A benzinkútnál

 

A lány az autóban ült  és folyamatosan a visszapillantó tükröt nézte, hogy szemmel tartsa a benzinkutast. Minden normálisnak látszott, de nem  bízott senkiben.  Mást nem látott a közelben, bár az  épületben égett a villany, s mintha valaki lenne is ott.

A másodpercek végtelennek tűntek,  míg a tank megtelik benzinnel. A lány  továbbra sem tudta levenni a szemét a tükörről. Bekapcsolta a rádiót. A híradás szerint a rendőrség továbbra sem találta a két nappal azelőtti benzinkútas gyilkost, nincsenek szemtanúk, csupán  annyi volt az új fejlemény, hogy egy sötétkék színű, régebbi Forddal menekült el a helyszínről. Gyorsan körülnézett, csak pár autó parkolt kicsit távolabb. Nem látta jól őket, de az egyik kék volt, az biztos, és  jópár évesnek nézett ki.

Kopp kopp,  hallotta.  A benzinkutas kopogott az ablakon.  Összerándult a gyomra, de a férfi kezében nem volt fegyver.  Talán ő is hallotta a híreket?

A lány lassan leengedte  az ablakot.

    - Igen?

    - Odabent az épületben kell fizetni – mondta a férfi, majd néhány méterrel arrébb leült egy székre.

A lány felvette a kézitáskáját, és folyamatosan körülnézve lassan kiszállt a kocsiból.  Kezdett sötétedni és elég gyér volt  a világítás, azonban a benzinkutas nem követte, tehát valaki biztosan van az épületben, gondolta,  és lehet, hogy nincs egyedül. 

Amikor belépett, egy idős hölgyet látott a pénztárnál.  A benzinkutas felesége lehet...     A helyiség egy kis boltként is működött.  Észrevett egy  középkorú férfit, aki a sorok között kóborolt. Néhány percig bámulta, mert úgy tűnt, hogy nem vesz semmit, csak nézelődik.

      -  A tankolást akarja kifizetni ? – kérdezte a hölgy elterelve a lány figyelmét.

      -  Igen.  Mennyi?

 

Néhány perccel  később egy autó hajtott be  ugyanarra a benzinkútra, egy fiatal férfi  vezette. Nem látott benzinkutast,  nézelődött, hogy talán önkiszolgálás van, de mivel ott állt egy másik autó,  egy  régebbi kék Ford, emiatt nem tudott odaállni, hogy tankoljon.

Benézett az ablakán, de az utastér üres volt. Talán a sofőr bement fizetni, futott át az agyán, elindult az épület felé, ahol fényt látott.

Amikor már majdnem az ajtónál volt, valaki kifutott  az épületből, és kishíján fellökte, amikor a nagy lendülettel nekiütődött a vállának.  Egy kóbor gondolat suhant át a fején, talán az illető lopott valamit a boltból,  de mivel senki sem futott utána,  nem törődött vele.  

Belépett az épületbe, és meglátta a lelőtt embereket:  a  pénztárnál egy idős nőt,  a benzinkutast, akit látásból ismert,  és egy középkorú férfit a chips-es pult előtt.

 Eközben a lány, pisztollyal a táskájában és a kasszából elrabolt pénzzel bevágta magát a kék Fordba és kihajtott az autópályára.

 

A köhögős fa (mese)

 

Calisto egy fiatal fa volt, aki nagyon szerette a madarakat, mert minden nap meglátogatták,és boldogan játszottak a levelei között. Telt-múlt az idő, és Calistót minden fatestvére megkedvelte, ám egy hűvösebb reggelen erős köhögésre ébredt. Ahányszor csak elköhögte magát, a madarak leestek az ágairól, és megijesztette vele a másik fán lakó mókusokat, de még az őzikék is ijedten megugrottak, akik ott álltak a közelbében. Ez így ment egész nap, de még másnap is. A harmadik napon a fák panaszkodni kezdtek.

–      Ez borzasztó! Nem lehet tőled aludni, csinálj valamit magaddal, légyszíves!

Szegény Calisto elkeseredett, mert nem tudta visszatartani a köhögését, ám egy kismadárnak támadt egy ötlete.

–        Gyertek velem! – hívott magával pár madarat, és elrepültek a falu felé.

Hamarosan egy pihe-puha piros sállal tértek vissza. Megkérték a nagy szarvast, hogy tekerje Calisto törzse köré, és a meleg sál hatására egy-kettőre csillapodni kezdett a köhögés, és a madarak visszatértek a levelek közé játszani. Mire jött az este, már nem is köhögött, és a fák végre kialhatták magukat.

 

Volt egyszer egy hegedűm

 Sok évig  nem gondoltam a hegedűre. Még az emlékét is jó mélyen elrejtettem magamban,  nehogy ráakadjak. A napokban  egy előadás során az erőszakmentes kapcsolatokról, a jó szülővé válásról volt szó.   Hirtelen  úgy éreztem, mintha a hegedűvonó böködne onnan mélyről felfele s egy pillanat alatt kitört belőlem az eltemetett  emlék. 

      Általános iskola harmadik osztályát kezdtem, amikor apám  elhatározta, hogy beirat a zeneiskolába, hegedülést tanulni.

     -  De én nem akarok hegedülni, zongorázni szeretnék ! – tiltakoztam az ötlet ellen, de hiába, ő hajthatatlan maradt.

