Elefánt a sineken

 

A villamos csikorgó fékezéssel váratlanul megállt. Paolo az utolsó sorban ült és a telefonján Facebook-videókat nézegetett. Arra lett figyelmes, hogy a villamos továbbhaladásának semmi jele, sőt, a kocsiban üresek az ülések.

De hová lettek a többiek? A nyugdíjas a kék-fehér műanyag szatyorral, benne a három sárga almával, az izzadságszagú fiú a baseball sapkában, meg a fiatal anyuka a nyughatatlan, vörös hajú kisfiúval, és mások. Mindenki leszállt volna?

Meghibásodásra gondolt, kinyújtotta a nyakát, de senkit sem látott egyenruhában, akitől megkérdezhette volna, lesz-e helyettesítő járat, vagy mentesítő autóbusz a Piazza Risorgimento felé, mert neki bizony nyolc órakor ott kell lennie.

Ekkor meglátott odakint, szilárdan a szélvédő elé ülve, egy nagy elefántot, aki hintázva és kíváncsian figyelt befelé a villamosba. Hatalmas teste megakadályozta a továbbhaladást. A járdaszigeten nem várakoztak utasok. Arra gondolt, hogy leszáll, de mindhárom ajtót zárva találta, és hiába nyomta meg a zöld gombot, azok bizony nem nyíltak ki. Előtte, az üvegen túl, csak az elefánt csóválta a fejét, mintha csalódottságát fejezné ki.

Paolo ezután az oldalsó ablakokat próbálta kinyitni, hogy legalább tudjon valakinek kikiabálni, de csak két gigantikus bronz oroszlánt látott a Modern Művészeti Galéria lépcsőjén. A kocsi másik oldalához fordulva  egy kisebb tömeget vett észre a szemközti járdán, sokuk kezében telefon volt, azzal fényképezték le a különös eseményt. A közeli étteremből is kiözönlöttek az elegánsan öltözött emberek, némelyiknek még ital is volt a kezében, úgy bámészkodtak. Két rendőrautót is látott kicsivel arrébb.

Paolo többször is meglengette a karját és kiabálni kezdett.

 – Hé, emberek, itt vagyok! – de senki sem figyelt rá. – Hogy-hogy nem látnak? Hiszen narancssárga ing van rajtam? – tette fel magának a kérdést. Mindenki csak az elefántra vagy a mobiltelefonjuk képernyőjére meredt.

Ekkor eszébe jutott, hogy felhívja a közlekedési vállalatot.

– Jó estét! Bejelentést szeretnék tenni, hogy a 19-es villamost leblokkolta egy elefánt. Pontosan a 

Modern Művészeti Galéria előtt.

– Igen, köszönjük, már tudunk róla, és már intézkedtünk is. Három munkatársunk  a helyszínen 

van – mondta a diszpécser.

– Igen, látom őket.

– Akkor miért hívott bennünket ?

– Bent ragadtam a villamoson –  válaszolta Paolo kissé ingerülten.

– Nem maradhat a villamoson. Veszélyes lehet, szálljon le. 

– Szeretnék, igen, de minden ajtó zárva van, hiába integetek, hiába kiabálok, senki sem figyel rám. 

Nézze, zenész vagyok, ma este lesz a debütálásom az új zenekarban, muszáj nyolc órára odaérnem,

 máskülönben oda a koncertnek, meg a sok eladott jegynek  – magyarázta, majd halkan, nagyon 

halkan hozzátette, hogy az én karrieremnek is.

– Tartsa a vonalat, megkérdezem a katasztrófavédelmet – mondta a diszpécser. Paolo számára iszonyú 

hosszúnak tűnt az a két perc, mire ismét beleszóltak a telefonba. – Azt mondták, hogy nem biztonságos 

most leszállni a villamosról! 

– Ugyan már, ne viccelődjünk. Fél 8 van. Ha tíz percen belül nem indul el a villamos, vagy nem jutok 

ki innen, el fogok késni! Legyenszíves küldjön ide valakit, aki kienged!

– Sajnálom, uram! Nem tehetek önért semmit. Azt mondták, maradnia kell a villamoson  – és letette

 a telefont.

Paolo reményvesztetten ült le a legközelebbi ülésre. Mit csináljak, kérdezgette önmagát. Értesítenem

 kell a zenekar vezetőjét, s hogy ne üres kifogásnak tűnjön a dolog megnyomta a WhatsApp-ot a 

telefonján és  egy rövid kis felvételben mutatta be A 19-es villamos és az elefánt című történetet.

 Miközben a választ várta, hangüzenete érkezett a feleségétől: „Drágám, bent vagy már? Ugye 

nem izgulsz, minden rendben lesz, remekül fogsz játszani!  Én is már megérkeztem, de még nem 

lehet bemenni a terembe. Képzeld, most nézem itt az előcsarnokban a Tv-t, a 19-es villamos

előttül egy elefánt a sineken. Még jó, hogy nem azzal jöttem, mert biztosan elkéstem 

volna!„ 

Paolo nem is válaszolt, mert hirtelen egy ragyogó ötlet jutott az eszébe annak hallatán, hogy már a 

tévések is a helyszínen vannak.

– Akkor kezdődhet az előadás! – dörzsölte össze a kezeit, majd elővette a hangszerét.– Most talán majd 

észrevesznek!

A bukóra nyitható összes kicsi ablakot kinyitotta. Megállt a villamos közepén, és hegedülni kezdett, 

a jazztől a klasszikus zenéig minden volt a repertoárjában. Nem csak hegedült, de olyan hangosan 

énekelte is a dalokat, ahogyan csak tudta. Valószínűleg valaki meghallotta a csodálatos zeneszót és 

csengőhangú tenort, mert a villamos belseje felé mutatott. Hamarosan mindenki Paolot nézte és 

hallgatta, a Rai Uno televízió operatőrei alig tudtak a tömegtől az ablakok közelébe menni, hogy 

felvegyék az előadást.

A zeneszó hallatán még az elefánt is megmozdult, felállt, és mintha a cirkusz porondján lett volna, 

táncolni kezdett,  de már senki sem törődött vele. Paolo lett a sztár, akit több ezer ember nézett a Tv-

ben. Emiatt csalódottan elcammogott onnan, s elindult a Villa Borghese irányába, hátha talál

más nézőközönséget magának.Mivel a veszély elhárult, a villamos sín szabaddá vált, a villamos-
vezető kinyitotta a járművet, s ha késve is, de folytatódhat az utazás. 

Ám az ott lévő emberek egymást löködve betódultak a villamos belsejébe,  és Paolo körül 

tolongtak, mert mindenki szeretett volna kezet fogni vele, gratulálni neki. Hála az elefántnak, 

és a rögtönzött, remek koncertnek, jobbnál jobb állásajánlatokat

 kapott, és híres ember,  ismert zenész  lett belőle.