A  hatodik  kívánság

 Fabiola és Letizia kint játszadoztak a kertben a frissen esett hóban. Hatévesek voltak, ikrek.   Amint ott hógolyóztak,  Fabiola észrevette, hogy egy kicsi karácsonyi tündér békésen üldögél a fenyőfa ágai között és szemléli a téli tájat. Beszaladt a házba a lepkefogó hálóért,  óvatosan a fenyőfához lépett,  megfogta vele  a kis tündért, majd bevitték a házba, és bezárták egy üres lekváros üvegbe.

A kis tündér sírni kezdett, nem tudta mitévő legyen, azon gondolkodott, hogyan tudná visszaszerezni a szabadságát. Mivel az  üvegben egyre inkább fogyott a levegő, ezért felajánlotta nekik, hogy mindegyikük kívánhat hármat,  tehát összesen  hat kívánságukat teljesíti a szabadságért cserébe.

A lányok egy darabig gondolkodtak, összedugtáka fejüket, susmorogtak,  majd Fabiola azt mondta:

-   Mivel hamarosan karácsony, apukánknak egy új, nagy autót szeretnénk ajándékozni az iskolában készített képeslap helyett.

Alig mondta ki, máris ott állt a garázs előtt egy  autó,  háromszor-négyszer nagyobb, mint a Fiat Panda, amivel eddig jártak, és be sem fért  volna a garázsba.  Ezért második kívánságuk az volt, hogy legyen az autóhoz  egy megfelelő méretű garázs.  

Ez viszont újabb bonyodalmat okozott, mert az épület fele átnyúlt a szomszéd kertjébe, ami miatt a szomszéd kiabálni kezdett.

-   Azt akarom, hogy menjenek  el innen a szomszédok -  kiáltotta Letizia, elhasználva  a harmadik kérést.

Másnap átjöttek a szomszéd gyerekek elköszönni, mert az apukájukat másik városba helyezte a cég, ahol dolgozik, ezért elköltöznek. Fabiola és Letizia szerették a szomszéd gyerekeket, mert jókat játszottak együtt, ezért negyedik kívánságuk az volt,  hogy mégis inkább ők költözzenek el, mégpedig egy csodaszép kastélyba.

Igen ám,  de a kastély körül elefántcsorda élt, folyton bömböltek és üvöltöttek, ami rettenetesen zavarta a lányokat,  s kénytelenek voltak  ötödik kívánságként azt kérni, hogy tűnjenek el az elefántok, de hiába  szűnt meg a bömbölés, naphosszat unatkoztak, mert nem volt senki, akivel játszani tudtak volna.

A két kislány pedig azt kérte hatodik, utolsó kívánságként, hogy minden térjen vissza a régi kerékvágásba, mert rájöttek, mennyire szeretik a  korábbi életüket, és mindazt, amijük ott  volt.

Amikor újra a régi házban voltak, és a kicsi garázsban ott állt a Fiat Panda, meglátták  régi pajtásaikat a szomszéd kertben, épp hóembert építettek.  Kiengedték a karácsonyi tündért az üvegből, aki örömében azonnal  elrepült a havas fák irányába, Fabiola és Letizia pedig rohantak játszani a havas kertbe.

 

 

A kis fekete ember

Odakint erősen  havazott. A hatéves Daniel az anyja ölében ült, és meséket hallgatott.

– Január 29-31 között  a  Fekete Rigó Napjai vannak, ezért most elmesélem neked az ő történetüket:

Nagyon-nagyon régen egy szegény rigó eltévedt az erős szélben, és nem tudott visszatérni a fészkébe. Megrémült, mi lesz most, de szerencsére meglátott egy házat a közelben. Minden erejét összeszedte, és arrafelé repült. A kémény elég rozoga állapotban volt, ezért be tudott bújni az egyik lyukon, és annak melegében menedéket keresett. Három napon át  maradt, mert a szélvihar nem állt el. Miután előbűjt, a felszálló füst és korom miatt a tollai feketévé váltak, s azt tartja a mondás, hogy azóta fekete a tolluk. Azt is mondják, ha ezekben a napokban hideg van, akkor szép tavasz lesz. Viszont ha enyhe az idő, akkor a tavasz későn érkezik.

– A mi kéményünkben is sok a korom? – kérdezte Daniel.

– Nem, mert ma már vannak kéményseprők, kicsi, vékony férfiak, akik bejutnak a kéménybe, és hosszú keféikkel megtisztítják azt.

– És ők is feketévé válnak?

– Igen, drágám, amig haza nem érnek és meg nem fürdenek – nevetett az anyuka.

Daniel és az anyukája hosszú hónapok óta egyedül éltek. A kisfiú apja, Michael Rattcliff a háborúba ment, és amikor a háború véget ért, hajóra szállt ő is sok más katonával együtt, hogy hazatérjen.  Azonban óriási vihar támadt a tengeren, és a hajó elsüllyedt. Sok katonát megtaláltak és azonosítottak, de még több volt, akit nem. Ez eltűntek között volt Daniel apja is.

Mielőtt besötétedett volna, a kisfiú kiment a kertbe hóembert építeni. Hirtelen egy alakot látott elhaladni a kapu előtt. Odarohant, hogy jobban megnézze, és látta, hogy egy kis fekete ember. Éppen olyan, mint amilyenről az anyukája beszélt. Utána kiáltott.

– Uram, várjon uram!

A kis ember megfordult, látta, hogy egy fiú szólította. Visszament, és megkérdezte tőle, mit akar.

– Ön kéményseprő, bejönne megtisztítani a kéményünket?

– Nem vagyok kéményseprő, kicsim – felete a kis ember, és indult volna tovább.

– De igen, az. Csak nem akarja megtenni, mert haza akar menni, hogy lemossa magáról a kormot.

Ahogy ott álltak, a kis ember meglátta a fehérre festett kapun a piros postaládát, és rajta a nevet. Hirtelen eszébe jutott valami.

– Figyelj, rám kisember, én nem takarítok sem kéményeket, sem kandallókat, nem is tudom, hogy kell azt csinálni, de tudom, hogyan tisztítsam meg a gyermekek szívét a bánattól – mondta, és figyelte a fiú arcát.

– De hogyan szeded ki a szívemből a bánatomat? – nézett rá a kisfiú kikerekedett szemmel.

– Nem teszek mást, csak hiszek a csodákban. Ha te is hiszel bennük, látni fogod, hogy két-három nap múlva hazajön az, akiről azt hitted, hogy már soha többé nem fogod látni őt ebben az életben – felelte, s a kisfiúnak felcsillant a szeme.

– Az apám?

– Igen, ő. Csak higgy benne, és meglátod, apád hazajön.

– Rendben, megteszem, hiszek benne, de jönnie kell – mondta a fiú határozottan.

– Jönni fog – azzal levette a kabátja gomblyukába tűzött vörös szegfűt és Danielnek adta. – Amikor apád hazaér, tedd fel ezt a virágot a kapura, és én abból tudni fogom, hogy a csoda megtörtént.