     Néhány nap múlva már  szolfézsra jártam, azért, hogy megtanuljam  a zenei írást-olvasást,  s a következő tanévtől  hegedű órákra járhassak.  Azt már megtanultam, hogy nem lehet vele ellenkezni. Amit ő kitalál, annak úgy kell lennie. Csak nagyon komoly ok az, ami miatt más döntést hozna. Hét éves koromban a balett volt az, amit szeretett volna, de mivel jóval felette voltam a megengedett súlyhatárnak, ezért elállt a szándékától.

      A szolfézs órákra szerettem járni, főleg mivel a kedvenc tanító nénim, Amálka néni tartotta, aki egyben az osztályfőnököm is volt, akivel öröm volt a tanulás és minden együtt töltött foglalkozás .  Azért is szerettem volna zongorázni tanulni, mert ő tartotta a zongora leckéket is  a  faluban.  Hónapokon át  sírtam, könyörögtem, hadd menjek zongorázni,  de apámat  a könnyeim se hatották meg.   Akkoriban, gyerekfejjel még  nem igazán értettem, miért erőlteti a dolgot.  Miért pont a hegedű ?

– Szerencséd van, képzeld el, ha a nagybőgőt választja !  -  nyugtatott egyik osztálytársam. – Vagy az üstdobot! -  de nem tudtam nevetni , inkább sirhatnékom támadt.

     Alig elkezdődött a következő  tanév,  apám egyik délután bebuszozott a  harminc km-re lévő nagyvárosba,  és  egy  ronda barna hegedűtokkal tért haza, melyben  vélt ellenségeim lapultak. 

– Nézd, kislányom, mit vettem neked!  – újságolta nagy örömmel  és kinyitotta -  Háromnegyedes a mérete, mert azt mondták a boltban, hogy neked a felnőtt méretű még nagy, nem lenne kényelmes.

     Hogy is tudtam volna örülni neki?   Hiába magyarázta lelkesen, hogy  milyen lófarokból készült a vonó,  hogyan kell gyantázni  a kis dobozkában rejlő gyantakockával, vagy hogy hány póthúrt adtak hozzá,  én csak álltam szótlanul  a vásott szőnyeget bámulva.  Anyám sem szólt semmit.  Gondolom az járt a fejében, hogy mindez vajon mennyibe kerülhetett, hiszen nem tartoztunk a gazdag családok közé. Volt, hogy az is gondot okozott, ha nagyobb méretű cipőt kellett vásárolniuk nekem, vagy a testvéremnek, mert a kinőtt lábbeli már sebesre törte a lábunkat. Biztosan osztott , szorzott, vajon hányszor kell paprikás krumplit főznie, persze kolbász nélkül, ha ki kell gazdálkodni ezt a kiadást a családi költségvetésből!

      Az első órára  apám kísért el, befizette a havi  tandíjat, és megvette a Hegedűmuzsika kezdőknek  című könyv első részét   és pár szót beszélgetett a tanárnővel. Utána már egyedül jártam, heti két alkalommal délután.  Akkoriban még  nem volt  helyijáratos autóbusz a faluban,  gyalog jártunk iskolába,   a délutáni szakkörökre. A nagyobbak  biciklivel, már akinek volt . Nem voltam napközis,  mert anyám nem dolgozott, ezért ebédezni  hazajártam. Nem volt hiány a mozgásban, hiszen reggel is meg kellett tennem a  közel  két km-es utat,  iskola után is,  és a délutáni külön órákra menet-jövet.

      Szégyelltem magamat,  amikor a zeneórákra ballagtam a hegedűtokkal a kezemben.  Úgy éreztem, mindenki engem néz, bámulnak rám, vajon  hová viszem azt a ronda barnaságot. Mintha nem lett volna egyértelmű, hogy hegedű órára tartok éppen, vagy onnan jövök.  Nem volt szimpatikus a zenetanár sem, soha el nem mosolyodott volna, monoton ismételte mit és hogyan kell csinálni,  hogyan vegyem a levegőt, hogyan tartsam a  hegedűt, a vonót,  melyik hangot hogyan és hol kell előcsalogatni.  Gondolom már belefáradt a munkájába, hiszen már  a nyugdíjas éveiben járt. Egyetlen dolog vigasztalt minden alkalommal, hogy óra végén kapok tőle egy Melba csokit, ami a kedvenceim közé tartozott.  Kicsi kis csokikocka volt,  ízesített krémmel töltve. Vajon lehet-e még olyat kapni?

      Néhány óra után már tökéletesen tartottam a hegedűt, a megfelelő szögben húztam a vonót, és fel tudtam hangolni a szerszámomat is.  Pár hét után már el tudtam játszani a  Süss fel nap, fényes nap, kertek alatt a ludaim megfagytak  gyerekdalocskát,  s hamarosan az Egy boszorka van, három fia van következett. Lassan már a dalokat szolmizálva énekeltem, hogy hegedüléskor könnyebben menjen a kotta olvasása:   Do-do-do-szó-do-re-mi-do-mi-re-do-do  Anyám édes anyám elfeslett a csizmám…

– Hogy megy a lányomnak a hegedülés ? – érdeklődött apám , amikor  félév táján eljött,  hogy megtudakolja, miként állom meg a helyemet  az általa megkövetelt  zenei tanulásban.

