Fodor Gyöngyi - Csontváz a szekrényben

Dr  Miller  szekrényének rejtett hátsó részében egy csontváz volt. Nem gipszből, nem műanyagból mint  azok, amelyek az emberi csontok tanulmányozására kerülnek az iskolákba, hanem igazi  emberi csontváz.  Igazi emberi csontokból.

 Sok éve már, hogy Dr Millernek volt egy betege.  Egy nagyon makacs, önfejű ember, aki állandóan kihozta őt a sodrából. Minden héten megjelent a rendelőben , mert akármit is írt fel neki, azt mondta, hogy nem használ, sőt, újabb panaszokat okozott a felírt gyógyszer . Ha diétára fogta, az sem tartotta be, úgy étkezett, ahogy a kedve tartotta. Semmi tanácsot meg nem fogadott, de változatlanul minden hétfői napon már egy órával a rendelési idő megkezdése előtt ott ült a rendelőben. Így ment ez közel húsz éven át.  Dr Miller  belefáradt már ebbe a kezelhetetlen betegbe, ezért egy nagy adag, hatásos mérget adott be neki és hermetikusan elzárta a szekrény rejtett, dupla hátuljába.  Hogy hány éve volt már ott, és mi volt a beteg neve, arra már  pontosan nem is emlékezett.

Történt egy napon, hogy Dr Millert sürgősen elhívták egy több járművet érintő közlekedési balesethez, ami a közeli útkereszteződésben történt. Gyorsan felkapta az orvosi táskáját, s már rohant is, mert egy tucat emberélet került veszélybe. Egy másik körzeti orvosnak, Dr  Kunisnek váratlanul elfogyott az összes  steril tűje. Időben megrendelte az újabb adagot, de a szállítmány  még nem érkezett meg,  ezért eljött a kollégájához,  hogy kölcsönkérjen húsz-harminc darabot, amit elégnek gondolt a következő napokra.  Mivel a rendelő nyitva volt, bement, egy ideig várt, de senki nem jött, gondolta kiszolgálja magát, és ír  majd egy üzenetet ,   hogy miért járt itt és mit vitt el. Odalépett a szekrényhez, ami érdekes módon nem volt kulcsra zárva, ezért kinyitotta, és a dobozokat nézegette, melyikben  lehetnek a steril tűk. Amikor néhány dobozt felvett, akaratlanul is egy belső csavarra tette a kezét, ami száraz mechanikai zaj kíséretében megmozdult, és a szekrény hátsó fala kinyílt, felfedve egy rejtett teret ... és persze  annak tartalmát.

Ebben a percben lépett be Dr Miller  a rendelőjébe és észrevette, hogy valaki bent van a szekrényben.  A látványtól meghökkent, sápadt arcú kollégája arcát nem is látta,  nagyon gyorsan cselekedett,  s mielőtt még  Dr Kunis   szólni tudott volna, egy tűszúrást érzett , majd a földre zuhant.

     Ettől a naptól kezdve  a Dr Miller  szekrényében lévő csontváznak társasága akadt.

 

 

 Fodor Gyöngyi - Egy furcsa tárgy a múltból

 

     – Bizonyára egy tégla!  – mondta Mr. Tanda a munkásnak, aki azt a furcsa tárgyat tartotta a kezében. Egy kétezer éves múltra visszatekintő épület lebontásakor találták meg.

    –    Sok van  belőle,  uram – mondta munkás.

    – Akkoriban egy építőanyaggyár lehetett –  jegyezte meg Gasto úr. – A harmadik évezredben még mindig ezekkel az őskori technikákkal építettkeztek.

     –  Megtarthatom, uram? Mindig is szerettem az ősi tárgyakat.

     –  Nem ősi, hanem csak régi...  Régi és már semmire se használható. Tartsd csak meg, ha akarod! – válaszolta a főnök.

 

     A munkás boldogan elment, vitte azt a fura téglát,  Mr. Tanda pedig elrendelte az összes talált tégla elégetését. Több ezer volt belőlük. Kicsit ugyan meglepődött, mert tudomása szerint a téglák, amelyeket az építkezésekhez használtak, általában egyformák szoktak lenni, míg ezek különböző méretűek, más-más súlyúak és  eltérő színűek voltak.

