Halloween-buli (mese)

Egyszer régen egy messzi-messzi kastélyban kis halloween-szörnyek éltek. Ezek a kis szörnyecskék minden évben  az év legfontosabb bulijára, a Halloweenre készültek. Október 31-én este nagyon elfoglaltak voltak a denevérek elrendezésével a menyezeten, és a sütőtökök kihelyezésével az ablakokba. Amint a fekete tarantula befejezte a szoba díszítését, csatlakozott a barátaihoz, hogy megbeszéljék, melyik ruhát vegye fel erre az alkalomra. Egy puha, hímzett selyemhálót választott, és biztos volt benne, hogy az összes  pók megcsodálja.

- Csinos vagy – kiáltott fel egyik barátnője -, nekem mindig feketébe kell öltöznöm, mert feketeözvegy vagyok.

Ekkor kinyílt a kastély ajtaja, amitől mindenki megijedt. Egy boszorkány lépett be, vállán egy nagy zsákkal.

- Üdv, Szalamandra, jó, hogy eljöttél - mondta a csontváz -, de mi van abban a zsákban?

- Nem a te dolgod - válaszolta Szalamandra -, menj vissza a szekrényedbe.

A csontváz dühös lett, és mérgesen felkiáltott:

- Nyisd ki a zsákot, és mutasd meg, mi van benne!

- Gyerünk, nyisd ki – mondták a szörnyek kórusban -, ha nem nyitod ki azonnal, nem engedjük, hogy részt vehess a rondasági versenyen.

Szalamandra mérgében felhorkant, de mivel nagyon szeretett volna nyerni, végül kinyitotta a zsákot. Piszkosfehér ruhába öltöztetett fahasábot húzott elő. Nagyon nehéz volt, és Szalamandra leejtette a földre. A csontváz odalépett, és kíváncsian megkérdezte:

- De mit hoztál? Miért hordod magaddal ezt a nehéz rönköt?

- Ez nem egy rönk, hanem Hétalvó Boszorkány. Meghívtam a buliba, még két liter kávét is itattam vele, de nem akar felébredni.

- Ő sokkal rondább nálad, Szalamandra – mondta az egyik szörnyecske -, biztos vagyok benne, hogy ő fogja megnyerni a fődíjat.

- Azt már nem. A nyeremény az enyém lesz. Egy örökkévalóságba telt, mire ilyen csúnya lettem – kiabálta Szalamandra.

- Ébressze fel valaki Hétalvó Boszorkányt – javasolta a tarantula. – Hivjátok ide Sajtocska szellemet, hátha tehet érte valamit.

- Sajt! Valaki azt mondta, hogy sajt? Hol van a sajt, ide vele! – szólalt meg Hétalvó Boszorkány, felállt, álmosan körülnézett, majd horkolva visszaesett a földre.  A csontváz odament hozzá, megpróbálta újra felemelni, de hiába.

- Hagyjátok, hadd aludjon, mert így biztosan énleszek a legrondább ah ah ah – nevetett Szalamandra.

- Ó, nem – lépett oda a csontváz -, szeretsz könnyedén nyerni, igaz? Menjetek és hozzátok ide Sajtocska szellemet.

- Sajt, sajt, hol a sajt, azonnal mondjátok meg – ugrott fel Hétalvó Boszorkány, de azonnal össze is csúszott, és aludt tovább.

- Valóban reménytelen eset – állapította meg a csontváz, és megvakarta a feje tetejét.

- Keresett valaki? – kérdezte a semmiből előjövő, penészes sajtszagú szellem. Néhány szörnyecske ijedtében felkiáltott, és szorosan összebújtak. – Mit kiabáltok? Nem ismertek meg? Én vagyok Sajtocska szellem, csak tavaly óta kissé bepenészesedtem. Most akkor szükségetek van rám, vagy sem?

- Igen, persze, fel kellene ébresztened ezt az álomszuszék boszorkányt – mondta a feketeözvegy és a tarantula egyszerre.

Sajtocska szellem odament Hétalvó Boszorkányhoz, és a fülébe súgta:

- uuuuhuuu én vagyok Sajtocska szellem, nem akarnál megkenni egy fini szendvicset?

- Igen, igen – kiáltott fel Hétalvó Boszorkány, és el akarta kapni a szellemet, de az ellibbent előle. Ám a boszorkány sem volt rest, azonnal üldözőbe vette. Futás közben felborította az összes dekorációt,  a denevérek ijedtükben leröpültek a plafonról.

- Meg kell állítani – kiáltotta Szalamandra, és fogott egy botot, és utánuk szaladt. Amikor kellő távolságba ért, rácsapott Hétalvó Boszorkány hátára,  aki felkiáltott.

- Jaj, micsoda fájdalom. Ki volt az?

- Végre felébredt – örvendeztek a szörnyek -, kezdődhet a buli.Ettek, ittak, táncoltak és énekeltek pár órán át.

- Álljon meg mindenki – kiáltotta Szalamandra – itt az ideje, hogy eldöntsük, ki a legrondább.

A csontváz megfogta a mikrofont és bejelentette

- Mi, akik itt vagyunk, úgy döntöttünk, hogy Hétalvó Boszorkány a legrondább.

Máris megkoronázták, ő lett Miss Halloween, és egy gyönyörá narancssárga tököt kapott jutalmul.

- Látod, idén én nyertem. Nézd, milyen szép díjat kaptam – örvendezett a nyertes rondaság.

Ekkor Szalamandra felkapta ugyanazt a botot, amelynek segítségével megállította barátnőjét, és nagyot csapott a tökre, amitől kettérepedt.

- Szép tök volt, igen, de éppen olyen üres, mint a te fejed, mert te csak aludni tudsz – ezzel mindketten harsányan nevettek,  majd elindultak a táncparkettre. Hajnalig ropták a táncot, amitől Hétalvó Boszorkány annyira elfáradt, hogy egy teljes hétig fel sem ébredt.

 

 

 

 

 

 

Az ügyetlen szellem (mese)

Volt egy öreg kastély, melynek gyönyörű kertjét minden délután meglátogatták a gyerekek. Volt aki virágot szedett, mások bújócskáztak a fák között, vagy egyéb szabadtéri játékokkal foglalták el magukat. Mivel nyár volt, nyáron sokáig van világos, előfordult, hogy még este nyolc órakor is ott voltak. Nyolc óra tájban azonban kijött egy szellem a kastélyból, és vadul üvölteni kezdett, amitől a gyerekek megijedtek, és elmenekültek.

– Aúúúúúúhúúúhú!

Leopold, a csoport legmerészebb gyereke egy napon megkérdezte a többiektől:

– De miért menekülünk? Lehet, csak barátkozni akar , vagy el akar mondani nekünk valamit. Miért nem kérdezzük meg tőle?

A többi gyerek azt gondolta, Leopold megbolondult, mégis hogy gondolja, hogy egy szellemtől megkérdezzék, miért üvölt. Ő azonban nem hagyta magát eltántorítani eredeti szándékától, és másnap este miután mindenki elmenekült,  ő ottmaradt ott egyedül.

–  Hello, szellem úr, miért ijeszted meg a gyerekeket az üvöltéseddel? – tette fel a kérdést, mire a szellem szomorúan válaszolt.

– Nem akarok megijeszteni senkit, csak arról van szó, hogy minden este megpróbálok felakasztani egy családi képet a falra, de olyan ügyetlen vagyok, hogy a kalapáccsal nem a szögre, hanem az ujjamra csapok. Fájdalmamban üvöltök: Aúúúúúúhúúúhú!

A fiúnak támadt egy ötlete, belépett a kastélyba keresve valamit, és a szellemnek igazából fogalma sem volt, hogy mit, de hamarosan visszatért, kezében egy kesztyűvel, melyet az egyik lovagpáncéltól kölcsönzött.