– Mit is mondhatnék?   -    tárta szét a karját a tanárnő. - Mehetne jobban is, ha nem ennyire közömbösen csinálná!  Egy kicsit több lelkesedéssel!   Igaz, még csak pár hónapja, hogy elkezdte, és az eleje nem könnyű senkinek sem. Talán majd később megszereti! Van aki kezdetben nagyon lelkes, de később lelohad ez a lelkesedés. Az sem jó. De aki kitartó, szorgalmas, lelkes, már 2-3 év tanulás  után  kisebb-nagyobb  sikereket érhet el.

      Én, bár valóban nem szerettem hegedülni, de minden alkalommal elmentem az órákra,  és lelkesedés nélkül zenéltem,  megcsináltam mindazt, amit a tanárnő mondott, többé kevésbé sikeresen is, hogy megkaphassam  a Melba kockámat, és mehessek haza.  Apám többször is elkapott, hogy odahaza is gyakoroltasson velem.   Fellázadtam,  ellenkeztem,  és dacolva vele beiratkoztam az iskolai énekkarba , hogy minél később érjek haza, lehetőleg olyankor, amikor ő már elment a  kocsmát kinyitni délutánra, ahol dolgozott. Este későn ért haza, igyekeztem olyankor már ágyban lenni, alvást színlelni, nehogy szóba kerüljön a dolog. S ha rákérdezett, hogy gyakoroltam-e, anyám vagy azt mondta, hogy igen, vagy ha  azt mondta, hogy nem, akkor rögtön hozzátette, hogy sok volt a tanulni való, vagy a házi feladat másnapra.

        Év végén közepes minősítéssel  zártam a zeneévet. Apám jobbra számított, szóvá is tette:

– Lehetett volna jobb is! Remélem, hogy   a következő tanévben példásan teljesítesz! Szigorúbban fogom ellenőrizni az itthoni gyakorlást!  – nézett rám mérgesen, amikor meglátta a zeneiskolai bizonyítványomat.

  Titokban azt reméltem, hogy  ennek hatására talán majd rájön, hogy soha nem lesz belőlem nagy hegedűművész és megengedi, hogy inkább zongorázni tanuljak, de sajnos tévedtem,  s akartam vagy sem, beiratott a következő tanévre is.

       Amikor a második hegedűs év elkezdődött, addigra már  megszokott jelenség volt a  ronda barna hegedűtokot cipelő lány a faluban.  Mindenki tudta már, hogy hegedülni tanulok,  csak én voltam az, aki változatlanul ellene voltam a dolognak. Makacsul kitartottam amellett, hogy zongorázni akarok.  Mégis minden utálatom ellenére, na és persze  az apai dorgálás elkerülése miatt  pontosan megjelentem az órákon, és  szó nélkül  minden lelkesedés mellőzésével húztam a vonót.  A tanárnő többször meg is dícsért, de nem dagadtam a büszkeségtől, s még véletlenül sem beszéltem róla odahaza. Arra gondoltam,   mi lenne, ha szeretném csinálni, lelkesen és szenvedéllyel? Hány dícséretet kapnék akkor?

      – A zeneiskolai növendékek ez évben kis koncerten mutatják be a tudásukat  a szülőknek, tanároknak, iskolatársaknak.  Amolyan vizsgának is fel lehet fogni. Te is indulni fogsz, majd kiválasztok neked egy darabot, természetesen a tudásodnak megfelelőt – mondta a tanárnő egyik tavaszi délutánon. – De ha van valami kedvenced azok közül, amiket itt már  gyakoroltunk, te is választhatsz! 

      – Jaj, csak azt ne!   – kiáltottam kétségbeesetten.  –   Nem akarok az egész falu előtt hegedülni!

     Ettől kezdve nem a kiválasztandó zenei darabon járt az eszem, hanem azon, hogyan tudnék addigra megbetegedni, belázasodni, esetleg balesetet szenvedni, eltörni a karomat, csak hogy ne kelljen ezen a koncerten részt vennem.  De mivel nem történt velem semmi, és  én nem választottam zeneművet, ezért a tanárnő döntött helyettem. Bach: Parasztkantáta, amit ha nem is hibátlanul, de  eljátszottam az órákon, és a tanárnő azt mondta, ha lelkiismeretesen gyakorolok a visszalévő időben, nem kell szégyenkeznem a koncert után.   Odahaza nem beszéltem  erről az egész falut megmozgató eseményről, remélve, hogy akkor nem fogják megtudni.  Megkértem az osztálytársaimat is, hogy ne kiabálják el a dolgot apámnak, amikor látják biciklivel menni az utcán. Volt, hogy rossz jegyet kaptam, s ő előbb tudott róla, minthogy én hazaértem volna, mert osztálytársaim amint meglátták őt, odakiabáltak neki.

      Persze  elég hamar kiderült, hogy naív gondolat volt részemről eltitkolni a koncertet,  mert hiába nem beszéltem róla, pár nap múlva apám  értesült a dologról és keményen kérdőre vont a hallgatásom miatt. Azt füllentettem neki, hogy én akartam mondani, de ő későn jött  haza, másnap meg elfelejtettem. Aznap meg nem volt időm, hiszen alig beléptem az ajtón, már letámadott a szótlanságom miatt. Világossá vált számomra, hogy a szüleim is ott fognak ülni a nézőtéren.

