2025. május 10., szombat



Megmondták az orgonák (regény)

Egy május végi napon Betta rájön, hogy nem csak egy igazság létezhet.

Tizennégy éves, amikor egy autóbalesetben meghal az anyja és a nevelőapja, emiatt az édesapjához kerül, akit tizenegy éve nem látott. Betta úgy tudta, hogy a férfi hagyta el őket, amikor ő még kicsi volt. Most azonban egy egészen más, elképzelhetetlen igazságot tár fel előtte az apja. Megtudja, hogy van egy testvére, és az anyja amiatt lépett ki a házasságból, mert nem tudta elfogadni, hogy a kisfiú Down-szindrómás.

Betta a nulláról indulva, egy új városban, az új családjánál elveszettnek és idegennek érzi magát. De ott áll mellette Ben, a kisöccse, mert bármi történik is, Ben ott van a maga spontaneitásával, hirtelen kacagásával, feltétel nélküli vonzalmával, különlegességeivel, és semmit sem kér cserébe. Betta eleinte nem érzi jól magát vele, mégis nap mint nap megérti, hogy túl kell lépni a látszatokon és az előítéleteken. Megtanulja, hogy egy olyan szoros ölelés, amelytől eláll a lélegzet, felold minden félelmet, és egy simogatás segíthet újra felfedezni az apró dolgok értelmét, mert az élet sok árnyalatból áll, és ezerféleképpen lehet különleges. 





 

2025. május 6., kedd






A kristálymacska

      A nevem Alexandra, 32 éves vagyok. A mottóm a következő: Az élet egy utazás, és aki utazik, kétszer él. Ezért vagyok sikeres utazási blogger. Annyit keresek, hogy ki tudom elégíteni mindazt a szeszélyt, amelyet csak a férjem, Diego fizetésével nem engedhetnék meg magamnak. Természetesen a vállalkozásom kissé bonyolítja a házasságomat, mivel sokat vagyok távol, de remélem, hogy a férjemnek van türelme várni, hogy az anyaság iránti vágy mikor kerekedik felül a munkám iránti szenvedélyen. Havonta 10-14  napot vagyok távol, de amikor megjövök,igyekszem Diegót kárpótolni meghitt vacsorákkal, szenvedélyes éjszakákkal, melyek nagyon tetszenek neki. Utazásaim során minden meglátogatott országban veszek valamilyen tárgyat, amelyeket üvegpolcokon, vagy a szekrényben tartok, hogy mindig lássam azokat. A kedvencem egy Swarovsky kristályból készült macska, zöld csillogó kövekből vannak a szemei, és prios kristályból a nyakörve, melyen kicsi ezüstcsengő fityeg. Csehországból való, és iszonyú sokba került, de gyönyörű, nagy és kiváló dísztárgy azzal a gőgös tartásával, meghajló farkával. Öröm ránézni. Most éppen csomagolom a bőröndömet. Úti célom Katmandu, a képek, hangok és szagok igazi kaleidoszkópja.

      Diego vagyok, 38 éves. Szeretem a feleségemet, Alexandrát akkor is, ha gyakran vagyok egyedül az ő munkája miatt. Legnagyobb félelmem, hogy soha sem fogja megúnni a világban való kórborlást, miközben én igazi családot szeretnék, gyerekekkel, melyeket közösen nevelünk fel, és nem csak azt, hogy ő világra hozza őket, aztán huss, már rohan is a repülőtérre.

A Pantheon egyik oszlopának támaszkodva várom Ritát, a szeretőmet. Igen, a szeretőmet. Akkor is, ha az előbb azt mondtam, hogy szeretem a feleségemet. Egy munkahelyünk van, s egyik napon azon kaptam magamat, hogy a kapcsolatunk már több, mint barátság. Rita 22 éves, művelt, mindenről lehet vele beszélgetni, ráadásul remek szerető, kitölti azt az űrt, amit a feleségem távolléte okoz. Abszurdnak tűnhet, de jót tesz a házasságomnak, mert amikor Alexandra visszatér az utazásaiból, mindig mosolygósnak és jókedvűnek lát engem, s azthiszem, mindezt annak tulajdonítja, hogy nekem tetszik ez a fajta élet. Rita megérkezik, és elindulunk a Tiberis folyó felé, ahol az autóm parkol. Találkozóink az én házamban zajlanak, mert Rita még a a szüleivel én. Mivel a feleségem valahol a világ más részén tartózkodik, több napot és éjszakát élvetünk egymással stresszmentesen. Ritának nagyon tetszik a házam, és külöünösen vonzza őt Alaxandra szines ajándéktárgyai, különösen hatalmas vonzerőt érez a kristálymacska iránt. Elmondása szerint egy gyönyörű villában élnek. Tudom, hogy van két kutyája, akiket nagyon szeret, és egy ló is. Gyakran beszél velem azokról az estéiről, amikor a feleségem itthon van, és nem tudunk találkozni. Olyankor általában tévét néz, vagy a szőnyegen fekve olvas egy hatalmas kandalló előtt. A szülei két hétig nincsenek itthon, és azt mondta, töltsek néhány napot nála abban a pompás házban, ezért elkészítem a kisbőröndöt három napra. Mialatt én pakolászok, Rita  felöltözve vár rám, és a kanapén ülve egy magazint lapozgat. Egy ponton felemeli a fejét, maga előtt látja a polcokat Alexandra emléktárgyaival. Meglátja a kristálymacskát, felkel, odamegy hozzá, és simogatni kezdi, mintha egy igazi állat lenne, majd villámgyorsan megfogja, és a táskájába rejti.

