Miért nincs itt Adéle

 – Doktor úr, hogy vagyok most? – kérdeztem az ágyam mellett álló orvost.

 – Amikor a múlt században hibernáltàk, gyógyíthatatlan, úgymond végstádiumos hasnyálmirigyrákban szenvedett, és az agyának nagy részét agyvérzés pusztította el...

  –  Valami rémlik, de alig emlékszem a kimondhatatlan szenvedés pillanataira – vágtam közbe. – Az orvosok azt mondták, csak néhány hét van hátra a daganat miatt, s röviddel azelőtt, hogy megérkeztem a milánói kórházba, agyvérzést kaptam. Hogy lehetek most itt?

  – A felesége kapcsolatba lépett az elődeimmel, és beleegyezett, hogy hibernálják Önt, abban a reményben, hogy az orvostudomány hatalmasat fog fejlődni azon idő alatt, amíg ön „alszik”.

   – Drága Adélom... mi van vele?

   – Meghalt. Mint az összes többi ember, akit ismert. Sajnálom.

   – Hogy–hogy? Mennyi időt töltöttem a hűtőben?

–                     Majdnem száz évet.  Ön volt az első, aki felébredt az ilyen hosszú, mesterséges kómából.

  Forgott a fejem, a fehérköpenyes férfi szavai lavinaként zúdultak rám. Amióta felébredtem, csak egy valamire emlékszem, egy furcsa , hideg ládára, amibe úgy ragadtam, mint egy virsli a hotdogban.

   –  Most hogy vagyok? – ismételtem meg a korábbi kérdésemet. – Furcsa módon elég jól érzem magamat.

   – Néhány hónapja, bocsásson meg a tudománytalan kifejezésért , már kiolvasztottuk, de csak olyan szinten, hogy Ön még eszméletlen állapotban legyen, de mi már tudjuk tenni a dolgunkat. Bevezettünk a testébe pár programozható, biológiai sémával rendelkező nanorobotot. Miután a véráramba kerültek, ezek a icurka–picurka gépek minden egyes rákos sejtet megkerestek, és elpusztitották azokat. Néhány nap múlva a szervezetében már nem voltak áttétek, pár napra rá az egészséges sejtek megerősödve visszavették az irányítást.

   – Fantasztikus –  feleltem csodálattal. – De mi van az agyvérzéssel?

   – Ismét nanorobotokat használtunk,csak másként programozták őket. Leengedték az agyában rekedt vért, s ahol a sérülés elpusztította az idegsejteket és a szinapszisokat,egy elektromos agyi nanodon láncot helyeztünk be, amely újra összekapcsolta a fennmaradó idegsejteket, és új szerkezetet hozott létre, amely képes újra működtetni az agyát. Természetesen egyes emlékek örökre elvesztek, mások széttöredeztek, de úgy gondolom, hogy mindez méltányos ár a halálból való visszatérésért.

  – Igen, persze....  Akkor most meggyógyultam?

  – Teljesen. Ma lesz az utolsó ellenőrzésünk, aztán majd elbocsátjuk.

  – De hová menjek?  – a kérdés spontán jött, szinte hálátlanul hangzott annak, aki visszaadta az életemet.

   – Megértem, hogy most minden sötétnek tűnik az Ön számára. Ez egy hatalmas trauma, 

ezért, mielőtt bármit is tesz, beszéljen a pszichológusunkkal, aki segít mindezt 

feldolgozni.

   – És hogyan fogom túlélni?

   – Még a kezelés és a kriosztázisos kórházi kezelés kifizetése után is sok pénze marad. 

Valószínűleg már nem emlékszik rá, de Ön volt Európa egyik leggazdagabb embere.

   Nem emlékeztem semmire, az új agyam által létrehozott képek zavarosak és homályosak 

voltak.A haszontalan emlékek sokasága között volt egy, ami gyakoriságban és intenzi-

tásban uralta a többieket: Adele arca. 

  – Miért nincs itt a feleségem? Őt miért nem hibernálták? – kérdeztem , s az orvos tekintete 

kissé elsötétült, zavartan nézte a földet, majd pár pillanatnyi hallgatás után azt 

mondta:

   – A felesége egészséges nő volt, 102 éves korában halt meg. Tíz évvel az után, hogy Önt 

efagyasztották, újra férjhez ment, hosszú és boldog élete volt.  Sajnálom..