       A koncertre felvettem a sötétkék rakott szoknyámat, a szépen kivasalt matróz blúzzal, meg a hozzá tartozó fehér térdzoknival, csatos fekete lakkcipővel. Apám a negyedik sorban ült, legalább húsz centit nőtt a büszkeségtől, hogy a lánya is hegedülni fog a színpadon. Anyám szinte eltörpült mellette. Bátyám jóval hátrébb, az osztálytársai között  kajánul vigyorgott, majd bekiabált: Hajrá, Paganini!  Olyan lámpalázas voltam, hogy többször is elrontottam a darab bemutatását és  magam mellé eresztettem a szerszámomat.  Pár percre meg kellett állnom, mély levegőt vennem, és kértem, hadd  kezdjem előlről. Nem néztem a negyedik sor felé.  Amálka nénire néztem,  kedvenc tanító nénimre, aki bíztatóan mosolygott rám. Mindent bele! Menni fog! S valóban végigjátszottam a darabot, igaz, itt-ott  kissé hamisan, de eljátszottam.  Meglepetésemre nem dobáltak meg tojással, jólesett a taps, amit kaptam és  kipirult arccal, lassúbb szívveréssel lementem az emelvényről.

      Megkaptam a zenei bizonyítványomat, ezúttal  jó eredménnyel  zártam az évet és apám beiratott  a következő tanévre is,  ami  viszont  nem érkezett el a számomra. Pár nappal a tanév kezdése előtt jött a szomorú hír, hogy az idős hegedűtanárnő  meghalt.   Apám kétségbeesetten kezdett el másik  tanárt keresni a közelben, de sajnos nem volt senki más.  Hetente háromszor be kellett volna utaznom a nagyvárosi zeneiskolába, ami az akkori időkben nem volt olyan egyszerű. Autónk nem volt, a buszok, a vonatok elég ritkán jártak,  s valakinek mindig el is kellett volna kísérnie. Apám a munkája miatt egyáltalán nem tudott volna,  anyám  a falut csak akkor hagyta el, amikor szülni vitte a mentő a kórházba.  Még sem engedhették, hogy  tíz évesen egyedül utazzak,  járjam a nagyváros ucáit, főleg az őszi, téli időszakban sötétben. Más világ volt akkoriban! .  Arról nem is beszélve, hogy   azokon a  napokon   az ötödik órákról hiányoztam volna, máskülönben nem értem volna be a nagyvárosi zeneórákra, és bizony nem  testnevelés vagy osztályfőnöki órák voltak ezek.  Szüleim osztottak, szoroztak, s arra a megállapításra jutottak, hogy a heti háromszori kisérővel való utazás költségei, a zeneórák díja, ami  duplájába került, mint mostanáig,    s a bátyám akkor kezdte a középiskolát,  mindez eléggé megviselné a  családi költségvetést,amit most nem tudnak bevállalni.  Az eszükbe se jutott, hogy a heti három nap milyen fárasztó lett volna számomra, hiszen este kellett volna tanulnom, miután hazaértem volna a városból, és a hiányzó órák anyagát is be kellett volna valahogyan pótolnom.  Végül  apám  feladta álma megvalósulását,   beletörődött abba, hogy egyelőre búcsút kell mondanom a hegedülésnek.  Abban a hiszemben döntött így, hogy a következő évben, vagy két év múlva folytatni tudom.

       Istenem,  madarat lehetett volna fogatni velem, amikor megtudtam, hogy végre nem kell cipelnem a barna hegedűtokot az ellenségeimmel.

–  Nesze neked, életem megrontója! –   s beraktam a szekrény mellé a  sarokba. Haragudtam rá. Látni sem akartam. Reméltem, hogy ott marad örökre!

 

       Sok év múlva, egyik alkalommal, amikor meglátogattam  a szüleimet, feltűnt, hogy üres a sarok. 

       – Hol a hegedűm?  –  tettem fel a kérdést   anyámnak.

 – Nem tudom,  kérdezd meg apádat! – válaszolta  és abbahagyta a sapkahorgolást. -  Sok éven át ott volt ahol hagytad,  mert néhanapján leporoltam.   De később már nem láttam.  Nem tudom, hogy   mikor tűnt el onnan, hová lett, ki vitte el.  Apádtól meg nem akartam megkérdezni, tudod, hogy milyen!

      Igen, persze, hogy tudtam,  meg is értettem.  Anyám inkább nem szólt, csakhogy kerülje a veszekedést. Akkor én sem firtattam tovább a dolgot, nem akartam feltépni  a régi sebeket.  Ki tudja, ki hogyan reagált volna a dologra? Jobb a békesség!

       Ma már biztosan megkérdezném tőle, hogy miért ragaszkodott annyira a hegedűhöz,  és hogy hová lett  a sarokból,   de sajnos már nincs kitől megkérdeznem.  Nincs lehetőségem arra sem, hogy köszönetet mondjak neki, azért, amiért taníttatott.  Amennyire  akkor haragudtam érte, most annyira hálás vagyok.  Bár nem lett  belőlem hegedű  virtuoz,   de  ennyivel is több vagyok. Büszke vagyok arra, hogy zene iskolába is  jártam, hogy hegedülni tanultam.

Üdv rád és házad népére,Te jó szántóvető!
Te mindig szívesen fogadsz,
Miként a nyáridő.
Ím, eljöttünk szép lányodért, Kit vár a vőlegény.
Szívében, mint száz rózsatő,
Virul a halk remény.

