A bohóc  ( NEM mese )

 

Carlo éghajlattól függetlenül szeretett a tengerparton sétálni munkából hazafelé menet. Teljesen mindegy volt, hogy nyugod víztükör, vagy haragos hullámok fogadták, ő ki tudott kapcsolni, ellazulni, és jó hangulatba hozni magát még akkor is, ha  elég zűrös napja volt, mint aznap is.

Egy kisebb csoport felkeltette a figyelmét, valaki köré gyűltek egy beugró földnyelven, mely egy tengerre néző kis teraszt alkotott. Érdeklődve odalépett, és meglátott egy bohócot zöld parókával a fején, fehérre festett arccal és a klasszikus piros orral. Kockás zakója legalább három számmal nagyobb volt. Hosszúkás, keskeny léggömböket fújt fel, és hajtogatott különféle formára. Kutyát, zsiráfot, elefántot, virágot, és a gyerekek szülei pénzt dobtak a földön lévő cilinderbe, majd a kis csoport kezdett eloszlani. Carlo ott maradt, és arra gondolt, megragadja az alkalmat, és ő is kér egy léggömböt a fiának, aki biztosan örülni fog neki. A bohóc örömmel teljesítette a kérését, ezúttal egy biciklit hajtogatott, odafigyelve a részletekre is. Nem feledkezett meg a csengőről és a lámpáról sem. Amikor végzett, büszkén átnyújtotta alkotását Csrlónak, aki egy egyszerű köszönömöt mondott, majd távozott. Alig tett meg pár lépést, amikor meghallotta a bohóc hangját.

– Elnézést, Uram, nem adsz nekem egy fillért sem a munkáért?

– Ezért? Ugyan már, ez nem munka – válaszolta kissé arrogánsan, és folytatta az útját.

A léggömböt látva a fia eléje futott, átölelte, és úgy mozgatta a biciklit a levegőben, mintha egy űrhajó lenne. Vacsora után, mint minden este a család együtt ült a TV előtt. A bejárati ajtó üvegén folyamatos kopogás hallatszott, de Carlo nem értette, hogy mi lehet az, hiszen nem esett az eső. Felkelt, hogy megnézze, mert a kopogás egyre hangosabb és kitartóbb lett. A bentről kiszűrődő fényben mást nem látott, csak apró kavicsokat, ezért felkapcsolta a külső villanyt, és meglátta ugyanazt a bohócot, aki a léggömböket hajtogatta a tengerparton. Hüvelykujjával kavicsokat dobált a bejárati ajtó üvegére.

– Mi a francot akarsz? – kérdezte Carlo anélkül, hogy kinyitotta volna az ajtót.

A bohóc nem válaszolt, ledobta a kavicsokat és egy macsétát húzott elő a kockás zakójából.  Carlo ijedtében hátraugrott, és ösztönösen a családjához fordult, hogy figyelmeztesse őket a veszélyre, de már nem volt senki a TV előtt. Talán felmentek aludni, gondolta. Kiáltott nekik, de senki sem válaszolt.  A telefonhoz rohant, hogy hívja a rendőrséget, de nem volt vonal, mintha valaki elvágta volna a vezetékeket. Visszament az ablakhoz, de a bohócot nem látta. Megkönnyebbült, hogy elment.

Kereste a mobiltelefonját, de nem találta. Felszaladt a lépcsőn a feleségéhez és a fiához, de egyikük sem volt ott, pedig minden szobát átkutatott. Ekkor hirtelen kialudt a villany.

– Hagyj békén minket  – kiáltotta Carlo remegő hangon, miközben lement a lécson. A nappaliban nyitva volt az ajtó. A holdfénynek köszönhetően körbenézett, de senkit sem látott. – Mit akarsz? Hol a feleségem és a fiam? – kérdezte pánikszeráen.

Levegősuhogást hallott maga mögött, meglátta a macsétát, majd szinte ugyanabban a pillanatban erős fájdalmat érzett a gyomrában.

– Csak egy fillért akartam. Csak egy fillért – hallotta a füle mellett, s érezte, hogy valami meleg csordul ki a gyomrából. Kezét odanyomta a  sebre, majd a földre rogyott.

A bohóc nem kimélte, többször is lesújtott.  Ekkor meglátta a fiát, aki ott állt a közelben, a hajtogatott biciklivel a kezében.

– Fuss el, menekülj – kiáltotta neki az utolsó erejével, de a gyerek nem mozdult.

– Adnod kellett volna neki pár fillért, apa – mondta a gyerek, miközben a bohóc felkészült a végső csapásra.

 

– Apa, apa – hallotta a fia hangját. Zihálva, izzadtan nézett körül, még mindig a kanapén ült, a TV is be volt kapcsolva. – Papa, elaludtál.

Carlo megérintette a hasát, hogy megkeresse a sebeket, de a teste ép volt, viszont a szíve hevesen vert.

– Papa, papa – szólt a gyerek megint.

– Mit akarsz? – förmedt rá a gyerekre, mert még mindig az álmában átélt sokk hatása alatt állt.

– Odakint van egy bohód, aki kavicsokkal dobálja a bejárati ajtót.

 

 

 

A KAPZSI KIRÁLY ÉS A HÚSVÉTI NYÚL (mese)

Egyszer régen, jóval azelőtt, hogy a húsvéti nyuszi tojást hozott a gyerekeknek, élt egy király. Közeledett a király születésnapja, és a húsvét is, ezért arra számított, hogy alattvalói drága ajándékokkal fogják felköszönteni. Jöttek is a köszöntők, egyik nagyobb dobozt hozott, mint a másik, melyek különleges és értékes ajándékokat rejtettek.

