Honnan ered a mondás – Nápolyt látni és meghalni (cikk)

Bizonyára többeknek egy film jut eszébe erről a mondásról,  de a valódi jelentését kevesen
ismerik.  Az első olasz film, egy fekete-fehér némafilm volt, 1924-ben, aminek ez volt a címe, aztán azóta  kétszer is forgatták (1951-ben, majd 2006-ban), de a magyar filmipar is „Nápolyt látni és… „ címmel  készített egy filmet  1972-ben, de egyiknek sem  volt hasonlatos a tartalma a mondás eredetéhez.

Többen tudják rólam, hogy  amikor „kivándoroltam”  Olaszországba, Nápoly volt az első olasz város, ahol éltem és  dolgoztam. (2008-2009). Eleinte nem szerettem, idegesített a maga kaotikusságával. Azt mondják:  ha megismered, megszereted.  Ez így igaz, bàr  kellett hozzá egy kis idő mire felfedeztem, megismertem,  megszerettem, sőt csodáltam,  és miután Rómába költöztem, pont az hiányzott belőle, ami eleinte annyira idegesített.  A  semmihez sem hasonlítható örök nyüzsgése. Évente-kétévente elmegyek, hiszen csak két óra vonattal,  mert Nápolyt látni és érezni  kell!  Imádok barangolni Chiaia keskeny, szűk utcácskái között, ahová csak akkor süt be a  nap, amikor éppen merőleges, s van, hogy a kiteregett mosott ruhák, lepedők olyan alacsonyan is ott lógnak, hogy úgy kell bújkálni alattuk,  s a szembeszomszédok simán átnyújthatnak egymásnak ezt azt az ablakokon át is, olyan közel vannak. Ez is a városhoz tartozik, nem csak a történelmi nevezetességek, vagy a vakítóan fehér kövek a Lungomare-n.

Nápoly. Egy dél-olasz város, amely minden korban megragadta költők, írók, művészek és utazók képzeletét. Egy város karakterével és személyiségével, amely mindig is lenyűgözött a történelem, a művészet, a kultúra és a hagyományok tökéletes kombinációjának, valamint melegségének és végtelen szépségének köszönhetően.

Ezt a végtelen csodát keretezi a fenséges Vezúv képe, amely összetéveszthetetlen profiljával nemcsak a város, hanem az egész Nápolyi-öböl szimbólumává vált. A Vezúv, élet és halál ura, gondoljunk csak Pompei pusztulására, 79-ben. Azt mondják a tudósok, ha a Vezúv kitör, a város felének ideje se lenne elmenekülni, annyira beépült a hegy lábának környéke.  Napoly közelében Pozzuoli- Solfatara látogatása során az ember úgy érzi, hogy egy idegen bolygóra érkezett, a sok kis füstölgő, kénes kitörések között, ami jelzi, hogy a természet erői a mélyben nem szunnyadnak.

Nápoly élénk hangulata, színei és illatai, valamint a nápolyiak szívélyessége meghódította  Johann Wolfgang von Goethének a szívét is.

Goethe 1787-es olaszországi útja során(Velence, Róma, Pompei, Herculaneum, Palermo után)  eljutott Nápolyba is, és leveleiben úgy beszélt róla, mintha végre a világ legszebb városában landolt volna. Teljesen beleszeretett a városba.  „Eszméletlen, igazi paradicson,  amivel még Róma sem veheti fel a versenyt” írta.  Goethe megcsodálta a nápolyiak életerejét és elevenségét, a történelmi emlékek szépségét, fenséges épitészetét, és a Nápolyi-öböl csodálatos panorámáját.

Az élettől oly lüktető és vibráló város mintha mindent magába foglalna, ami Olaszországot egyedülálló és lenyűgöző hellyé tette. „Nápolyban megfeledkezünk önmagunkról és a világról,” írta az útinaplójában 1787. márc. 2-án, ahol ezt a híressé vált mondatot is leírta, emiatt sokan neki tulajdonítják a  mondást „ Lásd Nápolyt, majd halj meg” (Vedi Napoli poi muori),  de valójában nem tőle származik. A költő a valóságban csak a nápolyiaktól oly gyakran hallott mondásról számolt be  anyanyelvén:  Siehe Neapel und stirb.

De vajon miért mondták ezt a mondatot a nápolyiak?A tizennyolcadik századi könyvek szerint, amelyek Nápoly történetét mesélik el, a via Nilo  egykor az Alessandrini útját jelentette. Ezt az utat a nép Vico de limpisi, vagyis az akasztottak útjaként is ismerte.Nevét arról kapta, hogy régen itt haladtak el  az akasztófára ítéltek, átkelve az egész városon egészen a kivégzés helyéig. Ezért kénytelenek voltak egy előre meghatározott útvonalon végigmenni a város tömegein, utcáin és épületein, mielőtt kivégeznék őket. Röviden: látták Nápolyt, majd meghaltak.Innen ered az a híres mondat, amelyet Goethe gyakran hallott a nápolyiaktól utazása során, és amelyről úgy gondolta, hogy tökéletes jellemezni ezt a várost, olyan gyönyörű, hogy az életben legalább egyszer látni kell.Valószínűleg még Goethe sem tudta ennek a kifejezésnek az eredetét, de saját gondolatává tette, hogy Nápoly megtekintése után már nem lesz semmi csodálatos felfedeznivaló a világon, így az ember boldogan halhat meg. Ennek a kifejezésnek ezért nagyon mély a szimbolikus jelentése. Ez nem szó szerinti felhívás, hogy az ember meghaljon Nápoly látogatása után, hanem egy olyan mondás, amely inkább szavakkal akarja kifejezni azt a gondolatot, hogy Nápoly szépségének felfedezése, és elmélyülésének élménye olyan intenzív és rendkívüli lehet, hogy soha semmi sem hasonlíthat hozzá.A nápolyiak számára ma a „Lásd Nápolyt, majd halj meg” mondás a büszkeség és a város iránti szeretet szinonimája, mely azt üzeni a világnak, hogy Nápoly valóban egy olyan város, amit az életben legalább egyszer látni kell.

 