 

(J.S.Bach – Parasztkantáta)

 

A torkos róka (mese)

Marina az erdő közepén lakott egy kis házban, melyet magas fák, és vadvirágok vettek körül. Kedvenc időtöltése a tortasütés volt, különösen olyankor, amikor gyümölcsöket is tudott szedni hozzá az erdőben. Egyik nap éppen kisült a szamócás torta, amikor egy róka járt arra, aki megérezte a finom illatot, és összefutott a nyál a szájában. Bekopogtatott a házba.

- Jó napot, jó napot. Nem szeretnélek zavarni, de van itt az erdőben egy gonosz farkas, aki meg akar engem fogni. Bejöhetnék hozzád egy kis időre, hogy biztonságban legyek? – kérdezte nyájasan.

Persze, gyere, legalább nem leszek egyedül – válaszolta Marina, s a róka bekuporodott az egyik sarokba, de egyik szemével folyton a tortát leste.

- Azt hallottam, hogy ez a farkas válogatás nélkül megeszik minden, legyen az ember, vagy állat, vagy bármi, ami ehető. De most már ketten vagyunk idebenn, én megvédelek téged, te pedig megvédesz engem – hízelgett a róka.

-Én nem félek. Itt nőttem fel ebben a házban, és ha valaki ártó szándékkal lépné át a küszöpöt, meg van a módja, hogyan ijesszem el – mutatott a fara felakasztott vadászpuskára. – Holnap finomat fogunk reggelizni, aludj nyugodtan.

Marina elköszönt a rókától, és elment a szobába lefeküdni. Alig csukta be az ajtót, a róka egy nagy harapással megette az egész tortát. Amikor reggel a házigazda felkelt, kétségbeesetten vette észre, hogy csak néhány morzsa van a helyén.

- Mi történt, hová lett a reggelink? – kérdezte.

- Te nem hallottál semmi zajt? Nézd, még most is remegek – rázta a kezét a ravaszdi koma. – Éjjel itt járt a farkas, és felfalta. De amint meglátott engem vicsorogni, tán azt gondolta, hogy kutya vagyok, gyorsan elfutott.

Marina elhitte a történetet.

- De most mit tegyek? Holnapra kell sütnöm még egy tortát – mondta, s egész délutánt azzal töltötte. Ezúttal azonban nem szamócásat készített, hanem almás-fahéjasat, aminek az illata sokkal jobb volt, mint az előző napinak. 

A róka ott téblábolt körülötte, még a segítségét is felajánlotta, mert már szájában érezte a finomságot. Este elköszöntek egymástól, Marina lefeküdt, a róka pedig felfalta a tortát. Reggel ugyanas a jelent ismétlődött meg, mint előző nap.

- Az a gonosz megint itt járt. De ezúttal biztosan nem fog visszajönni, mert a seprűvel nagyot csaptam a hátára – magyarázta a róka.

-Köszönöm, hogy megvéded a házamat. Ezek szerint ma megint tortasütés lesz délután.

- Máskülönben mi értelme lenne a barátságnak – mondta a róka ravasz mosollyal a szája sarkában.

Marinának azonban kezdett gyanús lenni a történet a torkos farkasról, és szánt szándékkal odaégette a tortát, szénfekete volt már, amikor kivette.

- jaj, jaj, mi lesz most velem? Holnapra vendégeket hivtam, néhány állatot az erdőből,akiknek megígértem, hogy finom tortával fogom őket várni – tettette a sírást Marina.

- Gyorsan süss egy másikat – ajánlotta a róka.

- Nem tudok, elfogyott a liszt is, a vaj is, és ilyenkor már a bolt sincs nyitva. Hiába is indulok el kora reggel a faluba, mire begyalogolok, meg hazaérek, már délután lesz, és nem marad időm a tortasütésre. Jaj, jaj, mit fognak rólam gondolni az állatok?

- Majd én elmegyek a faluba reggel. Én gyorsan tudok futni – ajánlotta a ravaszdi, akinek aznap este korgó gyomorral kellett aludni térnie.

Marina reggel elkészítette a kosarat a bevásárlólistával, a pénzzel, és a rókakoma azonnal útnak indult. Másfél óra múlva lihegve tért vissza.

- Ügyes vagy – dícsérte meg Marina, - Igazi barát. És tudod, mit mondanak? Aki talál egy barátot, talál egy kincset – simogatta meg a róka vörös fejét, aki nagyon elszégyellte magát, tudva, hogy valójában mit tett, amiért igazán nem járt dícséret.

- Te süsd meg a tortát, én addig elmegyek szamócát szedni – ajánlotta Marinának, majd elrohant. Amikor visszatért, mindenben segített, csak hogy minél előbb készen legyen a torta.

Végül a torta megsült, kitették a teraszon lévő asztalra, és leültek várni a vendégeket, akik persze nem jöttek, hiszen ezt a történetet Marina találta ki. A róka egyre türelmetlenebb lett, egyre inkább szeretett volna enni a tortából, de kénytelen volt várni. Végül a nagy várakozásban és melegben elaludt, s ez idő alatt Marina bevitte a tortát a házba, csak néhány morzsát szórt szét a teraszon.

- Jaj, jaj, ébredj róka koma. Itt járt a farkas, és megette a tortát. Nézd, csupán pár morzsát hagyott nekünk.

- A farkas? Milyen farkas? – ugrott fel a róka rémülten, majd mint aki egy álomból ébredt, megrázta magát. – De hiszen ebben az erdőben nincs is farkas. Kérlek, ne haragudj rám. Az igazság az, hogy én ettem meg a tortáidat.