Miután mindezt elmondta, a kisfiú elindult a ház irányába. A kis fekete ember megkerülte a ház sarkát, és amikor már nem látta a gyereket az udvaron, kivette az újságot a zsebéből. Megkereste azt a cikket, amely arról tudósított, hogy egy tábori kórházban hónapokig tartó kóma és sok fájdalom után felépült három katona, és már hazafelé tartanak a családjaikhoz. Egyiküknek Michael Rattcliff volt a neve, éppen úgy, ahogy a fehér kapun lévő piros postaládára volt írva.

Amikor a kis fekete ember pár nap múlva arra járt, észrevette, hogy a vörös szegfű bele van tűzve a kapu egyik nyilásába. Boldog mosoly kíséretében nézett a ház felé, melynek még a kéménye is vidámabban eregette a  füstöt, mint pár nappal korábban.

 

 Renátó kétszer

Amikor első alkalommal szerelmes voltam Renátóba, tizenhat éves voltam. Ő tizennyolc, és a bátyámmal járt egy osztályba. A szomszédban lakott, ezért gyakran láttam őt. Eléggé különböztünk egymástól. Renátó motorral járt az iskolába, én autóbusszal. Neki ellenálhatatlan mosoly ült az arcán, nekem pattanások. Szőke hullámos haja mindig kócosnak hatott, az enyém ellenben fekete és egyenes. Renatónak sok barátja volt, én nehezen ismerkedtem. Mindezek ellenére változatlanul szerelmes voltam, és titokban imádtam őt. Álmodoztam a mi közös jövőnkről annak ellenére, hogy a hosszúcombú Lujzával járt. Irigy voltam, mert jól mutattak egymás mellett, és szemlátomást boldogok voltak.

Az évek gyorsan teltek, egyetemre mentem, több fiúval is jártam, lediplomáztam, utazgattam, találtam egy jó munkát, nagynéni lettem, és észrevétlenül elmúlt a Renátó iránti szerelmem. Fel sem tűnt, hogy már nem lakik a szomszédban. Ám egy szerda délelőtt visszatért az életembe, amikor a bankban, ahol dolgoztam, elém került egy hitelkérelem, melyen az ő neve állt. Hirtelen megállt a szívem. De miért kér hitelt? Ezer lehetséges ok jutott eszembe, de érdekes módon csak negatív dolgok, hiszen számomra ő megbízhatatlan személy volt. De miért? Mert régen észre se vett? Pár napra rá a bank előterében futottunk össze.

– Elisabetta, te vagy Enrico testvére? – kérdezte némi bizonytalansággal.

– Igen, az vagyok.

– Én Renátó vagyok, valaha a szomszédotokban laktam, és a bátyád a barátom volt.

– Renátó… igen, emlékszem rád, bár sok idő eltelt azóta – válaszoltam neki.

– Ne aggódj, megértelek. Én sem ismertelek meg azonnal, de az igazgató mondta, hogy hozzád fog kerülni a kérelmem ellenőrzésre, Elisabetta Folletti… Aztán már csak keresnem kellett egy hölgyet, aki hasonlít Enrico kishugára,

– Ó, igen, Enrico kishuga, így hivtatok akkoriban – mondtam.

– Hogy vagy, és hogy van Enrico, rég láttam, de hallottam, hogy elköltözött a városból.

– Igen, Bolognában él, megnősült, és van egy kisfia – feleltem a kérdés egyik részére. Magamról nem mondtam semmit.

– Legközelebb, ha találkozol vele, add át neki az üdvözletemet.

– Rendben – feleltem.

Nem tudom, miért, de minél többet beszélt, annál inkább ellenszenves lett, ahogy folyton mosolygott, és teljesen más volt, mint az a Renátó, akibe annak idején szerelmes voltam. Bár külsőre inkább csak férfiasabb lett, izmosabb, nem az az égimeszelő, nyúlánk scrác, mint régen. De a haja ugyanolyan kissé kócos, mintha a szél fújta volna össze a hullámos tincseit.

 Egy héttel később egy szupermarketben ismét összefutottunk. Toltam a kocsit a zöldségek és gyümölcsök között, amikor rámköszönt.

– Elisabetta, milyen furcsa, te is bevásárolsz?

– Igen, én is szoktam bevásárolni, de maradjon ez titok – nevettem el magamat, ő is nevetett.

Kicsit beszélgettünk, de néhány perc után elnézést kértem tőle, találkozóm lesz a barátnőmmel, és mentem fizetni. Ami nem volt igaz, de nem akartam tovább beszélgetni vele.

Néhány nap múlva azonban ismét ugyanott jelent meg, ahol én is. Mi történik itt, tettem fel magamnak a kérdést. Nem láttuk egymást tizenhat éve, és most sorozatosan összefutunk. Kertipartira voltam hivatalos Terezához, egy volt kolléganőmhöz, aki úgy mutatta be, hogy ugyanabba az edzőterembe járnak. Látszólag Renátó örült a találkozásunknak, megölelt, és adott két baráti puszit az arcomra, ahogy a régi ismerősök szokták. Onnantól kezdve jött utánam, mintha én lennék az ő missziója, pedig más lányok is voltak a vacsorán, akivel beszélgethetett volna. Arról nem is beszélve, hogy a vacsoraasztalnál is mellém telepedett le, és ezer kérdést tett fel, mintha ő lenne Sherlock Holmes. Mi a kedvenc ételem, tudok-e főzni, és szeretek-e főzni, ilyesmik. Kedves volt, aranyos volt, de idegesitett.. De miért ez a nagy érdeklődés? Tán azért udvarol ennyire, hogy biztosan megkapja a hitelt a bankban? Az est végén azt mondta, hogy szívesen meghívna egy másik alkalommal vacsorára, ahol nem lenne ennyi ember.

– Bocs, de nem tartom a legjobb ötletlek – feleltem.

– Sajnálom – mondta, s valóban látszott a sajnálkozás az arcán. Biztosan azt hitte, hogy még mindig a gimnáziumban van, ahol minden lány szíve érte dobog, és bármelyikük azonnal ugrana egy ilyen meghívásra. Nem, Renátó Tanda, az az idő elmúlt tizenhat éve.

Pár hét múlva megtudtam, hogy megkapta a hitelt. Csak le kellett ellenőriznem az iratokat. Csodálkoztam is, hogy ilyen gyorsan elintéződött, mert általában hetekig szokott tartani a hitelbírálat.

– Azt hittem, hogy Renátó Tandának nincsenek meg a megfelelő feltételei ahhoz, hogy egy ekkora hitelt vegyen fel – mondtam az igazgatónak, amikor bevittem a leellenőrzött iratokat. Ő rám nézett, látszott rajta, nem ért velem egyet.

– Nézd, Elisabetta, igaz, máskor kicsivel tovább szokott tartani a bírálat, de Renátó komoly ember, van egy vállalkozása, és mindig becsületesen dolgozott. Személyesen ismerem őt több mint tiz éve, és semmi kétségem a hitelképessége felől.

– Igazán? – meglepődtem attól amit mondott, mintha nem is ugyanarról a személyről beszélnénk.

– Hidd csak el! Olyan embereket alkalmaz, akiknek a legnagyobb szükségük van a munkára, vagy azokat, akiket máshonnan elküldtek. Renátó nagyon jó ember, segítőkész, becsületes, bár többen lennének ilyenek.

