Smile

Biztosan veled is előfordult már, hogy az állomáson, a könyvtárban, a vonaton, vagy valahol máshol egy pillanatra el kellett menned, és meg kellett kérned valakit, hogy „tartsa szemmel” a holmidat. Gondoltál már arra, hogy a személy, akit megkérsz, lehet akár egy potenciás tolvaj? Bevallom, én már igen.
Meglehetősen paranoiás fiú vagyok, aki törődik a dolgaival, de mindig aggódok miattuk, méghozzá túl sokat.
Gyakran járok könyvtárba, és ha le kell mennem a wc-re, ami a földszinten van, és viszem magammal a dolgaimat is, mások azt gondolják, hogy már nem megyek vissza, elrakják máshová a kivett könyveket, és elfoglalják a helyemet.
Ma is a könyvtárban vagyok, mint minden pénteken. Kinyitom a hátizsákomat, kiveszem a cuccaimat, szépen körberakok mindent, hogy kéznél legyenek, s elkezdek tanulni. Egy bizonyos ponton szünetet tartok: csak ülök, iszok egy kis vizet, kinézek az ablakon. Visszagondolok arra az aranyos lányra, aki nyitva tartotta nekem az ajtót a bejáratnál ma reggel, amikor megérkeztem. Ő kifele ment, én befelé, mondtam, hogy köszönöm, összenéztünk, majd elment. Vörösre rúzsozott szája volt. Reggel csak két-három embert láttam itt az olvasóteremben, de ilyenkorra már többen vannak. Egy nagy, poros könyvekkel teli polcnál ülök, s a polc miatt nem látom be az egész teret. Ideje visszatérni a könyveimhez, gondolom, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Odanézek és látom, hogy belép az a reggeli lány. A polc másik oldalán lévő asztal felé indul. Hallom, ahogy megmozdítja a széket és leül. A polc miatt nem látjuk egymást. Folytatom a tanulást.
Az órák csendben telnek a könyvtárban, időnként szeretnék felkelni, mászkálni, ordítani, hogy lerázzam magamról a tanulás okozta stresszt. Iszom egy kis vizet, és megnézem az elnémított telefonomat. Hat nemfogadott hívásom van, és két üzenet. Az apámtól. Az üzenetben azt írja, itt van a könyvtár előtt, menjek le, sürgős. Egy másodpercen belül pánikba esek. A telefonálások idejéből látom, legalább fél órája vár rám. Mi lehet olyan sürgős? Ideges vagyok, tudnom kell, mi történt. De… nincs időm összeszedni a cuccomat, leadni a kölcsönzött könyveket, és még nem is végeztem! Szorongva odamegyek a vörös ajkú lányhoz, és megkérem, hogy tartsa szemmel a dolgokat egy pillanatra. Mosolyog és bólint, én pedig lerohanok a lépcsőn, hogy találkozzak apámmal. Ahogy rohanok a lépcsőn, még jobban eluralkodik rajtam a paranoia. Mi van, ha a lány egy tolvaj? Ha már reggel előre kitervelte és emiatt jött vissza? Gondolatban leltárt készítek, mi mindent hoztam ma reggel velem, hogy amikor visszamegyek az asztalhoz, megbizonyosodjak arról, nem tévedtem a gyönyörű tolvajjal kapcsolatosan.
– Mi történt? – kérdezem apámat idegesen, mert gondolataimat leköti a lehetséges lopás.
– Ma van a házassági évfordulónk anyáddal – kezdi, látom ő is eléggé ideges, elmondja, hogy ajándékot kell vennünk , üljek be az autóba. Megkérdezem, miért nem jött be a könyvtárba, és azt válaszolja, hogy a belépéshez egyetemi igazolvány kell, neki pedig nincs, és menjünk vásárolni, mielőtt még bezárnak az üzletek.
– Vissza kell mennem, ott maradt mindenem az asztalon – és már rakom is a lábaimat a lépcső következő fokára, de ő tovább beszél, hogy nincs semmi ötlete, segítenem kell neki. – Jól van, visszamegyek a dolgaimért, és leadom a könyveket, aztán elmegyünk virágot venni – mondom neki beletörődve. Öt perce sincs, hogy lejöttem , de a szorongásom olyan érzést kelt bennem, mintha már öt éve lennék itt vele . – Várj meg a kocsiban!

Kettesével szedem a lépcsőfokokat az emeleten lévő olvasóterem irányába, s mielőtt odaérek, a lány jön kifelé az ajtón.
– Bocsánat, de el kell mennem – mondja sietve azokkal a vörös és telt ajkakkal és szinte lemenekül a lépcsőn.
Zavartan, mint egy őrült, az asztalomhoz rohanok. A dolgaim a helyükön vannak. Megnyugszom. De az a benyomásom, hogy valami elmozdult. Nézem a füzeteket, jegyzeteimet, hátha felfedezek valamit, amikor az egyik füzetből kiesik egy rózsaszín noteszlap: „ Klára 338 458 6699” és egy ceruzával rajzolt mosolygó arc.

Aznap este, vacsora után, apám előveszi a nagy csokor tűzliliomot, és átnyújtja anyámnak.
– Boldog évfordulót!
– Ó, hát nem felejtetted el ! – feláll, átveszi a csokrot és arcon csókolja apámat, aki rám kacsint. – Örülök, hogy virágot hoztál, és nem görcsöltél azon, hogy mivel is köszönts fel … De drágám, hová mész? Még nem ért véget a vacsora, a torta még vissza van – mondja nekem.
– Sajnálom, anya – válaszolom – , ez fontos… valami sürgős dolgot kell elintéznem.
Úgy döntöttem, elég az örökös szorongásból, a paranoiából, ami éveken át megkeserítette az életemet, és olyan könnyű szívvel és vidáman, mint még soha, előveszem a telefonomat, a rózsaszín noteszlapot, és felhívom a vörösajkú, gyönyörű Klárát.

Amikor elmondom neki, hogy ki vagyok, kedvesen üdvözöl és szinte hallom, ahogy a vonal másik végén mosolyog. És én is mosolygok, ahogy az a smile a rózsaszín noteszlapon.
/