   – Mit sajnál? Hogy hosszú és boldog élete volt?  Szegény Adéle megérdemelte, jó asszony 

volt.

   – Most jöjjön, elkísérem a pszichológushoz, aki követni fogja az életbe való visszatérését, 

aztán lesz egy személyes segítője is, aki Önnel marad, amíg minden a helyére nem kerül. 

Az R2–B7 mindenhez ért.

    – R2 B7 ?  

    –  Igen, ők a legjobbak, majd meglátja –  válaszolta az orvos látva a fura ábrázatomat, de

 őszintén szólva, nem igazán értettem, de azt gondoltam, az elmúlt száz év alatt

 valószínűleg megváltoztak a névadási szokások is.  Felkeltem, majd elindultunk egy

hosszúnak látszó, ablaktalan folyosón.

   – Mellesleg, doktor úr,  mi van odakint?  

   – Már nincs „odakint”.. legalábbis nem úgy, ahogy Ön ismerte. Azokban az évtizedekben, 

amikor itt a földalati bázison aludt, minden megváltozott. Már csak „idebenn” van. 

   Megdöbbentem és megálltam. Ijedten néztem az orvosra, de ő megfogta a karomat.

  –  Menjünk! Minden rendben lesz! – mondta bátorító tekintettel és én lassú léptekkel 

követtem őt a bizonytalanságba, s csak abban reménykedtem, hogy igaza lesz.

 

 

AKIT SZERETTÉL
 

„Marzia a Via Palermo 27 második emeletén lakik, Róma szívében. Harminchatéves, nagy szemekkel, hatalmas szívvel, amit szívesen dedikált volna egy férfinak, egy tengerparti háznak, pár gyereknek. De a gyerekek nem jöttek, a tengerparti házat nem találta meg, és a férfiak sem maradtak elég sokáig. Volt aki még annyi nyomot sem hagyott, hogy emlékezne rá. Eddigi élete férfijai közül csupán csak egyetlen egy van, akinek különleges hely jutott a szívében, aki egy éve a gondolatai középpontjában ül, becsekkolt az életébe, égi magasságokba emelte, majd landolt és tovagurult égető fájdalmat hagyva maga után. Amikor visszagondol a férfira, arcán mosoly fut át, élvezve az emlék jó részét, de aztán ahogy folytatja fojtogató intenzitású szerelmének történetét, mosolya olyan keserűvé válik, mint a kiömlött tinta.”

Marianna, Joe, Winnie, James, Irfan, Zoltán, Luisa, Tamás, Diego és a többiek történetének a központjában is a szerelem áll, akár csak Marziának. Valamennyien törékenyek és erősek, engedelmesek és kegyetlenek, nyugtalanok és filigránok, szinte mindig szívből szeretik és gyűlölik magukat, mert a szerelmet tartják döntőnek. A kötetben hétköznapi és kivételes történetek fonódnak össze, amelyek megérintenek, megkérdőjeleznek, megindítanak, mosolygunk, könnyezünk, hiszen nem mindegyik végződik happy enddel.

Akár a mindennapi életben.

A novelláskötet megjelent e-book formátumokban.  PDF, Mobi, Epub megvásárolható az Ágenda Kiadó webshopjában,  Mobi és Epug formátumokban a Lira,Libri, Bookline, Dibook stb   online könyves felületeken.

 

Húsvéti meglepetés (mese)

A Nyulak Völgyében nagy volt az izgalom. Húsvétra készültek, és mindenki a tojásokkal foglalatoskodott. Az idősebb nyulak feladata volt a csokoládé elkészítése, formába öntése, a fiatalabbak pedig belerakták a tojások belsejébe a meglepetéseket, aztán szép fényes papírral becsomagolták azokat, masnival átkötötték, hogy még mutatósabbak legyenek. Amikor elkészültek, az összes tojást a domb tetejére helyezték, hogy húsvét reggelén legördítsék azokat a faluba. A nyuszik a dombról nézték a műsort, és boldogan ugráltak a tojásokat üldöző és kicsomagoló gyerekek láttán, akik alig várták, hogy felfedezzék, milyen meglepetést rejtenek.