Az igazgató szavai hidegzuhanyként értek, mert amikor megláttam őt a bankban, rögtön egy lezser emberként jelent meg a lelki szemeim előtt. Miért gondoltam ezt róla? Tán mert jogosítvány nélkül, kismotorral járt az iskolába? Vagy azért, mert számára csak Enrico kishuga voltam? Elszégyelltem magamat, hogy csupán ezek alapján itéltem meg. Felületesen, hiszen alig ismerem. Eszembe jutott a kertiparti Terezánál, ahol Renátó kedves volt, jólnevelt, tele figyelemmel irántam, én meg úgy kezeltem őt, mint egy bűnözőt. Próbáltam nem gondolni a viselkedésemre, és örültem neki, hogy megkapta a hitelt.

Azon a hétvégén hazalátogatott a bátyám, Enrico. Ebéd közben átadtam neki Renátó üdvözletét.

– Ah, Renátó, sajnos rég láttam. Jól van?

– Igen. Miért?

– Volt egy nehéz időszak az életében, és annyira sajnáltam akkoriban – kezde Enrico.

– Poblémák a munkával?

– Nem, nem, nem a munkával. Meghalt a felesége.

 – Nem is tudtam, hogy megnősült, nem beszélt róla, amikor találkoztunk. Mikor történt?

– Két éve tán… Elütötte egy részeg motoros.

– Ez szörnyű – jegyeztem meg, és valóban így is éreztem.

– Igen az. Ez egy nagy tragédia. A felesége nagyon szép nő volt, Luisának hívták, még a gimnáziumi évek alatt kezdtek el együtt járni.

Ennek a névnek a hallatán egy ökölcsapást éreztem a gyomromban. Nagyon is jól emlékeztem Lujzára, a karcsú derekára, hosszú combjaira. Féltékeny voltam rá, egyrészt a külseje miatt, mert szerettem volna én is olyan szép lenni, másrészt Renátó miatt. Tehát feleségül vette. Biztosan nagyon kemény csapás volt számára, hogy elveszitette. Bűnösnek éreztem magamat, amiért teljesen másnak képzeltem el őt. Olyannak, aki virágról virágra száll, élvezve az életet, ehelyett tizennyolc éves korától kezdve ugyanazt a nőt szerette mindaddig, amig az a részeg motoros el nem vette tőle, és én még csak lehetőséget sem adtam neki arra, hogy igazából megismerhessem. Miért csináltam? Ki tudja, miért voltam az utóbbi hetekben ennyire negatív vele kapcsolatban, és elitéltem olyan dolgok miatt, amik nem is léteztek.

Néhány héttel később adódott egy lehetőség, hogy talán újra összefutok vele a Görögdinnyék ünnepén, amit minden évben megrendeznek a városkában, ahol Renátó is született. Szép augusztusi vasárnap volt, a kirakódó vásárban sétáltam, majd elindultam a tribün irányába, ahol a polgármester díjakat adott át azoknak, akik a városka felvirágoztatásáért sokat tettek. Amikor odaértem, Renátót láttam fellépni az emelvényre. A polgármester elmondta, hogy Renátó több sporteszközt is vásárolt a fogyatékos gyerekek számára, és a sportcentrum felújítási munkáiban is részt vett. Munkadíjat nem kért. Hatalmas tapsot, és egy szép ajándékkosarat kapott. Gondoltam, később majd én is gratulálok neki, mert többen is ott tolongtak körülötte, hogy megszoríthassák a kezét.

Az étkező sátornál vártam a soromra, amikor feltűnt Renátó. Ezúttal én voltam az, aki megszólította.

– Szia Renátó, hogy vagy?

– Elisabetta, micsoda meglepetés! Csak nem hozzám jöttél? – kérdezte ironikusan.

– Nem, nem miattad vagyok itt, te is tudod, de örülök, hogy látlak, és gratulálok a díjadhoz.

– Köszönöm. De hidd el, nem csináltam semmi különleges dolgot. Számomra természetes volt segíteni. Azt mondtad az előbb, örülsz, hogy látsz. Tudod, én mindig azt éreztem, hogy nem vagyok szimpatikus a számodra.

– Miért gondolod így? – kérdeztem.

– Nem tudom, de minden alkalommal, amikor a közeledben voltam, te szabályosan elmenekültél.

Őszinte volt, amit igazán nagyra értékeltem.

– Egyáltalán nincs így. Sőt… Valamit be kell vallanom neked. Készen állsz?

– Igen, persze, mondd! – nézett rám kíváncsian, némi kételkedést véltem kihallani a hangjából.

– Akkor kezdem. Tizenhat éves koromban szerelmes voltam beléd.

– Ah… Nem gondoltam volna – kerekedtek el a szemei.

– Nem tudta senki, titokban tartottam, még a barátnőmnek se mondtam meg. Akkoriban sok lány elvesztette a fejét ha csak megláttak téged. Én is egy voltam közülük.

– Számomra te Enrico kishuga voltál – jegyezte meg.

– Igen, tudom. Mint mindenki másnak. Aztán most, hogy ismét feltűntél az életemben, előjöttek az akkori emlékeim, és nem akartam megint csalódni, emiatt ellenségként kezeltelek. Nagyon sajnálom.

Renátó hosszan nézett rám, mint aki még mindig emészti a hallottakat.

– Biztosan egy rémes nőnek tartasz most – tettem hozzá. – Meg tudsz nekem bocsátani?

Legalább egy percig néma csend volt közöttünk, csak néztük egymást, végül Renátó elnevette magát.

– Nem gondolom, hogy egy szörnyű nő lennél. Ellenkezőleg, nagyon is elragadónak talállak. Tehát megbocsátok neked, és ezennel meghívlak egy békülési vacsorára. Elfogadod?

– Igen, örömmel – mondtam, és legszívesebben megöleltem volna.

Így történt, hogy másodszor is szerelmes lettem Renátóba, akivel már több, mint egy éve össze is költöztünk.

 

Caffè Ugo’s

Daniele, akinek illata frissen mosott lepedők és álmatlan éjszakák szagát árasztotta, egy luxushotellánc tanácsadójaként dolgozott. Egy sötét éjszakán találkoztam vele. Szokásos migrénjeim egyikétől szenvedtem, mely nem hagy nyugodni, bárhová is bújsz el. Épp megérkeztem a Caffè Ugo’s-ba, a bormiói
Grand Hotel Terme Bagni Nuovi pompás szecessziós ékkövébe. A pultosfiú készített nekem egy Manhattan koktélt két cseresznyével, ahogy szeretem. Ismert már jól, tudta, hogy egy “Lolita özvegy” vagyok, aki harminc éven át szerette ugyanazt a hetet ugyanazon a helyen eltölteni, amely annyi bensőséges pillanat színhelye volt Albertóval, a férjemmel. Úgy bánt velem, mintha még mindig a milánói Scala étoile-ja lennék, rajongókkal és csodálókkal körülvéve. Csak nekem tesz két cseresznyét a Manhattenbe.