Mikulás és az ördögök

Mikulás az Északi-sarkon, a hófödte Boldogság-völgyben élt kedves barátaival, a manókkal és néhány tündérrel egy szép nagy, meleg házban. Karàcsony közeledtével nagyon elfoglaltak voltak az ajándékok elkészítésével, a hozzávalók beszerzésével, nem beszélve arról a sok levélről, amit ennek érdekében el kellett olvasniuk, de a sok munka ellenére is valamennyien remekül érezték magukat. Ugyancsak az Északi-sarkon, a Boldogság-völgyet körülölelő hegyekben lakott öt kisördög, akik egyáltalán nem szerették a szomszédságukban lakó Mikulást és a manókat. Mindegyik ördögfi a saját barlangjában élt, és mindegyiknek volt egy sajátos tulajdonsága, amiről a nevüket is kapták: Önzés kisördöge, a Gyűlölet kisördöge, a Megtévesztés kisördöge, Irígység kisördöge, és a Megbánás kisördöge. Egy napon összegyűltek, hogy megbeszéljék, mitévők legyenek Mikulással, mert nem bírták elviselni azt a nagy boldogságot, ami körülvette, és ami a völgyből áradt szerteszét.
–Mikulás tönkreteszi a munkánkat, azonnal ki kell találni valamit – kiáltott fel az Irígység kisördöge, és a többiek helyeselték a dolgot. Összedúgták a fejüket, tanácskoztak.
Másnap, miközben Mikulás dolgozott, megjelent a füle mellett az Önzés kisördöge,és azt mondta:
–Csodásak ezek a játékok! Miért nem tartod meg magadnak? Kár odaadni a gyerekeknek, akik olyan gyorsan összetörik és elpusztítják azokat.
–Ez badarság! ‒ felelte Mikulás –, ha évente csak egy napra is boldoggá tudom tenni őket, akkor én is boldog vagyok. – A kisördög megértette, hogy nem tudja megváltoztatni őt, ezért visszatért a többiekhez
– Megbuktam, Mikulásban nincs egyetlen egy cseppnyi önzés sem, és nem is lesz soha – mondta.
Következő nap az Irígység kisördöge látogatta meg Mikulást, aki éppen úton volt a szánnal, és a fülébe súgta:
–A boltok tele vannak gyönyörű játékokkal, mint amilyeneket te is készítesz. Pénzért adják el, sok pénzért, busás nyereségre tesznek szert ezáltal, miközben te semmit sem kapsz a hatalmas munkádért.Nem kellene neked is ilyen haszon, mint a boltoké?
De Mikulás nem volt hajlandó irígykedni a játékboltokra, meg a sok pénzre, inkább nevetett és énekelt, mert számára az volt az év legboldogabb napja, amikor megajándékozhatta a gyerekeket. Mivel az Irígység kisördöge sem járt sikerrel, következett a „B-terv”. Hirtelen egy kötél jelent meg a holdfényben, és egy nagy hurokba fonta Mikulás karját és testét, s mielőtt még ellenállhatott volna, vagy sikoltani tudott volna, mind az öt kisördög megjelent, és kirángatták a szán üléséből, nagyot löktek rajta, és Mikulás fejjel előre belezuhant egy hókupacba.Mindez egy pillanat alatt történt, a szánkót húzó rénszarvasok nem vettek észre belőle semmit, sőt, az ülés alatt elhelyezkedő manók sem, mert szunyókálni szoktak a hosszú út alatt. Az ördögfiak kihúzták Mikulást a hóbuckából, szorosan megkötözték, és elvitték egy rejtett barlangba.
–Ha-ha-ha – nevettek kárörvendezve. – Mit fognak most csinálni a gyerekek? Lesz majd sírás-rívás!
Eközben az ülés alatt szunyókáló manók felébredtek, mert hiányzott nekik Mikulás vidám hangja, aki mindig énekelni és fütyülni szokott az út során. Csak a szél süvítését lehetett hallani. Valami nincs rendben! Kidugták a fejüket, és látták, hogy senki sincs a szán ülésén, senki sem fogja a gyeplőt, s a rénszarvasok ész nélkül száguldoznak. Ekkor a legidősebb manó odaugrott, kezébe vette a gyeplőt, és lassításra ösztönözte az állatokat, mielőtt még irányíthatatlanokká válnak.
–Most mit csináljunk? – kérdezte egyik manó.
–Azonnal vissza kell fordulnunk, és meg kell keresni Mikulást – mondta a másik manó.
–Ha megállunk, vagy visszamegyünk, nem lesz elegendő idő, hogy eljussunk a gyerekekhez az ajándékokkal. Ez jobban fájna Mikulásnak, mint bármi más – szólt a harmadik.
–Így igaz – helyeseltek kórusban mindannyian, és folytatták az utat.
Igen ám, de a manók nem ismerték annyira a gyerekeket, mint Mikulás, így nem csoda, hogy elkövettek néhány apróbb hibát. Egy kislánynak, aki Barby babát szeretett volna, trombitát adtak, egy kisfiúnak pedig gumicsizma helyett varródobozt, tele színes cérnákkal és tűkkel, aztán egy másik fiúnak orvosi táska helyett horgászbot érkezett. Igyekeztek minél előbb kiosztani az ajándékokat, és visszatérni az Északi-sarkra,hogy megkereshessék Mikulást. Miután a rénszarvasokat és a szánkót az istállóba helyezték, betértek a meleg házba, elmesélték a többieknek, hogy mi történt. Bár kezdett szállingózni a hó, de a tündérek elindultak, hogy átrepüljenek a völgyön, bekukkantsanak minden barlangba, hátha rábukkannak valahol. Meg is találták az ördögök barlangjainak egyikében, úgy nézett ki, mint egy kötözött sonka, annyira körbe volt tekergetve kötelekkel. Azonnal visszarepültek a házba, hogy elmondják a többieknek a hírt, és szervezni kezdték a mentőakciót.
Előző este miután Mikulás felfogta, hogy elrabolták, egyáltalán nem volt vidám, aggódott amiatt, hogy ajándék nélkül maradnak a gyerekek. Bezzeg az ördögök egész este nevetgéltek, gúnyolódtak. Hajnalban a Megtévesztés kisördöge lépett oda a fogolyhoz.
–Ébresztő, öreg! – lökte meg. – Nemsokára felébrednek a gyerekek, és nem találnak ajándékot a fa alatt. Meglátod, milyen dühösek lesznek! – de Mikulás rá sem nézett, nem is válaszolt neki, hiába gúnyolódott. Az ördögfi még egy darabig próbálkozott, megpróbálta megtéveszteni a foglyot kitalált történetekkel, elhúzta orra előtt még a mézes madzagot is, de hiába. Végül az ördögfi feladta, és elment aludni.
Reggel a Megbánás kisördöge lépett oda Mikuláshoz. Ez az ördögfi egy ideig meg sem szólalt. Ő nem volt olyan gonosz, kellemetlen, mint a többi, hangja lágy volt, nem nevetett, nem gúnyolódott vele.
–Jó reggel, Mikulás! Mostanra már minden gyerek felébredt – mondta. – Biztosan nagyon csalódottak.
–Igaz – felelte Mikulás -, eltelt a szenteste, vége a karácsony éjszakának. Hosszú évszázadok óta először történt, hogy nem vittem ajándékot nekik.
–Nagyon sajnálom ‒ mormolta szinte sajnálkozva a kisördög. – Lehet, el sem hiszed, de már bánom, hogy hozzájárultam az elrablásodhoz. Nem kellett volna, de nem akartam ellenkezni a többiekkel, amúgy is egyedül voltam a véleményemmel, ők meg négyen ellenem. Éppen ezért, megengedem neked, hogy megszökj innen – és már kezdte is kioldani a csomókat a kötélen, majd egy hosszú alagúton át kivezette Mikulást a barlangból.- Remélem, megbocsátasz – mondta a Megbánás kisördöge, és nyújtotta a kezét Mikulás felé, hogy kezet fogjon vele. – Nem vagyok rossz fiú, és hiszem, hogy a bűnbánat időnként nagyon jót tesz az embereknek.
–Nem haragszom – mondta Mikulás szelíd hangon –, és biztos vagyok benne, hogy a világ nagyon szomorú hely lenne nélküled. Szóval, kedves ördögfi barátom, boldog karácsonyt.
Ezekkel a szavakkal elhagyta a barlangot, hogy üdvözölje a verőfényes reggelt, és a következő pillanatban már a Boldogság-völgy felé vezető úton ballagott. A hóban tündérekkel körülvett manók oszlopa sétált feléje, akik elindultak, hogy kiszabadítsák őt az ördögök fogságából. Amint meglátták, odarohantak hozzá, és örömükben táncolni kezdtek.
–Nem kell levadászni az ördögöket ‒ mondta Mikulás. ‒ Lehet, hogy idegesítőek, de nekik is van munkájuk, amit el kell végeznikük, Inkább meséljetek, mi történt az éjjel!
A manók elmondták hogyan osztották szét az ajándékokat, nem hallgatták el az elkövetett hibákat sem, melyen Mikulás hangosan nevetett, majd mindannyiukat szorosan megölelte, és megköszönte a nagyszerű helyettesítést.
–Akkor most menjetek, cseréljétek ki a tévesen kézbesített ajándékokat, és adjatok kárpótlásul valami mást is, így még az a néhány gyerek is boldog lesz, akik csalódtak a rossz ajándék miatt.
Ami pedig az ördögfiakat illeti, nagyon dühösek voltak, amikor rájöttek, hogy a Mikulás megszökött a fogságból, ráadásul a társuk segítségével. De mivel karácsony volt, úgy határoztak, hogy ezen a napon leteszik az önzést, az irígységet, a gyűlölködést, a megtévesztést a sarokba, és akár csak a társuk, ők is megbánták Mikulás elrablását.
–Majd jövőre folytatjuk, addig is pihenjünk. Nekünk is jár néhány nap szabadság – mondták, és békében, boldogságban ünnepelték ők is a karácsonyt.