      Végre Ritánál vagyok, és a villa pazar eleganciája felülmúl minden várakozásomat. Elmerülünk a medencében, játszunk a vízben, majd a kandalló előtti szőnyegen szárítkozunk. Csókolózunk, csókolom a mellét, a hasát, mindenét, míg nem az őrült szenvedély magával nem ragad bennünket. Rita felnyög a testem alatt, hallja fáradt légzésemet, mozdulataim görcsössé, szabálytalanokká válnak, felhorkanó nyögést hallatok. Végül testem teljes súlyát magán érzi. Nem mozdulok.

                 – Diego! – kiabàl Rita.

Csend.

 – Diego! Mit csinálsz? – kérdezi, de én nem tudok válaszolni, mert az életem elhagyott, azonban fentről mindent látok és hallok.

Rita egy sikítással letol magáról, és rájön, hogy már nem vagyok ott vele. Látom, hogy rémülten zokog, és hallom, hogy többször is megismétli a nevemet. Nem ájultam el kedvesem, hanem meghaltam. Villámgyors szívroham. Van ilyen!

Ekkor a nagy váza mögött csilingelés hallatszik, egyre világosabbá, hívogatóbbá válik. Rita megközelíti, és elmozdítja. Meglátja a kristálymacskát, amelynek farka már nem puhán hajol meg, hanem egyenesen és fenyegetően áll, szája vicsorog, látni a fogait, és nyakában az ezüstcsengő csilongel. Rita rémülten menekül ki a szobából, nem érti, mi történik, azt hiszi, hogy a halálom okozta sokk miatt hallucinál.

De én tudom, hogy ez nem így van.

Rita ellopta a kristálymacskát, Alexandra kedvencét. Ott szeretkeztünk abban a szobában, ahol a macska jelen volt, és ezt nem bocsátja meg nekem. Szerette volna a legrosszabb bosszút az úrnőjéért, Alexandráért, mégpedig az én halálomat, és elmebajt a szeretőmnek.

Mit lehet erre mondani?  A bünti megérkezett.

És amikor majd a háborgó vizek elcsitulnak, tudom, hogy a kristálymacska visszatér a helyére, az úrnőjéhez.

 

 

 

 

 

 

2025. május 4., vasárnap

 


Az ígéret

Egy napsütéses őszi délután egy szürke kabátos vak ember némán ült a park padján. A távolból nézve nem tűnt szomorúnak, csak kissé fáradtnak, de bárki, aki közeledett hozzá, észrevette volna az aggódó légkört, ami körülvette, mert idegesen gyűrögetett egy papírzsebkendőt a meggörbült, kérges kezével. Hideg tekintettel a föld felé nézett, háta meggörnyedt, a kevés fehér haja a szélben lengedezett, mint óceánban a korallok.

Közben egy idős hölgy érkezett a távolból, aki egy járóbot segítségével fáradtan haladt a pad felé, amelyen a vak ember ült. Fején kendőt viselt, virágos köntös volt rajta, és leült a padra az öregember mellé. Pár percig hallgatott, aztán megszólalt:

– Szóval itt vagy… – mondta. Hangja lágy és kedves volt. A férfi felkapta a fejét, hiszen erre a pillanatra várt hosszú évek óta. Elmosolyodott, majd a zsebkendőt a földre ejtette. Fejét a mellette ülő felé fordította.

– Mindig azt hittem, hogy a szavak embere vagy – folytatta a hölgy, és huncutul elnevette magát.

– Örömmel emlékszem a veled töltött pillanatokra – mondta a férfi –, amikor jegyesek voltunk, és olyan sokszor gondoltam az ígéretünkre.

A hölgy nem válaszolt, és tekintetéből úgy tűnt, mintha máshol lenne, a múlt távoli pillanataiba meredt.

– Hogy szerettelek! – folytatta a vak férfi.

– Hogy sírtam – emlékezett az idős asszony –, amikor apám azt mondta, hogy nekünk nincs jövő, hogy soha nem fogunk tudni összeházasodni, s ha meg is tud
nánk tenni, kitagadna, nem lennék a lánya, a mi csalá- dunk soha sem kötne békét a szeretet jegyében, mert az élet nem Rómeo és Júlia.

A vak nyugodt hangon azt mondta:

– Ma már a dolgok másként mennek, kedvesem. A fiatalok inkább otthagyják a szüleiket azért, hogy a szerelmükkel legyenek.

– Jobb így - jegyezte meg a nő.

Ismét hallgattak, végül a férfi törte meg a csendet.

– Két gyermekem született, Rebeka, a feleségem... Most özvegy vagyok.

– Négy lányom van, és a férjem még mindig él – válaszolta mosolyogva az idős nő. – De soha sem felejtettelek el téged és az igéretünket sem – folytatta halkan. – Látod, eljöttem.

– Pontosan ötven év múlva - mondta a férfi, emlékezve arra a délutánra, amikor utoljára csókolóztak azon a padon – találkozunk még egyszer, és elmondjuk egymásnak, hogy az idő nem szökött el, hogy még van időnk egymás számára is.

A hölgy lehajtotta az arcát, és forró könny hullott a földre.

– Sajnos megvakultam, hiába nézek rád, nem látlak – sóhajtott a vak ember.

A hölgy felkelt, megfogta a férfi kezét, és a tenyerét az arcára tette. Az keserűen mosolyogva megérintette ujjaival annak ajkait, az orrát, a szem körvonalát, ami eszé- be juttatta annak a nőnek a profilját, akit annyira szeretett, emlékezve arra, hogy a ráncai és barázdái az arcán csak annak a szerelemnek a jelei, amelynek virágzásához 
idő kell. De a férje még mindig akadályt jelentett a két idős szerető szabadságában.