Néhány perc múlva a munkás azzal a furcsa tárggyal a kezében  vissza.

     – Uram, egészen biztos benne, hogy ez egy tégla?   Ki lehet nyittani.

     – Mit mondasz?

     – Tessék, nézze – mutatta a munkás. – Bármikor kinyithatom, bármikor becsukhatom.

     Mr. Tanda néhány másodpercig figyelte, ahogy a munkás vele szemben azt a téglaformát ki-be nyitogatja, majd így szólt:

     – De nem .... nézd, ez már olyan régi, szinte összeomlik magától.

     A munkás láthatóan nem volt meggyőzve a magyarázattól, ezért tovább folytatta:

     –  Téglának elég könnyú...  és tele van szimbólumokkal, jelekkel.

    A főnök átvette a téglát, kinyitotta, megnézte a benne lévő lapokat, becsukta, és vizsgálgatta az elején és a hátulján lévő „jeleket”.

    –   Nézd,  ez itt  –  mutatta az elején lévő  Dante Alighieri  feliratot –  ez itt minden bizonnyal a cég neve, ahol a téglát készítették.  Ez meg itt a tégla típusa –  tette ujját  a kicsivel lejjebb lévő Inferno  címre,  aztán kinyitotta, és az erősen megsárgult lapokon lévő jelekre is megadta a magyarázatot. – Ezek pedig  minden bizonnyal a tégla használatára vonatkoznak.

      A munkás kétkedve tért vissza dolgozni, Mr. Tanda pedig figyelte, ahogy a többi téglát az égetőbe szórják.

 

     A munkás örökké megőrizte azt a fura tárgyat, esténként kinyitotta, lapozgatta, s úgy gyönyörködött benne,  mintha egy igazi kincs lenne.

 

 

 

 

Fodor Gyöngyi :    Egy kávé Marilynnek!

 

 A belvárosi kávézó kirakatának üvegén napok óta áztatta az őszi eső Marilyn Monroe szőkeségét és harsánypiros rúzsát.

-             A kutyát se rakják ki ilyenkor – jegyezte meg a lány  a pult mögött, mialatt szedegette ki a  gőzölgő káváscsészéket a mosogatógépből. -  Aki teheti, inkább otthon marad.

-         Legalább most megtudod, kik azok, akik nem tudnak meglenni a csábos mosolyod és a szuper kávéd nélkül   - nevetett a fiú a pénztárgép mellől, aki szép, dús Kossuth-szakàllt hordott a katonásan rövidre nyírt hajához.

-         Ha-ha-ha -   mondta a lány lebiggyesztett ajakkal,  elksérve egy  savanyú grimasszal.

Már kezdett belefáradni ebbe a munkába.  Minden nap ugyanaz.  Néha már egy koffeinmentes kávé  is feldobja a hangulatot, mert ahhoz másik zacskóból kell darálni a kávét és ügyelni rá, hogy a nagy reggeli vagy  ebéd utáni zűrzavarban a koffeinmentes ahhoz kerüljön, aki kérte.

-         Drágaságom! Ez nem volt koffeinmentes -  morgolódott egy idősebb nő -, máris érzem, hogy sok a savam.   Legközelebb jobban figyeljen!

-         Óh, igen, elnézést, de tudja, akkora itt a forgalom ilyenkor -  próbált magyarázkodni, de utólag már mit tehet?

-         Tarthatnánk itt néhány savlekötő tablettát, amit felajánlhatnánk ilyen balesetek esetén.  Tessék, itt egy Gaviscon!   A kávézó ajándéka!  Vajon az asszonyság hogyan reagálna? – súgta oda  „szépszakáll” .

Az iIyen esetek után pár napig valóban jobban odafigyelt, hogy kinek milyen kávét kell készítenie,  de már négy éve, hogy minden nap ezt csinálja: főzi a kávét és gőzöli a tejet.  Espresso ide,  macchiató oda,  koffeinmentes amoda,  cappuccinók és kornettók, már torkig van mindezzel. Bezzeg, amikor idejött dolgozni!

