Az éjféli vonat 

    Az állomás kihalt volt. A csendet csak az eső kopogása szakította meg, olyan szüntelen, mint az idő múlása. A vágányok némák voltak, a vonatok áthaladtak anélkül, hogy megálltak volna. Emberek nem szálltak le, nem szálltak fel, mintha úgy döntöttek volna, hogy ilyen későn már nem érdemes mozogni. 

A valóságban az állomás nem volt kihalt. Egy lány állt az első peronon, mozdulatlanul támaszkodott az egyik oszlopnak, mintha a mozaik egy darabja lenne. Cigaretta volt a szájában, és fehér füstspirálok jöttek ki a száján,  lángvörös haját felborzolta a december végi szél. Két sötét fényes szeme volt, amelyek úgy égtek, mintha fekete lángok égnének benne. 

Az éjféli vonat is csak átrobogott, s ahogy elsuhant, felkavarta a levegőt és az esőt, szinte beterítve a lányt, aki már amúgy is elázott, de az meg sem mozdult. Elgyötörtnek tűnt, szinte biztosan az is volt, ahogy idegesen tördelte a kezét, amikor egy vonat elhaladt. Valami teher nehezedett karcsú vállaira, vagy talán csak az élete , és ezért volt az állomáson. Várta a megfelelő vonatot, amely elmozdítja a gondjaitól. Vannak, akik ilyen esetekben a lehető leggyorsabban elfutnak, a cél soha nem fontos. Csak el.. minél messzebb.

Valaki a sötétből figyelte. Észrevette, hogy a lány szemeiből két fekete csík húzódott az álláig, valószínűleg sírt, és a könnyektől lefolyt a szemfesték az arcára drámai álarcba torzítva azt. Elfordult, mintha észrevette volna, vagy megérezné, hogy valaki őt figyeli, valaki behatolt az intimitásába, amit csak egy kihalt hely és az eső tud újrateremteni.

Alex úgy döntött, hogy kilép a sötét helyről. Lépésről lépésre közeledett a lányhoz, biztos volt benne, hogy az már észrevette. Nem akarta megijeszteni, hagyta, hadd szokja léptei zaját, felkészítve a jelenlétére, majd csatlakozott hozzá, és választott magának egy másik oszlopot. Arra számított, hogy előbb neki kell megszólalnia, de ehelyett a lány meglepte. Felkapta a fejét, és óvatosan nézett rá, egyáltalán nem jött zavarba attól, hogy sírt. 

    – Még csak meg sem kérdezem, mit akarsz. Nem akarok szocializálódni  – figyelmeztette a férfit. Alex mosolyogni akart ezen a hirtelen reakción, de igyekezett nem mutatni semmi érzelmet.

    – Csak azon tűnődtem, mit keresel itt ilyenkor, egyedül. Már az éjféli vonat is elment – mondta.

    –  Nem a te dolgod  – vágta rá ingerülten a lány, és elfordította a fejét. – Kérlek, menj el! 

A férfi nem mozdult. Továbbra is nekitámaszkodott az oszlopnak,  nem zavartatva magát, hogy ő is elázik. 

    – Tudom, mit jelent – ​​ mondta végül.

     – Micsoda ?  – nézett vissza a lány.

     – Amikor egyedül érzed magadat, és belül hideg van.

Ezek a szavak valahogy felébresztették a lányt. A fekete szemek Alex szemébe fúródtak, olvasni akartak a lelkében, kivette a cigarettát a szájából, a földre dobta és a csizmája sarkával a csikkre taposott. 

     – Miért jöttél ide ?  – kérdezte a férfit. 

 –Sétáltam egyet. Gyakran jövök ide vonatokat nézni. Elképzelem az összes tovasuhanó életet, figyelem a vonatablakon át a benne lévő embereket, próbálom kitalálni hogy kicsodák és hová mennek, vajon milyen az életük. Tudom, hogy bármit is gondolok, bármit is képzelek, nem változtat semmin, a világ megy tovább.

A lány egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, aztán bólogatott.

     – Mi a neved ? – kérdezte a férfi.

    – Amanda  – válaszolta a lány, majd enyhe orrhangon, szinte szipogva folytatta.  – Tehát te, ha nincs mit csinálnod, kijössz ide vonatokat nézni.