KategóriaBeküldött prózák

 

Varázslatos karácsony

Egy hideg téli napon, amikor a hópelyhek egymással versenyre keltek, ki ér le előbb a földre, született egy édes kislány, Nina. Szülei a rozoga ház mögötti veteményeskert betakarításából, néhány fa gyümölcséből, és egy kecske kevés tejéből éltek nyomorúságosan. Napjában csak egyszer ettek azért, hogy a kislányt is táplálni tudják. Mindent megtettek volna, hogy ne szenvedjen hiányt, de a krumpli már tél közepére elfogyott, sárgarépán, káposztán és almán tengődtek, mert a kecske teje Ninának kellett. Tudták, hogy nem képesek fényes jövőt biztosítani a gyermeküknek, bármennyire is szerették volna, ezért, amikor a kislány hároméves lett, és a nyomorúságuk már az égig ért, nagyon szomorú döntést hoztak. Elvitték őt az árvaházba, ahol az apácák gondjaira bízták abban a reményben, hogy majd egy gazdag és tehetős család örökbe fogadja. Végtelen sok bánattal és sajgó szívvel hagyták el a rozoga kis házat, távoli vidékre indultak munkát és megélhetést keresni. Hátukon egy hatalmas zsákkal, melyben a reményeiket cipelték.
Nina néhány napja töltötte be a hatodik életévét. Még mindig ugyanabban az árvaházban élt sok más gyerekkel együtt. “Szomorú és magányos hercegnő”, így hívták, így csúfolták a többiek, mert soha sem játszott velük, egyedül ült az ablakban, és szomorú tekintettel bámult kifelé. Vajon mit gondolt az a kis fej? Miről álmodott? Talán várt valakire? Csak Isten a megmondhatója, akivel éjszakánként suttogni szokott, kérni, hogy védje meg őt. Egyetlen barátja egy teknősbéka volt, akit egy magányos sétán talált az árvaház parkjában az őszi levelek szőnyege alatt. Miminek nevezte el, és egy dobozban tartotta. Időnként kivitte a parkba, letette a fűre, vagy a konyhán kért neki egy salátalevelet, szerettel gondozta a kis állatot. Könnyes szemmel gyakran azt suttogta neki :
– Mimi, kérlek, te ne hagyj el engem soha!
Közben telt az idő. Az olvadó hó utat engedett a tavasz első virágainak, és Nina olvasni, írni, számolni tanult. Az apácák nagyon örültek a fejlődésének, és végtelen türelemmel tanították őt is, akár a többieket. Időnként néhány gyerek elhagyta az árvaházat, örökbe fogadták őket. Minden alkalommal, amikor egy társa távozott, Nina az ablakból nézte a jelenetet. Ilyenkor felvette a teknőst, és halkan, hogy senki meg ne hallja, azt mondta :
– Egy nap majd én is elmegyek. Lesz apukám és anyukám.
Elmúlt a nyár, az ősz, ismét tél lett, és fehérbe borult a táj, csak a fekete varjak károgtak a fák tetején. Az ablak előtti bokorra gyakran odarepültek a cinegék, keresve néhány morzsát, és Nina nagy örömmel üdvözölte őket. Mivel már tudott írni, ezért minden reggel leírta, hogy mit álmodott. Leginkább egy könnyesszemű nőről, akinek barna hajában egy levelekkel díszített zöld csat volt. Bár már nem elékezett a szülei arcára, de hitte, hogy ez az álombeli nő az édesanyja.
– Ébresztő! Karácsony van! Ébredjetek ! – nyitott be a nagy hálóterembe az egyik apáca.
Minden gyerek kiugrott az ágyból, szemeiket dörgölték, kiabáltak, énekeltek, még Nina is felugrott, és önfeledten utánozta a többieket. Régóta nem történt vele ilyen, de boldognak érezte magát. Felvették a legszebb ruháikat, és az étkezőbe tódultak, ahol már várta őket az ünnepi reggeli. Nina a teknőst is magával vitte, és az ünnep tiszteletére piros szalagot kötött a nyakába. Reggeli után átmentek egy nagy terembe, melynek közepén ott magasodott egy hatalmas fenyőfa, csillogott-villogott a szebbnél szebb díszektől, s alatta ott sorakoztak az ajándékdobozok. A gyerekek boldogan sikongva megrohamozták a fát, hogy kikeressék az ajándékjukat. Nina elbűvölve állt a hatalmas, díszes fa előtt, mely friss fenyő illatával megtöltötte az egész szobát. A kislány felnézett a karácsonyfára, még kisebbnek érezte magát, mint amekkora volt. Épp elindult ő is a fa irányába, hogy kikeresse a dobozát, amikor érkezett egy újabb apáca, aki megfogta a kezét.
– Gyere velem! A te ajándékod máshol van – mondta a kislányra nézve. Nina nem értette, miért viszi el onnan, amikor végre ő is odamehetne a fa alá.
– Hol lehetne ajándékot találni, ha nem a karácsonfa alatt? – kérdezte aggódó arccal, de az apáca rámosolygott, és vezette tovább. A kislány szorosan magához ölelte Mimit.
A folyosó végén nyílt egy ajtó, és a szobában ott ált egy férfi és egy nő, Nina szülei, akik az eltelt évek alatt keményen dolgoztak, és sikerült félretenniük annyi pénzt, hogy ismét magukhoz vehessék a legdrágább vagyonukat. A kislány nem ismerte meg őket. Félve nézett a férfira, majd tekintete a nőre meredt, aki meghatottan, könnyes szemmel kérte őt, hogy bocsásson meg neki. Nina nem értette ki ez a két ember, mit akarnak tőle, és szeretett volna visszafutni a karácsonyfához, a többiekhez. Ekkor a nő kérdőn a férfira nézett, mi lesz most, s ahogy elfordította a fejét, a kislány meglátott valamit. Valamit, amit már az álmaiból ismert. A csat, a leveles csat! Gyorsan átadta a teknőst az ott várakozó apácának, és karját kitárva odafutott a nőhöz.
– Anyukám, drága anyukám, végre visszajöttél hozzám! – és boldogan ölelte át annak nyakát. A férfi meghatódva nézte őket, könnyek csillogtak a szemében, amikor odalépett hozzájuk.
– És rám is emlékszel?
– Persze, hogy emlékszem! Te vagy az én apukám!
Azzal a férfi átölelte őket, feleségét, kislányát, és boldog hármasban összefonódva sírtak és nevettek.
– Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit az úrnőd kaphatott! – mondta az apáca Miminek.
Nina átvette Mimit, boldogan emelte a magasba, és azt kiáltotta nevetve:
– Ugye, megmondtam, hogy egy napon majd elmegyek! Lesz apukám és anyukám – azzal kézenfogta szüleit, és elindultak egy fényes jövő felé

 

 Smile

Biztosan veled is előfordult már, hogy az állomáson, a könyvtárban, a vonaton, vagy valahol máshol egy pillanatra el kellett menned, és meg kellett kérned valakit, hogy „tartsa szemmel” a holmidat. Gondoltál már arra, hogy a személy, akit megkérsz, lehet akár egy potenciás tolvaj? Bevallom, én már igen.
Meglehetősen paranoiás fiú vagyok, aki törődik a dolgaival, de mindig aggódok miattuk, méghozzá túl sokat.
Gyakran járok könyvtárba, és ha le kell mennem a wc-re, ami a földszinten van, és viszem magammal a dolgaimat is, mások azt gondolják, hogy már nem megyek vissza, elrakják máshová a kivett könyveket, és elfoglalják a helyemet.
Ma is a könyvtárban vagyok, mint minden pénteken. Kinyitom a hátizsákomat, kiveszem a cuccaimat, szépen körberakok mindent, hogy kéznél legyenek, s elkezdek tanulni. Egy bizonyos ponton szünetet tartok: csak ülök, iszok egy kis vizet, kinézek az ablakon. Visszagondolok arra az aranyos lányra, aki nyitva tartotta nekem az ajtót a bejáratnál ma reggel, amikor megérkeztem. Ő kifele ment, én befelé, mondtam, hogy köszönöm, összenéztünk, majd elment. Vörösre rúzsozott szája volt. Reggel csak két-három embert láttam itt az olvasóteremben, de ilyenkorra már többen vannak. Egy nagy, poros könyvekkel teli polcnál ülök, s a polc miatt nem látom be az egész teret. Ideje visszatérni a könyveimhez, gondolom, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Odanézek és látom, hogy belép az a reggeli lány. A polc másik oldalán lévő asztal felé indul. Hallom, ahogy megmozdítja a széket és leül. A polc miatt nem látjuk egymást. Folytatom a tanulást.
Az órák csendben telnek a könyvtárban, időnként szeretnék felkelni, mászkálni, ordítani, hogy lerázzam magamról a tanulás okozta stresszt. Iszom egy kis vizet, és megnézem az elnémított telefonomat. Hat nemfogadott hívásom van, és két üzenet. Az apámtól. Az üzenetben azt írja, itt van a könyvtár előtt, menjek le, sürgős. Egy másodpercen belül pánikba esek. A telefonálások idejéből látom, legalább fél órája vár rám. Mi lehet olyan sürgős? Ideges vagyok, tudnom kell, mi történt. De… nincs időm összeszedni a cuccomat, leadni a kölcsönzött könyveket, és még nem is végeztem! Szorongva odamegyek a vörös ajkú lányhoz, és megkérem, hogy tartsa szemmel a dolgokat egy pillanatra. Mosolyog és bólint, én pedig lerohanok a lépcsőn, hogy találkozzak apámmal. Ahogy rohanok a lépcsőn, még jobban eluralkodik rajtam a paranoia. Mi van, ha a lány egy tolvaj? Ha már reggel előre kitervelte és emiatt jött vissza? Gondolatban leltárt készítek, mi mindent hoztam ma reggel velem, hogy amikor visszamegyek az asztalhoz, megbizonyosodjak arról, nem tévedtem a gyönyörű tolvajjal kapcsolatosan.
– Mi történt? – kérdezem apámat idegesen, mert gondolataimat leköti a lehetséges lopás.
– Ma van a házassági évfordulónk anyáddal – kezdi, látom ő is eléggé ideges, elmondja, hogy ajándékot kell vennünk , üljek be az autóba. Megkérdezem, miért nem jött be a könyvtárba, és azt válaszolja, hogy a belépéshez egyetemi igazolvány kell, neki pedig nincs, és menjünk vásárolni, mielőtt még bezárnak az üzletek.
– Vissza kell mennem, ott maradt mindenem az asztalon – és már rakom is a lábaimat a lépcső következő fokára, de ő tovább beszél, hogy nincs semmi ötlete, segítenem kell neki. – Jól van, visszamegyek a dolgaimért, és leadom a könyveket, aztán elmegyünk virágot venni – mondom neki beletörődve. Öt perce sincs, hogy lejöttem , de a szorongásom olyan érzést kelt bennem, mintha már öt éve lennék itt vele . – Várj meg a kocsiban!