Olyan volt az egész, mint egy film, ahol még mindig én voltam az egyetlen és vitathatatlan főszereplő. Ekkor érkezett Daniele is, aki kedvesen nézett rám. Ő egy Daiquiri koktélt rendelt magának, a fehér rum és a lime kombinációja orromig hozta a karib szigetvilág illatát.

– Asszonyom, elkísérhetem az egyik asztalhoz? – kérdezte, és gyengéden megfogta a karomat.

Egy félreeső asztalhoz vezetett, miközben a háttérben zene szólt, egy gyönyörű Strauss-keringő. A muzsika hangjai, a koktélom édes vermutos íze, és az álomszálloda hangulata visszarepített az osztrák arisztokrácia szalonjaiban rendezett fogadások pompájába a Belle Époquie idején. Hagytam, hogy elringassanak a hangok és a letűnt idők emlékei, amikor grófok és hercegnők táncoltak azokban a pazar termekben, ahol az elegancia uralkodott. Egy könnyű puszi az arcomra kizökkentett az álmodozásból.

 – Visszamennék a szobámba – jegyeztem meg halkan, s hagytam, hogy Daniele vezessen.

Mintha transzban lettem volna. Gyengéden megfogta a kezemet, és én követtem. Nem a liftet választottuk, hanem a hatalmas, csillogó tükrökkel díszített, puha szőnyeggel borított, kivilágított folyosókon keresztül haladtunk. Végig fogta a kezemet. Tudta, melyik lakosztályban vagyok. Elővette a passepartout kulcsot a zsebéből, kinyitotta az ajtót, majd gyengéden az ágyra fektetett. Megrészegített az illata, a közelsége, s hagytam, hogy levetkőztessen, és úgy szeressen, ahogy Alberto sem szeretett soha. Már hajnalodott, amikor kisurrant a lakosztályom ajtaján. A délelőtt nagy részét a szobámban töltöttem, várva, a tervezett wellness-kezelést. A nap mintha felmelegítette volna a szeptemberi ködöt, és egy fiatal recepciós kopogott az ajtómon.

– Asszonyom, le kell mennie a kezelésekre.

A parkon kellett áthaladni. A fák színes levelei már kezdtek leülepedni a zöld gyepen. Néhány levél a kőmedencék kék vizére repült, magányos csónakként úsztak a tetején. A recepciós fiú árnyékként követett a wellness részlegbe, ahol egy kilencven perces relaxáló masszázsra voltam beírva, de utána is még maradtam, meglátogattam egy finn szaunát, majd a jakuzziban frissültem fel, végül egy meleg fürdőköpenybe bújva elfeküdtem az egyik nyugágyon a termálvizes medence mellett. Minden időgyorsító trükk ellenére még mindig délután volt, de én már az estét és az éjszakát vártam. Úgy döntöttem, hogy különösen elegáns ruhát veszek fel a vacsorához, mintha még mindig az én Albertómmal lennék, és a freskókkal díszített teremben várnánk a vacsorára. Egy hatalmas ablak melletti asztalhoz ültettek le. Bormio fényei olyanok voltak, mint egy temetőben égő gyertyák sokasága, vagy mint a megvalósulatlan álmok égboltján pislákoló csillagok. Furcsa érzés volt, hogy Alberto nincs már mellettem. Egy finom őzpörköltet választottam, amihez egy pohár Valtellina vörösbort ittam, majd desszertnek egy bajor csokoládékrémmel kényeztettem magam. A bortól kicsit kóválygott a fejem, nem is igazán emlékszem rá, hogyan jutottam vissza a lakosztályomba, de az éjszaka folyamán Daniele ismét behozta tüzes fiatalságát a szobámba, és hajnalig velem maradt. Amikor elment, én tovább aludtam fényes nyarakról álmodva, az összes utazásról és helyről, amit Albertóval együtt fedeztünk fel.  A hotelben remekül teltek a napjaim, de a hétvégén ki kellett jelentkeznem. Megkértem a recepciós hölgyet, szóljon Daniele-nek, mert szeretnék tőle elköszönni, mielőtt elmegyek. Furcsa fehér egyenruhája volt, ami nem illett ehhez a fényűző szállodához.

– Az ápolóját keresi, asszonyom?  – kérdezte.

– Kicsodát? Daniele, a… a konzulens – válaszoltam kissé habozva, mire ő furcsán ingatta a fejét.

Ekkor szédülni kezdtem, kishíján elájultam, s lerogytam a közeli karosszékbe. Ijedten néztem körül, mert minden pazar bútor eltűnt, akárcsak a hatalmas tükrök és a kristálycsillárok is. Az ólomüveg ablakok hideg, rácsos ablakokká változtak, az előbbi édes illatot felváltotta a gyógyszerek és fertőtlenítők szomorú, sűrű szaga, akár a kórházakban. Még a hangok is megváltoztak. Már nem bársonyosan szóltak, hanem sötét, gyötrődő hangok suttogtak körülöttem.

– Szegény asszony, azt hiszi, hogy egy előkelő szállodában van, ahová évekkel ezelőtt a férjével járt, aki màr hét éve meghalt. Soha sem fogadta el, hogy idősek otthonába került. A személyzet minden erőfeszítése ellenére az állapota az elmúlt napokban drámaian romlott – mondta egy zöld köpenyt viselő férfi a fehér egyenruhás nőnek. – Daniele gondozta ezekben a nehéz napokban, tán teljesen más szerepben látta őt is.

De mit beszélnek ezek az emberek? Kiről beszélnek?

 Már a taxiban vagyok. Még egy utolsó pillantást vetek a lakosztályom ablakára. Valaki van ott, gyertyát tart a kezében. Arca körvonalai kirajzolódnak a halvány gyertyafényben. Igazuk van, Daniele nincs itt, nem ő az, hanem Alberto, aki utoljára búcsút int nekem, miközben ez a fura taxi, amibe befektettek, szirénázva visz egy ismeretlen helyre.

 

 

 

 

 

 

Novella cím nélkül

– Mi a baj? – kérdezte a feleségem, Éva, miközben egy csésze gőzölgő kávét nyújtott át nekem. – Aggódsz valami miatt?

– Próbálok befejezést találni az új történetemnek, de nem tudok ráhangolódni. Biztos ez az esős idő akadályoz meg a koncentrációban. Ráadásul fáj a fejem.

– Mi a remekműved címe?

– Még nincs címe. Nagyban függ attól, milyen befejezése lesz – válaszoltam.

– Akkor idd meg a kávédat,és meglátod, jönni fog az ihlet – mondta Éva huncut mosollyal.

– Mintha olyan könnyű lenne. A főszereplők egy férfi és egy nő, akik sok év után újra találkoznak, és…

– Fogadok, hogy volt valami gyengéd érzés a kettejük között a távoli múltban – vágott közbe Éva.

– Nos, igen. Van valami javaslatod számomra?

– Nem, kedvesem, te vagy az író – mondta, miközben visszasétált a konyhába kezében a kávéscsészével. – Próbáld megkérdezni a lelkiismeretedet, talán az megmutatja a helyes befejezést.