A hölgy megsimogatta a vakot, alig érte durva arcát az ősz szakáll miatt, majd azt mondta:

– Drágám, adjunk magunknak több időt, még tíz évet. Pontosan tíz év múlva, ugyanitt. Rendben?

A férfi bólintott, akkor tíz év múlva, és felálltak. Könnyű csókot adtak egymásnak, majd az ellenkező irányba mentek.

Egy napsütéses őszi délután egy szürke kabátos vak ember némán ült a park padján. A távolból nézve nem tűnt szomorúnak, csak kissé fáradtnak, de bárki, aki közeledett hozzá, észrevette volna az aggódó légkört, ami körülvette, mert idegesen gyűrögetett egy papírzsebkendőt a meggörbült, kérges kezével. Hideg tekintettel a föld felé nézett, háta meggörnyedt, a kevés fehér haja a szélben lengedezett, mint óceánban a korallok.

Egy órája várt, talán még tovább. Senki sem jött. Fáradtnak érezte magát, lehunyta a szemét és elaludt, miközben még mindig azt a nőt várta, akit örökké szeretett.

Amikor felébredt, sötét volt már, egy öregasszony ült mellette, és a vállára támaszkodva aludt. Ő volt az. Akit annyira várt. Megfogta a kezét, megcsókolta, majd a fejét a nő fejéhez hajtotta, és ismét lehunyta a szemét. Némán élvezte a boldogságot, amelyet végre a kezében tarthatott

 


A teknősbéka kertje (mese)

Volt egyszer egy teknősbéka, akit Totónak hívtak. Ideje nagy részét apró magvak elültetésével töltötte. Nem messze az odújától lakott egy farmer,akinek csodaszép veteményeskertje volt. Totó időnként elment oda, és a véletlenül elhullott magokat a szájában feldarabolta, és elvitte haza. Paradicsom, sárgarépa és sok más apró zöldség kelt ki belőlük, melyekre nagyon büszke volt.

Egy napon egy másik teknős, Sasa meghívta őt a tengerpartra, Sasa ugyanis ott lakott. Totó örült a meghívásnak, reggel korán el is indult, de nem vitt magával semmi zölsdséget sem, és később megbánta, mert rájött, hogy sem a paradicsom, sem a sárgarépa nem terem a tengerparton, mert csak egy dolog volt ott mindenhol, HOMOK.

– Totó, gyere, menjünk fürdeni  hívta Sasa.

– De én nem tudok úszni.

– Gyere, meglátod, hogy milyen egyszerű – hívta Sasa a vízbe Totót.

– Ha akarsz ebédre finom zöldségeket, akkor jönnöd kell a vízbe. Menjünk.

Totó követte a barátját a vízbe, és örömmel tapasztalta,hogy valóban milyen egyszerű úszni. Amikor azonban újra kimentek a partra, hogy zöldségeket egyenek, Totóra csúnya meglepetés várt, mert azok ragacsosak voltak, mint a ragasztó,  nyálkásak, mint az angolna és kellemetlen szaguk, ronda színük volt, nem is evett belőle egy falatot sem.

Ennek ellenére boldogan tért haza, mert a napot a barátjával tölthette, és még úszni is megtanult.

– Legközelebb, amikor meglátogatom Sasát, viszek neki az én finom, gusztusos zölségeimből  - mondta, amikor vacsora után körbejárta kertecskéjét.

!


 



                                                                  KI LOPTA EL A LEVELEKET  (mese)

Egy terebélyes diófa szomszédságában, egy hatalmas tölgyfa odujában élt egy mókus, aki csodálatal nézegette a ház előtti ágakon  a  színes őszi leveleket.

- Veréb, veréb, nézd! Piros, sárga, arany, barna – kiáltotta egyik reggel. – Milyen szépek! – a madár odarepült a  mókus mellé, aki ide-oda forgolódott, kis híján lelökte a verebet a nagy szőrös farkával. Miután ő is megállapította, hogy valóban gyönyörű színűek a tölgyfa levelei, tovarepült.

Másnap reggel a mókus ismét kiült a faágra, és gyönyörködött a környező levelekben.

- Piros, sárga,  arany és …  és  hol van a barna színű levél?  Veréb, veréb, gyere ide! Nézd, hiányzik a barna levél. Te vitted el?

-  Én?  Ugyan mit csináljak én egy falevéllel?  -  morgott a madár mérgesen, mégis mit gondol ez a mókus róla?

- Ha nem te voltál, talán az az egér volt, amelyik pár napa is itt somfordált a diófa alatt. Lepotyogott diót keresett. Még jót is nevettem magamban,  hogy szerencsétlen flótás, a diót ilyenkor már rég összeszedték a mókusok, meg a fürgébb egerek. Én is teleraktam már a kamrámat dióval, makkokkal, hogy legyen mit enni a télen.

Ahogy éppen lenézett, a diófa alatt meglátta, hogy mozog az avar, és két kis egérfül kandikált kifelé. Kiabálni kezdett.

- Egér, egér, te loptad el a barna színű levelet a házam elől?

- Kell is nekem a te leveled…  ha dió  lett volna, biztosan ellopom, na de egy barna levelet? Minek? Legfeljebb betakarózhatnék vele, de ahhoz meg egy levél nem elég.  Egyébként meg, a barna levél nem is tetszik. Vannak sokkal szebb, sokkal színesebb levelek is  -  azzal  elfutott a mező irányába.

Másnap reggel a mókus csalódottan állapította meg, hogy ismét tüntek el levelek. Rémülten kiabálni kezdett a verébnek.

-  Maradj csöndben, és figyelj! -  mondta a veréb felemelve a magasba egyik szárnyát. A fák között fújt a szél és susogtak a levelek, némelyik pedig lehullott, vagy tovasodorta  a szél.  -  Látod?  Ő a tettes, a szél!