Minden évben akadt néhány tojás, amelyek nem érték el a falut, mert beszorultak a szederbokorba, vagy egy fatörzs eltérítette őket, és a kis erdőben kötöttek ki, ahol a sünök, a mókusok, de még a rókák is remek mókának tartották a tojáskicsomagolást és feltörést.

Történt egyik alkalommal, hogy egyik nyuszinak elvonta a figyelmét egy tarkaszárnyú pillangó, és az első mancsaiban lévő féligrágcsált sárgarépát tette a tojásba a meglepetés helyett. Amikor rájött a tévedésre, azonnal odarohant az egyik öreg nyúlhoz.

–Vészhelyzet van, üres az egyik tojás – jelentette.

–De hogyan lehetséges ez? – kérdezte a nyúl, mire a nyuszigyerek elmesélte, hogy mi történt. – Tehát nem üres, hiszen van benne egy féligrágcsált sárgarépa – állapította meg végül.

–Igen, de miféle meglepetés egy rágicsált répa? – sírta el magát a nyuszi. – Én biztosan nem örülnék neki.

–Igazad van, fiatal barátom, de nem nyithatjuk fel az összeset, hogy melyik az. Látod? Legalább ötszáz tojás van már kész, és nem végeznénk vele holnap reggelig sem, ha azt az egyet keresnénk. Most menj, majd kitalálunk valamit!

Azon az éjszakán a nyuszi nem tudott aludni, és remélte, hogy az a tojás az erdő közepébe fog kerülni a mókusokhoz, mert ők még a féligrágott sárgarépának is örülnének.

Húsvét reggelén a Nyulak Völgyének ügyeletes öreg nyula kinyitotta a dombtetőn a kaput, és az összes tojás legurult a völgybe. A gyerekek már lelkesen várakoztak, hogy mindegyikük elkapjon egyet közülök, és megnézzék, milyen meglepetést tartogat számukra. Volt bennük fűszálakból szőtt karkötő, fapálcikákból készült könyvjelző, puha szőrcsomókból és festett kövekből álló golyók, aranyszínű falevelek, pipitérből koszorú, és sok már érdekesség. Egy gyerek észrevett egy tojást, amely a patak közelében gurult, és elszaladt, hogy elkapja, mielőtt a vízben kötne ki, ám az egy nagy tölgyfa törzséhez csapódott, és ott maradt, amíg a gyerek meg nem érkezett.

–Hű, te aztán jól megfuttattál engem. Remélem, hogy legalább lesz egy kellemes meglepetésed a számomra – mondta, és felemelte a tojást a füléhez, megrázogatta, végül eltávolitotta a csomagolást, beleharapotta csokiba, hogy ezzel lyukat csináljon rajta, és belenézhessen a belsejébe. – Nem, ez nem lehetséges! – kiáltotta, és letette fűre, majd erősen rácsapott a kezével. – Ah, szóval nem vagy üres! De micsoda vicc ez? – emelte fel a félig rágott sárgarépát.

Ebben a pillanatban egy galamb repült feléje, melynek lábán egy piros szalag lógott, ami egy csengőt tartott, és a hangra a gyerek felnézett. Meglátta a galambot, aki egy papírlapot hozott a szájában, és letette a fiú elé, aki felvette, nézegette, és rájött, hogy egy térkép van rárajzolva. Mivel rettenetesen kíváncsi volt, elindult a megjelölt úton, és kis idő múlva elérte a domb tetejét. Odafent többszáz nyúl várt rá, és örömmel üdvözölték.

–Azt hittem, hogy a Nyulak Völgye csak egy kitaláció, egy mese – mondta meglepődve. – De ti igazán léteztek? – nyúlt a legközelebb állók felé, hogy megérintse azokat.

–Igen persze, hogy létezünk, nem álmodsz. Te egy nagyon különleges húsvéti meglepetést kapsz tőlünk, olyat, amelyet egyik tojásban sem lehet megtalálni – mondta a legidősebb nyúl. – Megnézheted a Nyulak Völgyét, és a tojáskészítő műhelyünket is.

Azzal elindultak, és mindent megmutattak neki, a kisfiú ámuldozva szemlélte a házaikat, ahol laktak, a műhelyeiket, ahol dolgoztak. Szívesen maradt volna még közöttük, meghallotta, hogy az anyukája hívja, aki a patak közelében kereste. Elköszönt a nyulaktól, és lerohant a dombról.