Ez a megjegyzése a lelkiismeretemről elgondolkodtatott. Mire célozhatott vele? Lassan odasétáltam az ablakhoz, elhúztam a függönyt. Az eső szünet nélkül esett, a télbe forduló ősz lecsupaszította a kert összes fáját. A homlokomat az üvegnek támasztottam, a hideg érintés kissé csillapjtotta a migrénemet. Visszamentem a számítógéphez. Egy darabig ültem, bámultam a monitort,  rá kellett jönnöm, elfogytak az ötletek. Elakadtam.

– Kimegyek, járok egyet – szóltam a konyha irányába, ahol Éva éppen elmosta a csészéket, majd fogtam az esernyőt és egy kabátot. Kiléptem az utcára, remélve, hogy egy séta az esőben segítségemre lehet.

Kicsivel később leültem a Bár Mignone egyik asztalához a fűtött verandán az én dilemmámmal: a cím nélküli novella, melynek története nem a képzeletem szüleménye, hiszen személyesen érintett vagyok benne.

– Mit hozhatok Önnek? – lépett oda hozzám a pincér.

Egy zöldteát kértem, kevés citrommal, s figyeltem az esőben rohanó embereket. Amikor megérkezett a kellemesen meleg teám két szem keksz társaságában, kortyolgatni kezdtem, s közben végiggondoltam mindazt, amit a novellámban leírtam.

 

“… A férfi zavartan nézett körül. Megváltozott minden a környéken. Nem  csoda,hiszen több, mint harminc év telt el azóta, hogy erre járt. Felhőkarcolók nőttek ki a régi gyár helyén, bevásárló központok épültek, aluljárók, körforgalmak, melyek régen nem voltak ott. Már épp elérte a régi otthonát, amikor a szemközti járdáról egy középkorú nő kiabálására lett figyelmes, aki egy Fiat Puntóból szállt ki.

– Roberto,Roberto! Tényleg te vagy az? – kiabált, miközben átszaladt az úttesten, s amikor odaért, átkarolta a férfi nyakát.

Zavartan próbálta előhalászni az előtte álló nő arcát az emlékeiből. Végül fejét ingatva feladta.

– Mirella vagyok. Nem ismersz meg?

A név hallatán a férfi szíve kihagyott egy ütemet. Egy villanás,és egy pillanat alatt az a szőke fürtös, kékszemű lány arca jutott eszébe, akibe olyan nagyon szerelmes volt.

– Mit keresel errefelé? – kérdezte a nő.

Teljes zavarodottságában a férfi elmagyarázta, azért jött, hogy megnézze a lakást, ahol fiatalkorában laktak. Utána mindig is bérlők éltek benne, de most elköltöztek, fel kell újítani, és majd szeretné eladni.

– Maradsz pár napig? – érdeklődött Mirella.

– Nem, nem tudok. Sietnem kell most is, mert fontos programom van délután – mondta, láthatóan elfedve a találkozás okozta zavarát, és egy gyors kézfogással el is búcsúzott a nőtől. – Örülök, hogy láttalak, Mirella. Minden jót neked.

Miközben felhúzta a lakás redőnyeit, tekintete a túloldalon lévő épületre siklott, ahol Mirella éppen akkor nézett ki az egyik ablakon. El kell mennem innen, minél gyorsabban, gondolta magában, túl sok emlék tört rá hirtelen.

– Szabad? Bemehetek? – hallotta pár perc múlva a bejárat felől.

Roberto az ajtót nyitva hagyta, hogy minél több fény jusson be a lakásba, mivel az áramot kikapcsolták, és nem akart felrúgni egy festékkel teli kannát, mialatt az ablakhoz jut.

– A harmadikon lakik egy ismerősöm, hozzá indultam, és láttam, hogy nyitva van az ajtót – magyarázta Mirella.

– Gyere be – invitálta a férfi. – Vigyázz, mindenhol festékes dobozok, kannák vannak.

– Te jó ég, mennyi idő telt el… Ez volt a nappali, az meg ott a te szobád. Emlékszel, hány bulit rendeztünk itt? – nézett körbe a nő.

Persze,hogy emlékezett, hiszen minden vasárnap délután itt találkoztak a barátokkal, cigi, zene, süti, egy üveg Martini társaságában.

Férjhez mentél?Megnősültél? Kérdezték egyszerre, majd nevetni kezdtek.

– Itt voltunk, amikor szakítottunk – mondta a  nő elrévedezve.

– Vagyis, amikor elhagytál. Fogalmazzunk helyesen.

– Rendben. Szóval, amikor elhagytalak, azt hittem, helyesen tettem. Te egyetemre akartál menni, katonai szolgálat, és a családod elköltözött a környékről – sorolta Mirella.

– Ugyan már, ne kertelj, mondd el az igazat – horkant fel Roberto. – Azért hagytál el, mert szeretted a jó életet, és én nem sokat tudtam nyújtani neked. Emlékszem, egy szőke nyurga srác is udvarolt neked. Sportkocsival járt, míg én legfeljebb a bicikli csomagtartóján fuvarozhattalak volna. Biztos a szüleid vettek rá, hogy őt válaszd, ne a nincstelen Robertót.

– Tévedsz. A szüleimnek semmi köze sem volt a döntésemhez. Sőt, amikor elmondtam nekik, mérgesek voltak, mert kedveltek téged. Aztán két év múlva férjhez mentem, szültem két gyereket. Most elvált asszony vagyok, és egyedül élek. Persze azt hiszel, amit akarsz – mondta a nő, és könnyekkel a szemében kirohant a lakásból, Roberto pedig egy sóhajjal nyugtázta annak távozását.

Pár nap múlva ismeretlen telefonszámról keresték Robertót. Mirella volt az. A férfit meglepte a hívás.

– Honnan tudod a mobilszámomat? – kérdezte tőle.

– A vállalkozó adta meg, aki intézi a lakásod felújítását.  Csak azt akartam mondani, hogy ostobaság volt elfutnom. Ha legközelebb jössz ellenőrizni a munkákat, szívesen látlak újra – felelte Mirella. Néhány másodpercnyi csend után hangjában érzelmeket árasztva hozzátette – Tudnod kell, soha sem felejtettelek el.

Roberto sem felejtette el őt, az első szerelmet nem lehet elfelejteni. Azzal köszöntek el egymástól, hogy amint lehet, újra látják egymást. A beszélgetés után az emlékezete visszarepítette egy távoli, hideg, esős novemberi napra. Fájdalomtól gyötörve újra átélte azt a pillanatot, amikor Mirella elhagyta. Sebzett büszkeségét az eltelt évek alatt sem sikerült elfojtania. Úgy érezte, bosszút kell állnia. Néhány napot töltött a terv kidolgozásával, és csak akkor hívta fel a nőt, amikor úgy érezte, készen áll.  A terv összeállt. Megbeszélték, hogy egy közeli, vidéki panzió parkolójában találkoznak. “

 

Eddig van meg a történet. Kiittam a maradék teát, és azon gondolkodtam, vajon a két főszereplő között tervezett találkozó lezárhatná-e a novellát. Elhagytam a Bár Mignone-t, és elindultam hazafelé. Útközben meghoztam a végső döntést. Igen.