Kettesével szedem a lépcsőfokokat az emeleten lévő olvasóterem irányába, s mielőtt odaérek, a lány jön kifelé az ajtón.
– Bocsánat, de el kell mennem – mondja sietve azokkal a vörös és telt ajkakkal és szinte lemenekül a lépcsőn.
Zavartan, mint egy őrült, az asztalomhoz rohanok. A dolgaim a helyükön vannak. Megnyugszom. De az a benyomásom, hogy valami elmozdult. Nézem a füzeteket, jegyzeteimet, hátha felfedezek valamit, amikor az egyik füzetből kiesik egy rózsaszín noteszlap: „ Klára 338 458 6699” és egy ceruzával rajzolt mosolygó arc.

Aznap este, vacsora után, apám előveszi a nagy csokor tűzliliomot, és átnyújtja anyámnak.
– Boldog évfordulót!
– Ó, hát nem felejtetted el ! – feláll, átveszi a csokrot és arcon csókolja apámat, aki rám kacsint. – Örülök, hogy virágot hoztál, és nem görcsöltél azon, hogy mivel is köszönts fel … De drágám, hová mész? Még nem ért véget a vacsora, a torta még vissza van – mondja nekem.
– Sajnálom, anya – válaszolom – , ez fontos… valami sürgős dolgot kell elintéznem.
Úgy döntöttem, elég az örökös szorongásból, a paranoiából, ami éveken át megkeserítette az életemet, és olyan könnyű szívvel és vidáman, mint még soha, előveszem a telefonomat, a rózsaszín noteszlapot, és felhívom a vörösajkú, gyönyörű Klárát.

Amikor elmondom neki, hogy ki vagyok, kedvesen üdvözöl és szinte hallom, ahogy a vonal másik végén mosolyog. És én is mosolygok, ahogy az a smile a rózsaszín noteszlapon.
/

 G.F. SEVERA –  A LÁTOGATÓ

 

“Kíváncsi vagyok, ki lesz az utolsó, mi lesz a városokkal és mindennel,

 amit felépítettünk, amikor már egyikünk sem fog lakni ezen a bolygón. 

Lassan minden felbomlik, és nyomunk sem marad.

Napról-napra élek, tudva, hogy bármelyik pillanatban én is eltűnhetek. Vajon éppen hol leszek, mit csinálok akkor? Érzek-e fizikai fájdalmat közben? Lassan megőrülök ezektől a kérdésektől, amelyekre nem tudom a választ. Csak élnem kell, és nem kell gondolnom a jövőre, hiszen a jövő a jelek szerint nem létezik. Legalábbis nem ebben a formában. Előbb-utóbb mindannyian sorra kerülünk. Napközben az utcákon bolyongok, keresek valakit, akivel beszélgethetek, mosolygok egy egyedül játszó macskára, vagy egy virágra, ami mindennek ellenére virágzik. Élek, fejemben egy odarögzült gondolattal, amely nem hagy nyugodni:

Még mindig itt vagyok. De holnap?” 

 

A kötetben huszonöt novellát találunk sci-fi, fantasy és horror témakörben, melyek között akár mesének is beillő történet is szerepel, de leginkább elgondolkodtató, vagy kicsit megborzongató olvasnivalót kínál.

 

Fabio és a kiskutya

Fabio örömmel olvasta az állatkereskedés kirakatába kitett új táblát, nyolc hetes beagle kölykök eladók. Azonnal bement, hogy megkérdezze, mennyibe kerül egy kiskutya.
– Ezek most csak 250 euróba kerülnek, mert nincs törzskönyvük – válaszolta az eladó.
– De nekem csak száz euróm van, sajnos – szomorkodott Fabio. – Legalább láthatnám őket?
A boltos füttyentett egyet, ezzel hívta Lady-t, a kutyamamát, aki jött is futva boldogan. Öt kölyke vígan követte, azonban a hatodik jóval lemaradva, sántikálva érkezett.
– Mi baja van? – kérdezte a fiú, szemeivel követve a kis négylábút.
– Volt egy kis gond a csípőjével, amikor született. Ő sajnos ilyen marad örökre.
A fiúnak felcsillantak a szemei, és nagy örömmel azt mondta:
– Ez az a kiskutya, akit keresek, és akit meg akarok venni.
– De ezt nem veheted meg, nem ér semmit a betegsége miatt. De ha annyira akarod, neked adom ajándékba – mondta a boltos.
– Nem, nem. Nem akarom, hogy ajándékba add, mert ez a kiskutya éppen annyit ér, mint a többi. Most adok száz eurót, és minden hónapban hozok tizet addig, amig ki nem fizettem az árát.
A boltos nagyon meglepődött a hallottakon, próbálta lebeszélni a fiút, mert bolond ötletnek tartotta.
–Nézd fiam, ez a kutya soha sem lesz olyan, mint a többi. Nem tud futni, nem tud ugrálni és játszani veled, mindig is lesznek nehézségei ezen a téren.
Ekkor a fiú lassan felhúzta a nadrágja szárát, felfedve a bal lábát. Térdtől lefelé műlába volt.
A boltos ámulva nézte.
– Látja, én sem tudok futni jól, és az ugrálás is nehezemre esik, de ennek a kiskutyának szüksége van valakire, aki megérti őt – azzal letette a pénzt a pultra, ölbevette a kiskutyát,és elindult a kijárat felé. 

 

A vattacukor

(mese)

Valahol, egy tengerparti kisvárosban élt egy kíváncsi kisfiú, Alberto, aki a délutáni meleg órákban a homokos tengerparton kóborolt, és új kagylókat keresett a gyűjteményéhez. Egész éjjel esett az eső, sok moszatot és algát sodort a partra a vihar, melyek között szàmos kagyló is megbújt. Amint ott keresgélt, vékonyka hangra lett figyelmes, mintha valaki segítséget kérne.
Alberto a közeli pálmafák irányába nézett, s pár lépést tett arrafelé.
– Lefele nézz, itt vagyok! De vigyázz, nehogy rám lépj! – monda az előbbi hang.
Alberto lenézett, és a vihar által letört nagy pálmalevél alatt megpillantott egy kis tündért. Annyira kicsike volt, nem csoda, hogy nem sikerült kimásznia a levél alól, ami a kis tündér számára akkora volt, mint Albertonak egy széles farönk.
A fiú még sosem látott tündért, ezért nagyon meglepődött.
– Segíts rajtam, gyermekem, és hálás leszek neked – kérte a tündér, mire a fiú lehajolt, felemelte a pálmalevelet, és végre kiszabadult a fogoly. – Köszönöm szépen. Cserébe adok neked egy ajándékot: három kívánságát teljesítem annak, akit szeretsz, és meglátod, hogy mindhárom meg fog valósulni.
Alberto hitte is, meg nem is, de illedelmesen megköszönte, mire a tündér elrepült, ő pedig elindult hazafelé. Útközben összetalálkozott egy kislánnyal, aki a legjobb barátja volt. Egy osztályba jártak, és szomszédok is voltak.
– Marina, el sem tudod képzelni, mi történt velem! – kiáltotta feléje , amikor már egész közel ért hozzá.
– Mi történt veled, Alberto?
– Lent voltam a tengerparton, és segítettem egy tündérnek kiszabadulni egy levél alól, ezért megígérte, hogy egy szeretett személy három kívánságát teljesíti.
– Milyen szép – kiáltott fel a kislány –, ki tudja, mit akar majd az illető. Ha én lennék az, egy hatalmas vattacukrot kérnék.
Abban a pillanatban a kislány kezében egy vékony pálcát tartott, melyen egy hatalmas adag rózsaszín vattacukor illatozott. A két gyerek teljesen elképedt a meglepetéstől, majd Alberto hirtelen haragra gerjedt és kiabálni kezdett.
– Marina, szégyelld magadat, elpazaroltad az egyik kívánságot erre a vacak vattacukorra. Legalább egy doboz marcipános csokiszívet kértél volna! – s azzal kikapta a kislány kezéből az édességet. Be akarta dobni a kukába, de megbotlott, és a földre esett. Ruháján, az arcán, a haján is rózsaszin cukorpamacsok virítottak.
– Most aztán boldog lehetsz – mérgelődött Marina –, mert egyőnk sem ehet belőle. Büntetésből megérdemelnéd, hogy lila vattacukor legyen a hajad helyett!