A királyságban élt egy nagyon szegény asszony, akinek nem volt pénze még olcsó ajándékra sem, ezért a királynak ajándékozta a tyúkját, ami minden reggel tojt egy tojást. A kapzsi királyt nem hatotta meg az ajándék, sőt, alig tudta leplezni csalódottságát, de nem akarta megbántani az asszonyt, ezért elfogadta az ajándékát. Egy napon támadt egy ötlete, és magához hivatta az udvari varázslót.

– Szeretném, ha ez a tyúk aranytojást tojna – mondta neki.

A varázsló heteken át keményen dolgozott, kereste a megoldást, végül sikerült neki, azonban egy kicsike kis hiba csúszott a varázslatba, mert a tyúk minden reggel szép színes tojásokat tojt, pirosat, kéket, sárgát, lilát, rózsaszínt, és csak elvétve egy-egy pompás aranytojást.

A király így is elégedett volt, mert gazdagabbá vált az aranytojások által, és mindenkinek eldicsekedte, hogy neki milyen különleges tyúkja van. Azonban ez a különleges jószág felkeltette a királyság összes nemesének az irigységét, ezért a király szilárd ketrecet építtetett a tyúk védelmére, mert attól félt, hogy ellopják. Amikor bejelentkezett valaki meglátogatni Őfelségét, és persze a különleges tyúkot, megbízta a bűvészt, hogy cserélje ki az aranytojást tojó tyúkot egy közönséges kotkodácsra, s miután a látogató elment, cserélje vissza.

Így történt ez húsvét első napján is, amikor egy nemesi küldöttség érkezett a palotába, és ahogy a király előre látta, valaki aznap este ellopta a kicserélt tyúkot a ketrecből. Másnap reggel, amikor a király meglátta az üres ketrecet, nagyot nevetett, mert úgy tudta, hogy az ő különleges tyúkja biztonságban van, s hogy fog majd mérgelődni a tolvak, aki idővel rá fog jönni, hogy rossz tyúkot lopott el. Mivel a következő napokban nem várt látogatókat, elrendelte, hogy tegyék vissza az eredeti tyúkot a ketrecbe, aztán elment sétálni. Kicsivel később, amikor visszatért, egyenesen a ketrechez ment, hogy ellenőrizze azt, azonban egy fehér nyulat látott benne.

– Te hogy kerültél ide? – kiáltott fel, de a szegény állat nem tudott neki válaszolni. A király kinyitotta a ketrec ajtaját, és elengedte. A nyúl vidáman elugrált a mező irányába.

Őfelsége azt gondolta, hogy a bűvész megtréfálta. Magához hivatta, mert szerette volna tudni, mi történt.

– Felség, én visszatettem a tyúkodat a helyére – válaszolta, de ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy  húsvét reggelén elfelejtette a cserét, s hogy mentse magát, azt mondta: – Uram, királyom, valahányszor látogató jött, a nagyobb biztonság érdekében  a tyúkot fehér nyúllá változtattam,  csak ezúttal elfelejtettem visszaváltoztani.

A király ekkor rájött, hogy a nyúl, amelyik a mező felé ugrált, valójában az ő aranytojást tojó tyúkja volt.

Azonnal kivezényelte az összes katonáját a mezőre, hogy keressék az értékes tapsifülest. A katonák bejárták a mezőt, az erdőt, de nem találták meg. A király napokig szomorú volt, gyászolta a tyúkot, de végül beletörődött a helyzetbe.

Teltek az évek, és a nyuszit soha többé nem látták, de a királyság gyermekei a húsvéti időszakban gyönyörű színes tojásokat találtak a kertben és a város körüli erdőkben. Időnként egy-egy szerencsés gyerek még aranytojást is talált.

 

 

                          Ki legyen az egérlány férje (mese)

 

Egérpapa és Egérmama  úgy gondolták, hogy  szépséges leánykájuk  immáron felnőtt,  megérdemelne egy különleges férjet.  Egérpapának megfelelt volna egy ügyes és kedves egérfiú, de a felesége  számára ez nem volt elég, ő többre vágyott.  Olyat vőt akart,  aki még a jónál is jobb, rendívüli és különleges, akinek párja nincs a nagyvilágban. Emiatt bizony gyakran összeszólakoztak egymással. Végül Egérpapa azt mondta:

      – Ha annyira különleges férjet akarsz a lányunknak, kérdezd meg a Napot!

      – Igen,  igazad van,  a Nap megfelelő lenne a számára.

       – Akkkor menjünk és kérdezzük meg tőle  – felelte Egérpapa. Kár, hogy a lányuk véleményét nem kérték ki az ügyben, de az szótlanul követte a szüleit és elmentek a Naphoz.

      – Ó, fényességes Nap –  kezdte Egérmama - , azért jöttünk hozzád, hogy megkérdezzük, feleségül vennéd a mi  szépséges lányunkat. Te különleges és erős vagy!

      A Nap nem akart megházasodni, ezért így felelt:

     – Igen, valóban csodaszép a lányotok, talán a legszebb, akit valaha láttam, de csalódást kell okoznom,  mert van valaki aki még nálam is különlegesebb és erősebb, mégpedig …

      Ebben a pillanatban  egy hatalmas felhő takarta el a Napot, aki nem tudta bejezni a mondatot, de Egérpapa és Egérmama megértették, hogy  Nagyfelhő erősebb, mint a nap, ezért hozzáfordultak a kérdéssel, hogy feleségül venné e a lányukat.

     – Én nem érdemlem meg a szépséges  lányotok kezét – válaszolta Nagyfelhő. Van valaki, aki még tőlem is erősebb és különlegesebb. Tudjátok, ki az? –  mire az egerek a fejüket rázták.  –  A  Szél.