–Anyu, anyu, itt vagyok!

–Hol voltál, kisfiam? Már mindenütt kerestelek, aztán a többiektől hallotam, hogy a patak felé szaladtál egy tojást elkapni – ölelte át a gyereket az anyja.

–Bizony, így igaz, és soha nem fogod elhhi, hogy milyen meglepetést találtam – azzal kézenfogta az anyukáját, és elindultak a falu irányába. Egész úton csak mondta, mondta, hogy hol járt, mit csinált a dombtetőn, és kikkel találkozott.

Anyukája kedvesen rámosolygott, azt gondolta, hogy az egészet csak az ő fiacskája találta ki, miközben egy nyuszi ugrált mellettük egy féligrágcsált sárgarépával a szájában.

 

 

 

 

 

 

Dina és az elvarázsolt erdő (mese)

Dina szerencsés kutyának mondhatta magát, mert egy szép vidéki házban élt

az embermamájával és az emberpapájával, akik nagyon szerették, simogatták és törődtek vele.

Minden nap kimehetett  a hatalmas kertbe futkosni, ahol a zöld fű között virágok illatoztak. Ismert már minden sarkot kint is, bent is. De egy nap valami varázslatos dolog történt. Dina vidáman kergette a pillangókat, amikor a kert végében egy erdő magasodott.

     – De  hogy kerültek ide ezek a nagy fák? Biztos vagyok benne, hogy tegnap még nem voltak itt! – kiáltott fel meglepetten.

Mivel Dina egy kíváncsi kutya volt, azonnal határozott, hogy megnézi azt az erdőt közelebbről is. Az erdőben kicsit sötét volt, de nem félt, ugrabugrált előre. Kis idő múlva hangokat hallott:

     – Dina, isten hozott a tündérek és a manók erdejében – mondta egy kis tündér, akinek fényes átlátszó szárnyai voltak, és ide-oda repkedett a levegőben.

     – És te ki vagy? – kérdezte tőle a kutya. – Honnan tudod a nevemet?

     – Én Missi vagyok, egy tündér, aki itt él ebben az elvarázsolt erdőben, ezért tudom a nevedet. Gyere velem, bemutatom neked a testvéreimet!

     Dinának nem kellett kétszer mondani, azonnal követte. Mialatt egyre beljebb haladtak az erdőben, a kutyuska kicsi, gomba alakú házat látott, ahol a tündérek és a manók laktak, akik boldogan táncoltak és énekeltek. Már nézni őket is maga volt a boldogság. Missi megállt egy nagy fa előtt, ahol a fű olyan zöld volt, mint a smaragd, és halványrózsaszín virágok nyíltak egy gombaház körül, melyen egy tábla hirdette, hogy itt lakik Missi, Trissi és Lissi.

     – Gyertek be – hallattszott odabentről.

     Beléptek a házba, ahol a két másik tündér énekelve terítették meg az asztalt, melyen különféle gyümölcsök, bogyók, de még száraz kutyaeledel is volt, mintha tudták volna, hogy Dina érkezni fog ebédre. A vidám énekszóra megjelentek a szitakötők, a pillangók, a katicabogarak, két mókus és egy béka is, mindannyian találtak maguknak eledelt az asztalon. Olyan vidám volt a hangulat, hogy az egyik mókus felkérte a hódot táncolni. Dina lelkesen csóválta a farkát, a hetedik menyországban érezte magát.

Ám ekkor hangokat hallott. Ismerős hangokat, az embermama hívta őt.

     –Dina, ébredj, hétalvó, vacsoraidő van! – egyik szemét kinyitotta, kilesett, majd hirtelen a másik szeme is kinyilt, mert hirtelen rájött, hogy az  ő meleg pléddel bélelt  kosarában fekszik, és az embermama éppen letette az illatozó vacsoráját a tálcára.

Ekkor értette meg, hogy csak álmodta az elvarázsolt erdőt. De csodálatos álom volt. Amikor felkelt, és elhaladt a tükör előtt, valami különlegeset látott. Egy foltocskát a farka végén, ami olyan alakú volt, mint egy “M” ,  vagyis  Missi.