Amikor hazaértem, közöltem a feleségemmel, hogy másnap egész nap távol leszek. Szégyentelenül hazudtam, ráfogva mindent a munkahelyi kötelezettségeimre. Egész este nyugtalan voltam, éjjel nem tudtam aludni, mert a másnapi találkozóra gondoltam az én régi nagy szerelmemmel. A mellettem fekvő nőre néztem, akit a házasságunk alatt egyszer sem csaltam meg. És holnap?

– Miért nem alszol? – kérdezte Éva, miközben a homlokomat simogatta a sötétben. – Bánt valami?

Nem tudtam mit mondjak neki. Küszködtem a lelkiismeretemmel.

– Semmi komoly. Ne aggódj! – feleltem halkan. 

 

Késve, kissé álmosan érkeztem a találkozóra. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ő már ott volt, a Puntója mellett állt a parkolóban. Odajött hozzám, megölelt, látszólag nem bosszantotta, hogy elkéstem. Megcsókolta az arcomat, karon fogott, és elindultunk a fogadóba. Kiválasztottam egy asztalt távol a kíváncsi szemektől.

– Mindent tudni akarok rólad – mondta, és kezét a kezemre tette.

Épp színlelni akartam, kifejezni házasságom boldogtalanságát, amikor folytatta:

– Egyébként elvégezted az egyetemet? Lediplomáztál?

– Igen, elvégeztem, lediplomáztam.

– Miből?

– Politikatudományból – feleltem kurtán.

– Nehéz volt?

– Nem volt könnyű, mert munka mellett jártam az egyetemre. Éjszaka tanultam, ha tudtam, mert a lányaim gyakran voltak betegek, és sírtak. Szerencsére a feleségem sokat segített, magára vállalta a kutatás terhét a diplomamunkámmal kapcsolatban – magyaráztam. De miket beszélek? Vissza kell térnem az eredeti tervemhez, de valami letérített az útról. – Segítség nélkül nem ment volna. Csodálatos nő a feleségem, rajong értem és a lányainkért. – Nem értettem, hogyan jöttek ki a számon ezek a családomat magasztaló szavak azok után, hogy teljesen másként terveztem ezt a délutánt. Figyeltem az arcát.– A lányaim is lediplomáztak, már élik a saját életüket. Egyikük Párizsban dolgozik, tolmács a nagykövetségen. A kisebbik  légiutaskísérő az Etihad társaságnál.

– Milyen a feleséged, szőke?

– Nem, nem, nem szőke annak ellenére, hogy mint tudod, mindig is a szőke lányok vonzottak. Éva haja vörös, természetes vörös, és szürkéskék a szeme. Öt évvel fiatalabb nálam. Vékony, elegáns nő, a Nemzeti Bankban dolgozik. – Felszabadltan beszéltem, gyors egymásutánban, pontos mondatokkal. Aztán a befejező simítás. – Jövő hónapban ünnepeljük a harmincadik házassági évfordulónkat, de én még mindig úgyan úgy szeretem, mint az esküvőnk tapján.

Bólogatott, szinte alig szólt valamit az én úgynevezett előadásom alatt. Ő sok mindent megtudott rólam, én viszont alig hagytam őt beszélni. Amikor elbúcsúztunk, könnyes volt a szeme. Csalódottnak látszott, biztosan mást várt ettől a találkozótól. Őszintén szólva én is, hiszen teljesen másként terveztem, de azt hiszem, nagyon is jól végződött ez így.

Amikor hazaértem, a feleségemet a konyhában találtam. Megöleltem.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Igen, minden rendben. Mikor eszünk?

– Még legalább fél óra –felelte. – Későbbre vártalak.

–Rendben, akkor megyek, és befejezem a történetemet – mondtam, és a dolgozószobába indultam.

– Örülök neki. Biztos voltam benne, hogy a végére jársz.

Milyen furcsa, bekapcsolt számítógépet találtam, és a történet is nyitva volt. Elfelejtettem volna kikapcsolni az este?  Leültem, ezúttal tiszta elképzelésem volt, miként végződik Roberto és Mirella története.

– Először is a cím. Amikor a szerelem ….  Ez baromság… majd a végén.. – mondtam csak úgy, félhangosan magamnak, majd elkezdtem gépelni.

 

“Roberto késve és kissé álmosan érkezett a találkozóra. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. A nő már ott volt, a Puntója mellett állt a parkolóban. Odament hozzá, megölelte,  látszólag nem bosszantotta, hogy a férfi elkésett. Megcsókolta az arcát, karon fogta, és  elindultak  a fogadóba. Kiválasztottak egy asztalt távol a kíváncsi szemektől.

– Mindent tudni akarok rólad – mondta Mirella, és kezét a férfi kezére tette.”

 

 

Kókusz, mangó, rum

Amikor azon az estén beléptem abba a bárba, minden homályosnak tűnt. A fények halványak voltak, és magával ragadott egy mámorító illat, melyet nem tudtam beazonosítani.

– Jó estét – köszöntem ösztönösen, és a legutolsó box felé indultam. A pincérnő köszönésképpen bólintott, majd csendben sétált mellettem. Nem kérdezte meg, hová akarok leülni, várok-e valakit, mintha megértene engem, a kissé zavart és magányos külsőmet. Értékeltem ezt.

Amikor leültem, kíváncsi szemekkel nézett rám, és átnyújtotta az étlapot. Nem tudtam, mit rendeljek, nem igazán tudtam, mit is akarok. Szomjas voltam, de a gyomrom is korgott. Tanácsot kértem tőle. Elmagyaráztam, hogy szeretem az egyszerű ízeket, amelyek képzeletbeli utazásra visznek. Nem szólt semmit, meghallgatott, bólintott, majd elment. Nem írta be a rendelési noteszébe, sem a legtöbb helyen most divatos tabletbe, de elvégre nem is rendeltem semmi konkrét dolgot. Pár perc múlva visszatért tálcával a kezében, és egy pohár sallangmentes koktélt tett elém.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Kóstold meg! Ha nem ízlik, hozok valami mást – válaszolta.

Figyelt, ahogy az orromhoz emelem, először meg akartam szagolni. Szinte mindennel kapcsolatban szükségem van egy első szaglási kapcsolatra. Bíznom kell az illatokban, kapcsolatokat, kötelékeket, emlékeket kell teremtenem.  Kétszer is megszagoltam, s megállapítottam, valami trópusi keverék lehet. Tetszett, Thaiföldre emlékeztetett. Tehát az illat megvolt, jöhet az íz. Megkóstoltam. Kókusz és mangó, kis alkoholos beütés, rumra tippeltem. Érezem, ahogy az az egy korty bizseregve halad lefelé, kellemes melegséget hagyva maga után. Jólesően beleremegtem.  Ő észrevette, rám mosolygott, én visszamosolyogtam. Mindketten elégedettek voltunk.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és az utam körvonalazódott. Képzeletben elmenekültem Ko Samui szigetének dzsungelébe, ahol egyedül voltam a semmi közepén. A szellő lengedezte a pálmafákat, és a frissen kinyitott kókusz opálos víze volt a legjobb, amit valaha ittam. Minden tökéletes volt, ott messze.  Nem volt kedvem kinyitni a szemem, szerettem volna ott maradni, élvezni azt a gyönyörű helyet.