     Nem is kellett sokáig várakozniuk, mert először csak gyenge szellő lengedezett,  majd erősen fújni kezdett, elfújta Nagyfelhőt és elfújta az egereket is, ide-oda dobálta őket, végül egy mohos, régi falhoz érkeztek, ami megvédte őket a Szél erejétől.  Egérpapa és Egérmama ezért úgy gondolták, hogy ez a régi, mohos fal mindennél erősebb, méltő férje lenne a lányuknak. Azonnal meg is kérdezték.

    – Ha megfelelek nektek, én szívesen megházasodom  – válaszolta a Fal.

     Ekkor azonban már Egérlány  teljesen kikelt magából és kiabálni kezdett.

    –A Nap rendben van,  a Szél is,  Nagyfelhő  is,  de nem fogok meg–házasodni egy ennyire öreg, nedves téglafallal, amit már a moha is majdnem teljesen benőtt.

Az egérszülők nagyon meglepődtek.

     – Igaza van a lányotoknak  - szólt a Fal-,  mert van aki még nálam is erősebb, akivel még én sem tudok harcolni,  folyton legyőz engem. Teljesen tehetetlen vagyok vele szemben!

      – Ki lenne az? -  kérdezték az egérszülők.

      – Egy egér    -  felelte a Fal.

      – Egy egér?  Hogy-hogy? – lepődtek meg az egerek.

      – Csak egy egér képes rá, hogy járatokat kaparjon bennem, s átjusson a túloldalra  –  folytatta a Fal.

       Egérpapa, Egérmama   jót nevettek, és boldogan mentek haza. Végre megértették, hogy szépséges lányuk számára csakis egy egérfiú  lesz a legjobb és legkülönlegesebb férj a világon.

.

 

A négylábú álom

– Hogy-hogy ilyen messziről eljött ide? - kérdezte a férfi, aki ajtót nyitott neki.

– Számomra ez  kicsit olyan, mint az El Camino de Santiago,  Compostelába – válaszolta Vera nevetve.  

Az ő zarándokútja egy nyugodt északi kisvárosból indult, és négyszáz km-re délre ért véget egy magánkézben lévő kutyamenhelyen, amelyet épp lefoglaltak, és  az Állatfelügyelet gondjaira bíztak. Amikor olvasta a történetet az interneten, úgy érezte, ez egy jel.

Verának  nem volt kutyája, bár mindig is szeretett volna.

Kiskorában egy hatlakásos társasházban éltek, ahol szigorúan tilos volt állatot tartani. Hiába is kérte a szüleit, egyszerűen a szabályzatra hivatkozva nemet mondtak. Ennek ellenére voltak állatbarátai: két macska a barátnőjééknél, egy hörcsög a keresztanyjánál, és egy kutya a nagyszüleinél, akik vidéken laktak. Amikor sétálni ment a parkba és meglátott egy kutyát, azonnal odament, hogy megsimogassa. Alig várta már, hogy felnőjön, amikor majd azt tehet, amit akar.

Aztán az évek mentek, egyetemre járt, majd férjhez ment. Férje, Alberto rend- és tisztaságmániás lévén  hallani sem akart a felesége kívánságáról.

– Ugyan már, Vera! El se tudod képzelni, mit jelentene egy kutya az otthonunkban. Minden csupa szőr lenne – magyarázta. – Még a levegő is tele lenne vele!

Vera egy állatorvos barátjától metudta, hogy vannak olyan fajták is, amelyeknek egyáltalán nem hullik a szőre. Amikor Vera és Alberto gyermeki, Sarah ésRoberto már kicsit nagyobbak lettek, bennük keltett vágyat, és gyakran elmondta nekik, milyen jó lenne ha egy négylábú játszótársuk is lenne. Roberto elég óvatos volt az állatokkal, de Sarah igazán belelkesedett, és folyton könyörgött az apjának, hogy vegyen nekik egy kutyát.  Alberto sokáig hallani sem akart róla, de a végén beadta a derekát, de a gyerekeknek meg kellett ígérniük, hogy tisztán tartják az állatot is, a lakást is, és soha sem engedik fel az emeletre, ahol a hálószobák vannak.  Vera boldog volt, nem hitte, hogy valaki ennyire örülhet egy kutya érkezésének. Nem akarta jobban felzaklatni a férjét, mint eddig, és igyekezett olyat választani, ami megfelelt Alberto elvárásainak is: nem túl nagytestű, szelid karakter, hímnemá, de legfőképpen nem hullik a szőre. Végül 850 euróért vitt haza egy Charlie névre hallgató barna bolyhost, akiért nem csak ő, hanem a gyerekek is rajongtak.  Alberto viszont rá sem nézett.

Ahogy teltek a napok, Sarah egyre rosszabbul lélegzett, tüsszögött, Alberto kiabált, s azonnal kijelentette, hogy a kutya miatt van, akinek mennie kell a háztól. Hiába sírtak a gyerekek, hiába próbálta meggyőzni őt Vera is, végül Charlie visszakerült oda, ahonnan elhozták.  

A gyerekek két napig  sírtak utána, majd megfeledkeztek róla. Vera szívében azonban gyökeret vetett Alberto iránti neheztelése, és egyre kritikusabban szemlélte a férjét, hangot mert adni a véleményének, gyakran veszekedtek, és szép lassan kihűlt a házasságuk. Amikor a gyerekek már elég nagyok voltak ahhoz, hogy megértsék a családi helyzetet, elváltak, ami  mindkettőjük számára nagy megkönnyebbülést jelentett.  Alberto kérte a cégnél az áthelyezését, és másik városba költözött.  Sarah egy külföldi ösztöndíjjal Angliába ment egyetemre, Roberto még egy darabig az anyjával maradt, aztán megismerkedett egy lánnyal, és hamarosan elköltözött otthonról. Vera egyedül maradt. 

- Most végre magamra is gondolhatok, hozhatok egy kutyát! - mondta egyik reggel. 