- Igen, valóban -  ismerte be a mókus.  -  Itt az ősz, és egyre több levél hullik le, vagy elviszi a szél máshová.  Szégyellem magamat, hogy megvádoltalak téged is, és az egeret is. Ne haragudj rám! Most pedig meg kell keresnem az egeret, hogy tőle is elnézést kérjek!

 


 


CIRMI,  A TALàLT CICA (mese)

Volt egyszer egy kislány, Lili, aki nagyon szeretett volna egy vörös kiscicát. Minden áldott nap kérte a szüleit, hogy ajándékozzanak neki egyet, de a szülők ellene voltak, és mindenféle kifogást találtak: A macsák bepisilnek,  a macskák karmolnak, a macskák öntörvényűek, a macskák nem szeretetteljesek.

Egy nap a kislány és a nagymamája  elmentek a rétre vadvirágot szedni. Egyszer csak azt hallották,  hogy az egyik bokorban nyávog valami. Lili óvatosan közeledett, és meglátott egy kiscicát. Szürke-fehér bundáját néhány vörös foltocska tarkította.

– Nem igaz,  pont egy cicát kivántam már régóta, és most itt van előttem! Igaz, a bundája nem vörös, de puha, selymes,  és olyan édes – kiáltott fel a kislány, és  azonnal felkapta,  haza akarta vinni.

Azonban  tudta, hogy ez egy nagy veszekedést fog odahaza kiváltani,  és talán vissza kell vinnie oda, ahol tatálta, ezért   megkérte a nagymamáját, hogy ő tartsa meg a kiscicát, és majd segít neki  a  gondozásában. A nagymama először azt mondta, amit az anyuka: a macskák bepisilnek, a macskák karmolnak, a macskák öntörvényűek, a macskák nem szeretetteljesek. Egyáltalán nem akarta megtartani. A kislány azt gondolta, ha a sors elébe hozta a cicát, muszáj legalább a nagyit meggyőznie.

     – A cica lehetne a kertben, nem a házban, így nem pisil a szőnyegre, és nem karmolja össze a butorokat sem – érvelt.

Lassan meggyőzte a nagymamát,  s elvitték  annak házába. Cirminek nevezték el. Megetették, megitatták, és készítettek neki alvóhelyet a fedett terasz egyik sarkában, egy dobozban.  

 Cirmi szépen növekedett, és egyre jobban megszerettette magát,  élvezte a simogatásokat, boldog dorombolással fejezte ki háláját. Lili minden délután elment a nagymamájához,  és játszott vele.Végigjárták a kertet, a veteményest, s amikor a boltba mentek, Lili betette Cirmit egy szatyorba, és vitte magával.

Egyszer a nagymama felfedezte, hogy az ősz beköszöntével nem csak a krumpliszsákok és az almásládák kerültek be a kamrába, hanem egerek is érkeztek, akik megrágcsáltak mindent. Megfogta Cirmit, és berakta a kamrába. Szegény jószág eleinte csak nyávogott, mert idegen volt neki a félhomályos helyiség, de amint felfedezte az egereket, kitört belőle a vadászösztön, és azokat hajkurászta.  Az egerek jobbnak látták elhagyni a házat, és kimenekültek a rácsos ablakon át. Soha többé vissza se mentek.  

Mivel Cirmi cica elűzte a háztól az egereket, és a teraszon egyre hidegebb lett, a nagymama beengedte a házba.  A cica leginkább a kályha közelében aludt, de délután felugrott az ablakpárkányra, onnan figyelte az utcát, mikor érkezik Lili.

 

2025. április 21., hétfő


 

A királykisasszony fogyókúrája

    Meseország kellős közepén volt egy gyönyörő királyság. Nevét egy virágról kapta,  úgy  hívták:  Begónia.

     Az ország tele volt virágzó rétekkel, gazdagon termő mezőkkel, gyönyörű helyekkel, a völgyekben takaros kis falvakkal, s nem utolsó sorban boldog és elégedett emberekkel. Begónia lakói kukoricát, búzát, répát termeltek, a hegyoldali legelőkön számos birka, kecske, tehén hízott szép kövérre. Havonta tarka vásárt rendeztek, ahol eladták a tejet, vajat, túrót, sajtot, sonkát és kolbász, s az árából pedig vettek maguknak ruhát és csizmát. Ebédre ökröt sütöttek a vásár főterén, délután tejfölös lángost  majszoltak. Vidám táncmulatsággal fejezték be a napot.

     Történt azonban egy  tavaszi napon, hogy Begónia fölött még a kék ég is beborult, olyan szörnyű hír járta be az országot.  Egy félelmetes, ötfejű sárkány lépte át a déli hegyes határt, fosztogatott, garázdálkodott, amerre járt. Letaposta a mezőket, felfalta az állatokat, felégette a házakat, csupa korom, csupa hamu, csupa pusztulás volt minden. Az emberek elmenekültek előle, és a legmagasabb hegyormon fekvő királyi patotában kerestek menedéket.

–Felséges királyunk! Védd meg szegény alattvalóidat! – könyörögtek, amikor bebocsátást kértek. A király mindenkit beengedett.

–Uram, Királyom, ennek fele sem tréfa -  állapította meg a kancellár. - Hamarosan olyan lesz a vár, mint egy nyüzsgő méhkas. Máris sokan vagyunk, s mi lesz még ezután?

     Az uralkodó is elgondolkodott a dolgon, de jó megoldás nem jutott eszébe, ezért öszehívta az udvar bölcseit, hogy adjanak tanácsot az ügyben. Az öreg bölcsek előkeresték a királyi könyvtárból a régi kódexeket, hátha találnak bennük valami gógyírt a bajra.