-         Miért épp egy kávézóra esett a választása? – kérdezte tőle a tulajdonos, amikor  a pályázata után behívták személyes elbeszélgetésre.

-          Szerelmes vagyok  a  kávé illatába !  -  válaszolta ábrándosan, s reménnyel telve, hogy megkapja az állást.

        Nem hazudott, mert valóban szereti a frissen őrölt kávé illatát,  de a mindennapok zűrzavarában   olyan megszokottá vált már a dolog, hogy észre sem veszi. Neki a kávézó munkahely, ahol robotolnia kell, nem pedig a felüdülés és béke szigete, ahová  negyedórára, félórára be lehet térni,  s élvezni a kávézás adta örömöket. Nem úgy tervezte, hogy sokáig itt fog maradni ebben a kávézóban, de  dolgoznia kell,  hogy az egyetemi tanulmányainak a  költségeit  fizetni tudja.  Ez az utolsó éve, s a diploma megszerzése után új munkát keres.  Olyat, amit tanult. Még szerencse, hogy albérletet nem kell fizetnie, mert a nagynénjénél lakik. Viszont ennek fejében besegít a házimunkákba, takarít, vasal, bevásárol, s elkíséri a nagynénjét az orvoshoz, ha kell.  Minden hónapban rak félre egy kis pénzt is, hogy majd megvalósítsa nagy álmát és elutazhasson  Párizsba. Úgy tervezte, hogy  ezzel ajándékozza meg magát az államvizsga és a diplomaosztás alkalmával.  S azért, hogy el ne felejtse ezt,   a kávédaráló fölé több párizsi képeslapot is kitűzött.

      Éveken át várta a nagy Őt,   A Herceget  fehér lovon,  aki nem csak az oltárhoz vezeti, hanem Párizsba is elviszi.  Lehetőleg nászútra.  De  a várva várt hős lovag  mindeddig  nem érkezett meg, s akikkel néhanapján randevúzott,  a fehér ló helyett maximum  fehér biciklivel  érkezhettek volna a randevúra.   Olyan is akadt, aki még a saját kávéját is vele fizettette ki, annyira csóró volt.  Emiatt aztán úgy gondolta, hogy csak magára számíthat, s már nem reménykedett abban, hogy majd valaki elviszi. Pedig igazán nem volt csúnya lány!

       Kávéfőzés közben sokszor hallotta beszélgetni az embereket. Egyszer egy férfi  azt mondta, hogy nem kezd olyan lánnyal, akinek semmije sincs, mert szerelemből nem lehet megélni.    Kíváncsi lett volna rá, hogy ez a nagyszájú mit dolgozik, hol lakik  és hány milliója van a bankban.  Lehet, nincs semmije, ezért akar gazdag lányt!   

-         Jó szórakozást délutánra! -  köszönt el a fiú, aki fél nap szabadságot vett ki. Fogta a dzsekijét, az esernyőjét, lazán intett egyet, és egy lépéssel már kint is volt a cudar esőben.

-         Úgy legyen! – szólt  a   fiú után és tette a dolgát.  Néhány  törzsvendég üldögélt csak a kávézóban, s valószínűnek tartotta, hogy unalmas délutánnak néz elébe.

      Épp  kijött a raktárból, kezében a piros felmosóvödörrel, a rojtos-bojtos felmosóval,  hogy feltörölje a nedves lábnyomokat a bejáratnál,  amikor a jólismert csilingelés kíséretében nyílt az ajtó, és belépett Ő,  vagyis inkább beugrott, mintha egy kutya el akarná kapni a nadrágja szárát hátulról.    A lány szíve nagyot dobbant.  Ez nem lehet igaz. Ez, ez, ez… hihetetlen. Ő itt?

-         Kisasszony, kérem, segítsen!   El kell rejtőznöm a paparazzik  elől!  -  mondta Ő, a híres-neves, minden női szívet megdobogtató  Raul Bontoni,   aki  egy   népszerű tv-sorozatban  a nőfaló  sebészorvost  alakítja,  s aki  számos, teltházas mozifilmben is nagy sikerrel játszotta a csibészt, a  szélhámos éppúgy, mint a hős szerelmest,  elvarázsolva öreget és fiatalt egyaránt.  