Több hirdetést is nézett az interneten, barátok tól kért tanácsot. Volt, aki kölyköt javasolt, mások  felnőtt állat mellett voksoltak, amelyeket a menhelyeken lehet leginkább találni. Akadtak, akik azt mondták, hogy a menhelyes kutyák nem jók, mert különféle traumáik vannak, csak gond van velük.

- De hiszen nekem is van egy traumám - mondta ilyenkor -,  egész életemben át megtagadtam magamtl valamit, amire úgy éreztem, szükségem van!

Minden józan ész ellenére vett öt kg kutyaeledelt, 3 csomag vitaminos kutyakekszet, takarót, párnát, fekhelyet, nyakörvet, pórázt, etető-itató tálakat, zacskókat az ürüléknek, és minden egyebet, amiről úgy gondolta, hogy kell, és több minden mást is, amire tán semmi szükség.  Az interneten kikereste a menhely telefonszámát, amelyet "jelnek"  tekintett, és megbeszéltek egy időpontot.

- Közelebb is vannak kutyamenhelyek - jegyezte meg egy ismerőse, de ő oda akart menni, az sem zavarta, hogy hosszú órákat kell vezetnie.

A célhoz  közeledve azonban a szorongás egyre nőtt benne.

- Mi van, ha nem megyek át a vizsgán, nem felelek meg a menhelynek, és nem kapok kutyát? - morfondírozott útközben. Vakmerő ejtőernyősnek érezte magát, aki annak ellenére is kiugrik a gépből, hogy tudja, lehet nem nyílik ki az ejtőernyője.

A menhelyhez érve rettenetes szag fogadta, rögtön megértette, miért van a falun kívül. A férfi, aki ajtót nyitott, elmagyarázta, hogy előző nap a kevésbé problémás állatokat átszállították egy másik helyre, hogy azok, akik maradtak, tán életükben nem volt rajtuk póráz, és sok a gond velük. Kinyitotta a kerítést, legalább harminc nagytestű kutya szaladt csaholva feléjük, némelyik még bőszen vicsorgott, és rájuk akartak ugrani, a férfi alig tudta lecsillapítani őket. Vera érezte, hogy itt a pillanat, vagy elmegy, vissza se néz, vagy ha marad, választania kell, ha már ilyen messze eljött.  Észrevett távolabb valami mozgást a kerítésnél, egy nagyon sovány kutyát, aki olyan görnyedten ült ott, mint egy púpos macska.

- Az ott? - fordult a férfi felé.

- Jaj, asszonyom, őt nem ajánlom.  Pár hete került ide, alig eszik valamit, és rettenetesen fél.

- Mi történt a farkával?

- Semmi, csak félelmében behúzta a lábai közé, azért nem látszik - magyarázta a férfi.

- Nöstény?

- Igen, London a neve.

- London?  - lepődött meg Vera.

- Igen, a régi tulajdonosnőnek az volt a szokása, hogy városneveket adott a kutyáknak. Róma, Berlin, Párizs...

Vera egy kis ideig figyelte a kutyát, aki úgy lépkedett a mancsai hegyén, mint egy sértődött balerina.

- Őt választom - mondta határozottan.

- Biztos benne?  -  kérdezte a férfi, és Vera elismételte neki.

Vera és London a hazáig vezető útat egyetlen megállás nélkül tették meg, mert a nő megrémült attól a gondolattól, hogy kinyitja a kocsi csomagtartójának ajtaját, kiugrik a kutya és messzire elszalad. Csak a mikor már bent állt a garázsan, akkor emelte fel az ajtót, de London meg se mozdult,csak feküdt, ilyedt szemekkel, mint aki arra számít, hogy bármelyik pillanatban valami  nagyon rossz történik vele. Vera hozott neki egy tálban ennivalót, egy másikban vizet, és letette melléje, de a kutya oda se nézett, inkább elfordította a fejét.  Vera arra gondolt, talán mégis hibát követett el, hogy tán mégsem kellett volna elhoznia.

- Hogy is gondolhatok ilyet? Egész életemben kutyát akartam, gazdi akartam lenni, jó gazdi! 

Sírhatnékja támadt, mert nem tudta mit tegyen. Végül bement a nappaliba, felvett egy takarót a kanapéről, elrakta a tálakat a kutya mellől, és befeküdt ő is a csomagtartóba. Egy darabig beszélt az állathoz, de aztán anélkül, hogy észrevette volna, elaludt.

Akkor ébredt fel, amikor a hajnal fénye kezett beszűrődni a garázs ablakain, és első gondolata az volt, borzasztóan fáj a háta. Hirtelen eszébe jutott, hogy hol van. Megdörzsölte a szemét, látta, hogy nincs mellette senki.

- Istenem, London, hová lett?

Kimászott a csomagtartóból, kereste a kutyát az autó alatt, a garázs minden sarkát megnézte, végül észrevette, hogy a a házba vezető ajtó nyitva van.

- Biztos vagyok benne, hogy az este becsuktam.

Felfutott a lépcson, közben arra gondolt, hogy a kutya talán megsérül, megrágott egy kábert, áramütés érte, összetört valamit, megvágta magát. A legrosszabbra számítva lépett be a nappaliba, és meglátta Londont, aki ott feküdt a kanapén,mellett egy széttépett kekszes zacskó, és ezernyi kekszmorzsa. Amint meglátta a nőt, felállt a kanapén. Nem púposan, nem félősen, hanem kihúzta magát, fejét felemelte, olyan királyi megjelenést tükrözött. Vera hirtelen arra gondolt, milyen arcot vágna Alberto, ha ezt látná, és nevetni kezdett.