 

 

 

Elefánt a sineken

 

A villamos csikorgó fékezéssel váratlanul megállt. Paolo az utolsó sorban ült és a telefonján Facebook-videókat nézegetett. Arra lett figyelmes, hogy a villamos továbbhaladásának semmi jele, sőt, a kocsiban üresek az ülések.

De hová lettek a többiek? A nyugdíjas a kék-fehér műanyag szatyorral, benne a három sárga almával, az izzadságszagú fiú a baseball sapkában, meg a fiatal anyuka a nyughatatlan, vörös hajú kisfiúval, és mások. Mindenki leszállt volna?

Meghibásodásra gondolt, kinyújtotta a nyakát, de senkit sem látott egyenruhában, akitől megkérdezhette volna, lesz-e helyettesítő járat, vagy mentesítő autóbusz a Piazza Risorgimento felé, mert neki bizony nyolc órakor ott kell lennie.

Ekkor meglátott odakint, szilárdan a szélvédő elé ülve, egy nagy elefántot, aki hintázva és kíváncsian figyelt befelé a villamosba. Hatalmas teste megakadályozta a továbbhaladást. A járdaszigeten nem várakoztak utasok. Arra gondolt, hogy leszáll, de mindhárom ajtót zárva találta, és hiába nyomta meg a zöld gombot, azok bizony nem nyíltak ki. Előtte, az üvegen túl, csak az elefánt csóválta a fejét, mintha csalódottságát fejezné ki.

Paolo ezután az oldalsó ablakokat próbálta kinyitni, hogy legalább tudjon valakinek kikiabálni, de csak két gigantikus bronz oroszlánt látott a Modern Művészeti Galéria lépcsőjén. A kocsi másik oldalához fordulva  egy kisebb tömeget vett észre a szemközti járdán, sokuk kezében telefon volt, azzal fényképezték le a különös eseményt. A közeli étteremből is kiözönlöttek az elegánsan öltözött emberek, némelyiknek még ital is volt a kezében, úgy bámészkodtak. Két rendőrautót is látott kicsivel arrébb.

Paolo többször is meglengette a karját és kiabálni kezdett.

 – Hé, emberek, itt vagyok! – de senki sem figyelt rá. – Hogy-hogy nem látnak? Hiszen narancssárga ing van rajtam? – tette fel magának a kérdést. Mindenki csak az elefántra vagy a mobiltelefonjuk képernyőjére meredt.

Ekkor eszébe jutott, hogy felhívja a közlekedési vállalatot.

– Jó estét! Bejelentést szeretnék tenni, hogy a 19-es villamost leblokkolta egy elefánt. Pontosan a 

Modern Művészeti Galéria előtt.

– Igen, köszönjük, már tudunk róla, és már intézkedtünk is. Három munkatársunk  a helyszínen 

van – mondta a diszpécser.

– Igen, látom őket.

– Akkor miért hívott bennünket ?

– Bent ragadtam a villamoson –  válaszolta Paolo kissé ingerülten.

– Nem maradhat a villamoson. Veszélyes lehet, szálljon le. 

– Szeretnék, igen, de minden ajtó zárva van, hiába integetek, hiába kiabálok, senki sem figyel rám. 

Nézze, zenész vagyok, ma este lesz a debütálásom az új zenekarban, muszáj nyolc órára odaérnem,

 máskülönben oda a koncertnek, meg a sok eladott jegynek  – magyarázta, majd halkan, nagyon 

halkan hozzátette, hogy az én karrieremnek is.

– Tartsa a vonalat, megkérdezem a katasztrófavédelmet – mondta a diszpécser. Paolo számára iszonyú 

hosszúnak tűnt az a két perc, mire ismét beleszóltak a telefonba. – Azt mondták, hogy nem biztonságos 

most leszállni a villamosról! 

– Ugyan már, ne viccelődjünk. Fél 8 van. Ha tíz percen belül nem indul el a villamos, vagy nem jutok 

ki innen, el fogok késni! Legyenszíves küldjön ide valakit, aki kienged!

– Sajnálom, uram! Nem tehetek önért semmit. Azt mondták, maradnia kell a villamoson  – és letette

 a telefont.

Paolo reményvesztetten ült le a legközelebbi ülésre. Mit csináljak, kérdezgette önmagát. Értesítenem

 kell a zenekar vezetőjét, s hogy ne üres kifogásnak tűnjön a dolog megnyomta a WhatsApp-ot a 

telefonján és  egy rövid kis felvételben mutatta be A 19-es villamos és az elefánt című történetet.