      – Több régi krónika is beszámol sárkánytámadásról – kezde mondandóját egy nagyszakállú bölcs -, hírdesse ki Felséged, hogy azé lesz a fele királyság és a királylány, aki elűzi a sárkányt, hiszen évszázadok óta így oldják meg a sárkányproblémát minden királyságban.

     A többi bölcs helyeslően bólogatott. Begónia királyának már csak annyi dolga akadt, hogy ő is egyetértsen velük, majd lepecsételje és aláírja a királyi rendeletet, amelyet azon nyomban ki is hirdettek, az érdeshangú kancellár által.

      – Begóni királya a mai napon meghozta a következő rendeletet. Annak adja a fele királyságot és a királylány kezét, aki elűzi a sárkányt az országból. Bárki jelentkezhet, aki képesnek érzi magát a fenevad legyőzésére. Postagalambok vigyék a hírt az Üveghegyen túlra, csónakos hírvivők evezzenek az Óperenciás tenger másik partjára, nyergeljenek a lovas futárok és azonnal vágtassanak a a szomszédos királyságokba. Kerek e világon tudja meg ezt minden emberfia!

     Jöttek is a jelentkezők mindenhonnan, de kudarcot vallottak valamennyien. Volt, aki a sárkánytűz martalékává vált, volt, aki elfutott, amikor meglátta a félelmetes szörnyet. Aki kiállt, hogy megküzdjön vele, az mind odaveszett. A bátor ifjak fogyatkoztak, egyre ritkábban kopogtatott be valaki a várkapun azzal a szándékkal, hogy harcolni akar. A hadvezér is kivezényelte ötven katonáját a sárkány ellen, de a királyi sereg is vereséget szenvedett. A katonák egy hegyszororosban csúfos halált haltak. A hadvezérnek időben sekerült elmenekülnie, mert a hegytetőről vezényelte le a támadást, a csatában nem vett rész. Még akkkor is reszketett a félelemtől, amikor a királyi várba visszaérkezett.

– Felséges Királyom, még a harci trombitám is odaveszett!  Zsoldos sereget kell toborozni!  – panaszolta a királynak. De hiába igértek teljes ellátást, szállást, magas fizetést, csupán két bátor legény akadt, aki szívesen zsoldos katonának állt volna. A bölcsek úgy ítélték meg, hogy ez a két ember kevés egy hadsereghez, a kiképzésük viszont drága, ezért a hadvezér sereg nélkül maradt.

     Búnak eresztette fejét a király. Jött-ment a folyosókon, fel-alá járkált, gondolkodott napokon át. Kiment a rózsalugasba vagy meglátogatta a télikertet, de nem jutott semmi okos gondolat az eszébe. A napok múltak, s ő egyre búsabb és szomorúbb lett.

     – Mi lesz így velünk, mivé lesz szép és boldog országunk? Ki fog megvédeni bennünket?  -– siránkozott, amikor hírtelen megszólaltak a harsonák és a kancellár lépett a trónterembe.

– Uram, Királyom, érkezett egy ifjú, aki szívesen megvívna a sárkánnyal! -                                             az ajtó kinyílt, belépett rajta egy talpig ezüstpáncélba öltözött vitéz. Mellvértjén rubinkövekkel kirakott családi címer díszelgett. Fején fényes aranysisak, kezében díszes markolatú kard. Látszott rajta, hogy gazdag, előkelő család sarja. Mélyen meghajolt a király előtt és igy szólt :

– Felség! Én Rubinkő herceg vagyok, az Üveghegyen túlról. Azért jöttem, hogy legyőzzem a sárkányt. De szeretném tudni mennyit ér ez a királylság, mennyit ér a fele, ami győztest illeti! Szeretném látni a kincstáradat és a királyi pénztárkönyvet!

– No, de herceg! – vágott a szavába a kancellár, mert sértőnek érezte a herceg kívánságát.

    – Hagyd csak – legyintett a király -, mutassátok meg neki! Elvégre nem babra megy a játék!

     A kincstárnok és a kancellár elvezették a kíváncsiskodó herceget a kincstárba. Hosszú folyosókon haladtak végig. Sehol egy festmény, sehol egy vitézi ereklye, csupán egy vihar tépte királyi zászló és egy rozsdás ágyú árválkodott az egyik sarokban. A herceg annyira meglepődött, hogy szólni sem tudott. A kincstárat három ajtó kilenc lakatja nyitotta. Amikor Rubinkő látta, hogy csupán két kosár aranypénz van, még kerekebbre nyitotta szemét a csodálkozástől.

    – Ennyi az összes vagyonotok?  Ezt őrzitek kilenc lakat alatt?

    – Sajnos csak ennyi aranypénzünk van, de itt vannak a királyi ereklyék is. Nézd! – válaszolta a kincstárnok és a herceg kezéba nyomta az országalmát.

    – Ez hamis, hiszen rézből van! – állapította meg Rubinkő.  – A többi is egytől egyig mind hamisítvány.  Ez a jogar például aluminium. Még hogy ezüst? Ugyan! -  S nem érdekelte már sem a kincstárnok magyarázata, sem a kancellár javaslata, felpattant fekete lovára, és meg sem állt, míg apja palotájába nem ért, ahol haragosan mesélte el, mi történt vele.

     – No és a királylány?   kérdezte az apja.

     – Kit érdekel a királylány, amikor üres a kincstár! – vágott vissza Rubinkő.  – Nem akarok beházasodni egy elszegényedett királyságba!