- Azért ebből ne csinálj rendszert -  figyelmeztette Londont, és lassan közeledett feléje. Leült vele szemben a fotelba, és türelmesen várt. Egyszer csak a kutya leugrott a kanapéről, körbeszimatolta Verát, orra hegyével meglökte a kezét, majd a fejét a nő térdére tette.   Vera lassan, gyengéden megérintett, simogatni kezdte.

Mindketten becsukták a szemüket, ott maradtak, együtt lélegeztek, és megnyugodva, boldogan várták az új napot.

 

Az utolsó levél a fán (mese)

Késő ősz volt. Egy fa már minden levelét lehullatta, csupán csak egy maradt fenn, mely nem akarta elhagyni a fát, mert barátok voltak. A fa hiába kérte őt, hogy menjen a többiek után, hogy a leveleknek ez a dolga, de hiába beszélt, a levél maradt. Nem volt mit tenni.

Megjött a tél, és vele együtt a hideg, a levél reggeltől estig remegett, és éjszaka sem tudta lehunyni a szemét a borzongás miatt.

A fa türelmesen vigyázott rá, és gyakran mondogatta neki:

 - Igazán megtisztelő, hogy nem akarsz elhagyni, leesni a többiek közé, a földben rothadni, de nektek leveleknek ezt kell tennetek. A levélszőnyeg alatt megbújnak az apró állatok, hogy átvészeljék a telet, de a többiekkel együtt melegítheted a gyökereimet a hidegben. A földdel keveredve jó táptalaj lehetsz a virágok termesztéséhez, de akár egy kisgyerek is felvehet, magával vihet, és te lehetsz az ő kincse.

E szavak hallatán a kis levél mélyen megborzongott az érzelmektől, és meg volt róla győződve, hogy szükség van rá odalent, és az első széllökésnél hagyta magát elragadni. A szél egy darabig vitte, majd leejtette.

Egy nyitott könyvre esett, melyet egy fiatal nő olvasott a park egyik padján ülve.

-              Nicsak, egy levél - csodálkozott -, és milyen szép színei vannak! Csodálatos könyvjelző lesz belőle – mondta, majd felnézett az égre, és elmosolyodott. - Hamarosan esni fog a hó, ideje hazafelé indulni.

 

A kis levél, bár nem tudta, hogy mi az a könyvjelző, de úgy gondolta, úgy hitte, hogy az egy nemes és fontos munka, s boldogan belesimult a könyv meleg lapjai közé. Mégis csak jó, hogy hagytam magamat elsodorni a széllel, gondolta.

 

 

 

 

Az élet mindig benyújtja a számlát

 

Tamással totyogós korunk óta ismertük egymást. Igaz, ő más városban lakott, de a szüleink jó viszonyban voltak egymással, ezért a baráti összejöveteleken mindig együtt játszottunk. Minden nyáron két hétig a Balatonon nyaraltunk ugyanabban az időben mindannyian. Idővel a legózást és a társasozást felváltotta a papás-mamás játék, ott vesztettük el a szüzességünket is egy négyszemélyes gumicsónakban a balatoni villa kertjében. Alig múltunk el 14 évesek. Elég ügyetlenül ment a dolog, ahogy visszaemlékszem rá, de a következő alkalommal már jobb volt, aztán egyre jobb, csak a négyszemélyes gumicsónak ki ne lyukadt volna alattunk. Szerencsére apáink már a sokadik sör után mással voltak elfoglalva, nem azzal, hogy mi merre járunk és mit csinálunk, ezért csak másnap reggel vették észre a lelapult vízi járgányt.

–Basszus, hát ezzel meg mi történt az éjjel? – csodálkozott apám. – Talán a macskák!

Egész délelőtt a lyukat keresték, majd délután nekiálltak, hogy beragasszák, és figyelmeztettek bennünket,  ne ugráljunk rajta, nehogy megint elváljon a ragasztás. Összenéztünk Tamással, és alig bírtunk uralkodni,  hogy el ne röhögjük magunkat. “Ne ugráljatok rajta”, mintha még ötévesek lennénk, akik tambullinnak nézik a gumicsónakot. Lehet, észre sem vették, hogy a sörözéses-grillezős nyarak alatt felnőttünk?

Az utolsó estén, amit ott töltöttünk, hatalmas vihar volt, nem tudtunk kimenni, s emiatt elmaradt a búcsúszex a megjavított gumicsónakban. Be akartunk menni az egyik szobába, de attól féltünk, esetleg valaki ránk nyithat. Kénytelenek voltunk bent maradni a házban, és hallani, miről beszélnek a felnőttek. Azon az estén tudtuk meg, hogy apámat négy évre külföldre helyezték, hogy ő már két hét múlva Kairóba utazik, s mi, mármint anyám és én szeptember elején megyünk utána, és egy angol középiskolában fogok tanulni. Olyan természetesen csevegtek erről, biztosan nem első alkalommal került szóba mindez. Mialatt a gumicsónakban nagylány lett belőlem, nem is sejtettem, hogy a kerti grill mellett miről folyik a társalgás. Már el volt rendezve minden. Amikor felszólaltam, hogy miért csak most hallok róla, anyám azt mondta:

–Itt az eredménye annak, hogy különutakon jártok Tamással.

Tamás és én kétségbeesetten néztünk egymásra. Ez nem lehet! Hiszem még csak most kezdődött el a szerelmünk! Nem lehet, hogy négy évre elszakítsanak bennünket egymástól! Mint őseink, a hét vezér, Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm,  mi is vérszerződést kötöttünk. Egy zsákvarró tűvel megböktük a középső ujjunkat, és a kiserkenő vért összedörgöltük, és lenyaltuk. Megfogadtuk, hogy érettségi után mindketten Pécsre fogunk jelentkezni, és majd ott folytatjuk a kapcsolatot, mert a szerelmünk örökké tart. Tamás mindig azt mondta, hogy orvos akar lenni, mint az apja meg a nagyapja is. Nekem elképzelésem sem volt, hogy mit akarok, de úgy okoskodtam, hogy majd az elkövetkezendő négy év alatt kitalálom.