 Miközben a választ várta, hangüzenete érkezett a feleségétől: „Drágám, bent vagy már? Ugye 

nem izgulsz, minden rendben lesz, remekül fogsz játszani!  Én is már megérkeztem, de még nem 

lehet bemenni a terembe. Képzeld, most nézem itt az előcsarnokban a Tv-t, a 19-es villamos

előttül egy elefánt a sineken. Még jó, hogy nem azzal jöttem, mert biztosan elkéstem 

volna!„ 

Paolo nem is válaszolt, mert hirtelen egy ragyogó ötlet jutott az eszébe annak hallatán, hogy már a 

tévések is a helyszínen vannak.

– Akkor kezdődhet az előadás! – dörzsölte össze a kezeit, majd elővette a hangszerét.– Most talán majd 

észrevesznek!

A bukóra nyitható összes kicsi ablakot kinyitotta. Megállt a villamos közepén, és hegedülni kezdett, 

a jazztől a klasszikus zenéig minden volt a repertoárjában. Nem csak hegedült, de olyan hangosan 

énekelte is a dalokat, ahogyan csak tudta. Valószínűleg valaki meghallotta a csodálatos zeneszót és 

csengőhangú tenort, mert a villamos belseje felé mutatott. Hamarosan mindenki Paolot nézte és 

hallgatta, a Rai Uno televízió operatőrei alig tudtak a tömegtől az ablakok közelébe menni, hogy 

felvegyék az előadást.

A zeneszó hallatán még az elefánt is megmozdult, felállt, és mintha a cirkusz porondján lett volna, 

táncolni kezdett,  de már senki sem törődött vele. Paolo lett a sztár, akit több ezer ember nézett a Tv-

ben. Emiatt csalódottan elcammogott onnan, s elindult a Villa Borghese irányába, hátha talál

más nézőközönséget magának.Mivel a veszély elhárult, a villamos sín szabaddá vált, a villamos-
vezető kinyitotta a járművet, s ha késve is, de folytatódhat az utazás. 

Ám az ott lévő emberek egymást löködve betódultak a villamos belsejébe,  és Paolo körül 

tolongtak, mert mindenki szeretett volna kezet fogni vele, gratulálni neki. Hála az elefántnak, 

és a rögtönzött, remek koncertnek, jobbnál jobb állásajánlatokat

 kapott, és híres ember,  ismert zenész  lett belőle.

 

Fodor Gyöngyi - Csontváz a szekrényben

Dr  Miller  szekrényének rejtett hátsó részében egy csontváz volt. Nem gipszből, nem műanyagból mint  azok, amelyek az emberi csontok tanulmányozására kerülnek az iskolákba, hanem igazi  emberi csontváz.  Igazi emberi csontokból.

 Sok éve már, hogy Dr Millernek volt egy betege.  Egy nagyon makacs, önfejű ember, aki állandóan kihozta őt a sodrából. Minden héten megjelent a rendelőben , mert akármit is írt fel neki, azt mondta, hogy nem használ, sőt, újabb panaszokat okozott a felírt gyógyszer . Ha diétára fogta, az sem tartotta be, úgy étkezett, ahogy a kedve tartotta. Semmi tanácsot meg nem fogadott, de változatlanul minden hétfői napon már egy órával a rendelési idő megkezdése előtt ott ült a rendelőben. Így ment ez közel húsz éven át.  Dr Miller  belefáradt már ebbe a kezelhetetlen betegbe, ezért egy nagy adag, hatásos mérget adott be neki és hermetikusan elzárta a szekrény rejtett, dupla hátuljába.  Hogy hány éve volt már ott, és mi volt a beteg neve, arra már  pontosan nem is emlékezett.