 

 

     Begóniában egyre romlott a helyzet. Már olyan sokan voltak a várban, hogy alig tudták őket elszállásolni. Az udvar tele lett sátrakkal, a karámok megteltek állatokkal, mindenki idehozta maradék vagyonkáják. A kecskék mekegtek, a birkák bégettek, a disznók röfögtek, a tehenek bőgtek, ugattak a kutyák. Olyan hangzavar volt a vár udvarán, hogy nem lehetett semmi mást hallani, csak ezt a zenebonát. A vásárok elmaradoztak, mert az emberek féltek a sárkánytól.  A kancellár azt javasolta, hogy a palotát rendezzék be a mindennapi élethez. Az emberek készítsenek sajtot és kolbászt, füstöljenek sonkát, fejjék meg a teheneket, így legalább hozzájárulnak az élelmezéshez.

– Másképp nem bírjuk az ellátásukat  -  magyarázta a királynak, de őfelsége egyelőre nem akart dönteni az ügyben.

     – Majd fontolóra veszem!  – válaszolta.

      Egy napon újabb jelentkező érkezett, Piperkőc gróf Angóra városából, az Óperenciás tengeren innen. Percenként elővette zsebéből a tükröt és megnézte rendben van-e a frizurája, elég kackiás-e a bajusza, egyenesen áll-e nyakkendőrje, makulátlanul tiszta-e a ruhája. Nadrágjában az él olyan élesre volt vasalva, akár a legnemesebb borotvapenge. Cipője úgy csillogott-villogott, akár egy velencei tükör.  Liliomillat lengte körül.  Látszott rajta, hogy sokat ad a külsejére.

     Illendően köszöntötte a királyt, bemutatkozott, majd így folyatta:

– Engem a pénz nem nagyon érdekel, de zsákbamacskáért nem teszem kockára az életemet. Látni szeretném a királylányt, hogy elég szép-e, elég csinos-e, eléggé nekem való-e!

      Nem volt mit tenni, behívták Dundika királykisasszonyt a trónterembe. Szemlesütve állt, míg a gróf mustrálgatta. Piperkőc gróf felcsíptette orra hegyére a cvikkerét is, hogy jobban lásson. Megfogta Dundika haját, hogy elég selymes-e. Megsimogatta a bőrét, hogy eléb bársonyos-e. Megnézte a kezét, hogy elég finom-e. Megmérte a derkát, hogy elég karcsú-e. De jaj! Valami baj történt. Talán rossz a mérőszalag?  Megmérte hát újra és újra. Nem, nem, nincs tévedés. Felállította a királylányt a mérlegre, osztott, szorzott, összeadott és kivont, majd sűrű felcsóválások közepette így szólt:

     – Felség! Nem lehetne fordítva ?  Az egész királyságot a fele királylánnyal? –    S megsem várva a választ, fintorogva elment.

      Dundika elsírta magát, mert sértette a gróf viselkedése, bár pontosan tudta, miért hívják így.  Ugyanis gömbölyödött lent, gömbölyödött fent, nem volt darázsdereka, s a szépségversenyről is legfeljebb egy vigaszdíjjal térhetett volna haza. Nem volt aranyló szőke haja, rakoncátlan vörös fürtjeit lófarokban hordta, s orra hegyén és orcáján szeplők hada táborozott. Jókedvű volt mindig, vidáman nevetgélt mostanáig, mert soha senki sem vetette még a szemére, hogy nem indulhatna a világszépe cím elnyeréséért. Jól érezte magát úgy, ahogy volt. Sírt a királylány, sírt a király, sírt az egész királyi udvar. Hamarosan világszerte híre ment az elszegényedett királyságnak, a kövér királykisasszonynak és nem jött senki sem, hogy védelmükre keljen. A sárkány egyre beljebb merészkedett az országban.

      A kincstárnok azt javasolta a királynak, vezessenek be különféle adókat, így egykettőre megtelje a kincstár.

      – Lehetne például házadó, kutyaadó, földadó.

      – Eddig sem kellett sok adót fizetnie népemnek, mert számomra fontosabb volt a jólétük és a boldogságuk. Hogyan kérhetnék tőlük több pénzt pont most, amikor legtöbbjüknek már háza sincs? Földjeiket nem művelhetik, mert a vetéseket letapossa a sárkány. Más megoldást kell találnunk!

     Újra összeültek a bölcsek, lázas töprengés vette kezdetét. Három napon át tanácskoztak, latolgatták a lehetőségeket.

– Ha a kincseskamrát nem tudjuk megtölteni, nincs más megoldás, mint az, hogy Dundika királykisasszonynak le kell fogynia!  - javasolta a kancellár. -  Ha ilyen.... hogyan is mondjam ....   telt marad, nem kell senkinek!

    – Fogyókúráznia kell! – helyeselt a hoppmester.

     Mivel a döntéssel a királyi tanács minden tagja egyetértett, a király rendeletbe foglalta a királykisasszony fogyókúráját, melyet azonnal ki is hírdettek. Beszereztek minden fogyókúrával kapcsolatos könyvet és újságcikket. A legújabb számolási módszerekkel megállapították, hogy a királylány kora és magasságá figyelembe vételével legfeljebb hatvan kilogrammot nyomhatna.

      – Ez huszönöt kiló súlyfelesleg! Rengeteg. Hogyan fog ennyit lefogyni?

     A cél érdekében sok mindennel próbálkoztak. Itatták Dundikát külföldi fogyasztó teával, etették zsírégető tablettával, aztán tojáskúrára fogták, majd a híres diétás káposztalevessel kínozták. Nem kapott cukrot a teába, nem ehetett csokoládét, nem nyalhatott fagylaltot. A legkülönbözőbb módszerekkel éheztették, ám hiába. Még egy francia masszőrt is hozattak, hogy maszírozza le a felesleges kilókat, de ő sem járt eredménnyel. A mérleg változatlanul nyolcvanöt kilót mutatott.  Ekkor az udvari patikus vette kezébe a dolgot Bezárkózott  titkos laboratoriumába és előállított egy csodapirulát, melynek hatásárára sikerült két kilót elpárologtani Dundika súlyából. Ez a két kiló volt az összes fogyás két hónap alatt. Dundika elkedvetlenedett, fájt a feje, szédült, folyton veszekett, s a napjára sem emlékezett már, mikor nevetett utoljára.