Az egyiptomi új élet teljesen lekötött, de ennek ellenére sok szép szerelmes levelet írtam Tamásnak, és ő is nekem, igaz, volt hogy egy hónapot is kellett rá várni, mert akkoriban az email-ezés még nem volt elterjedve. A kezdeti utálatom után kezdtem megszeretni Kairót, a keleti kultúrát, új barátokra tettem szert az angol iskolában, de esténként sokat gondoltam Tamásra, és szerelmünk fészkére, a gumicsónakra mindaddig, amíg meg nem ismerkedtem Ahmeddel, egy egyiptomi fiúval, aki apám sofőrjének a fia volt. Ahmed kicsit ugyan, de beszélt angolul, és neki köszönhetően igazán megismertem a várost, és annak életét. Elvitt olyan helyekre is, ahová másként nem jutottam volna el. Ő angolul tanult tőlem, és én arabul tanultam tőle. Persze később már nem csak a városnézéssel és a nyelvtanulással voltunk elfoglalva, hanem egymással is. Tizenhat éves voltam, amikor terhes lettem tőle. Anyám kiabált, apám felpofozott, örökre eltiltott Ahmedtől, és még a sofőrt is lecserélte, mintha szerencsétlen felelne a fia tetteiért.

Az abortusz idejére hazahozott anyám, hogy egy magyar kórházban történjen meg a dolog, mert az egyiptomi kórházi körülményekben nem bízott, és az ügyintézése is bonyolult lett volna. Miután visszatértünk Egyiptomba, csak kisérővel járhattam az iskolába, soha sem hagytak az utcán vagy a házban egyedül, nehogy megint gondok legyenek velem.

Utolsó éves voltam, amikor apám egyik újonnan érkezett, fiatal munkatársa, a francia André udvarolni kezdett. Anyám szerint jó parti, jó fizetés, és külföldi élet szépségei miegyéb, s mire észbe kaptam, férjes asszony lett belőlem, madame Sartré-nek hívtak, és az érettségin is csak minimálisan teljesítettem ez miatt. Az épület amelyikben a lakásunk volt, a Nílus part közelében állt és az ablakunkból elláttam egészen a piramisokig. Napközben sok szabadidőm volt, csak vacsorát kellett főzöm és rendbetartani a lakást, ezért beiratkoztam egy arab nyelviskolába.

Amikor apámnak lejárt négy év, a szüleim visszatértek Magyarországra egy új házba, egy új városba. Három év múlva követtem őket én is. Elhagytam Andrét, mert ivott és verekedett. Jópárszor megtörtént, hogy kilószámra kentem az alapozót az arcomra elfedni a kék foltokat, vagy akkora napszemüget raktam fel, hogy úgy néztem ki, ment egy ronda bogár. Persze anyám kiabált velem, mert hogy ő is már ezerszer hazaköltözhetett volna az anyjához, de egy asszonynak tűrni kell. Hát én bizony nem! Szerettem volna megkeresni Tamást, de anyámtól azt hallottam, hogy megnősült. Anyám minden nap elmondta, hogy mennyire sajnálja, amiért elhagytam Andrét, meg hogy mennyire szeretett volna látogatóba járni hozzánk Párizsba, miután Andrénak is lejárt volna a külszolgálat. Soha egy szóval se mondta, hogy szegény lányom, jobb férjet érdemeltél volna. Nem engem sajnált, hanem saját magát, mert nem dicsekedhetett azzal, hogy francia vője van! Elköltöztem a szüleim házából a fővárosba, albérletbe. Elegem volt már a napi kiabálásokból és az örökös fejmosásokból, kioktatásokból. Egy nagyáruház szalámi-sajt részlegén kezdtem el dolgozni, és a napjaim nagy részét a trapista sajt darabolása, valamint a parizel és a turista szalámi szeletelése tette ki. Nem ez volt álmaim munkája, de semmilyen szakképesítésem, és semmilyen gyakorlatom nem volt. Mindenesetre megígérték, hogy némi áruismeret és gyakorlat után az ügyfélszolgálati pulthoz is kerülhetek. A munkaügyis hölgy azt is mondta, hogy az a tény, hogy beszélek angolul és arabul, nem elég a munkaerőpiacon, mert ahol nyelvtudásra van szükség azokhoz az állásokhoz legalább középfokű nyelvvizsga bizonyítványt is kérnek. Elterveztem, hogy amint lesz rá pénzem, megszerzem azokat, mert mindenképpen jobb életre vágytam.

Ebben az áruházban ismerkedtem meg Bélával, aki a zöldségeket és gyümölcsöket rakogatta szemben az én szép üveges pultommal. Tizenöt évvel volt idősebb nálam, de kedves volt, figyelmes,bölcs és nagyon romantikus, egykettőre levett a lábamról, és térdenállva kérte meg a kezemet. Persze igent mondtam neki, annak ellenére, hogy nem voltam bele szerelmes. Viszont jó életem volt mellette, szép kertes házban laktunk a külvárosban, ahol minden volt ahhoz, hogy kényelmesen éljünk. Bútorok, háztartási gépek, nyugati autó, s a Bécs melletti Pandorf-ba jártunk shoppingolni. Béla a tenyerén hordozott, s az ő ösztönzésére a terhességem hónapjaiban letettem a felsőfokú angol nyelvvizsgát, és a középfokú arabot is. Már nem jártam az áruházba parizelt szeletelni, mert fortítóként egyéni vállalkozást indítottam. Sajnos Béla egy autóbalesetben meghalt házasságunk ötödik évében. Magam maradtam a kislányunkkal, Orsikával, aki akkor volt három éves. Béla még a halálával is gondoskodott rólunk, mert az életbiztosítása nagyon sok pénzt fizetett.