– Tessék! Holnap este mielőtt a kezedbe veszed a kalapácsot, vedd fel ezt!

A szellem megköszönte, Leopolt pedig hazament, mert már senki sem volt ott, akivel játszani tudott volna, és már kezdett sötétedni is. Másnap a szokásos időben valamennyi gyerek ott volt a kastélykertben, és vidáman kergetőztek. Kipp-kopp-kipp-kopp, hallatszott bentről egy hang, ahogyan a szellem a kesztyűs kezével beverte a szöget a falba. Utána vidáman felakasztotta a családi fotót, és boldogan nézegette, majd odalépett az ablakhoz, és vidáman integetett a gyerekeknek.

– Mi történt? Ma este miért nem üvölt? – kérdezték kórusban a gyerekek, és valamennyien Leopoldra néztek, aki nevetve válaszolt.

– Á, semmi, csak megkérdeztem tőle, miért üvölt, aztán segítettem rajta – felelte és vígan folytatták a játékot.

 

A torkos szellem (mese)

 

Volt négy kis barát, akik október 31-én kora este találkoztak a falu parkjában, hogy megbeszéljék, melyik háznál kezdjék a Halloween esti édességgyűjtés. Már mindegyikük jelmezben volt, és kis kosárkát tartottak a kezükben.

– Kezdjük Renátóék házánál, azt hallottam, hogy a kamra tele van édességgel – ajánlotta Peti.

– Anita zsebei is mindig tele vannak cukorkákkal – jegyezte meg Adél.

– Akkor kezdjük ott, ők amúgy is szomszédok – mondta Dávid, aki a legidősebb volt négyőjük közül.

Elindultak arrafelé, amerre az említett gyerekek laktak. Azonban észak felől hideg szél támadt, sötét felhők kúsztak az égen, és egyre közeledett a vihar.

– Jobb, ha hazamegyünk, mielőtt bőrig ázunk – szólt Tamara.– Megfázunk és megbetegszünk, nem ér annyit ez az egész.

– Akkor menj haza, nehogy megbetegedj – mondta kényeskedő hangon Adél, de ahogy kimondta, máris eleredt az eső.

– Fussunk – kiáltotta Dávid –, menedéket kell keresnünk. - Hazamenni most  már nincs idő.

Adél egy ütött-kopott házra mutatott, aminek az ablakai mindig csukva vannak.

– Azt mondják, ez egy kísértetház – kiáltott Peti, de a többiek meg sem hallották, futottak arrafelé, és a verandán találtak menedéket. Éppen időben, mert egy perc múlva már úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna.

A házból soha senkit sem láttak kijönni, sem bemenni, az ablakok mindig zárva, és a kertben is magasra nőtt a gaz, ezért nevezték el szellemháznak. Adél, aki hozzászokott, hogy olyan házakban lógjon, ahol sok furcsa dolog történt, mivel a nagynénje boszorkány hírében állt, soha sem gondolt arra, hogy mindaz a sok mende-monda, amit a szellemekről beszélnek, igaz is lehet.

– Nézzétek, nyitva van az ajtaja – mondta Dávid, miközben kíváncsiságból lenyomta a kilincset, és résnyire kinyitotta az ajtót, hogy bekukucskájon.

– Vigyázz, Dávid – kiáltott rá a testvérére a kisöccse. – Szellemek laknak odabent.

– Akkor menjünk be, és nézzük meg őket – mondta Dávid.

– Én nem hiszek a szellemekben – jegyezte meg Adél, és tett néhány lépést befelé a házba. A házban sötét volt, de amikor villámlott, az ablakokon és a nyitott ajtón át a fény beszűrődött a házba. – Van itt valaki? – kérdezte, de nem jött válasz. – Látjátok, nincs itt senki!

Azonban az emeleten egy szellem aludt, aki meghallotta a zajt, és úgy döntött, lekukucskál. Fejét átdugta a plafonon, és meglátta a gyerekeket.

– Ezek a sünök azért jöttek, hogy megzavarják a nyugalmamat, el kell ijesztenem őket  – állapította meg, de amikor jobban megnézte a négy jövevényt, észrevette, hogy Halloween-jelmez van rajtuk, és ez azt jelentette, hogy tele vannak cukorkával és csokoládéval. – Mmm  nyami-nyami. Meg kell szereznem az édeséget tőlük.

Pár pillanatig azon gondolkodott,  mit tegyen, hogy megkaparinthassa a kosárkáik tartalmát.

– Búúú  – kiáltotta el magát, mire a négy gyerek ijedten sikoltozni kezdett. Ki akartak futni a házból, de az ajtót zárva találták. – Búúúú.

A gyerekek félve bújtak össze. A hang egyre közeledett.

– Ha azt akarjátok, hogy békén hagyjalak benneteket, nekem kell adnotok az összes édességet.

–  De nálunk nincs édesség – mondta Adél.

– Ne hazudj! Halloween-jelmezben vagytok, és Halloweenkor megtöltitek a zsebeiteket meg a kosaraitokat csokival és cukorkával. Ide vele –  kiáltotta a szellem, miközben suhant lefelé a lépcső felett, kezében egy égő gyertyát tartott, azzal világított.

– De még nem jártuk körbe aházakat. Még korán van, és csak azért jöttünk be ide, mert eleredt az eső – magyarázta Tamara.

– Igazán? – kérdezte a szellem, aki nem tudta, hány óra van, azt se hogy esik az eső, de fehér kissé áttetsző alakja ott körözött a gyerekek körül, miközben   benézett az üres kosaraikba.

– De szellemek nem léteznek.  Ki vagy te? – kérdezte Adél.

– Ugyan már, honnan veszed ezet? Nem vagyok elég szellemies? – kérdezte a lebegő alak. – Nem vagyok rossz és gonosz, csak azért ijesztettelek meg benneteket, mert nagyon vágyom az édességre. Elég torkos szellem vagyok, azt hiszem.

–  Van neved? – kérdezte Dávid.

– Persze, persze, van nevem.  Hugó vagyok.

– Örvendünk, kedves Hugó. Én Dávid vagyok, ez itt a tesóm, Peti. A két lány pedig Adél és Tamara. Elnézést, hogy engedély nélkül bejöttünk a házadba.

– Eszembe jutott valami!– szólt Tamara. – Talán tudnánk egymáson segíteni. Ma este gyere velünk. Biztos vagyok benne, ha te is jössz, sokkal több édességet fogunk kapni.

A többi gyerek is helyeslően bólogatott, és Hugónak is tetszett a javaslat. Közben elállt az eső, és már öten indultak el a körútra. Amikor kinyílt egy ház ajtaja,  Húgó meglebegtette magát és mondott egy kicsit ijesztő Búúú-t, máris azonnal rakták a csokikat és cukrokat a kosárba. Csodásan szórakoztak egész este. Mielőtt hazaindultak volna, Hugó is kapott egy tele kosár édességet.

– Gyertek el máskor is – köszönt el a gyerekektől. – Ha előbb nem is, de jövőre Halloweenkor mindenképp.

