg a nagyszülei régi házába anélkül, hogy bárkinek szólt volna. Négyszáz kilométert vezetett abba a kis faluba, ahol minden kő a gyermekkorának nyarait rejtette. Senki sem várta. Senki sem kért magyarázatot, hogy minek jött. Csak egy ruhákkal teli sporttáska, néhány könyv, és a régi vázlatfüzete voltak nála. Az, amelyiknek kék vászonborítója volt, és a lapjait foltosra festette a kávé. Úgy érezte, távol kell lennie mindentől: az egyetemtől, a nagyváros zajától, az anyjától, és mindenekelőtt önmagától. Különösen attól a belső hangtól, amely miatt hónapok óta kevésnek érezte magát.

A ház úgy maradt, ahogy öt éve hagyta semmi sem változott, csupán a régies szag uralt mindent, és néhány pókháló jelezte, hogy az eltelt idő alatt is volt némi élet a falai között. Kitárta az ablakokat a fénynek és a friss levegőnek, majd beköltözött a régi szobájába, amelyik a tóra nézett. Az első két nap elég hűvös volt, éjszaka zavaros rémálmok miatt gyakran felébredt.  A harmadik éjszakán aztán történt valami. Éjfél volt, amikor zajt hallott odafentről.Talán a szél. Talán egy állat. Felkelt, fogta a zseblámpát, és remegő lábakkal felment a nyikorgó falépcsőn. A szíve a torkában dobogott.  Észrevette, hogy a padlásfeljáró ablaka résnyire nyitva van, holott határozottan emlékezett rá, hogy azt is becsukta mielőtt aludni tért. Kitárta a padlásajtót, halvány fényt adott egy pislákoló gyertya, mellette meglátott egy üveget. Odavilágított a zseblámpával. Egy fiatal férfi kuporgott a sarokban régi pokrócok alatt.

– Ki vagy te? – kérdezte Anna, és próbált nem remegni. A férfi lassan megfordult, mint aki semmitől sem fél, mert már mindent elveszítetett. Eléggé ápolatlannak látszott.

– Senki. De ne félj, nem loptam el semmit – felelte.

– Ez az én házam.  Én örököltem a nagyszüleimtől – mondta Anna határozottabb hangon.

–  Jó, jó, de itt maradhatok ma éjjel? Hideg van odakinn.

A nő nem tudta, miért mondott igent. Talán azért, mert valami ismerős volt a férfi megtört szemében? Talán azért, mert egy pillanatra nem érezte magát egyedül? Sarkon fordult, lement a földszintre, majd visszatért egy darab kenyérrel, egy meleg teával, és egy tiszta takaróval. Jó éjszakát kívánt, majd visszament a szobájába arra számítva, hogy reggel már nem találja ott. Így is volt, de a következő éjjel, és az azutáni éjszakán is a férfi visszajött. Először csendben ült a padláson, hátát a falnak vetve. Nem kért semmit, de hagyott néhány apró nyomot maga után: egy cetlit, amire tollal írt valamit,  egy összefirkált fényképet, egy félig leégett gyertyát. A negyedik este  azonban megjelent a konyhában, teafiltert tartva a kezében, és kért egy bögre forró vizet, mert fázott. Pár percig csendben ültek, majd a férfi megszólalt.

– Samuele a nevem. De mindenki Samnek hív.

–  Anna vagyok.

Nem fogtak kezet. Nem volt rá szükség. Amikor Sam megitta a teát, biccentett, majd visszament a padlásra.

– Miért jössz ide? – kérdezte Anna a következő este, amikor megelőzve a férfit, ő ment fel a padlásra egy csésze forró teával a kezében. Sam felnézett a padlóról.

– Mert te nem teszel fel veszélyes kérdéseket – felelte.

Beszélgetni kezdtek egymással. Egy igazság minden este. Mintha a padlás egy ítélkezés nélküli gyóntatószék lenne.

– Abbahagytam a gitározást. A baleset után – kezdte a beszélgetést Sam a következő este. – A legjobb barátom meghalt a balesetben. Én vezettem az autót, mert ő sokat ivott, de nem tudom, hogy melyikünk volt a részegebb.

Anna nem szólt semmit. Megtanulta felismerni a bűntudatot azok szemében, akik úgy hordozták, mint egy vizes kabátot. Tudta, mit jelent értéktelennek érezni magát.