A lány pár másodpercre  összezavarodott  a nemvárt találkozástól,  s átkozta a percet, hogy éppen most kellett ennek megtörténnie, amikor a felmosóvödörrel és a rojtosbojtossal épp  csatába indult a lábnyom-sereg ellen.  Nem tudott volna tíz perccel előbb jönni?  Vagy tíz perccel később?  Zavarát még inkább fokozta,  hogy  nem tudta, mitévő legyen.   Szívesen elnézegette  volna  ezt a csodás férfiarcot,   melyet  még így is,  a szemébe húzott kalap alatt is ezer közül felismerne.  Na és azok a tengerkék szemek!  Ki ne ábrándozna Raul Bontoniról ?

-         Kérem !  -   hallotta a férfi  szinte könyörgő hangját, és visszatért a valóságba.  Körbefuttatta tekintetét a kávézó falain, mintha keresne valamit. Látva   a falakon  a számos fotót, melyek bemutatták  a kávézó   platinaszőke  névadójának életét és annak  csábos dekoltázsát, hirtelen eszébe jutott valami.

-         Jöjjön!  -   fogta meg a kezét a   filmsztárnak.  Igen, megfogta a kezét, ő, a kávéfőző kisasszony   és  a raktár irányába húzta. Sajnos nem azért, hogy a csókjaival letámadja, pedig szívesen megtette volna, s erősen kellett uralkodni magán, hogy komoly maradjon.  Előhúzott egy dobozt  a szekrény aljából. Egy jelmez lapult benne.  Egy Marilyn Monroe jelmez, melyet  a tavalyi farsangi bálra szerzett be magának. -   Ezeket vegye fel gyorsan!

     Raul Bontoni  letette esőverte kalapját az ott árválkodó ketteslétra tetejébe,  és ázott ballon kabátját  a létra egyik fokára.  Farmerját, pulóverét, zokniját hanyagul a  szék törött karfájára dobta, vizes sportcipőit berúgta a szék alá,  majd magára öltötte a dobozban rejlő szexi piros ruhát, fejére tette a platina szőke parókát, és lábait belebújtatta a piros tűsarkú cipőbe, ami úgy illett a lábára, mint Hamupipőkének az üvegtopánka.

-         Végre valami haszna is van annak, hogy 41-es lábam van -  nevetett a lány

Szerencsére a ruha  a férfi bokájáig ért, így eltakarta annak   szőrős lábszárát, mert epilálásra már  igazán nem  lett volna idő. 

-         Kisasszony, baj van!   Hiányzik a cici  -   mutatta Raul a mellrészen lelapult ruhát. – Vegye le a melltartóját, úgy látom elég nagy méret!  Jaj, ne haragudjon, nem úgy értettem…

-         Értem én   -  mondta a lány, és egy percen belül már a férfin volt a push-up melltartója, melyet a jobb tartás kedvéért a tartalék mosogató szivacsokkal tömtek ki.

-         Valami  még mindig  hiányzik  -  morfondírozott  a lány,  és addig fötörészett  a dobozban, míg kezébe nem akadt a rikító piros szájrúzs. Gyorsan kirúzsozta vele a férfi  csókratermett száját,  majd kezébe adta a  kis gyöngytáskát és  a napszemüveget.  Lazán a nyaka köré tekerte a fehér szőrme sálat, mely elfedte a férfi  hatalmas ádámcsutkáját.

-          Most üljön le ott, a jobb oldali  sarokban lévő asztalhoz, háttal az ablaknak,  hogy kicsit homályosabb legyen az arca  ! 

-         Egy kávé Marilynnek!  -   mondta hangosan, leadva a rendelést csak úgy, saját magának, s máris térült-fordult,  hozta a kávét,  letett egy női újságot  is az asztalra, majd  végigmérte a Marilynné  avanzsált Raul Bontonit.  -  Hmm.  Nem rossz… de talán jobb, ha felteszi a napszemüveget is!  Így ni. Tökéletes.

       A bárban üldögélő, kíváncsian nézelődő törzsvendégeket pedig együttműködésre kérte, melynek fejében egy-egy ingyen kávét ígért nekik.