Alig kimondta, Alberto haja máris átalakult, Marina pedig csodálkozva letépett egy darabkát belőle. Megette, majd halkan megjegyezte, hogy áfonya íze van.

– Jaj – kiáltotta Alberto, amikor a kislány egy újabb darabot tépett le –, így kihúzod a hajamat! – Micsoda szégyen! Nem maradhatok így! – siránkozott a kisfiú. – Kérlek, segíts, hagyd, hogy a hajam olyan legyen mint volt!
– De akkor elpazaroljuk az utolsó kívánságot – jegyezte meg a kislány.
– Kérlek, Marina, segíts rajtam! – sírta el magát Alberto.
– Rendben, de előtte meg kell ígérned, hogy utána veszel nekem vattacukrot.
A kisfiú persze azonnal igent bólintott.

– Szóval, azt szeretném, hogy a hajad olyan legyen, mint amilyen volt korábban – mondta Marina nagyot sóhajtva, és azonnal eltűnt a lila ragacs a barátja fejéről.

Alberto megértette, hogy hibát követett el, amikor így viselkedett Marinával. Elnézést kért tőle, majd elszaladtak haza egy kis aprópénzért, és utána kéz a kézben elsétáltak a bazársorra, ahol vattacukrot is lehetett vásárolni.

 

Ezüstlakodalom

A szél egyre erősebben fújt, és a strandfelügyelő lihegve érkezett, hogy becsukja az esernyőmet, mielőtt a fejemre csukódott volna. Ránéztem a fiatal és jóképű férfira, aki kedvesen mosolygott, majd elindultam a víz széléhez, s hagytam, hogy az egyre hevesebbé váló tenger megcsókolja a lábaimat, s felverődjön a ruhámra is.
– Ideje indulni – kiáltott felém Leo a szokásos meggyőző hangján, mire visszaszaladtam, gyorsan bepakoltam a strandtáskába. Leo tolószéke mögé léptem, a táskát az ölébe tettem, majd lassan tolni kezdtem a közelben parkoló autónk irányába. Pár évvel ezelőtt egy baleset következtében egyik lábára teljesen mebénult, de mára már beletörődött a szomorú helyzetbe, és kénytelen barátságot kötött a tolószékkel.

Egy verőfényes májusi napon ismerkedtünk meg, Leo volt az egyik kritikus azon a festménykiállításon, ahol az én néhány képemet is közszemlére bocsátották. Jóképű, megnyerő modorú, elegáns férfi volt, teljesen elbambultam a látványától, ahogy ott állt, és értékelte a kiállított műveket. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a nevemet hallom, szinte felugrottam, és attól, amit hallottam, elöntött a boldogság, hiszen végre felfigyeltek a munkámra. “Mimi Bouglon festménye igazán figyelemre méltó, figyeljék meg ezeket a vonásokat, milyen erős tónusokkal vannak ábrázolva, szinte érezzük ennek a férfinak az indulatait…”
A megnyitó utáni fogadáson odamentem hozzá, és bemutatkoztam, én vagyok Mimi Bouglon, akinek az egyik festményét értékelte. Ő kedvesen rám mosolygott, beszélgetni kezdtünk, s úgy éreztem, mintha sok éve ismernénk már egymást, nem csupán fél órája. Végig olyan szemkontaktus volt kettőnk között, hogy beleborzongtam. Leo elkérte a mobilszámomat, majd az italos pult irányába sétált, ahol a kollégája már várta. A következő naptól kezdve elkezdtem várni a hívását, de teltek a napok, a hetek, a hónapok, Leo nem jelentkezett. Szenteste azonban ismeretlen számról üzenet érkezett: “Boldog karácsonyt, Mimi”. Semmi más, és el sem tudtam képzelni, ki küldhette. Azonban nem kellett sokáig várnom, újra pittyent a telefon. “Leo vagyok, látod, nem felejtettelek el.”
Végre! Nagyot dobbant a szívem, én is küldtem neki karácsonyi jókívánságot, aztán pár üzenetet még váltottunk egymással. Szilveszterkor késő délután találkoztunk, egy hosszú ölelésben forrtunk össze, mely mindent elmondott az érzéseinkről.
– Sokat gondoltam rád, Mimi, nagyon megtetszettél nekem, de annyi minden történt, biztosan nem lettem volna jó társaság, ezért nem kerestelek. Mondd, van már programod ma estére?
– Igen, már hetekkel ezelőtt lefoglaltuk a helyet a barátaimmal – feleltem. – Ha van kedved hozzá, gyere te is, majd összébb toljuk a székeket!
Nemet mondott, de megbeszéltük, hogy másnap értem jön, és elvisz a házába.
A ház kifinomult és egyszerű volt, a teraszról csodálatos kilátás nyílt a Firenze körüli vidékre, s belépve a nappaliba egy hatalmas kandalló árasztotta a meleget. A párkányán egy fiatal fiú fotói sorakoztak, némelyiken Leo is rajta volt.
– Ő a fiad? – kérdeztem tőle.
– Ő volt a fiam, igen – válaszolt szomorúan, és észrevettem, hogy a szemeiben könnyek gyülekeznek. Megfogtam a kezét, és a kanapé felé húztam, kértem, hogy mesélje el, mi történt.
– A feleségem belehalt a szülésbe, és Mattia még csak 12 éves volt, amikor kiderült, hogy ALS–ben szenved, amiotrófiás laterálszklerózis. Június elsején lett volna tizennyolc, de sajnos nem érte meg, május huszadikán meghalt.
Megöleltem, megsimogattam a hátát, szinte éreztem a fájdalmát. Eszembe jutott az is, mialatt én türelmetlenül vártam a hívását, ő milyen lelki fájdalmon mehetett át. Odakint még néhány elkóborolt petárda durrant, arra emlékeztetve, hogy újév első napja van. Új év lehet egy új élet kezdete is. Pár hónap múlva Leohoz költöztem, és augusztusban összeházasodtunk.

Ahogy toltam a tolószéket, és néztem Leo fehér haját, megköszöntem az égnek a huszonöt évnyi szeretetet, amit tőle kaptam. Nyaraltunk, igen, nyaraltunk, ezzel ünnepeltük az ezüstlakodalmunkat.