– Mi a neved? – kérdezte a pincérnő. Visszatértem a valóságba.

– Amália – válaszoltam mintha egy álomból ébredtem volna.

– Én Susann vagyok. Örülök, hogy megismertelek. Tetszik a koktél vagy hozzak valami mást?

– Ez tökéletes, köszönöm. De honnan tudtad, hogy pont ilyenre van szükségem?

– Azt mondtad, szereted az egyszerű ízeket, amelyek képzeletbeli utazásra visznek – mondta, miközben rám figyelt. – Ezek szerint szeretsz utazni.

– Igen.

– Akkor nem is zavarlak tovább. Élvezd a koktélt, és további kellemes utazást kívánok neked – mondta, és elment. Szemeimmel követtem amíg el nem tűnt a bárpult mögött.

Lassan kortyoltam az italomat, miközben behunytam a szemem. Visszatértem Ko Samui-ra, ahol körülvett a béke és a nyugalom, amire oly nagy szükségem van már egy ideje.

 

Az orvosok azt mondták, egy csodának köszönhetem, hogy még élek. Tévednek, mert nem csoda volt, hanem a kutyám, Bíno. Ő mentette meg az életemet, pedig azért vezettem a hóban, mert az állatorvoshoz vittem, hogy altassák el örökre.
A nevem Elio. Tegnap a benzinkútnál csak egy öregember voltam kifakult flanelingben, aki dízelt tankolt egy fáradt furgonba. Senki sem vette észre a remegő kezeimet, a vörös szemeimet, vagy az aranyszínű kutyát az anyósülésen. Senki sem tudta, hogy utolsó útjára viszem, csak én.
Több, mint húsz évig fuvarozó voltam, kamionokat vezettem Olaszországban, északról délre, délről északra. Dolgoztam, adót fizettem, és nem gondoltam arra, hogy egy napon majd megöregszem. Többet voltam úton, mint odahaza. Aztán a feleségem, Lucia megbetegedett. A megtakarításaink elfogytak a drága gyógyszerek, orvosi vizsgálatok és a kórházban töltött hónapok alatt. De mintha mindez nem lett volna elég, én is lerobbantam, s miután csípőprotézist kaptam, megszűnt a munkám, csak a nyugdíj maradt, ami már kevésnek bizonyult a lakbérre, rezsire és az élelemre. Amíg csak tudtam, ellenálltam. Aztán jött a kilakoltatási értesítés. A szociális munkás talált nekem helyet egy idősek otthonában a hegyekben. Ez volt az egyetlen alternatíva a téli kisbuszban alváshoz képest. Azonban a nagybetűs szabályok előírták, hogy tilos a háziállatok bevitele.
Megpróbáltam elmagyarázni, hogy Bínó már idős, hogy ne aggódjon, nem fog senkit zavarni, de az öregotthon vezetője szomorúan nézett rám.
– Sajnálom, Mr. Elio, nem tudom megváltoztatni a szabályokat, és nem tehetek kivételt senkivel sem.

Bínó tizenkét éves, ízületi gyulladása van, és gyenge a szíve. Megkérdeztem a környéken lévő kutyamenhelyeket, de beteg kutyát nem vállaltak el, azt mondták, beszéljem meg az állatorvossal a végleges elaltatását. Száz euró volt a pénztárcámban, benzinre, és az altatásra éppen elég lesz, s folyton azt mondogattam a kutyának, hogy bocsásson meg, de nincs más választásom.
Reggel hatkor indultunk, mert időjárás-előrejelzés komoly havazást jósolt. Rettenetesen hideg volt, látszott a leheletünk, úgy éreztem, odafagynak a kezeim a kormányhoz. Bínót betakartam egy puha pléddel, jólesően bújt bele. Néhány km megtétele után már elkezdett fehéredni a táj. Egy óra múlva megálltam egy kis boltnál, vettem két szendvicset.
– Nekied és a kollégádnak? – kérdezte a boltos, fejével az ócska furgon felé intett, ahol Bínó várakozóan nézett az ablakon át.
– A kollégának – válaszoltam.
A parkolóban odaadtam neki a szendvicseket, boldogan befalta, majd a karomra hajtotta a fejét, és lenyalt egy könnycseppet a szememből. Tudta, hogy szomorú vagyok.
– Bocsáss meg nekem, öreg pajtás – suttogtam.
Visszatértünk a főútra, a hó egyre hevesebben esett, a világ fehérré és határtalanná vált. A jövőre gondoltam, milyen lesz nélküle, alig láttam már az utat. Egy pillanat alatt történt. Egy szarvas kiugrott az erdőből, erősen fékeztem, a furgon megcsúszott a jégen, le az útról, majd a töltés éles csapódása. Csend. Csak a hó.
– Bínó – ziháltam, amikor felfogtam, mi történt. Az ülés üres volt mellettem. – Bínó – kiáltottam, vagy legalábbis megpróbáltam. Egy távoli vakkantás, majd egy aranyló fej jelent meg a szélvédő lyukában. Visszajött hozzám, holott mehetett volna az út felé is. – Menj el, fuss!
Bínó azonban ahelyett, hogy elment volna, bebújt a törött szélvédő lyukán át, felmászott a mellkasomra és rámfeküdt. Éreztem a teste melégét, forró leheletét a nyakamon.
– Így mindketten megfagyunk – suttogtam, de ő maradt. Minden alkalommal, amikor lehunytam a szemem, mert kerülgetett az elalvás, megnyalta az arcomat, halkan nyüszített, hogy ébren tartson. Egy kicsi, élő tűzhely volt, ami az utolsó energiáját fogyasztotta, hogy engem életben tartson.
A többit később tudtam meg.

Egy kenyérszállító furgon vezetője észrevette a meggörbült, és kitört korlátokat, s emlékezett rá, hogy hajnalban, amikor arra járt, még minden rendben volt. Kiszállt, lenézett a mélyebbi töltésre, de nem látott mást, csak a nagy fehérséget, viszont többször is kutyaugatást hallott, ezért segítséget hívott. A közlekedési rendőrök sem látták a furgont, de a hőkamera két hőfoltot mutatott: egy gyengét, és egy kicsit erősebbet, egymás felett.
Amikor felébredtem a kórházban, egy rendőr állt az ágyam mellett.
– A kutya… hol van a kutya? – kérdeztem mormolva.
– Ne aggódjon, állatorvoshoz vittük – mondta. – Van néhány fagyás a mancsain és a fülein, de minden rendben van. Kemény fából faragták. Ha ő nem lett volna, soha nem találtuk volna meg – tette hozzá. Az állatorvos szerint közel voltak a teljes megfagyáshoz.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. A kezemre néztem. Ugyanazokra, amelyekkel a kormánykereket fogtam, hogy elvigyem őt a végső altatásra.
– Nem tarthatom meg – suttogtam. – Nem akarnak állatot az idősek otthonában.
A rendőr kezébe vette a telefonját.
– A története már elérte a várost, és valaki megosztotta a közösségi médiában. Elindult egy adománygyűjtés önnek és Bínónak. Nézze!
A képernyőn olyan nevek voltak, amelyeket nem is ismertem. Kis összegek ugyan, de nagyon sokan adakoztak.
– Egy ismerősömnek van egy használaton kívüli kis vidéki háza, kicsike ugyan, de van hozzá udvar, kert is. Azt mondta, odaköltözhetnek a kutyával – folytatta a rendőr. – Minden rendben lesz! Most pihenjen, később megbeszéljük a többit.