-         Végre egy kis izgalom!  -  mondta egyikük, és elismerően bólogatott az álcázott fimsztárt látva.

-         Kár, hogy a feleségem nincs itt, biztosan nagyon élvezné az előadást! Nagyon szereti Raul Bontoni kórházas sorozatát a TV-ben . Minden alkalommal megjegyzi,hogy egy ilyen sebészorvossal  ő is szívesen kivetetné a vakbelét -  szólt a másik.

-         Legalább lesz mit mesélned neki,  amikor haza mész!  -  jegyezte meg a harmadik és mindhárman élénken figyelték az eseményeket.

     Csilingelt az ajtó,  majd  két férfi lépett be,  egyiküknek  hiper-szuper digitális fényképezőgép lógott a nyakában. A másik egy hosszúnyelű, szőrösfejű  mikrofont cipelt.

-         Ők lesznek a paparazzik -    állapította meg  a lány,  és széles mosolyt varázsolt az arcára, úgy várta őket a pult másik oldalán.

-          Ezt már elbaltáztuk -  mondta az egyik fotós.

-          Mintha  a föld nyelte volna el ! – szólt a másik.

-         Itt tűnt el a sarkon valahol….  -  és végignézett a bárban üldögélőkön, mintha keresne valakit.

-          Kisasszony, nem látta véletlenül Raul Bontonit itt a kávézó előtt? Esetleg, hogy merre ment?

-         Raul Bontonit? A filmsztárt?  Ó, bárcsak láttam volna !    Mit nem adnék érte, ha betévedne ide, és főzhetnék neki egy kávét!   Jaj, elnézést, kicsit elábrándoztam. De már a neve hallatán is lázba jön az ember lánya!     Mivel szolgálhatok, uraim? Kávé, cappuccino?

-         -  Két kávét,  legyen szíves!

      Mialatt a lány készítette a kávékat,  észrevette, hogy a két paparazzi  élénken szemléli a szőke nőt a homályos sarokban.   Vajon miről susmognak?   Kivitte a rendelést, lerakta eléjük, majd mint akinek éppen ott a közelben kell takarítania,   elkezdte törölgetni a szomszédos asztalokat, hogy hallja, miről beszélgetnek.  Minden kétséget kizáróan  a   szőkeségről  folyt a társalgás, mert gyakorta arrafele bámultak.

-         Kisasszony, mondja,  maga szerint is az a nő, ott a sarokban,  a napszemüveges, a piros ruhás, tényleg  hasonlít ?  

        A lány ereiben megfagyott a vér.  Hát persze hogy hasonlít,  hiszen ő maga Raul Bontoni. Raul Bontoni személyesen!  Amikor egyikük megfogta a fényképezőgépét, szinte már biztos volt benne, hogy felismerték az álruhás sztárt, és leleplező bizonyítékként fényképet is akarnak róla készíteni.

-         Hozhatok  még valamit?   - lépett oda hozzájuk hirtelen, remélve,  hogy talán meg tudja akadályozni a következő lépést.  A vizes rongyot, ami a kezében volt, ledobta eléjük az asztalra, de rá se hederítettek. Az ál-Marilyn Monroe jobban érdekelte őket.

-         Már több utánzatot láttam, de ez a nő…  ez, ez tényleg nagyon jó!   -  mondta az egyik paparazzi.

-         Szerintem is jó,  de  ebben a ronda időben, idebenn, ott a sarokban  minek van rajta a napszemüveg? – kérdezte a másik.

-         Álcának, nehogy felismerje valaki   -   magyarázta  a kollágája.

      A lánynak hatalmas kő esett le a  szívéről a megkönnyebbüléstől, szinte hallani lehetett a huppanást a cementlapon. Nem ismerték fel!   Ujjongott örömében, persze némán.  Ám ekkor Marilyn felemelkedett a székről és ringó csípővel elindult   a mosdók irányába. Minden szempár rámeredt. Úrjézus! Mindjárt kitöri a bokáját abban a cipőben!  De Raul Bontoni olyan határozottan,  olyan csábos eleganciával lépkedett,  mint egy igazi nő, aki éjjel nappal tűsarkúban jár, és a divatbemutatók  kifutóin edzi magát. Nem hiába, ő  A Sztár!