 

A töktolvaj

Egyik reggel, 7:20-kor csengettek. A szomszédom volt az. Még a nevét sem tudom annak a fickónak. Jabbának hívom, mert olyan, mint a Hut gengszter a CsillagokHáborújában, zömök, nyakatlan, mindig rosszalló arccal, sötét karikák a szeme alatt és nagy szájjal.
– Nézd, láttam! – károgta fenyegető hangon.
– Jó reggelt magának is, kedves szomszéd. Mit látott?
– Azt az átkozott törpét. Tegnap este átjött a kertembe és ellopott két tököt.
– Egy törpe jött a kertjébe?
– Nem egy törpe, hanem a te törpéd. Az, amelyik a fügefa alatt van, és olyan önelégülten mosolyog. Átkozott seggfej, ellopta a tökjeimet.
Ekkor esett le, hogy Umbertóról beszél, az én drága kerti törpémről, akit a nagyszüleimtől örököltem ezzel aházzal együtt. Elnevettem magamat.
– Én nem tudok ezen nevetni – ökölbe szorította a kezét és úgy szivta be a levegőt, mintha egy gumimatracot fújna fel. – Egyáltalán nem vicces. Legközelebb elkapom – sziszegte.
– Ugyan már, de hiszen Umberto fából van – próbáltam elmagyarázni neki
– Fából készült vagy sem, de él. Talán nem előtted, de éjszaka. A saját szememmel láttam. Úgy bolyongott a kertemben, mintha egy szupermarket zöldségosztályán lenne.
Iszonyatos erőfeszítésembe került, hogy ne nevessek újra a képébe. Sarkon fordult, mérgesen elrohant. Azt hittem, vége a történetnek, de másnap, ugyanabban az időben, újra megjelent. Ezúttal nem csengetett, ököllel verte az ajtómat. Kinyitottam, ott állt, még mérgesebb volt, mint előző nap. Kidagadtak nyakán az erek.
– Tegnap este három tököt lopott. Ha így megy, kiüríti a kertemet – kiabálta teli torokkal.
– Nyugi – mondtam. – Nem lehetett ő, hiszen csak egy fabábu, évtizedek óta ugyanazon a helyen van – de nem figyelt rám
– Mondd meg annak a gonosz kis törpédnek, hogy mostantól nagyon vigyázzon magára – kiabálta és elindult haza, de még elmenőben is motyogott valamit, amit nem értettem.
Másnap reggel nem hallottam se kopogást, se dörömbölés. Hála istennek, gondoltam. De amint kimentem a házból, láttam, hogy szegény Umbertóm egy fügefa ágán lóg, a reggeli szellő csapkodta. Odamentem, hogy levegyem. Ruhaszárító kötéllel volt fellógattva, szoros precíz csomóval. A mellkasán egy apró tábla, rajzszöggel rögzitve, rajta nagy fekete nyomtatott betűkkel TÖK TOLVAJ, majd kisebb betűkkel az, hogy „Senki sem áll a törvény felett.” Döbbenten néztem, ahogy Umberto lógott, és lángként csapódott belém a felháborodás hulláma. Szerettem volna odamenni ahhoz a pszichopata Jabba varangyhoz, és hátulról fejbe vágni. De aztán nyugodtan leemeltem a kis törpémet, letettem a földre. Boldog kis mosolya, kerek kedves szemei, megdöntött pipája azonnal megnyugtat.
– Ne aggodj öregfiú – suttogtam. – Nem hagyom, hogy bárki hozzád érjen!
Éjfél körül egy sziréna hangja ébresztett fel. Kinéztem a redőny résein át. A mentőautó közvetlenül Jabba kapuja előtt parkolt le, majd a mentősök hordágyon hozták ki őt a házból. Jabba sikoltozott, káromkodott és fenyegetőzött. Néhány szomszéd kiment, és közelről figyelték az eseményeket. Amikor a mentő elhajtott, az utca üres és csendes lett, mint korábban.
Másnap, dél körül kopogtattak az ajtón. Két egyenruhás rendőr. Komolyak voltak, de kissé zavarban.
– Elnézést, ön Mr. Morgan? – kérdezte egyikük, mire bólintottam.
– Ön a fügefa alatt álló kerti törpe tulajdonosa? – kérdezte a másik rendőr. Ismét bólintottam..
– A szomszédja feljelentést tett… nos… az ön törpéje ellen. Tudna nekünk adni némi információt ezzel kapcsolatban?
– Igen, persze. A szomszédom azt állította, hogy a törpém lopkodja a tököket a kertjéből – válaszoltam. Egyikük elővett egy noteszt, és írt bele valamit. – Aztán tegnap megtaláltam a törpét egy faágon lógva.
– Felakasztották? – kérdezte a fiatalabb a kettő közül, felvont szemöldökkel.

– Igen. Hurok és egy tábla – válaszoltam, és megmutattam nekik a mindkettőt.
A két rendőr összenézett, döbbentnek látszottak. Megköszönték, hogy rendelkezésükre álltam, felálltak.
– A szomszédját megfigyelés miatt bent tartják a pszichiátrián – mondta az egyik rendőr elmenőben. Elkísértem őket egészen a kertkapuig. Amint a rendőrautó elhúzott, megláttam a szemközti házból érkező nőt. Körülbelül hetven éves, leopárdmintás köntöst, hajcsavarókat, és bolyhos papucsot viselt.
– Hallotta? – kérdezte szinte súgva. A szomszédunk… Lekötözve találta meg a lánya, fejében egy kifaragott töklámpással. Azt állítja, hogy a maga kertitörpéje volt a tettes – égre emelte a tekintetét, keresztet vetett. – Hogy mik meg nem történnek!? – és visszament a házába.
Umberto pedig önelégülten mosolygott a fügefa alatt.

 

Trick or Treat

 

Tereza nem szeretett éjszaka dolgozni, mert félt a sötéttől.  Amikor október 31-én, Halloween éjszakáján lejárt a műszakja, még köszönni is elfelejtett a kolléganőjének, úgy elrohant. Szeretett volna mielőbb hazaérni. 

Félve lépett be a kihalt és félhomályos utcába, mely a házukhoz vezetett.  Egy temetkezési vállalkozó is lakott abban az utcában, el kellett mennie előtte, de olyan gyorsan haladt, mintha a vonatra rohant volna, amit sürgősen el kell érnie. Előző évben Halloweenkor nagyon megrémült  a rémes zombijelmezben ijesztgető kamaszoktól, akik egészen az épület bejáratáig kergették.

Végre hazaért. Kinyitotta az ajtót, és egy begyakorlott mozdulattal a kulcsokat az ajtó melletti kampóra akarta akasztani, de azok a földre estek.  Kezével tapogatózva mozgott, hogy megtalálja a kapcsolót és felkapcsolja a villanyt, de a kapcsoló nem volt ott, ahol lennie kellett volna.  Előkereste a mobiltelefonját a táskájából, azzal világított, és döbbenten vette észre, hogy a falon nincs kulcstartó, se villanykapcsoló,  és eltűntek a bútorok is.

– Van itt valaki?  –  kérdezte félve, hangja visszhangzott a csendben, de senki sem válaszolt.

 Nyelt egyet, átment az előszobán,  és a lépcsőn elindult  az emeletre. Lába alatt a deszkák nyikorgása gyászos siránkozásnak hangzott.  A hálószobába ért, ahol ugyancsak a nagy üresség fogadta, de semmi közepén egy réginek látszó nagy dobozt látott. Nem az övé volt.

Hirtelen hangos csattanás visszhangzott az üres szobában.

– Tereza, itt vagyok! – szólt valaki a dobozból.

A lány elképedve, gondolkodás nélkül közeledett. Mielőtt bármit is tehetett volna, kinyílt a fedél, és egy fekete szőrös alak bukkant elő, vörösen izzottak a szemei.

–        Trick or Treat! – kiáltotta éles hangon az ijesztő rémség,  s mivel a lánynál nem volt semmi édesség,  amit oda tudott volna adni, két kampós kéz megragadta, és berántotta a dobozba, ami egy puffanással becsukódott és eltűnt Terezával együtt örökre.

 

Megjegyzés: Angliában, Amerikában, de már egyre több országban Halloweenkor a gyerekek édességszerző körútra indulnak különféle jelmezekbe  öltözve.  Amikor bekopogtatnak egy házhoz, azt mondják “Trick or Treat”,   Olaszországban “Dolcetto o sherzetto”   vagyis   ha nem adsz édességet, akkor megtréfálnak..