– Én ezt már nem bírom! Reggel csodabogyó, délben saláta, este káposzta. Úgy érzem magamat, mint egy kecske!  – panaszolta dadájának.

      Egyik este, amikor úgy gondolta, hogy már mindenki alszik, kilopózott a szobájából. Még a hálóköntöst sem vette magára, úgy osont le a csigalépcsőn, egyenesen a konyhába. Sorra vizsgálta a lábasokat, fazekakat, van-e valami maradék a vacsorából. De túl zajosan kotorászott, túl zajosan matatott, mert valaki meghallotta. Nem is akárki, hanem maga a szigorú kancellár, aki az udvari patikushoz igyekezett, mert megfájdult a foga.

– Felséges királykisassony! Mit keres itt éjnek idején? Ilyenkor az ágyban lenn a helye! – kiáltotta meglepődve, mert először azt hitte, hogy tolvajt fogott.

– Vízért jöttem – hümmögte Dundika, mert a szája tele volt ennivalóval. A kancellár persze azonnal átlátott a szitán, és egy árva szó nem sok, annyit sem hitt el a meséből.

– És  mi az  az ott a kezében?  Talán víz?  Mert nekem úgy tünik, mintha rántott csirkecomb lenne! Vagy javítson ki , ha tévedek ! – azzal alaposan megszidta a királylányt, aki némán és rosszkedvően kaptatott felfele a lépcsőn, s minden egyes lépésnél magán érezte a kancellár rosszalló tekintetét. Bűntudata volt és nehezen aludt el.

      Másnap reggel a kancellár jelentette az éjszaka történteket őfelségének. Újabb tanácskozás vette kezdetét. Dundika búsan, egyedül ült a toronyszobában, s beletörődve várta, hogyan döntenek sorsáról és alakjáról. Úgy érezte ólomszárnyakon száll az idő, csigalassúsággal peregnek a szemek a homokórában. Csak várt, várt, vajon milyen döntés születik?  Az udvari bölcsek napestig tanakodtak, vitatkoztak.

– A királykisasszony sportoljon! – javasolta a hoppmester.

– Én szívesen adok vívóleckéket – ajánlotta a sereg nélküli hadvezér -,   mostanság úgyis ráérek.

     – Én megtanítom lovagolni – szólt az istállómester.

     – Tanuljon meg úszni!  -  mondta kancellár .  - Elég mély a víz a tóban!

– Velem ugrabugrálhat, bukfencezhet, tótágast állhat, cigánykerekezhet -  vette át a szót az udvari bolond, aki sehonnan sem hiányozhatott, folyton ott volt, ahol úgy gondolta, fontos dolgok vannak születőben.

     Döntésüket közölték a királylánnyal. De Dundika nem akart vívni, mert félt, hogy megszúrják. Nem akart lovagolni, mert félt, hogy leesik a lóról. Nem akart úszni, nehogy belefulladjon a tóba. Tótágast állni, cigánykerekezni sem akart, mert egyszerűen nem volt hozzá kedve. Nem akar ő semmi mást, csak önmaga szeretett volna lenni. Szomorúan sétált ki a hegyoldalra vadvirágot szedni. Legalább ettől még nem tiltották el!  Amikor odaért a tópartra, lefeküdt a puha selymes fűbe és nézte, hogyan úsznak a bárányfelhők az égen. Kedvenc ételeire gondolt. Szerett volna megenni egy tányér töltött káposztát, vagy egy nagy adag tojásos nokedlit, gondolatban boldogan mártogatta az aranygaluskát a vaniliasodóba, amikor vidám nótaszóra lett figyelmes.

      Jankó, a pásztor közeledett, tizenhárom báránykájával. Fején kalap, rajta kockás ing, rövid bőrnadrág. Amikor meglátta királylányt kedvesen mosolyogva köszöntötte. A bárányok hangos bégetéssel csatlakoztak hozzá. Jankó meg telepedett a királylány mellé a fűbe. Megvitatták az időjárást, az ország helyzetét, elképzelték milyen lehet a sárkány öt feje. Közben észre sem vették az idő múlását. Amikor a közeli kápolnában elharangozták a delet, Jankó elővette a tarisznyájából a barna kenyeret, a sonkát és a hagymát.

– Szívesen megkínálom felségedet is, már ha nem veti meg ezt a fajta szegényes ételt!

– Én bizony meg nem vetem, de sajnos be kell érnem egy almával. Ha a kancellár megtudná, hogy kenyeret eszem sonkával, biztosan világgá kergetne!

– Miért kínozza magát, hiszen így szép, ahogy van! Olyan a haja, akár az érett gránátalma, a szemei úgy csillognak, mint a legszebb smaragdkő a világon! A nevetése olyan tiszta és olyan édesen cseng, mint a karácsonyi csengőszó!

– Tényleg? – kérdezte irulva-pirulva a királylány és ellágyult tekintettel nézett Jankó szemébe. Zavarban volt, mert még soha senki sem mondott neki ilyen szépeket. Szíve hevesen kalapálni kezdett, azt sem tudta, mitévő legyen hirtelen. Aztán feltalálta magát és nevetve így szólt : -– Együnk gyorsan, még mielőtt a sonka ott sül meg a tenyeredben!