Történt egy napon, hogy Dr Millert sürgősen elhívták egy több járművet érintő közlekedési balesethez, ami a közeli útkereszteződésben történt. Gyorsan felkapta az orvosi táskáját, s már rohant is, mert egy tucat emberélet került veszélybe. Egy másik körzeti orvosnak, Dr  Kunisnek váratlanul elfogyott az összes  steril tűje. Időben megrendelte az újabb adagot, de a szállítmány  még nem érkezett meg,  ezért eljött a kollégájához,  hogy kölcsönkérjen húsz-harminc darabot, amit elégnek gondolt a következő napokra.  Mivel a rendelő nyitva volt, bement, egy ideig várt, de senki nem jött, gondolta kiszolgálja magát, és ír  majd egy üzenetet ,   hogy miért járt itt és mit vitt el. Odalépett a szekrényhez, ami érdekes módon nem volt kulcsra zárva, ezért kinyitotta, és a dobozokat nézegette, melyikben  lehetnek a steril tűk. Amikor néhány dobozt felvett, akaratlanul is egy belső csavarra tette a kezét, ami száraz mechanikai zaj kíséretében megmozdult, és a szekrény hátsó fala kinyílt, felfedve egy rejtett teret ... és persze  annak tartalmát.

Ebben a percben lépett be Dr Miller  a rendelőjébe és észrevette, hogy valaki bent van a szekrényben.  A látványtól meghökkent, sápadt arcú kollégája arcát nem is látta,  nagyon gyorsan cselekedett,  s mielőtt még  Dr Kunis   szólni tudott volna, egy tűszúrást érzett , majd a földre zuhant.

     Ettől a naptól kezdve  a Dr Miller  szekrényében lévő csontváznak társasága akadt.

 

 

 Fodor Gyöngyi - Egy furcsa tárgy a múltból

 

     – Bizonyára egy tégla!  – mondta Mr. Tanda a munkásnak, aki azt a furcsa tárgyat tartotta a kezében. Egy kétezer éves múltra visszatekintő épület lebontásakor találták meg.

    –    Sok van  belőle,  uram – mondta munkás.

    – Akkoriban egy építőanyaggyár lehetett –  jegyezte meg Gasto úr. – A harmadik évezredben még mindig ezekkel az őskori technikákkal építettkeztek.

     –  Megtarthatom, uram? Mindig is szerettem az ősi tárgyakat.

     –  Nem ősi, hanem csak régi...  Régi és már semmire se használható. Tartsd csak meg, ha akarod! – válaszolta a főnök.

 

     A munkás boldogan elment, vitte azt a fura téglát,  Mr. Tanda pedig elrendelte az összes talált tégla elégetését. Több ezer volt belőlük. Kicsit ugyan meglepődött, mert tudomása szerint a téglák, amelyeket az építkezésekhez használtak, általában egyformák szoktak lenni, míg ezek különböző méretűek, más-más súlyúak és  eltérő színűek voltak.

Néhány perc múlva a munkás azzal a furcsa tárggyal a kezében  vissza.

     – Uram, egészen biztos benne, hogy ez egy tégla?   Ki lehet nyittani.

     – Mit mondasz?

     – Tessék, nézze – mutatta a munkás. – Bármikor kinyithatom, bármikor becsukhatom.

     Mr. Tanda néhány másodpercig figyelte, ahogy a munkás vele szemben azt a téglaformát ki-be nyitogatja, majd így szólt:

     – De nem .... nézd, ez már olyan régi, szinte összeomlik magától.

     A munkás láthatóan nem volt meggyőzve a magyarázattól, ezért tovább folytatta:

     –  Téglának elég könnyú...  és tele van szimbólumokkal, jelekkel.

    A főnök átvette a téglát, kinyitotta, megnézte a benne lévő lapokat, becsukta, és vizsgálgatta az elején és a hátulján lévő „jeleket”.

    –   Nézd,  ez itt  –  mutatta az elején lévő  Dante Alighieri  feliratot –  ez itt minden bizonnyal a cég neve, ahol a téglát készítették.  Ez meg itt a tégla típusa –  tette ujját  a kicsivel lejjebb lévő Inferno  címre,  aztán kinyitotta, és az erősen megsárgult lapokon lévő jelekre is megadta a magyarázatot. – Ezek pedig  minden bizonnyal a tégla használatára vonatkoznak.

      A munkás kétkedve tért vissza dolgozni, Mr. Tanda pedig figyelte, ahogy a többi téglát az égetőbe szórják.

 

     A munkás örökké megőrizte azt a fura tárgyat, esténként kinyitotta, lapozgatta, s úgy gyönyörködött benne,  mintha egy igazi kincs lenne.