A hiányzó rész

 

A tó tükre mozdulatlan volt, mintha visszatartaná  a lélegzetét. Anna hosszú percek, talán órák óta bámulta. Azt érezte, az idő elolvad ebben a sűrű, körülölelő csendben, mintha minden lebegne, beleértve őt is. Két nappal korábban érkezett meg a nagyszülei régi házába anélkül, hogy bárkinek szólt volna. Négyszáz kilométert vezetett abba a kis faluba, ahol minden kő a gyermekkorának nyarait rejtette. Senki sem várta. Senki sem kért magyarázatot, hogy minek jött. Csak egy ruhákkal teli sporttáska, néhány könyv, és a régi vázlatfüzete voltak nála. Az, amelyiknek kék vászonborítója volt, és a lapjait foltosra festette a kávé. Úgy érezte, távol kell lennie mindentől: az egyetemtől, a nagyváros zajától, az anyjától, és mindenekelőtt önmagától. Különösen attól a belső hangtól, amely miatt hónapok óta kevésnek érezte magát.

A ház úgy maradt, ahogy öt éve hagyta semmi sem változott, csupán a régies szag uralt mindent, és néhány pókháló jelezte, hogy az eltelt idő alatt is volt némi élet a falai között. Kitárta az ablakokat a fénynek és a friss levegőnek, majd beköltözött a régi szobájába, amelyik a tóra nézett. Az első két nap elég hűvös volt, éjszaka zavaros rémálmok miatt gyakran felébredt.  A harmadik éjszakán aztán történt valami. Éjfél volt, amikor zajt hallott odafentről.Talán a szél. Talán egy állat. Felkelt, fogta a zseblámpát, és remegő lábakkal felment a nyikorgó falépcsőn. A szíve a torkában dobogott.  Észrevette, hogy a padlásfeljáró ablaka résnyire nyitva van, holott határozottan emlékezett rá, hogy azt is becsukta mielőtt aludni tért. Kitárta a padlásajtót, halvány fényt adott egy pislákoló gyertya, mellette meglátott egy üveget. Odavilágított a zseblámpával. Egy fiatal férfi kuporgott a sarokban régi pokrócok alatt.

– Ki vagy te? – kérdezte Anna, és próbált nem remegni. A férfi lassan megfordult, mint aki semmitől sem fél, mert már mindent elveszítetett. Eléggé ápolatlannak látszott.

– Senki. De ne félj, nem loptam el semmit – felelte.

– Ez az én házam.  Én örököltem a nagyszüleimtől – mondta Anna határozottabb hangon.

–  Jó, jó, de itt maradhatok ma éjjel? Hideg van odakinn.

A nő nem tudta, miért mondott igent. Talán azért, mert valami ismerős volt a férfi megtört szemében? Talán azért, mert egy pillanatra nem érezte magát egyedül? Sarkon fordult, lement a földszintre, majd visszatért egy darab kenyérrel, egy meleg teával, és egy tiszta takaróval. Jó éjszakát kívánt, majd visszament a szobájába arra számítva, hogy reggel már nem találja ott. Így is volt, de a következő éjjel, és az azutáni éjszakán is a férfi visszajött. Először csendben ült a padláson, hátát a falnak vetve. Nem kért semmit, de hagyott néhány apró nyomot maga után: egy cetlit, amire tollal írt valamit,  egy összefirkált fényképet, egy félig leégett gyertyát. A negyedik este  azonban megjelent a konyhában, teafiltert tartva a kezében, és kért egy bögre forró vizet, mert fázott. Pár percig csendben ültek, majd a férfi megszólalt.

– Samuele a nevem. De mindenki Samnek hív.

–  Anna vagyok.

Nem fogtak kezet. Nem volt rá szükség. Amikor Sam megitta a teát, biccentett, majd visszament a padlásra.

– Miért jössz ide? – kérdezte Anna a következő este, amikor megelőzve a férfit, ő ment fel a padlásra egy csésze forró teával a kezében. Sam felnézett a padlóról.

– Mert te nem teszel fel veszélyes kérdéseket – felelte.

Beszélgetni kezdtek egymással. Egy igazság minden este. Mintha a padlás egy ítélkezés nélküli gyóntatószék lenne.

– Abbahagytam a gitározást. A baleset után – kezdte a beszélgetést Sam a következő este. – A legjobb barátom meghalt a balesetben. Én vezettem az autót, mert ő sokat ivott, de nem tudom, hogy melyikünk volt a részegebb.