 

Az őzike nyaralása (mese)

Volt egyszer egy kis őz, aki egy varázslatos erdőben élt. Nagyon kíváncsi jószág lévén minden érdekelte: naponta megfigyelte az állatok hangját, a virágok színét és alakját, a fákat és leveleik formáját, számát, és az évszakok változását.
A nyár beköszöntével fáradtnak érezte magát, mert ősszel, télen és tavasszal az erdő fantasztikus világának felfedezésével és megismerésével volt elfoglalva. Csak ugrált és futkozott a fák között, de most, a nyár megérkezésével arra vágyott, hogy pihenhessen, és amit az eltelt idő alatt megtanult, azt most hasznosíthassa valahogy.
Így történt, hogy az őzcsalád elhatározta, hogy elindulnak a tengerhez. Még soha sem jártak ott, de az erdőben a madaraktól hallották, hogy az valami csodaszép dolog. Szalmakalappal, napszemüveggel és úszógumival felszerelkezve hol az anyja hátán ült, hol gyalogolt mellette, mert apja hátára tették a kempingsátrat, és egy hátizsákban füvet, vizet, játékvödröt és kislapátot. Hosszú volt az út, melegen sütött a nap, az út nagyrészét átaludta az őzike.
Amikor megérkeztek, elcsodálkozott a szépségtől, ami a szeme elé tárult. Fehér homok, azúrkék tenger, pálmafák. A szülők nagyon elfáradtak az úton, ezért lefeküdtek a pár pálmafa által kellemes hűsöt adó árnyékban.
– Most mit csináljak? – kérdezte a kis őz. Ez a gyönyörű világ ismeretlen volt számára. – Vajon segíthetek-e magamon mindazzal, amit az erdőben tanultam?
Elkezdte figyelni a sirályokat, hallgatta a rikácsolásukat, még utánozni is próbálta őket. Megfigyelte a színeket: a tenger kékjét, a homok fehérségét, a pálmafák zöldjét, a parti kövek között kóborló kis rákok vörösét. Elindult a homokban, talált egy kagylót. Majd még egyet, és még, még. Micsoda öröm volt, a kisvödör megtelt a különféle kagylókkal és soha sem látott formájú üres csigaházakkal.
– Ezeket elviszem a barátaimnak: Róka Robinak, Teknős Tildának és Sün Saroltának!
Felfedezte a tengerparti nyár szépségeit. A legjobb dolog pedig az volt, hogy sós vízben fürdött, ahol kicsike kis halak százai surrantak el a lábai mellett, és szórakozottan üdvözölte őket.
Micsoda fárasztóan gyönyörű nap volt. Este őzpapa felállította a színes kempingsátrat, de a kis őz elterült a homokon, és bámulta a csillagokat, s azt, ahogyy visszatükröződnek a nyugodt víztükörben. Arra gondolt, mennyi új dolgot tanult ez alatt a nap alatt, és még mennyi ismeretlen dolog vár rá a következő napokban.

 

Fabiana és a hóember  -    NEM gyerekmese

„Úgy állt ott előttem, mint egy nyomozó, aki ki akar hallgatni.”
Amikor Fabiana arra a különös napra gondolt, amely megváltoztatta az életét, ez volt az első mondat, ami eszébe jutott, és most, évekkel később már csak mosolyogni tudott, amikor eszébe jutott. De azon a napon nem volt kedve mosolyogni, éppen ellenkezőleg.
Tél volt, egyike azon teleknek, amilyenre régóta nem volt példa. A hó korán megérkezett, és bőségesen esett, még a belvárosban is napokra fehérre varázsolta az utcákat. Azon a napon azonban tiszta volt az ég, viszont a levegő olyannyira hideg, hogy valahányszor lehelet jött ki a száján úgy tűnt, egy darab lélek száll el belőle. Fabiana melegen felöltözött és elment otthonról. Nem volt kedve az ágyban heverészni, járni akart egyet, hogy kiszellőztesse a fejét és kinyújtóztassa a lábait. Még így is bebugyolálva, smink nélkül, hidegtől kivörösödött arccal is fiatal nőnek látszott. Taposta a havat, amit még nem takarítottak le, nem volt hókotró, nem voltak seprűs emberek sem. Szerette a havat ( legalábbis akkor, amikor nem kellett vezetnie) és a hideget is. Nagy álma volt, hogy egyszer majd eljut Grönlandra, és aznap reggel tökéletes volt a koreográfia, csak a hangulata nem volt az.
Gondolatai ide-oda csapongtak, hol a múltban, hol a jelenben járt. Egy piros lámpa hirtelen elterelte a gondolatait és megállította, majd utána megindult a közeli parkba. Nem igazán szerette, mert kicsi volt, néhány fenyőfa, pár pad, és egy kis tér hintákkal és egy mászkával. Aznap reggel ragyogóan sütött a nap, szinte vakított a fehér havon, csak meleget nem adott. Gyerekek játszottak a hóval, ide-oda szaladgáltak benne, s néhány kutya is örömmel hempergett a fehér puhaságban.
– Milyen jó lenne, ha én is olyan lehetnék, mint ők… felhőtlenül boldog! – mondta halkan és leült egy padra, melyről a kezével lesöpörte a havat. Háttal ült egy nagy fenyőnek, melynek ágai szinte roskadoztak a fehér teher alatt.
Körülnézett, de senki sem figyelt rá. Mindenki elveszett a saját dolgában. A gyerekek a játékban, néhány felnőtt a kutyájával játszott, vagy egymással beszélgettek, vagy csak keresztülmentek a parkon.
Aztán meglátott egy hóembert, hatalmas narancssárga orral, ami még méterekről is úgy nézett ki, mint egy nagy sárgarépa, és két fekete szemeivel mereven tekintett előre. Nyakába élénk színű sálat tekert valaki. A hóember jelenléte vidámabb hangulatot adott a parknak.
Fabiana elmerengve nézte, eszébe jutott a gyerekkora, ott fent, a hegyi faluban, a barátaival, amikor télen még sötétedéskor is kint hógolyóztak, vagy szánkóztak.
– Sok idő eltelt… Milyen boldog is voltam ott! – sóhajtotta, majd elővette a zsebéből az újságot, hogy megnézze, milyen állásajánlatokat talál benne. Egy ideje ez volt az ő munkája. A munkakeresés minden formában: újságban, telefonon, interneten, személyesen.
Miközben elmerült az olvasásban, hirtelen egy árnyék eltakarta a fényt. Felemelte a fejét, de mia csuda… és meglátta őt. A hóembert, akit korábban látott, aki most odajött a padhoz. Összerezzent, de a hóember barátságosan mosolygott.
– Szia Fabiana, hogy vagy?
Fabiana megdörgölte a szemét, azt gondolta álmodik, vagy hallucinál. De nem… A hóember odaült melléje, és rátette a nagy hókezét az övére, amitől megrémült. Már az újságok címlapját is maga elé képzelte: „Egy földlakó találkozása egy marslakóval városunk parkjában „. Ösztönösen próbált kiszabadulni a hóember kezéből és felkelni, hogy elfusson, de valami meggátolta. Annak tekintete, amely végtelenül mély és kedves volt, annyira, hogy Fabiana teljesen megnyugodott tőle. Már nem érezte zaklatottnak magát, mint amit napok óta érzett.
– Szóval, Fabiana, mi újság, hogy vagy? – szólt a hóember ismét.
– Hogy lennék – szaladt ki a száján, és egy sötét felhő vonult át az arcán.- Biztos meghülyültem. Itt ülök a parkban egy padon ebben a hidegben, és meg vagyok róla győződve, hogy egy hóemberrel beszélek.
– Nem, Fabiana, ne védekezz mindig! Igen, így van, hóember vagyok , de különleges vagyok. Csak kevesen látnak engem, és kevesen beszélhetnek velem, de biztosítalak róla, hogy ezek az emberek általában nagyon szerencsések és azok lesznek mindig.
– Szerencsés én? Nem is tudom, mi a szerencse.. És nincs kedvem nevetni, ha ez egy vicc, vagy a kandikamerák egyike a TV-ből .
– De miért mondod? Ne légy már ennyire negatív! – sóhajott a hóember. – Ma, Fabiana, ma van a szerencsenapod. Olyan vagyok, mint Aladdin lámpás dzsinnje, ezért bármit kérhetsz, teljesítem a kívánságodat. De először azt szeretném tudni, hogy a te szemedben, amely nagyon szép, miért nem látok vágyat, reményt, miért csak rettenetes ürességet és sok haragot ? – kérdezte és Fabianara nézett .
Mi a fenét akar ez tőlem, gondolta Fabiana bosszúsan, de ennek ellenére valami mégis rákényszerítette, hogy beszéljen. Talán könnyebb lesz utána!
– Lehet, csak az én fantáziám szülöttje vagy, de elmondom az aggodalmamat. Látod, nincs munkám, és ez aggaszt a legjobban. Elvesztettem, pedig fárasztó küzdelmet folyattam, hogy megtartsam, de nem segített. És most nem tudom, mit tegyek. Van egy szép házam, igaz kicsi, van egy férjem, aki szeret annak ellenére, hogy mostanában elég kiállhatatlan vagyok és önző, ritka nap, hogy nincs nálunk veszekedés. Már nem tudom, hogy ki vagyok, hol vagyok, és el akarok menni, mert szeretném, ha megváltozna az életem. Szeretném újrakezdeni anélkül, hogy elkövetném azokat a hibákat, amelyeket eddig. Szeretnék magamból adni valamit másoknak. De félek a változástól, nincs bátorságom, hogy valóban az legyek, aki szeretnék lenni. Le akarom vetni azokat az álarcokat, amelyek megakadályozzák, hogy megmutassam az igazi arcomat. Élni akarok. Élni úgy, ahogy nekem tetszik. A saját életemet akarom élni, és nem másokét, mások szája íze szerint. Tessék! Ez mind! Ma reggel döntenem kell. Válaszút elé érkeztem, nem halogathatom tovább. Visszamenni már nem lehetséges. Lépnem kell!
Ezek a szavak olyan hirtelen jöttek elő belőle, hogy Fabiana meglepődött azon, hogy mindezt ő mondta, s ugyanakkor rendkívül nevetségesnek érezte magát, hogy egy hóembernek önti ki minden fájdalmát.
A hóembert viszont nagyon érdekelte mindaz, amit mondott, s miközben Fabiana beszélt, a keze nyomása egyre erősebb lett, mintha önbizalmat, erőt akart volna önteni belé, és végül egy idő után, ami egy örökkévalóságnak tűnt, csak Fabiana lélegzetvételét lehetett hallani.
– Nem tudom megmondani, mit kell tenned vagy mit nem – kezdte a hóember. – Csak azt tudom mondani, hogy vannak helyzetek, amelyeket meg kell élnünk, és amelyeket be kell fejeznünk önmagunk teljes megismerése felé. Mondhatnám, hogy a legfontosabb az, légy mindig önmagad, de ez túl könnyű, túl nyilvánvaló. Csak azt mondom: dönts, de nyugodtan, kapkodás, lelkesedés nélkül. Szánj rá időt, annyit, amennyire szükséged van. Nem mindig a legkönnyebb döntések a helyesek. Visszafele haladni soha sem a legjobb, és megfordítani az életedet sem könnyű, de ha tényleg azt szeretnéd, magad mögött hagyva egy olyan részt, amit már nem szeretsz, akkor segíthetek a vágyadat valóra váltani, amit nem túl nehéz megvalósítani. Viszont egy dolgot nem tehetek: segíteni elfelejteni. Nem lehetséges. Mindannyiunknak emlékeznünk kell azokra a dolgokra is, amelyek fájdalmat okoztak. Légy nyugodt, és menj egyenesen az utadon, és meglátod…
– Szép szavak – vágott közbe Fabiana -, de… de ezek biztosan nem fogják megoldani a problémáimat. Először is munkát kell találnom, vagy nyernem a lottón, máskülönben…
Elfordult, mert a szeme tele lett könnyekkel, és hirtelen a sötétben találta magát, az ágyában, mellette a férje, aki mélyen aludt, és hangosan vette a levegőt.
– Álmodtam? Álom volt az egész! – mondta hallkan és elnevette magát. Olyan jóízűen nevetett, hogy felébresztette Robertót, aki zavartan motyogott valamit, majd ismét elaludt. Fabiana pedig azon merengett, milyen rég is volt, hogy utoljára valamin is ennyire nevetett.
Akkor hirtelen rájött, hogy a saját lelkével beszélt, és a hónapokig tartó kételyek után tudta, hogy mit kell tennie. Soha sem volt még ennyire magabiztos, erős, mint abban a pillanatban.
Mosolyogva felkelt az ágyból, és és az ablakhoz lépett. Kinyitotta a spelettát és kinézett. Esett a hó. Nézte a fehérbe borult tájat, és Grönlandra gondolt.
Épp a spalettát csukta be, amikor az utcán meglátott egy hóembert, aki vidáman integetett neki. Ő csókot lehelt feléje, miközben azt súgta, köszönöm. Majd becsukta az ablakot és visszament az ágyba.