– Anyám nyolcéves koromban elment. Apám megpróbált egyedül felnevelni, de nem erre termett. Nehezen vette az akadályokat. A te nagyszüleid voltak azok, akik gondoskodtak rólam, gyakran behívtak, amikor az utcán lődörögtem. Mindig volt számomra is tál meleg étel.  Néztem, ahogy elkészítik a lekvárt, én megírtam a címkéket és felragasztottam az üvegekre – emlékezett vissza Sam, miközben a tekintete a konyhaszekrényen sorakozó üvegekre vándorolt.

– Én sem tudok már rajzolni – vallotta be Anna.

– Miért?

– Mert valahányszor megpróbálom, úgy érzem, mintha elárulnék valamit. Vagy valakit – válaszolta lesütött tekintettel.

Egymásra néztek. Két űr, amelyek felismerték egymást ezekből a félmondatokból, a visszatartott lélegzetekből. Valami kezdett megváltozni közöttük.

Egyik este Sam nem érkezett meg. Anna várt, fel-alá járkált, százszor kinyitotta és becsukta az ajtót. Semmi. Az éjszaka csendje mélyebbnek, fenyegetőbbnek tűnt. Esténként Anna felment a padlásra, ott maradt a régi matracon ülve abban a reményben, hogy Sam megjelenik. Egyre mélyebb csalódást érzett. Eltelt egy hét nélküle.  Aztán elment a falusi boltba friss kenyeret venni, s hazafelé jövet meglátta a férfit a tóparti mólón ülve, feldagadt arccal, tompa tekintettel. Áradt belőle az alkohol szaga.  Anna arra gondolt, biztosan annyira kiütötte magát esténként, hogy azt sem tudta, hol van.

– Tudtam, hogy ez túl sok, hogy nem szabadna ennyit – mondta Sam anélkül, hogy ránézett volna. A nő leült melléje, nem szólt, a tó szelíd hullámait nézte. – Az élet fáj.

– Igen, időnként fáj, de máskor elviselhető, és megint máskor lehet akár csodaszép is. Nem akarom, hogy tökéletes légy!

Egymásra néztek, ujjaik súrlódtak, s  ez abban a pillanatban sokkal többet ért, mint egy bizonytalan csók.

Attól a naptól kezdve Sam változni kezdett. Lassan. Nehezen. Józan volt, botladozott a saját hallgatásában, de minden nap egy kicsit jobban kibontakozott a nő társaságában, s Anna mindezt látva megkérte, ezentúl ne az ablakon másszon be a házba, inkább használja a bejárati ajtót. Másnap Sam egy poros gitárt hozott magával.

– Neked írtam ezt.  Soha többé nem fogom eljátszani, de ma este igen.

A dal egyszerű volt. Lágy dallam, a szavak szélről, könnyekről, és a sötétben összekulcsolt kezekről szóltak. Anna meghatódott, alig tudta visszatartani a könnyeit, majd elmosolyodott, mert hónapok óta először otthon érezte magát.

Egy évvel később a ház megváltozott. A 12-es Menedék nevet kapta, mert tizenkettő lépcsőfok vezetett a padlásra. Sam gitározni  és sakkozni tanította a nehézségekkel küzdő gyerekeket, Anna nyitott egy kis közösségi helyiséget könyvtárral, olvasósarokkal, társasjátékkal,  rajzolni és kötni tanította az érdeklődőket. A kertben felálítottak egy üvegházat az álmoknak és a bazsalikom termesztésének.

Egy téli estén, miközben lassan hullott a hó,  Anna könyveket rendezgetett egy polcon, Sam hátulról csendben figyelte, az ajtófélfának támaszkodva.

– Te vagy az a részem, ami hiányzott –  suttogta Sam alig hallhatóan, Anna azonban így is meghallotta, és mosolyogva elindult feléje.

– Te vagy az, akit soha nem mertem elképzelni sem. Örülök neked! Nagyon szeretlek, Sam! 

– Én is nagyon szeretlek – mondta a férfi, s átölelte  Annát, majd hosszú csókban forrtak össze, miközben a tó tükre visszatükrözte a  12-es Menedék nevű ház meleg fényét.

.

A novella megjelent a Próza Patak antológiában, kiadta a Zöldkalamáris Kiadó.