Az évek mentek, s egyre több megbízást kaptam, már nem csak termékleírásokat és használati utasításokat fordítottam, hanem regényeket is. Orsika felső tagozatos volt, és csodálatosan zongorázott.

 

Egyik hétvégén az ügyeletre kellett rohannom vele, mert nem akart lemenni a láza és erős hányinger gyötörte.   Akkor ott a kórházi ügyeleten láttam viszont Tamást. Ő volt az orvos, aki ellátta Orsikát. Tizenhét év telt el az utolsó találkozásunk óta, de azonnal megismertem, s ő is engem. Ki tudja meddig néztük volna egymást elbűvölve, szótlanul, ha a nővér be nem jön a rendelőbe.

Három nap múlva csörgött a telefonom. Tamás volt, érdeklődött a kislány állapota felől.

–De honnan tudod a telefonszámomat? – kérdeztem tőle.

–Rá kellett írnod a lányod kezelési lapjára – válaszolta. –Hát persze, emlékeztem vissza.–Vártalak Pécsen – mondta végezetül, és nem is tudtam, mit válaszoljak neki.

–Tudod, annyi minden történt akkoriban – nyögtem ki pár kínos perc után.

–Igen, persze… Aztán pár hónap múlva levelet kaptam, melyben Madame Sartré azt írta, hogy férjhez ment és Egyiptomban marad. Akkor tört ketté a szívem – jegyezte meg halkan.

Szerettem volna elmondani neki mindent, mindazt, amit megbántam, és mindazt amit nem. Talán még lesz rá alkalom, nyugtattam magamat.

Másnap ismét telefonált, és randevúra hívott. Annyira akartam látni, annyira akartam ölelni, csókolni, mint ott, abban a gumicsónakban a balatoni villa kertjében. Ő is csak erre bírt gondolni amióta újra találkoztunk. Tettünk is róla rendesen, hogy ne csak gondoljunk rá. Őrült szenvedéllyel szeretkeztünk a padlón, a fotelban, az asztalon, a zuhany alatt, az ágyban, az autóban, minden helyen és minden pózban, bepótolva az egymás nélküli éveket. Tamás azt mondta, házasodjunk össze, de egyelőre nem akartam egy harmadik férjet, ő is nemrég vált el, úgy gondoltam, várjunk még vele.

Annyira akartunk egy közös gyereket, de nem jött össze, a terhesteszt mindannyiszor negatív lett, hiába imátkoztam kérve kérve a Mindenhatót, hogy jelenjen meg a két piros csík a teszt kis ablakában. Hiába sírtam, a könnyeim sem hatották meg az égieket. Aztán két évre rá beütött a krakk. A havi vérzéseim egyre erősebbek lettek, s pár hónap múlva már odáig fajult a dolog, hogy fél óránként kellett betétet cserélnem. Többször is megtörtént, hogy ennek ellenére annyira eláztam, hogy át kellett öltöznöm. Háromszor mentem küretre a miómáim miatt, de egy-két hónap után minden ugyanúgy folytatódott, s amikor negyedik alkalommal vitt be Tamás a nőgyógyászatra három törölközőbe csavarva alsó testemet, az orvos azt mondta, el kell távolítani a méhemet. Eléggé megnyírbálódott a női mivoltom a műtét után. Úgy éreztem, hogy selejtes lettem amiért nem szülhetek több gyereket. Tamás is elment, elhagyott, ami szintén nagyon megviselt. Gyereket akart, amit én már nem tudtam megadni neki. Évek teltek el, mire kihevertem a történteket.

 

Három évvel ezelőtt a Balatonnál nyaraltunk Orsikával, a keresztanyámnál. Ők bementek úszi, én a parton maradtam, és az egyik gumimatracon napoztam. Egyszer úgy éreztem, hogy elbújt a nap a felhők mögé, kinyitottam a szememet és láttam, hogy valaki áll ott, aki eltakarja. Egy ismerős hang megszólalt:

–Leülhetek ide melléd?

Tamás volt az. Lefogyott, látszott rajta, hogy megviselte az élet. De hová lett a szép barna hullámos haja, amit annyira szerettem? Katonásan rövidre volt megnyírva.

Elmesélte, nyolc hónappal azután, hogy elhagyott, jobb oldali hererákot diagnosztizáltak nála. Megoperálták, kemoterápiára és sugárkezelésre járt. A barátnője, akivel akkoriban volt neki, elhagyta, féltökűnek titulálta. Úgy-ahogy kilábalt a bajból, remélve, hogy a rémálomnak vége, de pár hete a tumor markerek értéke ismét megemelkedett, s az újabb vizsgálatok kimutatták, hogy a rák visszatért, ezúttal a bal heréjébe, és a közeli nyirokcsomók is érintettek a dologban. Újabb kemok, újabb sugárkezelések várnak rá. Elnevette magát, de a nevetésében mérhetetlenül sok fájdalom vegyült.

–Isten megvert, mert már nekem sem lehet gyerekem. Bocsáss meg, hogy geci módon elhagytalak – sírta el magát. – Az élet, ha később is, de mindig benyújtja a számlát.

Átöleltem, vigasztaltam a zokogó férfit, aki némi megnyugvást és békét lelt a karjaimban. Teljes szívemből sajnáltam, és bárhogy is próbáltam erős lenni, hullani kezdtek a könnyeim. Nehéz időszakon mentünk át, de igyekeztem lelket verni belé mindannyiszor, amikor nagyon maga alá került, de hiába.

Tegnap volt Tamás temetése. 44 éves volt. A koporsójába betettem egy nagyon régi fényképet, melyen két tíz év körüli gyerek lekváros kenyeret majszolva ülnek egy gumicsónakban, egy balatoni villa kertjében.

