Varázslatos karácsony

Egy hideg téli napon, amikor a hópelyhek egymással versenyre keltek, ki ér le előbb a földre, született egy édes kislány, Nina. Szülei a rozoga ház mögötti veteményeskert betakarításából, néhány fa gyümölcséből, és egy kecske kevés tejéből éltek nyomorúságosan. Napjában csak egyszer ettek azért, hogy a kislányt is táplálni tudják. Mindent megtettek volna, hogy ne szenvedjen hiányt, de a krumpli már tél közepére elfogyott, sárgarépán, káposztán és almán tengődtek, mert a kecske teje Ninának kellett. Tudták, hogy nem képesek fényes jövőt biztosítani a gyermeküknek, bármennyire is szerették volna, ezért, amikor a kislány hároméves lett, és a nyomorúságuk már az égig ért, nagyon szomorú döntést hoztak. Elvitték őt az árvaházba, ahol az apácák gondjaira bízták abban a reményben, hogy majd egy gazdag és tehetős család örökbe fogadja. Végtelen sok bánattal és sajgó szívvel hagyták el a rozoga kis házat, távoli vidékre indultak munkát és megélhetést keresni. Hátukon egy hatalmas zsákkal, melyben a reményeiket cipelték.
Nina néhány napja töltötte be a hatodik életévét. Még mindig ugyanabban az árvaházban élt sok más gyerekkel együtt. “Szomorú és magányos hercegnő”, így hívták, így csúfolták a többiek, mert soha sem játszott velük, egyedül ült az ablakban, és szomorú tekintettel bámult kifelé. Vajon mit gondolt az a kis fej? Miről álmodott? Talán várt valakire? Csak Isten a megmondhatója, akivel éjszakánként suttogni szokott, kérni, hogy védje meg őt. Egyetlen barátja egy teknősbéka volt, akit egy magányos sétán talált az árvaház parkjában az őszi levelek szőnyege alatt. Miminek nevezte el, és egy dobozban tartotta. Időnként kivitte a parkba, letette a fűre, vagy a konyhán kért neki egy salátalevelet, szerettel gondozta a kis állatot. Könnyes szemmel gyakran azt suttogta neki :
– Mimi, kérlek, te ne hagyj el engem soha!
Közben telt az idő. Az olvadó hó utat engedett a tavasz első virágainak, és Nina olvasni, írni, számolni tanult. Az apácák nagyon örültek a fejlődésének, és végtelen türelemmel tanították őt is, akár a többieket. Időnként néhány gyerek elhagyta az árvaházat, örökbe fogadták őket. Minden alkalommal, amikor egy társa távozott, Nina az ablakból nézte a jelenetet. Ilyenkor felvette a teknőst, és halkan, hogy senki meg ne hallja, azt mondta :
– Egy nap majd én is elmegyek. Lesz apukám és anyukám.
Elmúlt a nyár, az ősz, ismét tél lett, és fehérbe borult a táj, csak a fekete varjak károgtak a fák tetején. Az ablak előtti bokorra gyakran odarepültek a cinegék, keresve néhány morzsát, és Nina nagy örömmel üdvözölte őket. Mivel már tudott írni, ezért minden reggel leírta, hogy mit álmodott. Leginkább egy könnyesszemű nőről, akinek barna hajában egy levelekkel díszített zöld csat volt. Bár már nem elékezett a szülei arcára, de hitte, hogy ez az álombeli nő az édesanyja.
– Ébresztő! Karácsony van! Ébredjetek ! – nyitott be a nagy hálóterembe az egyik apáca.
Minden gyerek kiugrott az ágyból, szemeiket dörgölték, kiabáltak, énekeltek, még Nina is felugrott, és önfeledten utánozta a többieket. Régóta nem történt vele ilyen, de boldognak érezte magát. Felvették a legszebb ruháikat, és az étkezőbe tódultak, ahol már várta őket az ünnepi reggeli. Nina a teknőst is magával vitte, és az ünnep tiszteletére piros szalagot kötött a nyakába. Reggeli után átmentek egy nagy terembe, melynek közepén ott magasodott egy hatalmas fenyőfa, csillogott-villogott a szebbnél szebb díszektől, s alatta ott sorakoztak az ajándékdobozok. A gyerekek boldogan sikongva megrohamozták a fát, hogy kikeressék az ajándékjukat. Nina elbűvölve állt a hatalmas, díszes fa előtt, mely friss fenyő illatával megtöltötte az egész szobát. A kislány felnézett a karácsonyfára, még kisebbnek érezte magát, mint amekkora volt. Épp elindult ő is a fa irányába, hogy kikeresse a dobozát, amikor érkezett egy újabb apáca, aki megfogta a kezét.
– Gyere velem! A te ajándékod máshol van – mondta a kislányra nézve. Nina nem értette, miért viszi el onnan, amikor végre ő is odamehetne a fa alá.
– Hol lehetne ajándékot találni, ha nem a karácsonfa alatt? – kérdezte aggódó arccal, de az apáca rámosolygott, és vezette tovább. A kislány szorosan magához ölelte Mimit.
A folyosó végén nyílt egy ajtó, és a szobában ott ált egy férfi és egy nő, Nina szülei, akik az eltelt évek alatt keményen dolgoztak, és sikerült félretenniük annyi pénzt, hogy ismét magukhoz vehessék a legdrágább vagyonukat. A kislány nem ismerte meg őket. Félve nézett a férfira, majd tekintete a nőre meredt, aki meghatottan, könnyes szemmel kérte őt, hogy bocsásson meg neki. Nina nem értette ki ez a két ember, mit akarnak tőle, és szeretett volna visszafutni a karácsonyfához, a többiekhez. Ekkor a nő kérdőn a férfira nézett, mi lesz most, s ahogy elfordította a fejét, a kislány meglátott valamit. Valamit, amit már az álmaiból ismert. A csat, a leveles csat! Gyorsan átadta a teknőst az ott várakozó apácának, és karját kitárva odafutott a nőhöz.
– Anyukám, drága anyukám, végre visszajöttél hozzám! – és boldogan ölelte át annak nyakát. A férfi meghatódva nézte őket, könnyek csillogtak a szemében, amikor odalépett hozzájuk.
– És rám is emlékszel?
– Persze, hogy emlékszem! Te vagy az én apukám!
Azzal a férfi átölelte őket, feleségét, kislányát, és boldog hármasban összefonódva sírtak és nevettek.
– Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit az úrnőd kaphatott! – mondta az apáca Miminek.
Nina átvette Mimit, boldogan emelte a magasba, és azt kiáltotta nevetve:
– Ugye, megmondtam, hogy egy napon majd elmegyek! Lesz apukám és anyukám – azzal kézenfogta szüleit, és elindultak egy fényes jövő felé