- Igen, rájöttem – felelte mosolyogva Marina. – De mivel elmentél a faluba bevásárolni, szedtél nekem szamócát is, jóvá tetted a vétkedett, és én megbocsátok neked.

- Köszönöm De hová lett a torta? Olyan sokat aludtam, hogy közben megjöttek a vendégek és megették?

Marina bement a házba, és kihozta a tortát. Vágott két szeletet, egyiket a róka elé tette, a másikat maga elé, és boldogan falatoztak. Éppen akkor futott arra a vaddisznómama a kicsinyeivel, akiket megkínáltak belőle. Jött az őz, a nyúl,de még a szarka is ott csipegette a morzsákat.Estig beszélgettek, jó hangulatban ünnepeltek.

                                                     A fekete ló

Élt egyszer egy távoli birodalomban egy gyönyörű hölgy, akinek rettenetesen nyugtalan lova volt. Elegáns megjelenése és fényes szőrzete miatt vette meg,  de a fenséges állat  csak akkor volt nyugodt, amikor a gazdája  a kantárnál fogva elvitte sétálni az erdőbe. Az állatot  a birodalomban lassan mindenki ismerte, ha másképp nem, de a szóbeszéd alapján, mert mindig valamilyen pusztítást okozott  a kereskedőknek: felrúgta a ládákat, összetaposta a gyümölcsöket, vagy őrült száguldozásával megijesztette a gyerekeket és az időseket. Emiatt az uralkodó megparancsolta a hölgynek, hogy szabaduljon meg a vad természetű állattól, vigye el egy távoli erdőbe és hagyja ott örökre.

A hölgy sokáig vonakodott megtenni amit az uralkodó parancsolt neki, de látva a mindennapi károkat, amit a lova okozott, egy idő után úgy döntött, hogy tesz egy utolsó sétát a fekete lóval az erdőben. Kezébe vette a kantárt és a macskaköves úton elindult a fák között, majd elhatározta, hogy  letér az útról az erdő sűrűjébe, ahol majd otthagyja. Ahogy az árnyas lombok alatt szomorúan ballagtak, a nő hosszú, göndör haja belegabalyodott egy lelógó ágba, és a ló, mintha csak megérezte volna gazdája szándékát, kitépte annak kezéből a kantárt és  rohanni kezdett. Mire a  göndör fürtök kiszabadultak, a ló alakját már elnyelték a sűrű fák. Hiába kiabált utána, hiába hívta, az állat nem tért vissza.

Amikor a hölgy rájött, hogy a ló immár örökre elment, leült egy nagy kőre és sírni kezdett. Gyönyörű állatára gondolt, aki megszokta a házi életet, biztosan nem éli túl sokáig az erdőben. Rettentően megbánta, hogy engedelmeskedett az uralkodónak, és szemrehányást tett magának azért, amiért engedte magát rábeszélni, hogy hagyja el a lovát, amelyet annyira szeretett. Naplementekor abbahagyta a sírást. Kereste a hazafelé vezető utat, de rájött, hogy eltévedt. Éppen akkor, amikor kezdte elveszíteni a hazajutás reményét, meghallotta a távolbólérkező hegedű édes dallamát, és úgy határozott, követi ezt a hangot. Egy kerek tisztásra ért, ahol egy zsonglőr hegedült, és a ritmus verta a lábával, melyeken színes karikák forogtak körbe-körbe. Feje tetején egy bot végén színes porcelán tányért pörgetett. Mellette a fekete ló mozdulatlanul hallgatta a zenét, hátán megannyi madár érdeklődve szemlélte a mutatványt. Amikor a zsonglőr észrevette az erdőből felbukkanó nő gyönyörű mosolyát, arra gondolt, hogy lám, az erdei tündérek is meghallották az ő hegedűjének a hangját, és egyikük el is jött hozzá. Üdvözölni akarta, tett két lépést feléje, de megbotlott egy föld felett tekergőző gyökérben, és elesett. A hölgy odaszaladt hozzá.

- Segíthetek? - kérdezte, és a férfi felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.

- Ne aggódj, nem történt semmi bajom, és látod, a tányérom sem törött össze.

- A lovamért jöttem - mondta a hölgy.

- Ah, a tiéd? Biztosan egy bajkeverő. Elég nyugtalan jószág. Sok kört futott itt, fújt és rúgkapált is párszor, de a zene hallatán szépen megnyugodott. Talán nehezen kezelhető, de biztos vagyok benne, hogy a ló a szenvedélyed és életed öröme.

A zsonglőr szavai elgondolkodtatták a hölgyet. Hogyan hagyhatott fel a szenvedélyével csak azért, mert mások számára ez a ló veszett fejsze nyele?

Megköszönte a férfi szavait, megfogta a ló kantárját, és elhatározta, hogy visszaviszi a birodalomba. Ez az ő lova, és ez az ő csatája lesz, amit meg kell nyernie. Elkötelezettséggel és elszántsággal megszelidíti a lovat. Sikerülni fog neki. Arra gondolt, hogy tán ezt a zenélő zsonglőrt is kitiltották valahonnan, mert nem tetszett másoknak, amit csinál. Odalépett hozzá, és köszönetképpen adott egy puszit a homlokára.

- Te mit csinálsz itt az erdőben egyedül? - kérdezte tőle, mielőtt elindult volna haza.