-         Rögtön jövök, aranyom,  csak a mosdóba megyek  -  búgta édesmézes hangon a lánynak, megsimogatva annak rémült arcát.

-         Láttad ?  A férfi WC-be ment be   -    döbbent meg az egyik paparazzi. -   De hát akkor ez… ez….

-         Jaj, hát ő  csak egy   trans…  -  szólt hirtelen a lány ,  mielőtt gyanút fognának,  és legyintett egyet a kezével.  - Gyakran jár ide, Marilyn Monroe-nak képzeli magát. Van , hogy egész nap itt ül, rúzsozza a száját, lakkozza a körmeit, és  várja, hogy jön majd egy producer, aki felfedezi!  Esetleg ha ismernek egyet, szóljanak már pár szót az érdekében!

-         Majd küldünk egyet  - nevettek, kifizették a két kávét, és amint kiléptek az esőre, jött egy taxi, amit azonnal leintettek.

       Amikor Raul Bontoni kijött a wc-ből, örömmel nyugtázta, hogy már nincsenek ott. Hevesen kalapáló szíve végre lassúbb ütemre váltott.

-         Akkor én most  bemegyek a raktárba és visszaváltozom – nézett hálálkodó ábrázattal a lányra.    Lábait kibújtatta a piros tűsarkú cipőből, mely kissé  már belevágott magas lábfejébe. Levette a szexi piros ruhát,  a platinaszőke parókát és egy papírzsebkendővel lepucolta a  rúzst a szájáról.   

-         Ez a magáé -  jött ki kis selytelmes mosollyal kis idő múlva és  egyik kezében lógatta    a kölcsönkapott  melltartót, másikban a még mindig vizes kalapját.   – A szivacsokat otthagytam a polcon. Köszönöm! Nagyon köszönöm amit értem tett!   -  hajolt oda a lányhoz   és megpuszilta az arcát. Megérezte annak  friss, tiszta  babaszappan illatát, melyet órákon át is szívesen szagolgatott volna, lehetőleg minél közelebbről. A lány belenyúlt a farmerja hátsó zsebébe, és előhúzta a telefonját.

-         Csinálhatok egy közös selfit? -  s válaszra sem várt, máris  odabújt  Raul Bontonihoz, aki széles amerikai mosollyal átölelte a lány vállát, miközben az beállította a telefont a megfelelő távolságba, hogy mindketten jól látszódjanak a fotón.  Máskülönben ki hinné el?

-         Egy selfi és más semmi, a vágyam csak ennyi  - énekelt  a férfi.

-         Egy csóóóók és más semmi, a vágyam csak ennyi  -   folytatta  a lány.

-         Csak ennyi?  Akkor tegyünk róla, hogy ne csak vágyakozzon rá! –  és  ajkaik már  csak két cm-re voltak egymástól, már-már össze is értek, amikor a  három tözsvendég tapsolni kezdett, megzavarva ezzel az érzéki közeledést.

-         Nem, nem csak ennyi  -  válaszolta a lány, s álmodozva nézte a férfi tengerkék szemeit, melyek egy pillanatra  nem rá, hanem valahová a kávéfőzőgép irányába meredtek a kitűzött képeslapokon állapodtak meg.

-          Meghívhatom  egy kávéra?  -  kérdezte Raul Bontoni  s a lány már ugrott volna a pult mögé, hogy kávét főzzön, amikor a férfi  megfogta a kezét   és  szorosan  magához húzta. Átölelte mindkét karjával,  mélyen belenézett a szemébe, s a babaszappan illatától megrészegedve   újra megkérdezte:

-           - Meghívhatom egy kávéra…  Párizsba?

 

A kávézó másik sarkában mozgolódás támadt.

-         Fiúk, lányok,  köszönöm. Remek volt!   -  szólt a rendező, és elővette kedvenc kubai szivarját. -  Pakolhattok. Ennyi volt! -  mondta még két slukk között  és lábait felrakva a szemben lévő asztalra  tovább eregette a füstöt.