     – Nevetségesnek tartod?

  – Furcsának találom.... Ahelyett, hogy a saját életedet élnéd, másokról fantáziálsz – felelte, és megdöbbent a válaszán, lehajtotta az állát és a cipőjét bámulta. 

 

Ismerte jól az álmokat, minden fajtáját, a reményt, a kívánságokat, a vágyakat, amelyeket már nem volt kivel megosztania. Nem volt tapasztalata sem, hogyan kezelje a csalódásokat. Ahhoz, hogy valami különlegessé váljon, el kell hinned, hogy az -  jutott eszébe egy valahol olvasott mondat. És ő itt, a kihalt állomáson, a könnyektől nedves szemeivel már nem találja meg a szépséget, a különlegeset semmiben sem. 

   – Tudod, talán azért jöttem ide, hogy társaságban legyek, mielőtt megbolondulok. Biztosan ez egy jel  – mondta, és gúnyosan, de egy csipetnyi várakozással nézett a férfira. 

    – Miért, mit akartál csinálni? – kérdezte a másik zavartan. Azért hagyta el a házat, mert a magány sokszor elviselhetetlen, ezért arrafelé indult, ahol élénkséget és izgalmat remélt találni. Ehelyett felfedezte a lány a peronon, aki sírt az esőben, és nem tudott nem közeledni hozzá. A hasonló a hasonlót keresi.

Amanda megrázta a fejét, ostoba kuncogással az ajkán azt mondta:

   – Nem tudom...  talán egy mozgó vonat alá akartam ugrani. Vagy amíg meg nem halok ebben a cudar esőben a hidegtől  –  megcsóválta a fejét.  – Azt mondják, néha az a legjobb, ha az ember a legrosszabb dolgot teszi, hogy megértse az élet értékét.

   – Úgy beszélsz, mint akinek nincs veszteni valója. Mi történt veled?

   – Kétségbe vagyok esve, de nem annyira, hogy elmeséljem az életemet egy idegennek. 

    –  Nem vagyok idegen. Alex a nevem  – és a lány felé nyújtotta a kezét. Amanda kelletlenül megszorította, vékony ujjai hevesen összeszorultak.  – Szeretnék neked segíteni. Testvérek vagyunk ebben a magányban. 

    – Még mindig nem értem, miért beszéljek veled erről.

–Tudod, Amanda, a másik személlyel való őszinte szembenézés egyenlő azzal, mintha önmagaddal néznél szembe   – mondta Alex, majd hozzátette:  – Ha lenézel eltévedsz!

A lány szemében a fekete lángok utoljára felvillantak, mielőtt kialudtak, és helyet hagytak a hamunak, végül megadta magát. 

  – Nos, Alex, mit akarsz hallani?  – és egy cigarettát húzott elő, de a szél megakadályozta, hogy rágyújtson. Dühös mozdulattal zsebre dugta az öngyújtót, a cigarettát meg összetaposta.

     – Például azt, hogy mit csinálsz szilveszter éjjel az állomáson egyedül, ahelyett, hogy ünnepelnél, és öngyilkossági gondolatokon meditálsz.

Amanda nem haragudott meg a kérdés hallatán.

   – Eltaláltad a problémát – válaszolta őszintén.  – nincs mit ünnepelnem.

    – Ilyen szép nő?

    – Eljegyeztek  –  mondta halkan, de minha átokként hangzott volna ez a szó. Elbizonytalanodott .   – Vagyis azt hiszem, még mindig az vagyok  – hangja nagyon szívhez szóló, megrendítővé vált.  – De a helyzetek változnak. Meg voltam győződve arról, hogy az emberek saját életük épitészei, de kénytelen voltam beismerni, hogy vannak dolgok, amelyek akarva akaratlanul is lerombolják a már felépitett falakat, és hogy egyeseknek nincs erejük szembenézni a nehézségekkel. 

Tekintetét a peronra szegezte, majd hirtelen felnézett, egyenesen Alex szemeibe.   – Én is közéjük tartozom  – tette hozzá halkan.

     – Mi történt ? – kérdezte a férfi.

Amanda úgy gondolta, nem lesz bátorsága válaszolni, de érezte, hogy a jéghideg szíve már kezd olvadozni. 

   – Tudod, Alex, azon a napon is esett az eső...