 

 

 

 

                                             Miért nincs itt Adéle

 – Doktor úr, hogy vagyok most? – kérdeztem az ágyam mellett álló orvost.

 – Amikor a múlt században hibernáltàk, gyógyíthatatlan, úgymond végstádiumos hasnyálmirigyrákban szenvedett, és az agyának nagy részét agyvérzés pusztította el...

  –  Valami rémlik, de alig emlékszem a kimondhatatlan szenvedés pillanataira – vágtam közbe. – Az orvosok azt mondták, csak néhány hét van hátra a daganat miatt, s röviddel azelőtt, hogy megérkeztem a milánói kórházba, agyvérzést kaptam. Hogy lehetek most itt?

  – A felesége kapcsolatba lépett az elődeimmel, és beleegyezett, hogy hibernálják Önt, abban a reményben, hogy az orvostudomány hatalmasat fog fejlődni azon idő alatt, amíg ön „alszik”.

   – Drága Adélom... mi van vele?

   – Meghalt. Mint az összes többi ember, akit ismert. Sajnálom.

   – Hogy–hogy? Mennyi időt töltöttem a hűtőben?

–                     Majdnem száz évet.  Ön volt az első, aki felébredt az ilyen hosszú, mesterséges kómából.

  Forgott a fejem, a fehérköpenyes férfi szavai lavinaként zúdultak rám. Amióta felébredtem, csak egy valamire emlékszem, egy furcsa , hideg ládára, amibe úgy ragadtam, mint egy virsli a hotdogban.

   –  Most hogy vagyok? – ismételtem meg a korábbi kérdésemet. – Furcsa módon elég jól érzem magamat.

   – Néhány hónapja, bocsásson meg a tudománytalan kifejezésért , már kiolvasztottuk, de csak olyan szinten, hogy Ön még eszméletlen állapotban legyen, de mi már tudjuk tenni a dolgunkat. Bevezettünk a testébe pár programozható, biológiai sémával rendelkező nanorobotot. Miután a véráramba kerültek, ezek a icurka–picurka gépek minden egyes rákos sejtet megkerestek, és elpusztitották azokat. Néhány nap múlva a szervezetében már nem voltak áttétek, pár napra rá az egészséges sejtek megerősödve visszavették az irányítást.

   – Fantasztikus –  feleltem csodálattal. – De mi van az agyvérzéssel?

   – Ismét nanorobotokat használtunk,csak másként programozták őket. Leengedték az agyában rekedt vért, s ahol a sérülés elpusztította az idegsejteket és a szinapszisokat,egy elektromos agyi nanodon láncot helyeztünk be, amely újra összekapcsolta a fennmaradó idegsejteket, és új szerkezetet hozott létre, amely képes újra működtetni az agyát. Természetesen egyes emlékek örökre elvesztek, mások széttöredeztek, de úgy gondolom, hogy mindez méltányos ár a halálból való visszatérésért.

  – Igen, persze....  Akkor most meggyógyultam?

  – Teljesen. Ma lesz az utolsó ellenőrzésünk, aztán majd elbocsátjuk.

  – De hová menjek?  – a kérdés spontán jött, szinte hálátlanul hangzott annak, aki visszaadta az életemet.

   – Megértem, hogy most minden sötétnek tűnik az Ön számára. Ez egy hatalmas trauma, 

ezért, mielőtt bármit is tesz, beszéljen a pszichológusunkkal, aki segít mindezt 

feldolgozni.

   – És hogyan fogom túlélni?

   – Még a kezelés és a kriosztázisos kórházi kezelés kifizetése után is sok pénze marad. 

Valószínűleg már nem emlékszik rá, de Ön volt Európa egyik leggazdagabb embere.

   Nem emlékeztem semmire, az új agyam által létrehozott képek zavarosak és homályosak 

voltak.A haszontalan emlékek sokasága között volt egy, ami gyakoriságban és intenzi-

tásban uralta a többieket: Adele arca. 

  – Miért nincs itt a feleségem? Őt miért nem hibernálták? – kérdeztem , s az orvos tekintete 

kissé elsötétült, zavartan nézte a földet, majd pár pillanatnyi hallgatás után azt 

mondta:

   – A felesége egészséges nő volt, 102 éves korában halt meg. Tíz évvel az után, hogy Önt 

efagyasztották, újra férjhez ment, hosszú és boldog élete volt.  Sajnálom..

   – Mit sajnál? Hogy hosszú és boldog élete volt?  Szegény Adéle megérdemelte, jó asszony 

volt.

   – Most jöjjön, elkísérem a pszichológushoz, aki követni fogja az életbe való visszatérését, 

aztán lesz egy személyes segítője is, aki Önnel marad, amíg minden a helyére nem kerül. 

Az R2–B7 mindenhez ért.

    – R2 B7 ?  

    –  Igen, ők a legjobbak, majd meglátja –  válaszolta az orvos látva a fura ábrázatomat, de

 őszintén szólva, nem igazán értettem, de azt gondoltam, az elmúlt száz év alatt

 valószínűleg megváltoztak a névadási szokások is.  Felkeltem, majd elindultunk egy

hosszúnak látszó, ablaktalan folyosón.

   – Mellesleg, doktor úr,  mi van odakint?  

   – Már nincs „odakint”.. legalábbis nem úgy, ahogy Ön ismerte. Azokban az évtizedekben, 

amikor itt a földalati bázison aludt, minden megváltozott. Már csak „idebenn” van. 

   Megdöbbentem és megálltam. Ijedten néztem az orvosra, de ő megfogta a karomat.

  –  Menjünk! Minden rendben lesz! – mondta bátorító tekintettel és én lassú léptekkel 

követtem őt a bizonytalanságba, s csak abban reménykedtem, hogy igaza lesz.