 

A szúnyogok és a TripAdvisor (mese felnőtteknek)

 

Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi-messzi palotában élt egy hercegnő, már nem éppen fiatal, és darázsderekúnak sem lehetett mondani,  de mindig kellőképpen adott magára. Gondtalanul élt, élvezve az élet minden áldását. Azonban  egy napon minden megváltozott.

Hirtelen enyhe bizsergést érzett a lábszárán. Egy apró bosszúságnak tűnt eleinte, de csak néhány másodperc kellett ahhoz, hogy ellenőrizhetetlen késztetés ragadja el, meg kellett vakarnia magát. És vakarta, vakarta, először csak lassan, majd egyre növekvő intenzitással, mígnem apró dudorok jelentek meg a bőrén, elszigetelt dombokra hasonlítva. Hamarosan ezek a dombok valóságos hegyláncokká álltak össze, vörösek és lüktetőek voltak, a viszketés nem enyhült, inkább egyre csak fokozódott, s szegény hercegnő éjjel nappal ennek a gyötrelemnek a foglya lett. Az éjszakák álmatlanná váltak, idegei selyempapírként törékenyek lettek. Lesújtva és kétségbeesve felhívta a testvérét.

– Nővérem, te, aki olyan okos vagy, kérlek, segíts nekem. Mi történik velem?

– Elkapott a szörnyű szúnyogkór – válaszolta a nővére egy szakértő látnok hangján, felfedve a rejtélyt.

– De hogyan lehetséges ez?

– Biztos a szúnyogok TripAdvisorára kerültél, ahol felejthetetlen élményként értékelték a véredet, ezért most más utazó szúnyogok is fel akarnak fedezni téged – tette hozzá a nővére, miközben egy kekszet mártott bele a zöld színű, habos matcha teájába, amit jó drágán hozatott Japánból.

A hercegnő hitte is meg nem is, és  hitetlenkedve úgy döntött,  megkérdezi az internetes varázslót, aki a legabszurdabb kérdésekre is tudja a választ.

– Miért én? – kérdezte a hatalmas online orákulumtól, mire az csak megvonta virtuális vállát, és azt felelte:

– Nincs válasz. De ne aggódj, a gyógyulás lehetséges.

– Hála istennek – sóhajtott a hercegnő.

– Menj a legközelebbi boltba, és vegyél varázsspirálokat, gyújtsd meg őket a házad előtt, és meglátod, a szúnyogok nem mernek majd a közeledbe jönni.

A hercegnő megköszönte a választ, majd elrohant a sarki “Liu Chen”  kereskedésbe, és a kosarát szinültig töltötte spirálokkal. Otthon a ház bejárati ajtaja elé sorba rakta azokat, de még a virágok közti járdán is megyújtott párat, amitől a kertet londoni ködhöz hasonló mérgező felhő takarta be. Könnybelábadt szemmel várta a hatást, azonban a szúnyogok így is bejutottak a palotába, és rendíthetetlenül, továbbra is vígan lakmároztak belőle, mintha mi sem történt volna, ezért visszatért a varázslóhoz.

– Bölcs varázsló, nem segítettek a spirálok, amiket ajánlottál, talán ezek a szúnyogok Távol-Keletről importált lények – kezdte a siránkozást.

 – Nem számít honnan jöttek, Afrikából, vagy a Távol-Keletről, netán a kerti tó partjáról, inkább az lehet a probléma, hogy megszokták a spirál szagát, immunissá váltak.

– Akkor örök életemben ezzel a szenvedéssel kell, hogy éljek? – kérdezte a hercegnő sápadtan.

– Ó, nem, nem, dehogy – nyugtatta a varázsló. – Menj a boltba, de talán egy másikba, ne abba a keletibe, és vegyél néhány citronellás karkötőt. Azok lesznek a te megmentőid.

 – Karkötők? Hm… – motyogta a hercegnő zavartan, de azért felvette őket. Mindkét csuklójára tett, aztán mindkét bokájára, sőt, a haját is azzal a szilikonnak mondott gumikarkötővel fogta össze, de még a nyakláncára is rakott egyet. Fél óra sem telt el, iszonyatos fejfájás gyötörte, de ez a szúnyogokat egyáltalán nem zavarta, továbbra is megtalálták, bárhová is ment.

Lassú, csoszogó léptekkel visszatért a varázslóhoz.

– Ó, bölcs internet varázsló, nagyon bízom a bölcsességedben, de nem akarlak megbántani, tán ez a probléma meghaladja a képességeidet –  mondta félénken.

 – Hogy merészeled? – mennydörögte a varázsló. – Bennem rejlik a világ összes tudása.

Ha ez az emberiség bölcsessége, akkor rossz úton járunk, gondolta a hercegnő, de nem merte kimondani.

– Tudom, hogy a problémád nem a legegyszerűbb, de van rá megoldásom. Egy úgynevezett hangtalizmán, amit a csecsemők védelmére is használnak – mondta a varázsló.

– Hadd tisztázzam… most egy zenegéppel a nyakamban kell járnom? – kérdezte a hercegnő ijedten.

– Ne légy nevetséges – felelte a varázsló némi ingerültséggel a hangjában –, olyan magasfrekvenciájú hangot ad ki, amit csak a szúnyogok hallanak. Annyira idegesiti őket, hogy többé nem fognak megcsípni. Az interneten is megrendelheted, húsz euróba kerül, és holnap már meg is kapod.

A hercegnő elfogadta a tanácsot, és másnap megérkezett a kis szerkezet. Azonnal bekapcsolta. Egy halk kattanás, aztán semmi. Tán elromlott? Körülnézett. Egy pillanatra a szúnyogok megálltak a levegőben, de a pillanatnyi zavarodottság után láthatóan élvezték a “zenét”, és hangos zümmögéssel megindultak a hercegnő felé.

– Ó, jaj, szúnyogriaszto helyett olyat vettem, ami a Radetzky-indulót játsza! – és az idegösszeomlás szélén állva, sokadik alkalommal ismét az internetes varázsló tanácsát kérte.

– Már megint te vagy az? – dörgött a varázsló. – Most mit akarsz?

– Nagytudású, Bölcs Mester, sajnos a hangtalizmán sem segített. Légy őszinte, örök szenvedésre vagyok ítélve?

A varázsló kis ideig nem válaszolt, majd megköszörülte a torkát, és azt mondta:

– Csak egy magyarázata van… Átok ül rajtad!

– Átok? Rajtam? Mint AvadaKevadra a Harry Potterből?

    – Igen – felelte szűkszavúan a varázsló.

    Hirtelen csend lett, még a szúnyogok zümmögése is elhalt egy kis időre. A hercegnő könnyekben tört ki.

– De miért? Szembenézek én az orkokkal is, de tudni akarom, az okát!

     – Szedd össze magadat – vágott közbe a varázsló. – A nyafogó heregnők idegessé tesznek, nem tudok gondolkodni.

– Igazán köszönöm, hm – fakadt ki a hercegnő, most már semmibe véve a jómodort, kissé felemelt hangon. – Megoldásért fordultam hozzád, de mit tettél? Semmit. És még azt merészeled mondani, hogy neked egyetemes a tudásod? Nevetséges, semmit se tudsz.  Azonnal lemondom az előfizetésemet.

– Nyugi – szakította félbe a varázsló békülékenyen, talán kicsit félelemmel teli hangon. – Ha befejezed a hisztizést, és hagyod, hogy megnézzem az archívumot, találok megoldást a problémádra.

– Persze, úgy, mint eddig – mondta gúnyolódva a hercegnő.