 

Usher

Sokszor elhajtott már mellette biciklivel. Egy elhagyatott villa volt Bolognához közel, melyet Boszorkányvárnak neveztek. Baljós hírnevét a hegyes tornyáról kapta. Olyan volt, mint egy gótikus épület, éles ellentétben a körülötte lévő egyszerűbb és modernebb házakkal. Gondozatlan kert vette körül.

Egy októberi délután, amikor a nap már kezdett nyugovóra térni, Luka lelassított a biciklijével a villa kapuja előtt, mert mozgást látott a kertben: egy sötét kabátot és kesztyűt viselő férfit, aki valamit ültetett. Sokat beszéltek a városban a ház új lakójáról, de senki sem tudta, ki ő, honnan jött. Egy napon valaki látott egy fekete Cadillacet behajtani a kapun. Egy nyúlánk, 19.századi nemesembernek öltözött férfi szállt ki belőle, egy libériás sofőr tartotta neki az ajtót. Ilyen nagy autót még nem láttak a faluban, s olyat sem, amelyet egyenruhás sofőr vezet. A férfi rózsának tűnő növényeket ültetett a ház melletti fekete nyárfa tövébe. Luka leszállt a bicikliről, és a nyitott kapunak támasztotta, majd odalépett a virágágyásnál guggoló férfihoz.

– Jó estét – mondta, mire az megfordult. Luca furcsa csillogást vélt felfedezni annak szürke szemeiben. Észrevette arca sápadtságát is, és egy pillanatra megijedt. Úgy nézett ki, mint Drakula a Hammer-filmekből. Egy pillanatra azt hitte, hogy Christopher Lee-vel hozta össze a véletlen.

– Jó estét – viszonozta a férfi a köszönést elnyújtott, barlangszerű hangon.

– Még soha senkit sem láttam ebben a házban – motyogta Luka bizonytalanul, s arra gondolt, tán jobb lenne, ha elfutna onnan. A horrorfilmek mind szépek és jók, de nem számított arra, hogy egy ilyen életteli lüktető szörnyeteg ott lesz előtte.

– Tényleg?– kérdezte a férfi, és felállt.

– Igen. Húszonkét éves vagyok,  és amióta csak emlékszem, ez a villa mindig is lakatlan volt. Sőt, a szüleim fiatalkorában is már az volt, úgy hogy legalább negyven-ötven éve állt itt elhagyatottan, de az is lehet, hogy száz.

– Gratulálok, jól tudsz fejben számolni.Fogadok, hogy a barátaid nem, ugye? Mindig azt a dolgot bámulják, ami neked is a kezedben van. Megbocsáss, de végeznem kell ezzel itt.

– Elnézést, hogy feltartottam – mondta Luka, és elindult a biciklije felé. Azon gondolkodott, miért nevezte a mobiltelefont egy dolognak. A férfi látszólag hatvanas éveiben járhatott, tehát nem olyan öreg, hogy ne tudná, hogy annak a dolognak mi a neve. 2025-ben. Az ő nagyapja idősebb, de tökéletesen tudja használni: telefonál, üzeneteket küld, de még fényképez is vele.

– Én nem rég érkeztem – szólt a férfi utána, hangja kissé mérgesen csengett, mire Luka megfordult.

– Nagyon tetszik ez a villa. Gyakran járok erre biciklivel, és minden alkalommal Stephen King horror regényei jutnak róla eszembe.

A férfi a nedves földbe szúrta az ásót.

– Mindjárt azt mondod, hogy olyan, mint Drakula vára – hangosan nevetett, ami visszhangzott a leszálló estében.

Nem, nem Drakula… De nem tutta meghatározni, hogy melyik filmes vagy irodalmi lényre hasonlított a férfi. Hiányoztak az alapvető elmek, hogy megértse. Próbálta összeszedni a gondolatait: Halotti sápadtság, szürkés szemek, hossző fehér haj, ami a vállára omlott, múlt századi ruhák. Nem jutott eszébe konkrét karakter. Hirtelen kerekek csikorgása hallattszott, egy száguldó teherautó fékezett, nehogy elüssön egy kutyát. Ekkor a férfi mindkét kezét a füléhez kapta, és felkiáltott:

– Jaj, nem bírom ezeket a zajokat. Megőrjítenek.

Íme egy újabb ismertető jel, hiperkúzia, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy beazonosítsa az illetőt.

– De ez a villa tényleg különös – folytatta Luka a társalgást, miközben az épületet nézte, mely a lenyugvó nap fényében vörös árnyalatot öltött.

– Most megbocsásson, fiatalember, de tényleg vissza kell mennem – szólt a férfi olyan hangon, ami nem tűrte a vitát.

Luka a virágokra nézett. Nem igazi virágok voltak, hanem műanyagból készültek. Miért ültet valaki műanyag rózsákat a kertbe? Tán nem szereti a virágok illatát? Jobban megnézte, a talaj sem föld volt, hanem szintetikus zöldes mohaágy.

– Azt kérdezem… – próbálkozott újra Luka –, hogy meglátogathatnám-e valamikor, szívesen megnézném a villát belülről is. Persze, csak ha nem zavarok.