-  Szabad vagyok, mert a szenvedélyemet választottam - válaszolta a zsonglőr, és miután a szép hölgy kedvesen mosolygott rá, megpörgette a karikákat a lábán a karján, és boldog örömben folytatta a hegedűjátékot, melynek hangjai elkísérték a fekete lovat és gazdáját egészen a macskaköves útig, ahonnan már könnyűszerrel hazatalált.

Gyakran az élet ledkéi, amelyek mélyen megváltoztatnak bennünket, a legegyszerűbb szavakban rejtőznek.

 

 

Három kívánság

    Sötét és viharos este volt. A lendületes szél süvítve keringőzött a fák között, ahol egy idős nő ballagott, vállán egy összekötözött ágköteget cipelt. Küzdött a hideg széllel, mely az arcát csapkodta, kishíján a fekete kendőjét  is letépte.  Végül kimerülten és átfagyva érkezett a kis házba, ahol lakott.

    Elrendezte az ágakat a kandallóban és hamarosan egy szép tűz melegítette be a kis szobát. Ekkor behozott a ház oldalához magasra felrakott rönkökből és  a tűzbe rakta, hogy a meleg minél tovább tartson.

    A hintaszékben üldögélt, nézte  a tüzet,  hallgatta a fa recsegését, amikor a lángok közül kiugrott három tűzmanó.

     -  Tereza, azért jöttünk ide, hogy boldoggá tegyünk – mondta az egyikük. – Kívánhatsz a három közül valamit, amit elmondunk most neked.

Az idős nő elmosolyogta magát , és megkérdezte?

     – Mi ez a három kívánság?

     - Öregségedért cserébe felajánlom neked a fiatalságodat. – mondta az első manó.

     - A szegénységedért cserébe óriási gazdagságot kínálok neked -  szólt a második .

     - A magányodért cserébe felajánlom, hogy uralkodj a világon  -  zárta le harmadik manó és csípőre tett kézzel várták a választ.

Tereza  egy pillanatig elgondolkodott rajta, majd így válaszolt:

      -  Köszönöm, igazán kedvesek vagytok, de a fiatalságom olyan csúnya és fájdalmas volt, hogy nem akarok megint fiatal lenni.  Inkább azzal törődjetek, hogy  a mostani fiataloknak ne legyen olyan,  mint az enyém volt.  Minek nekem a gazdagság?  Olyan öreg vagyok már, hogy nem tudnám élvezni a gazdagságomat. Osszátok szét inkább a szegény, kisgyerekes családok között azt, amit nekem adnátok.  Hogy lehetnék én a világ ura?   Nem  tudok sem írni , sem olvasni, egyesíteném az összes  katasztrófát ezen a földön, pedig  már  van belőle enélkül is.   Inkább azon munkálkodjatok, hogy  ne legyen több.   Szóval kedveseim,  nem érdekel a javaslatotok, de azért köszönöm. 

    Pufff !  Az manók visszaugrottak a tűzbe és eltűntek.

    Az  idős asszony egyedül maradt a lángok melegében, elaludt és álmodott.

Álmában fiatal volt ,  gyönyörű és elegánsan öltözött.

    Egy fényűző épületben  találta magát, ahol sok ember volt körülötte, mindenki 

kedves, udvarias volt egymással. Az asztalok rogyásig megpakolva finom ételekkel,

 italokkal. Nem értette hol van, miért ment vissza az időben a huszas éveibe. 

Érdeklődve megkérdeztea mellette álló úrtól, hogy mi ez a hely,   hol vagyunk ?

     - Azok királyságában, akik úgy élték le az életüket, hogy megérdemlik az örök 

fiatalságot és a boldogságot, egészséget és szeretetet.

   -  Milyen furcsa álom...

   -  Ez nem egy álom, Tereza, ez a való élet, amely soha nem ér véget – válaszolta 

az úr.

   A nagy terem sarkában, mindenki elől elrejtve a három  manó boldogan 

táncolt.

 -  Küldetés teljesítve! -  ujjongtak örömükben.

És Tereza ebből az álomból soha sem ébredt fel.

 

  AZ EMLÉKEK ILLATA

 Életem úgy alakult, hogy külföldre költöztem.  A  munkám és a távolság miatt nem tudtam annyiszor hazamenni, mint szerettem volna.  Hazamenni -  mindig ezt a szót használom, amikor Magyarországra megyek, annak ellenére, hogy már 2008 óta  máshol élek.  Idővel a régi ház csak nyűg volt a nyakamon, mert bár nem laktam ott, de a fizetni való volt utána,  és amikor évente egyszer elmentem a régi, befülledt  szagú és pókhálós házba, csak a problémákkal és a tennivalókkal találtam szemben magamat, ezért  az eladása mellett döntöttem, megbízva egy ingatlanügynökséget a feladattal. Bizony két év eltelt, mire értesítettek, hogy vevő van a házra, és mikorra kell kiüríteni.   Egy hétre hazautaztam, dobozolni, selejtezni, elszállíttatni ami nem kell senkinek.   Már csak a konyha volt vissza, amikor kicsit fellélegeztem, gondolván, hogy amilyen kicsi, hamar végzek vele.  A szekrények után a falipolc következett, ahol rendetlen sorban  álltak a szakácskönyvek. Egyenként leemeltem őket, letörölgettem,  belelapoztam.  Az egyikből egy  kis barna füzet esett ki,  elején cirkondás, régies írással.