– Nem, nem, ezúttal biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.

A hercegnő a szemét forgatta, de inkább nem szólt semmit. Ettől rosszabb már amúgy se lehet, gondolta.

 – Menj a királyság legjobban felszerelt patikájába. Két bájitalra lesz szükséged. Az egyiktől csatornaszagú leszel, a másik pedig csillapítja a viszketést.

Bár a hercegnő nem hitt a dologban, de elment a királyi patikába, megvette a csodaszereket, és otthon azonnal ki is próbálta.

Működött!

A csípések helye lelapult, a viszketés megszűnt, és a szúnyogok nagyívben elkerülték. Az ünneplésre kerti partit rendezett, de a szag, amit árasztott, nem csak a rovarokat, hanem a vendégeket is távol tartotta.

– Soha többé nem leszek a tiéd, a fenébe is – kiáltotta elégedetten, miközben nézte, ahogy egy odatévedt szúnyog elájult a közelében.

Győzött, és aznap éjjel végre nyugodtan aludt.

Bár büdösen, de boldogan és viszketésmentesen élt,  amig meg nem halt. Itt a vége, fuss el véle.

 

                                                       Borz Bertalan, az erdő doktora

Borz Bertalan, aki a kókuszszagú erdő doktora volt, egy esküvőre volt hivatalos a fővárosba, ahonnan egy piros rollerrel tért haza. Az erdő állatai csodálkozva nézték ahogy száguldozott a fák között a különleges járgánnyal, melyen még csengő is volt. Krrr-krrr, csengetett számtalanszor, ilyenkor ijedten ugrottak félre előle. A roller jó szolgálatot tett Borz Doktornak, mert gyorsan odaért a betegekhez. Csupán egy baj volt, nem fért be számos barlangjainak egyikébe sem, így kint kellett hagynia. Az állatok mindig tudták, hogy éppen melyik barlangba kiabáljanak be, ha sürgős eset állt elő, mert a roller oda volt támasztva a barlang bejáratánál lévő fa törzséhez. Igen ám, de a gonosz róka is tudta, hogy melyik előtt várakozzon, ha borzhúsra fájt a foga. Odaült a roller mellé és várt.  Megtörtént, hogy kis híján róka koma elkapta Borz doktort, de szerencsére sikerült elmenekülnie.

Ez így nem lesz jó, gondolta  Borz Bertalan, és elment a bölcs bagolyhoz tanácsot kérni.

– Össze kell kötnöd földalatti folyosóval a barlangjaidat, hogy veszély esetén át tudj futni egy távolabbiba, így a róka nem tud elkapni – mondta a bagoly.

Borz Doktor szabadságot vett ki, azt mondta, elmegy meglátogatni a rokonságban született kisborzokat. Senki sem tudta, hogy valójában földalatti folyosót fog ásni ez idő alatt. A rollerrel elment Biri néni házához, aki a falu és az erdő között lakott. Ott jó barátságban volt a kutyával, akit megkért, hogy pár napig vigyázzon a járgányára, és az éj leple alatt gyalogosan osont haza. Másnap, kora reggel megkezdte az ásást a barlangjai között. Amikor elkészült vele, boldogan szaladgált egyikből a másikba, másikból a harmadikba, a távoli negyedikbe, és végre megnyugodott, hogy rókabiztossá tette a lakásait.

A következő napon elosont a rollerért, és nagy boldogan hazaszáguldott vele a kókusszagú erdőbe.

– Itt vagyok, megjöttem! – kiabálta az állatoknak. – Történt valami rendkívüli, amíg oda voltam?

– Ó, csak Szarvas Szilárd és Szarvas Rénó verekedtek, Szilárd agancsából letörött egy darab – újságolta Őz Teri.

A róka is már nagyon várta, hogy Bertalan visszatérjen, és amikor meglátta a piros rollert az egyik borzbarlang előtt, máris a finom vacsorára gondolt. Letelepedett a barlang elé, és várt, Nagyon éhes volt. Várt, várt, a végén kiabálni kezdett.

– Gyere ki Borz Doktor, gyorsan, gyorsan, megsebesült  a feleségem, golyó ment a gyomrába, meg kell operálnod gyorsan.

Borz Bertalan óvatosan a kijárat felé mászott, és meglátta a róka árnyékát. Azonnal tudta, hogy semmi baja a feleségének, csak így akarja kicsalogatni.

– Rögtön jövök, csak hozom az orvosi táskámat – kiabált vissza, aztán a földalatti folyosón a legtávolabbi barlangjáig ment.

A róka egy darabig még várakozott, aztán korgó gyomorral hazasomfordált. Borz Doktor pedig másnap reggel kijött abból a barlangból, amely előtt a rollert hagyta, felpattant rá, és vidáman körbeszáguldozta vele a kókuszszagú erdőt.

 

 

Az elhagyatott ház titka (mese)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi falu az erdő szélén. Ebben a faluban volt egy elhagyatott ház szederbokrokkal és magasra nőtt fűvel körülvéve. Az ablaki betörtek, teteje olyan volt, mint amelyik éppen le akar omolni.  Olyan régóta állt már elhagyatottan, hogy a faluban senki sem tudta, kinek a háza volt, ki lakott ott, de azt beszélték, hogy sötét szellemek tanyája, és a közelébe se merészkedtek.

Egy nap, amikor  Emilia bement a könyvtárba, hogy kikölcsönözze  az iskolai kötelező olvasmányok egyikét,  meghallotta, hogy két idős néni erről a házról beszélgettek. Mivel kedvenc hobbija a nyomozósdi volt, elhatározta, hogy a következő hétvégén kideríti a nagy titkot.. Amikor eljött a szombat, bepakolt a hátizsákjába pár dolgot, amiről úgy gondolta, hogy szükség lehet rá, zseblámpa, iránytű,  nagyító, pár szendvics, alma és víz, kutyakeksz, majd  Sherlockkal, a kutyájával elindultak a faluba.  Elhatározta, hogy bármilyen ijesztő dolgokkal is kell majd szembesülnie, felfedi az igazságot.

Amikor beléptek a házba, a szél süvítését hallották, ahogy a falak repedésein átfújt. Fény szűrődött be a betört abalakokon, ijesztő árnyékokat vetve a poros padlóra. A székek felborítva, a szekrény fiókjai kihuzogatva,  és még egy régi kanapé is fel volt hasítva, melyből kikandikáltak a rugók. Emilia megborzongott, de összeszedte a bátorságát, és azt mondta a kutyájának:

– Nyomokat kell keresnünk, hogy megértsük, mi történhetett itt – azzal szobáról szobára járt, zseblámpával megvilágított minden sarkot. Benézett az üres szekrényekbe, fiókokba, de nem talált semmit.

Ahogy felfele indult, hogy az emeletet is átnézze, a régi, korhadt falépcső fura nyikorgása óvatosságra intette, ám így is az egyik fok eltört alatta, és alig tudott megkapaszkodni, hogy le ne essen. Ám az eltört lépcsőfok belsejében volt valami. Egy régi, megsárgult térkép, mely a közeli erdőben elásott kincs helyét ábrázolta.

– Biztosan ezt a térképet keresték a rablók, amikor ennyire felforgatták a házat, vagy magát a kincset szerették volna megkaparintani – állapította meg Emilia, és Sherlock helyeslően kettőt vakkantott.  – Tehát itt nincs semmi, irány az erdő!