– Nem, és most mennem kell – válaszolta mérgesen, miközben levette a kesztájét, és bement a házba.

Luka észrevette, hogy a kerti kesztyű alatt egy másik, egy selyemszerű anyagból készült kesztyű is volt a kezén. És ekkor hirtelen világossá vált számára a dolog, ami azóta motoszkált a fejében, amióta beszédbe elegyedett a férfival. Edgar Allan Poe “Az Usher-ház bukása”. Egy szereplő ebben a történetben. Bizonyos Roderick Usher, aki ugyanezektől a kórképektől szenvedett: zajérzékenység, tapintásérzékenység, virágillat útálata, nagyfokú sápadtság. De hát ez ostobaság, hogyan lehetne ez az ember Roderick Usher, amikor a történet 1847-ben játszódik? Nem jöhetett át 2025-be csak úgy? Vagy igen? Párhuzamos idősávok… hipp-hopp, ugrálni egyikből a másikba. A szerző nem árulta el egyértelműen a helyszínt, csak annyit tudni felőle, hogy egy európai nemes arisztokrata családról van szó, tehát bárhol lehet Európában. Akkor akár Bologna közelében is lehet. Irodalomtörténetet hallgatott az egyetemen, és egy zárthelyi dolgozat témája Edgar Allan Poe munkásságának bemutatása volt. Akkoriban olvasott az Usher-házról is.

Néhány nappal később, amikor ismét arra járt, látta, hogy a férfi és a sofőrje beszállnak a Cadillacbe, és elhajtanak a város felé. A szíve hevesen vert, ez volt az egyetlen esélye arra, hogy bejusson a Boszorkányvárba. Végigcsúszott az oldalfalon, felfedezett egy ferde ablakot, melyet félig borostyán takarta. Határozott erőfeszítéssel felemelte a rozsdás rácsot, betörte az üveget, és lemászott a pincébe. A levegő hideg volt a sűrű penész és a nedves föld szagától. Alig szűrődött át a fény, baljós árnyékokat vetett a rothadó ládák és hordók közé. Egy hirtelen susogás megijesztette, két nagy patkány vágtatott a törmeléken, farkuk a padlón csúszott. Luka összeszorított foggal ment előre, míg nem egy kőlépcsőre bukkant, amely egy félig nyitott ajtóhoz vezetett. Belökte, és belépett a villa szívébe. Egy hatalmas teremben találta magát. Nehézvörös bársonyfüggönyök takartákaz ablakokat, csak vékony csikként engedték belépni a késő délutáni fényt. Egy hirtelen mozdulattal elhúzta az egyiket. A terem világosabb lett, közepén egy sötét, fényes csemballót tárva fel. Mögötte az egész fal mentén könyvespolc húzódott tele nagyméretű, antik kötetekkel. A hangszer kottatartóján egy régi, megsárglt kotta címe borzolta az idegeig. “Az elvarázsolt palota”. Ugyanaz a zene, amelyet Edgar Allan Poe történetében Roderick Usher játszott az elátkozott házában.

 Olyan hihetetlen volt az egész. Belecsöppentem volna a regénybe? Távolról egy tompa női hang énekelt, s követve ezt a hangot, felment a lépcsőn, kinyitotta az első ajtót. Egy kicsike és szerény szoba, egyszemélyes ággyal, egyszerű szekrénnyel, valószínűleg a sofőré volt. A következő két szoba hasonlóan  volt berendezve: tömörfa baldachinos ágyakkal, nehéz függönyökkel, antik bútorokkal. Miért kell két hálószoba, ha a férfi egyeedül él, gondolta Luka. Az egyik biztosan egy nőé lehet, mert volt ott egy rózsaszín fésülködőasztal nagy tükörrel, rajta néhány ecset, véletlenszerűen elrendezve, mintha egy perccel előtte használták volna őket. A bevetetlen ágy takarójára nézett,  ami azt mutatta, csak most hagyták el, és mielőtt  a nő kilépett a szobából, megigazította a haját. Az ének a toronyból jött, és logikusnak tűnt, hogy ugyanaz a nő énekel, aki abban a szobában lakik. A folyosó végén egy csigalépcsőt látott. Szíve a torkában dobogott, miközben felment a poros lépcsőn, mígnem egy sötét faajtó előtt találta magát. A hang most tisztábban szólt. Épp a kilincshez nyúlt, amikor meghallotta a Cadillac dübörgését az udvaron. A ház ura visszatért. Menekülnie kellett.

Ekkor azonban hirtelen fémes csattanás hallattszott a nappaliból, egy régi paraván hangos csattanással leesett, talán a huzat lökte fel. A zaj elterelte a férfi figyelmét, akit Luka egy pillanatra meglátott, amint a nappali felé futott. Ez volt az egyetlen esélye. Habozás nélkül kitárta az ajtót, ami a padlásra nyílt, melyet  tejszerű fény fürdetett, amely egy piszkos tetőablakon keresztül szűrődött be. Kösépen egy faasztal állt, rajta régi gramofonnal, amely lassan forgott, és az a melankolikus dalt játszotta, mely felcsalta az emeletre. A gramofont tartó asztal mellett nyitott utazóláda tele volt ruhákkal, estélyik, selyemkesztűk, tollas kalapok kandikáltak belőle kifele. A székre támaszkodva egy portré sápadt arcú lányt ábrázolt, aki hihetetlenül hasonlított a férfira, ugyanazok a szürke szemeke, ugyanazok a vonások, mint az alteregója. A keret előtt  egy megsárgult cetlin ezt olvasta:  “Felejthetetlen nőverem emlékére, akit örök hallgatásra ítéltek. Szeretett testvéredtől, Roderick Ushertől.”

Luka szíve hevesen vert. Nem szellem volt, hanem egy halott nő kísérteties emléke, akit zenével és a róla készült festménnyel próbált életben tartani.

– Te mit keresel itt? – hallotta a férfi szinte gúnyos hangját, aki ott állt az ajtóban.

– Te … te vagy Usher? – dadogta Luka, mintha a név kiejtése valósággá tenné az elképzelhetetlent.

A férfi kissé megdöntötte a fejét, vad csillogás villant a szemében, és kísérteties mosoly jelent meg az arcán.

– Ahah… Én nem vagyok ő, de mindent megtettem, hogy azzá váljak. Roderick minden szavát, minden gesztusát, elméjének minden árnyékát éveken át tanulmányoztam, és magamévá tettem. Az ő őrületében akartam élni. Csak e maszk mögött van számomra élet ezen a világon.

A szoba mintha kezdett volna összezsugorodni, a falak lüktettek, a levegő egy olyan jelenléttel telt meg, amely belopakodott Luka testébe és elméjébe, mintha megpróbálná beburkolni, magával rántani a delíriumba.

– Maga… maga megőrült – suttogta a férfira meredve.

– Őrült? Talán… De az én őrületem igazi művészet. Minden nap Roderick Ushernek látom magam, idejövök, megemlékezek a nővéremről,  Lady Madelaine-ről. Ez az igazi élet, teljes szimbiózisban egy olyan karakterrel, aki hála nekem, most valóban létezik. A véremnek, a bőrömnek, a szerveimnek köszönhetően életre keltettem őt.

Luka megbénulva hallgatta, a megszállottság lehelete jeges szélként megcsapta a nyakát. Nem volt menekvés, az arc, amit nézett, már nem pusztán emberi volt, hanem egy elme torz tükörképe, amely úgy döntött, hogy egyesül a legendával, hogy saját rémálmává váljon.

– De most már túl késő… Felfedezted a titkomat, ezért nem engedhetlek el! – mondta a férfi, kinyújtotta a karját, megpróbálta megragadni Luka torkát, de az kitért előle. Sikerült elérnie egy égő gyertyatartót, és az őrült teremtmény felé dobta.

Kiszaladt a szobából, nem vette észre, hogy a nehéz gyertyatartó kiütötte a férfit, aki a földre esett, a függöny pedig lángra kapott. Amikor már kint volt a Boszorkányvárból, akkor látta a toronyban tomboló tűz vöröses tükröződéseit. Csak néhány perc kellett, hogy az egész villa lángra kapjon. Mire a tűzoltók kiértek, már porig égett.

 

Végül ez a férfi minden színész álmát beteljesítette. Tintából és papírból egy karakter hús-vér másolatává változott.  S ha már az ő életét élte,  balsorsát sem kerülhette el. A vége  olyan volt, mint Edgar Allan Poe történetében. Igaz, nem tornádó által, de az Usher-ház megsemmisült. A tűz magával vitte Roderick Ushert éppen úgy, mint a toronyban női dalt játszó gramofont.