Anna nem szólt semmit. Megtanulta felismerni a bűntudatot azok szemében, akik úgy hordozták, mint egy vizes kabátot. Tudta, mit jelent értéktelennek érezni magát.

– Anyám nyolcéves koromban elment. Apám megpróbált egyedül felnevelni, de nem erre termett. Nehezen vette az akadályokat. A te nagyszüleid voltak azok, akik gondoskodtak rólam, gyakran behívtak, amikor az utcán lődörögtem. Mindig volt számomra is tál meleg étel.  Néztem, ahogy elkészítik a lekvárt, én megírtam a címkéket és felragasztottam az üvegekre – emlékezett vissza Sam, miközben a tekintete a konyhaszekrényen sorakozó üvegekre vándorolt.

– Én sem tudok már rajzolni – vallotta be Anna.

– Miért?

– Mert valahányszor megpróbálom, úgy érzem, mintha elárulnék valamit. Vagy valakit – válaszolta lesütött tekintettel.

Egymásra néztek. Két űr, amelyek felismerték egymást ezekből a félmondatokból, a visszatartott lélegzetekből. Valami kezdett megváltozni közöttük.

Egyik este Sam nem érkezett meg. Anna várt, fel-alá járkált, százszor kinyitotta és becsukta az ajtót. Semmi. Az éjszaka csendje mélyebbnek, fenyegetőbbnek tűnt. Esténként Anna felment a padlásra, ott maradt a régi matracon ülve abban a reményben, hogy Sam megjelenik. Egyre mélyebb csalódást érzett. Eltelt egy hét nélküle.  Aztán elment a falusi boltba friss kenyeret venni, s hazafelé jövet meglátta a férfit a tóparti mólón ülve, feldagadt arccal, tompa tekintettel. Áradt belőle az alkohol szaga.  Anna arra gondolt, biztosan annyira kiütötte magát esténként, hogy azt sem tudta, hol van.

– Tudtam, hogy ez túl sok, hogy nem szabadna ennyit – mondta Sam anélkül, hogy ránézett volna. A nő leült melléje, nem szólt, a tó szelíd hullámait nézte. – Az élet fáj.

– Igen, időnként fáj, de máskor elviselhető, és megint máskor lehet akár csodaszép is. Nem akarom, hogy tökéletes légy!

Egymásra néztek, ujjaik súrlódtak, s  ez abban a pillanatban sokkal többet ért, mint egy bizonytalan csók.

Attól a naptól kezdve Sam változni kezdett. Lassan. Nehezen. Józan volt, botladozott a saját hallgatásában, de minden nap egy kicsit jobban kibontakozott a nő társaságában, s Anna mindezt látva megkérte, ezentúl ne az ablakon másszon be a házba, inkább használja a bejárati ajtót. Másnap Sam egy poros gitárt hozott magával.

– Neked írtam ezt.  Soha többé nem fogom eljátszani, de ma este igen.

A dal egyszerű volt. Lágy dallam, a szavak szélről, könnyekről, és a sötétben összekulcsolt kezekről szóltak. Anna meghatódott, alig tudta visszatartani a könnyeit, majd elmosolyodott, mert hónapok óta először otthon érezte magát.

Egy évvel később a ház megváltozott. A 12-es Menedék nevet kapta, mert tizenkettő lépcsőfok vezetett a padlásra. Sam gitározni  és sakkozni tanította a nehézségekkel küzdő gyerekeket, Anna nyitott egy kis közösségi helyiséget könyvtárral, olvasósarokkal, társasjátékkal,  rajzolni és kötni tanította az érdeklődőket. A kertben felálítottak egy üvegházat az álmoknak és a bazsalikom termesztésének.

Egy téli estén, miközben lassan hullott a hó,  Anna könyveket rendezgetett egy polcon, Sam hátulról csendben figyelte, az ajtófélfának támaszkodva.

– Te vagy az a részem, ami hiányzott –  suttogta Sam alig hallhatóan, Anna azonban így is meghallotta, és mosolyogva elindult feléje.

– Te vagy az, akit soha nem mertem elképzelni sem. Örülök neked! Nagyon szeretlek, Sam! 

– Én is nagyon szeretlek – mondta a férfi, s átölelte  Annát, majd hosszú csókban forrtak össze, miközben a tó tükre visszatükrözte a  12-es Menedék nevű ház meleg fényét.

.

A novella megjelent a Próza Patak antológiában, kiadta a Zöldkalamáris Kiadó.