Követték a térképet. Egy tóhoz értek, ahol észak-kelet irányba kellett fordulniuk, 100 lépés megtétele után déli irányra váltani, és ötven lépés után elérték az öreg tölgyfát, ahol a térkép jelezte az elásott kincs helyét.  Mivel nem hoztak kicsi ásót, ezért Sherlock ásni kezdett a mancsaival, s egykettőre előkerült egy fából készült ládika, melyben sok-sok aranypénzt és ékszereket  találtak egy megsárgult levél társaságában, mely felfedte az elhagyatott ház titkát. A levél olvasása során Emilia rájött, hogy a ház sok évvel ezelőtt egy gazdag családé volt, s amikor ki akarták őket rabolni, félelmükben elmenekültek, és a pénzük egy részét és ékszereket elástak a fa alá, hogy megvédjék a tolvajoktól.

– Ki tudja miért nem tértek vissza? Ezt meg kell tudnia a falu lakóinak is, hiszen a házban nem tanyáznak szellemek, nem kell félniük többet .

Visszatértek a faluba, és elvittéka ládikát, meg a levelet a falu előljáróihoz, akik összehívták a lakókat, ahol beszámoltak az elhagyatott ház rejtélyéről. Attól a naptól kezdve a ház legendás hellyé vált, többé már nem félelemmel  közelítettek feléje. Emilia és Sherlock pedig mindig szívesen látott vendég volt a faluban.

 

 

                                    A kisfiú, aki mesélt a Holdnak  (mese)

Valamely város egyik épületében élt egy kisfiú,  aki egyedül érezte magát, mert nem voltak testvérei, és az épületben nem laktak más gyerekek, akkel tudott volna játszani. 

Így hát egy este, amikor magányosabbnak érezte magát, mint máskor, kinézett szobája ablakán, és érdeklődve bámulta a Holdat. Egyszer csak egy hernyó jelent meg rajta,  kicsit màszott, majd összegömbölyödött, szemet formázott, és úgy tűnt, hogy a Holdnak csak egy szeme van, és mindez mosolyra késztette a gyermeket.

Másnap és a következő napokban is a  gyerek mindig a Holdat nézte, aztán észrevett egy újabb hernyót, aki megformálta annak másik szemét, majd egy újabb napon érkezett egy harmadik hernyó is, aki mosolygós arccá változtatta annak arcát, s ettől a gyereknek is mosolygós kedve lett. Elhatározta, hogy mesél neki egy történetet.

    – Volt egyszer egy kívánságvonat, ami nagyon hosszú utat tett meg, és mindegyik országnak, amelyiken áthaladt, különleges neve volt: barátság, boldogság, szeretet, tisztelet, öröm,  szerelem.. Minden állomáson, ahol megállt, teljesített egy kívánságot. Szájról szájra járt a híre, és soha sem voltak rajta üres helyek. – JÓ lenne – mondta a gyerek nagyot sóhajtva -, ha valóban létezne egy ilyen vonat! 

A Hold figyelmesen hallgatta a történetet, majd megkérdezte a gyerektől, hogy mi a legnagyobb kívánsága.

     –Soha többé ne érezzem, hogy egyedül vagyok -  válaszolta a kisfiú.

     – Nem vagy egyedül. Nézd! – mondta a Hold, s a gyerek látta, hogy a többi épület ablakaiban is felgyúlnak a fények, és gyerekek integetnek neki. – Tudod, én is nagyon egyedül éreztem magamat ezekben a napokban, mert nem voltak a közelemben csillagok. Aztán jöttél te, és megmosolyogtattál!

    – Látod, már te sem vagy egyedül! Itt vagyok neked én, és gondolatban küldtem neked három hernyót is – nevetett a gyerek, hiszen a három hernyó nem volt más, mint képzeletének eredménye. – És nézz kürül, többezer csillag ragyog körülötted!

Így történt, hogy a kisfiúnak számos barátja lett a környéken, soha többé nem érezte magát egyedül, s amikor felnőtt, ő lett a legkedvesebb vonatvezető a világon.

 

 

 

Az amerikai àlom

Éjfél  után járt már, és Cecil nem tudott aludni. A gondolatok örvénye zsúfolta az elméjét: a gyerekek, a munkája, a múlt és a jövő. Másnap kellett választ adnia egy állásajánlatra, amelyet korábban “elképesztőnek” minősített volna, és gondolkodás nélkül igent mondott volna rá. Munkahelye egy gyógyszeripari multinacionális cég felajánlotta neki az Egyesült Államokba, New Yorkba való áthelyezést, melyhez jelentős fizetésemelés és szintbeli előrelépés is társul az egyéb juttatásokról nem is beszélve. Cecil többször is járt már a cég ottani központjában az éves konferenciákon, és mindannyiszor arra gondolt, milyen jó lenne ott dolgozni. Most azonban határozatlan volt. Immár nem teheti meg, hogy csak a saját álmai után rohanjon, hiszen  van két gyereke, akikről mindig becsületesen és felelősségteljesen gondoskodott. Leót, a kisfiát csak az a gondolat izgatta, hogy micsoda hatalmas érzés lehet átrepülni az óceán felett. Viszont Eveline, az idősebb, hallani sem akart róla, hogy hosszú évekre, netán örökre elhagyják Olaszországot, mert nem akart megválni a barátaitól, különösen Renátótól, akivel kölcsönösen nagy szerelemben voltak egymás iránt. Azt is mondta, ha az anyja annyira menni akar, menjen, ő Rómában marad.

Cecil már tiz éve özvegyként nevelte őket. Armando, a férje, és annak szülei autóbalesetben haltak meg, s a hármas temetés nem csak lelkileg, de anyagilag is eléggé padlóra küldte a családot. Akkor még élt az ő édesapja, de sajnos két éve ő is eltávozott. Amikor a cégnél közölték vele az ajánlatot, kapott egy hetet, hogy megbeszélje a családjával és döntsön, de nem gondolt ekkora ellenállásra a lányától.

– Ès utána mi lesz – kérdezte Evelin.

– Mikor mi lesz? –  nézett rá kérdőn az anyja, hogy időt nyerjen, mielőtt mondana valamit.

–  Ne háríts, nagyon is jól értetted  – vágott vissza a lány, s Cecil látva annak dühös arcát, gondolatai elkalandoztak a múltba, mintha saját magát látná tizennyolc éves korában. Ő is dühös volt, amikor Armando bejelentette, hogy külföldi egyetemen fog tanulni.

“Nem akarályozhatsz meg abban, hogy a Sorbonne-on tanuljak. Meglátod, milyen gyorsan elmennek az évek, és nyári szünetekben biztosan itthon leszek. Amikor meg lediplomázok, végleg megjövök, és feleségül veszlek.” És így lett. Ritkán látták egymást, de a távollét megerősített a köteléküket.

– És utána mi lesz? – ismételte meg a kérdést Eveline, és Cecil visszazökkent a valóságba. Nehezen, de ő már döntött. Tökéletesen  tisztán és érthetően válaszolt.

– Mindannyian megyünk, te is, az öcséd is. Nem hagyhatlak itt, egyrészt, mert még kiskorú vagy, másrészt meg azért, mert hiszem, hogy ez épp megfelelő idő, hiszen ott kezdhetsz majd egyetemre járni, az öcséd meg a középiskolába. Az angol nyelvtudásotok egykettőre tökéletesedni fog.

– De mi lesz velem és Renátóval? – sírta el magát a lány.

– Majd időnként találkoztok. Ő is eljöhet New Yorkba, és te is meglátogathatod Rómában. Eveline, ez egy olyan lehetőség, amit úgy érzem, nem szalaszthatok el. Nem csak magam miatt, hanem miattatok is.  Hiszem, hogy később belátod magad is, hogy jól döntöttem.