Amikor elment, észrevettem, hogy az ágy melletti éjjeliszekrényen ott van a kilakoltatási értesítés, és az öregotthon lakhatási kérelme, melyek a kabátom zsebében voltak. Összetéptem mindegyiket. Megértettem, hogy egy szabályozás nem ölel át. A számok nem tartanak életben. Egy aláírás nem melegít fel. Csak a szeretet teszi ezt. Bínó a szeretetével megmentett, és amíg élek, ő mindig mellettem lesz. Velem.

 

 

Honnan ered a mondás – Nápolyt látni és meghalni (cikk)

Bizonyára többeknek egy film jut eszébe erről a mondásról,  de a valódi jelentését kevesen
ismerik.  Az első olasz film, egy fekete-fehér némafilm volt, 1924-ben, aminek ez volt a címe, aztán azóta  kétszer is forgatták (1951-ben, majd 2006-ban), de a magyar filmipar is „Nápolyt látni és… „ címmel  készített egy filmet  1972-ben, de egyiknek sem  volt hasonlatos a tartalma a mondás eredetéhez.

Többen tudják rólam, hogy  amikor „kivándoroltam”  Olaszországba, Nápoly volt az első olasz város, ahol éltem és  dolgoztam. (2008-2009). Eleinte nem szerettem, idegesített a maga kaotikusságával. Azt mondják:  ha megismered, megszereted.  Ez így igaz, bàr  kellett hozzá egy kis idő mire felfedeztem, megismertem,  megszerettem, sőt csodáltam,  és miután Rómába költöztem, pont az hiányzott belőle, ami eleinte annyira idegesített.  A  semmihez sem hasonlítható örök nyüzsgése. Évente-kétévente elmegyek, hiszen csak két óra vonattal,  mert Nápolyt látni és érezni  kell!  Imádok barangolni Chiaia keskeny, szűk utcácskái között, ahová csak akkor süt be a  nap, amikor éppen merőleges, s van, hogy a kiteregett mosott ruhák, lepedők olyan alacsonyan is ott lógnak, hogy úgy kell bújkálni alattuk,  s a szembeszomszédok simán átnyújthatnak egymásnak ezt azt az ablakokon át is, olyan közel vannak. Ez is a városhoz tartozik, nem csak a történelmi nevezetességek, vagy a vakítóan fehér kövek a Lungomare-n.

Nápoly. Egy dél-olasz város, amely minden korban megragadta költők, írók, művészek és utazók képzeletét. Egy város karakterével és személyiségével, amely mindig is lenyűgözött a történelem, a művészet, a kultúra és a hagyományok tökéletes kombinációjának, valamint melegségének és végtelen szépségének köszönhetően.

Ezt a végtelen csodát keretezi a fenséges Vezúv képe, amely összetéveszthetetlen profiljával nemcsak a város, hanem az egész Nápolyi-öböl szimbólumává vált. A Vezúv, élet és halál ura, gondoljunk csak Pompei pusztulására, 79-ben. Azt mondják a tudósok, ha a Vezúv kitör, a város felének ideje se lenne elmenekülni, annyira beépült a hegy lábának környéke.  Napoly közelében Pozzuoli- Solfatara látogatása során az ember úgy érzi, hogy egy idegen bolygóra érkezett, a sok kis füstölgő, kénes kitörések között, ami jelzi, hogy a természet erői a mélyben nem szunnyadnak.

Nápoly élénk hangulata, színei és illatai, valamint a nápolyiak szívélyessége meghódította  Johann Wolfgang von Goethének a szívét is.

Goethe 1787-es olaszországi útja során(Velence, Róma, Pompei, Herculaneum, Palermo után)  eljutott Nápolyba is, és leveleiben úgy beszélt róla, mintha végre a világ legszebb városában landolt volna. Teljesen beleszeretett a városba.  „Eszméletlen, igazi paradicson,  amivel még Róma sem veheti fel a versenyt” írta.  Goethe megcsodálta a nápolyiak életerejét és elevenségét, a történelmi emlékek szépségét, fenséges épitészetét, és a Nápolyi-öböl csodálatos panorámáját.

Az élettől oly lüktető és vibráló város mintha mindent magába foglalna, ami Olaszországot egyedülálló és lenyűgöző hellyé tette. „Nápolyban megfeledkezünk önmagunkról és a világról,” írta az útinaplójában 1787. márc. 2-án, ahol ezt a híressé vált mondatot is leírta, emiatt sokan neki tulajdonítják a  mondást „ Lásd Nápolyt, majd halj meg” (Vedi Napoli poi muori),  de valójában nem tőle származik. A költő a valóságban csak a nápolyiaktól oly gyakran hallott mondásról számolt be  anyanyelvén:  Siehe Neapel und stirb.

De vajon miért mondták ezt a mondatot a nápolyiak?A tizennyolcadik századi könyvek szerint, amelyek Nápoly történetét mesélik el, a via Nilo  egykor az Alessandrini útját jelentette. Ezt az utat a nép Vico de limpisi, vagyis az akasztottak útjaként is ismerte.Nevét arról kapta, hogy régen itt haladtak el  az akasztófára ítéltek, átkelve az egész városon egészen a kivégzés helyéig. Ezért kénytelenek voltak egy előre meghatározott útvonalon végigmenni a város tömegein, utcáin és épületein, mielőtt kivégeznék őket. Röviden: látták Nápolyt, majd meghaltak.Innen ered az a híres mondat, amelyet Goethe gyakran hallott a nápolyiaktól utazása során, és amelyről úgy gondolta, hogy tökéletes jellemezni ezt a várost, olyan gyönyörű, hogy az életben legalább egyszer látni kell.Valószínűleg még Goethe sem tudta ennek a kifejezésnek az eredetét, de saját gondolatává tette, hogy Nápoly megtekintése után már nem lesz semmi csodálatos felfedeznivaló a világon, így az ember boldogan halhat meg. Ennek a kifejezésnek ezért nagyon mély a szimbolikus jelentése. Ez nem szó szerinti felhívás, hogy az ember meghaljon Nápoly látogatása után, hanem egy olyan mondás, amely inkább szavakkal akarja kifejezni azt a gondolatot, hogy Nápoly szépségének felfedezése, és elmélyülésének élménye olyan intenzív és rendkívüli lehet, hogy soha semmi sem hasonlíthat hozzá.A nápolyiak számára ma a „Lásd Nápolyt, majd halj meg” mondás a büszkeség és a város iránti szeretet szinonimája, mely azt üzeni a világnak, hogy Nápoly valóban egy olyan város, amit az életben legalább egyszer látni kell.