  -  Ferka Pálné, született Harangozó Julianna  receptes füzet   -  olvastam a borítóját. -  A nagyi füzete! –  ismertem fel azonnal.

Emlékeztem rá, hogy sok évvel azelőtt került hozzám, még az anyámtól, akitől azt a szakácskönyvet kaptam, amelyikben ez is volt. Látszott rajta, hogy sokat volt forgatva, itt ott elmosódott a tinta, vagy a zsírfoltok miatt nehezebb volt az olvasás, de végtelen öröm járta át a szívemet.  Hirtelen eszembe jutottak azok a vasárnap reggelek, amikor  a frissen sülő kelt tészta illata járta be a házat, s  a  nyolcvan körüli nagyikám  ott ült a fatüzelésű sparhelt mellett, és leste, várta, hogy mikor lehet kivenni  a sütőből, “a renből”  ahogy ő nevezte, a mazsolás kalácsot, melyet  csak ő tudott készíteni.  De hogy!  Szinte átjárt az emlékek illata, és számban éreztem a nagyi kuglófjának az ízét.

      Vasárnaponként kicsit tovább aludtunk, legalábbis mi, gyerekek, hiszen nem volt iskola. Amikor felkeltem, a nagyikámat már a konyhában találtam, fáradhatatlanul pofozta, dagasztotta a tésztát.

     -   Látod, addig kell dagasztani, amíg szép sima nem lesz a felülete, és amikor már nem ragad oda a kezedhez -  oktatott.  -  Majd ha egyszer  te csinàlod,  el ne feledd!    S ne hagyd soha, hogy a tészta megfázzon!  Le kell takarni egy tiszta konyharuhával,  és olyan helyre tenni, ahol nem   éri huzat.  Melegebb helyre, de nem kell feltenned a kályha tetejére – nevette el magát.

      Én persze gyakran odafutottam a letakart tálhoz, melyben a nagyi áldásos mukája következtében a tészta szépen növekedett, s olykor-olykor, amikor  nem látta, bekukkantottam a fehér damaszt  alá,  hogy minden rendben van-e, de csak olyankor, amikor ő békésen szunyókált a székben, néha-néha elhorkantotta magát, vagy majd leesett a feje akkorát biccentett vele.  Időnként elcsórtam pár szem mazsolát is a tálból, amit a tészta elkészítése után langyos vízbe beáztatott. Azt mondta, hogy amire a tészta megkel, a mazsola is puha lesz.  A nagyinak végtelen sok türelme volt oktatni engem.  Sokszor megengedte, hogy én is dagasszam a tésztát,  vagy  megmutatta, hogyan kell elnyújtani a sodrófával, és olyan boldog voltam, amikor a mazsolát én szórhattam rá, mielőtt feltekerte volna, vagy bekenhettem a tetejét a tojással.   Mindig hozzátette, majd ha egy nap te csinálod..  Manapság már a gyorskelesztőkbe csak beszórja az ember a hozzávalókat, megkeveri, lefedi, legalábbis én így szoktam a pizzatésztát csinálni, s egyéb keltekkel azért nem foglalkoztam, mert  egyszer nekiálltam, és a kukában végezte.  Na , majd most!   Úgy vittem haza, immár az egyetlen otthonomba  a nagymamám receptes füzetét, mint egy igazi kincset! Hiszen az is. Egy igazi kincs!

A következő vasárnapon elővettem, kinyitottam a mazsolás kuglófnál.

      -  Akkor kezdjük! 

Végy egy tiszta kötényt!  Kösd el a hajadat! Mosd meg a kezedet !  - igen, így kezdődött. Minden recept első három mondata ez volt.  Kimértem a hozzávalókat, sorra követtem az útmutatásait, s miközben dagasztottam a tésztát, úgy éreztem, nagyikám ott áll mellettem,  bólogat, időnként megfogja a kezemet, mutatva, hogy milyen mozdulatokat csináljak vele. Úgy, ahogy ő csinálta.  Végül már nem ragadt a tészta, viszont  a karom teljesen elzsibbadt, de boldogan takartam le a tiszta fehér, soha másra nem használt damaszt konyharuhával, amit szintén a régi házból hoztam el,  és raktam egy kellemesen melegebb, huzatmentes helyre, majd  beáztattam a mazsolát.  Miközben a tészta tette a dolgát és egyre puposodott,  kinéztem az ablakon át a kertbe, ahol a zöldre festett padon mintha őt láttam volna üldögélni, egyik kezével a kampósbotra támaszkodva élvezve a  délelőtti napsugarakat.

Sajnos a fatüzelésen sparhelt már csak az emlékeimben él, de remélem, hogy a mostani, modern légkeveréses sütőkben is ugyanolyan szépen meg fog sülni, mint a nagyi renjében.

    -  Hmm… mi ez a finom illat?  -  kérdezte a pàrom, aki abban a pillanatban lépett be a konyhába, amikor nyitottam ki a sütő ajtaját, hogy kivegyem  “alkotásomat”.

    -  A nagyi mazsolás kuglófja   -   feleltem büszkén és örömmel, mert hála  neki, megismertem a kelt tészta készítésének titkát.

Ismét a kerti pad irányába néztem, ahol Ferka Pálné, született Harangozó Julianna  emléke üldögélt.   Fülembe csengtek szavai, majd ha egy nap te csinálod …    és hálás szívvel integettem neki.