 

New Yorkban minden nagyszerűnek tűnt. Brooklyn-ban béreltek egy szép lakást, nem messze Cecil munkahelyétől, s a gyerekei is kezdtek beilleszkedni, barátokat szerezni. Eveline beiratkozott egy egyetemi előkészítőre, melyet a Barnard College szervezett, hogy a következő évben felvételizhessen informatikai alapképzésre, mert a későbbiekben web-designerként szeretne dolgozni. Az öccse pedig sikeresen felvételizett egy matematika szakos középiskolába. Mindketten már a kiutazásuk előtt is jó közepes szinten beszélték az angol nyelvet, de New Yorkban már pár hónapos kintlét után sokat fejlődtek. Cecil igazán boldog volt, örült, hogy jól döntött, bár Eveline szeretett volna többet lenni Renátóval, de belátta, hogy a nagy távolság miatt az évi kétszeri találkozás is igazi kincs. A fiú harmadéves volt, amikor megpályázott egy amerikai ösztöndíjat, amit meg is nyert, így a negyedik évben már Washingtonban folytatta a tanulmányait, így gyakrabban tudtak találkozni egymással.

Négy évvel az érkezésük után egy október végi esős reggelen Cecilt munkába menet baleset érte. Egy őrült autós kisodródott a kanyarban és a járdán kötött ki, ahol több embert is elgázolt. Cecil is köztük volt. Nem tudott felkelni, hiába próbált talpraállni, mindannyiszor visszrogyott. A bámészkodók közül valaki mentőt hívott, ő is kórházba került. Onnan értesítették a lányát, aki Leóval együtt rohantak hozzá.

– Meg kell operálni az édesanyját – mondta az orvos Eveline-nek, aki rettenetesen ideges volt, de nem mutatta, próbálta vigasztalni, megnyugtatni az anyját.

– Ne aggódj, mammina,  minden rendben lesz. Egykettőre meggyógyulsz, és jöhetsz majd haza. Aztán tudod, Renátó is érkezik hamarosan, lesz egy férfi a háznál. Leo már nagyon várja. Igaz, öcskös?

Cecilt megoperálták, a rehabilitáció hosszúra nyúlt, és egyelőre csak tolószékkel tudott közlekedni, de ez idő alatt Eveline is, Leo is önállóságra szoktak.

– Mintha ezer éve jártam volna itthon – nevette el magát Cecil, amikor végre hazamehetett a kórházból. Azonban soha többet nem ment már be dolgozni, a kezdeti javulás után kapott egy fertőzést, ami félig lebénította, és a tolószék lett a második  otthona. De nem hagyta el magát, mert különféle cikkeket írt Olaszországról egy utazási magazin számára, és olasz nyelvet tanított online, majd egy könyvkiadó foglalkoztatta fordítóként.

Az évek mentek, Cecil haja kifehéredett, arca elvékonyodott, ráncosodott, viszont a szeme fénye ugyanaz maradt, mint régen.

– Nagymama, mesélj nekem Rómáról – kérte tőle gyakran az unokája, Evelin és Renáto kislánya, aki mindig kíváncsian hallgatta az óhaza történeteit, s ő boldogan teljesítette a kislány kérését.

Egy nap még jobban felcsillant a szeme, amikor Leo azt súgta a fülébe:

– Képzeld,  mammina, nemsokára újabb unokád fog születni – azzal megsimogatta párja gömbölyödő hasát.

– Vadászpilóta lesz – nevetett Rita, Leo felesége, aki Hondurasból származott. Két évvel előtte Leo beiratkozott egy latin-amerikai tánctanfolyamra, és ott ismerkedtek meg. Rita volt az egyik tánctanár.

Milyen szép családom van, gondolta Cecil gyakran, amikor vasárnaponként összegyűltek mindannyian. Remélte, hogy Armando is látja őket odafentről. Úgy tűnt, mindegyik gyereke megtalálta a helyét Amerikában, s ő sem panaszkodhatott, de ahogy egyre inkább öregedett, annál többször hiányzott neki a kis sziciliai falu, ahol a gyerekkorát töltötte. Sokat gondolt Rómára, ahol megismerkedett Armandóval,  a Trevi-kútra, ahol először csókolóztak, és a kis falura, Monte Romanóra, ahol a férfi végső nyughelye van. Az amerikai álmot felváltotta a honvágy, mely egyre jobban dübörgött benne, de nem beszélt róla senkinek.

Egyik este Eveline bevitte az esti teát az anyjának. Holtan találta a kerekes székben, ölében egy rakás régi fényképpel, és egy levéllel, amelyben azt írta:

“Érzem, hogy hamarosan meg kell válnom tőletek. Kérlek benneteket, hogy  a hamvaimat vigyétek el Olaszországba, és helyezzétek oda, ahol apátok is  nyugszik. Ott szeretnék pihenni mellette. Vigyázni fogok rátok odafentről, mert nagyon szeretlek benneteket. Mammina”

 

 

 

 

A Retkes Lábak Törzse 

        Élt egyszer egy hatalmas prérin egy kicsi indián törzs, a Retkes Lábak Törzse. Hogy miért hívták így őket? Mert nem mostak lábat. Nem azért, mert nem volt víz, hanem azért, mert  a törzs tagjait jobban érdekelték egyéb elfoglaltságok, mint a lábmosás. Szívesebben másztak fára, vagy vadásztak a szarvasokra, táncoltak a tűz körül, mint hogy a személyes higiéniával törődjenek.  Sőt, még büszkék is voltak erre! Másik oka az volt, hogy egész évben arra hajtottak,  minél több kosz borítsa a lábukat, mert mielőtt megérkezett volna az esős időszak, hatalmas ünnepséget tartottak, ahol megjutatlmazták a legkoszosabb és legszagosabb  lábú indiánokat. Külön díjazták a férfiakat és a nőket, de a gyerekek is versenyezhettek a saját korcsoportjukban.

      Szürke Bagoly és a családja már alig várta az ünnepséget, és hetek óta azon fáradoztak, hogy minél több koszt gyűjtsenek magukra. Eddig még egy évben sem nyerték el a díjat, ezért mindent megtettek, hogy most ők győzzenek. Szürke Bagoly a feleségével, Éneklő Rókával  minden nap három órán át gyalogolt a prérin, a földön hemperegtek, sőt, még a bivalyok és vadlovak által potyogtatott bűzös csomókba is beletapostak, s mindez meghozta az eredményt, mert olyan retkesek és büdösek voltak, hogy minden díjat bezsebeltek maguknak.

       A díjátadó után a törzsfőnök hivatalosan megnyitotta az ünnepséget, ettek, ittak, majd dobszóra táncoltak.

     Azonban míg a faluban zajlott az ünnepség, négy börtönből szökött bandita lovagolt a prérin. Egyikük akkora volt, mint egy égimeszelő, és Jack volt a neve.  A második törpenövésű, és a Jim névre hallgatott. A harmadik kövér banditát Joe-nak hívták, a negyedik soványt pedig Jonnynak.  Az ünnep zaja felkeltette a figyelmüket, és arrafelé lovagoltak. Belopóztak a faluba, és egy bokor mögé rejtőzve látták, hogy a törzs minden tagja önfeledten ünnepel.

   –  De mi történhetett? – kérdezte Jack.

   –  Nem tudom – válaszolta a törpe Jim.  – Talán  szerencsés és gazdag volt a vadászat.

   –  Ugyan, attól nem lennének ennyire megőrülve. Biztosan kincset találtak –  mondta a sovány Joe.

   – Kincset? Ugyan hol? Nincs itt más, csak kókadt fű – felelte Jonny, a kövér.  –  Én csak akkor ünnepelnék ennyire, ha hirtelen meggazdagodnék.

        Ekkor beborult az ég, dörögni kezdett, és eleredt az eső. Az indiánok abbahagyták az éneklést, és a dobolást, felnéztek az égre, és megértették, megjött az esős évszak. A törzsfőnök egyenesen a falu közepe felé sétált, ott beállt egy  hatalmas gödörbe, és a többiek csendben követték. Az eső egyre jobban esett, a gödör megtelt vízzel, és az indiánok ott ugrándoztak benne, egymás lábára tapostak, s az eső lemosta a hónapok óta rájuk ragadt koszt.

  – Most meg mit csinálnak? – kérdezte  Jack. – Mit ünnepelnek ennyire?

 –  Biztos olajat találtak – jegyezte meg Jim, és élénken figyelték, ahogyan az indiánok valami fekete folyadékban ugrálnak  a szakadó esőben, és a gödör egykettőre sötét pocsolyává változott.

   – Vegyük el tőlük az olajat – mondta Jonny. – Lepjük meg őket, és fegyverrel kényszerítsük, hogy adják oda nekünk.

    – Látod, hogy mennyien vannak?  – kérdezte Joe. – Mi meg csak négyen vagyunk.

    –  Ugyan már, könnyen megszerezhetjük. Túl elfogalaltak a bulizással, hogy észrevegyék, mi történik körülöttük. Aztán ott a medencében fegyvertelenek. Nekünk viszont van puskánk – magyarázta Jonny.

    – Igaz, egyetértek veled – mondta az égimeszelő Jack. –   Ti ketten jobb oldalról közelítsétek meg a medencét – mutatott a soványra és a kövérre –, én pedig  a törpével bal felől. Na, menjük!

    Azzal  a két kis csoport némán haladt, és hamarosan a medence közelébe értek. Ekkor a törzsfőnök hirtelen abbahagyta az ugrálás és felkiáltott.

    – Álljon meg mindenki!  – mire a többiek azonnal megdermedtek és elhallgattak. Nem értették, hogy miért, de a vezérük pillantását követve ők is megpillantották a banditákat, akik puskával a kezükben közeledtek.

      –  Kik vagytok és mit akartok? – kiáltott Tüzes Bika, a törzs főnöke.

      –  A tócsát akarjuk. Ezért most mindannyian a foglyaink vagytok –   válaszolt Jack.

     – A tócsát?  Megtudhatom, hogy miért?

     –  Ne játszd a hülyét! Nagyon is jól tudod, hogy miért akarjuk azt. Mától minden olaj a miénk lesz, a gazdagok pedig mi leszünk –   folytatta a bandita.

    –  Olaj? De milyen olajról beszélsz? A gödörben csak koszos víz van – mondta az indián.

   – Fogd be! Ne nézz baleknak bennünket. Mától gazdagok leszünk és  ezer lovat veszünk – mondta Joe.

 – Minek ennyi ló? – kérdezte a törpe Jim.

   –  Mert szeretem őket. És akinek sok lova van, az gazdag ember – felelte az előbbi.

   – Én inkább egy éttermet vennék –  jegyezte meg Jonny –, de lehet kettőt is.

   – Én meg egy tavat vennék –  szólt Jack, aztán egymás szavába vágva sorolták, hogy ki mit vesz az olaj árából.

A négy gazember vitatkozni kezdett, elhagyták a poziciójukat a medence mellett, és összeverekedtek egymással, megfeledkezve az indánokról, akik kíváncsian nézték őket a gödörből.  Tüzes Bika észrevette, hogy a verekedés hevében a gazemberek a földre tették a puskáikat. Nem hiába volt a törzsfőnök, halkan megparancsolta néhány emberének, hogy vegyék magukhoz a banditák puskáit. Lassan mindannyian kimásztak a pocsojából, és körbeállták a verekedőket, akik egy idő után rájöttek, hogy fegyvertelenek, és be vannak kerítve.

     –  Csak vicceltünk az előbb –  próbálkozott az égimeszelő. –  Lehetnénk barátok.

     –  Nem hinném…  de most azonnal mondd el, miért támadtál ránk!  – parancsolta  a törzsfőnök.

     –  Láttunk benneteket dagonyázni az olajban,  és annyira boldogok voltatok. Azt hittük, nem bánnátok, ha csatlakoznánk hozzátok, hiszen annyi itt az olaj,  megosztozhatnánk rajta. Négy becsületes kereskedő vagyunk,  ti kiástátok az olajat azzal, hogy a gödörben ugráltatok, mi meg intézzük az eladást.

   –  Nyugodtan megbízhatsz bennünk  –   mondta a törpe Jim.

  –   Meg kell kérdeznem a Vének Tanácsát –  jelentette be Tüzes Bika, és elvonult az egyik sátorba, majd egy bő óra múlva visszatért. –  Én, Tüzes Bika, a Koszos Lábak Törzsfőnöke, a Vének Tanácsával együtt úgy döntöttem, hogy nem lépünk egy társaságba ezekkel az úriemberekkel,  de mivel annyira érdekli őket a medence tartalma, megengedjük nekik, hogy kiürítsék azt.

   –  Jól értettem? Megengeded, hogy miénk legyen a tócsa? És mit kérsz érte cserébe?

   –  Semmit. Nem érdekel minket a tócsa tartalma – ismételte a törzsfőnök, mire a négy bandita kárörvendően mosolygott, s a sovány odasúgta a kövérnek, hogy ezek az indiánok tényleg nagy balekok.

   –  Nos, köszönjük a nagylelkűségedet, csupán még pár hordóra lenne szükségünk, amibe átmerjük a gödör tartalmát  –  szólt hízelegve Jim,  mire az indiánok kilenc üres hordót hoztak ki a sátrakból.

   –  Nem felejtettél el valamit? Puszta kézzel hogyan tudnánk kiüríteni a gödröt? – kérdezte Jonny.

   – Igazad van, micsoda figyelmetlenség –  mondta Tüzes Bika. – Feleségem, menj be a sátrunkba és hozzál ki négy kanalat a legjobbik fajtából ezeknek az uraknak.Addig is foglaljátok el a gödröt, míg a kanalak megérkeznek.

Az indiánok megfogták a négy gazembert, és bedobták a gödörbe, majd a törzsfőnök felesége a kezükbe adott egy-egy kanalat.

    – De mi ez a cucc? – kérdezte a törpe, amikor végre fel tudott állni a pocsojában. – Nem hinném, hogy ez olaj lenne!

 – Ez nem olaj, ez koszos víz – állapította meg Jack.  – És hová lett az olaj?

 – Mondtam, hogy itt nincs olaj –  szólt Tüzes Bika. – De az üzlet, az üzlet, tehát addig onnan ki nem jöttök, amíg a gödröt ki nem ürítitek –  s odaállított a gödörhöz kilenc harcost, akik vigyáztak arra, hogy minden a megállapodás szerint történjen.

Mindennek élénk szemlélője volt Szürke Bagoly is a két fiával.

   – Akkor gyermekeim, mit tanultatok ma? – kérdezte őket.

    – Azt, hogy a becstelenség rossz véget ér –  válaszolta egyikük.

   – És még mit?

   A két indiángyerek öszenézett, nem tudtak mit mondani.

    – Akkor majd én elmondom nektek – vette át a szót Éneklő Róka. – Megtanultuk, hogy… hogy… Mosakodni kell! Ma kishíján elveszítettük a falunkat. Ha minden nap mosakodtunk volna, ez nem történik meg.

       – Így igaz  – vette át a szót  a törzsfőnök. – Éppen ezért egy év múlva az fog nyerni, akinek a legtisztább és legillatosabb lesz a lába. Uff!

       Az indiánoknak tetszett vagy sem, de elfogadták a vezérük döntését. S mi lett a négy banditával? Még ma is ott mernék a gödröt, ha pár nap múlva a tözs tagjai meg nem könyörültek volna rajtuk. Kihúzták őket a sárból, elkísérték őket a folyóig, hogy megfürödhessenek, majd adtak nekik enni, inni, és elengedték őket.