     Jóízeüen falatoztak. Ebéd  után a királylány boldogan visszasétált a palotába. Útközben meg-megállt, visszanézett, integetett. A délutáni táncórán számtalanszor elvétette a lépéseket, de oda se neki. Nem törődött ő a tánctanárral, a sok ejnye-bejnye kiskegyeddel, Jankóra gondolt egyfolytában. Amikor az asztalnál ült és a sovány vacsorát várta, az udvari szakács észrevette, milyen ábrándozva néz a nagy semmibe, ezért azt hitte, hogy egy kiadós pecsenyére gondol, és készített Dundikának egy különleges, rozmaringos kacsacsombot, párolt lila káposztával. De a királylány azt is félretolta. Nem evett, nem ivott, folyton azon járt az esze, mikor lesz már reggel, mikor mehet a tópartra  Jankóhoz.

      S ez így ment nap nap után.  Dundika alig evett, alig aludt, szinte csak este járt haza. Egyre korábban indult el és egyre később ért vissza. Jankóval együtt séltáltak, legeltették a bárányokat, fogócskáztak, felmásztak a fára, hogy minél messzebb ellássanak. Jankó még evezni is megtanította királylányt, amikor egy öreg csónakkal átkeltek a kristálytiszta vízű hegyi tavon. Egy másik napon felborultak és Dundika kétségeesetten kiabált, mert nem tudott úszni. Szerencsére Jankó kitünő úszó volt, és sikeresen parta úszott a fuldokló királylánnyal.

–Taníts meg úszni!  – kérte a pásztorfiút.  – Nem szeretnék belefulladni a tóba!

Jankónak  tetszett a feladat. Szívesen tanította a királylányt, boldog volt, amikor vele lehetett. A királykisasszony is jó tanítványnak bizonyult, pár nap múlva már versenyre is keltek egymással.

     A várbélieknek is feltűnt, hogy Dundika napközben soha sincsen otthon. Csak akkor került elő, amikor a nap már nyugovóra tért. A király egyik este megkérdezte tőle, hol járt, mit csinált.

– Virágot szedtem – felelte Dundika.

 – Egész nap? –kérdezősködött tovább a király.  – És a táncórák?  És az illemtan?

        Dundika elengedte a füle mellett a kérdéseket. A kancellárnak azt válaszolta:  lepkét kergettem. Egy másik kivámcsiskodónak azt:  fára másztam.  Újabb alkalommal az volt a felelete, hogy  rőzsét gyűjtöttem. Mindig kitalált valami magyarázatot. Azzal már nem törődött senki, mi lett a fogyókúrával, pedig Dundika szép lassan elkezdett formásodni.  A karja izmosodott, a dereka vékonyodott, s ha valaki vette volna a fáradságot, hogy újra mérlegra állítsa,  biztosan elámultak volna, mert az már csak hetvenhárom kilót mutatott.  Egyre csinosabb lett, és már a ruhájára, frizurájára is odafigyelt. De a várbelieket nem érdekelte más, csak az, hová bújjanak el, ha ideér a sárkány. Mert bizony az jött, jött, egyre csak közeledett. Most éppen a vár felé vette az útját. Amerre elhaladt, léptei alatt rengett a föld, izzott a levegő. Nyomában nem maradt más, csak pusztulás.

A király félelmében bebújt az ágy alá.

A hadvezér a lovagterem rozsdás páncéljába.

A hoppmester a ruhásszekrénybe.

A kancelláregy boroshordóba.

A többi udvari méltóság meg oda, ahová még nem bújt senki.

Akinek meg nem jutott rejtekhely, az bekötötte a szemét, nehogy meglássa a félelmetes sárkányt.

Annyira féltek, hogy hangosan vacogott a foguk, reszketésüktől remegtek a falak.

–Ezzel a nyúlsereggel könnyen elbánunk !  - mondták a sárkányfejek egymásnak. -  Úgy bizony, úgy bizony!  Gyors menet lesz, meglátjátok!

     Dundika éppen akkor érkezett haza, amikor a félelmetes fenevad a várkaput döngette. Még soha sem látott ilyen szörnyet. Hossza lehetett vagy tizenkét méter, súlya legalább húsz tonna. Öt hosszú nyakán ülő öt tarajos feje felért a vártorony középső ablakáig. Öt szájából tüzet okádott, tíz füléből kormos füstöt eregett. Bömbölt és ordított, a farkával csapkodott. Félelmetes külsejénél csak a körülötte terjengő bűz volt borzalmasabb.

     A királylány legszívesebben elbújt volna egy fa mögé, de egyetlen fa, egyetlen bokor sem maradt a vár körül, a sárkány felperzselte mindet. Csak elszenesedett kórók meredeztek a füstbe burkolózott felhők felé.

–Hol a király, hol a hadvezér? – töprengett  Dundika, mert egy szál egyedül állt ott, kiszolgáltatva az ötfejű szörnynek. –Azért sem lesz a sárkányé sem a vár, sem én!   Majd én elbánok vele!  – kiáltotta és felkapott egy követ a földről. Megcélozta vele a sárkány egyik fejét és kiabálni kezdett.

    – Hallod-e te rusnya behemót  ötfejű?   – a kő eltalálta a sárkány első fejét, mire a többi fej is feljajdult.

    –Mit akarsz itt, te, nőszemély?  – förmedt rá a fenevad. – Fuss, ha kedves az életed, menekülj innen, mert szénné égetünk ! – bömbölte öt torka szakadtából és hatalmas lángcsóvát fújt. Büzös leheletétől szinte megszédült a királylány. Mégis erőt vett magán, azt gondolta, hogy már annyi erős és bátor vitéz odaveszett, neki nem marad más, túl kell járni a sárkány eszén, be kell őt csapnia. Talán a furfangos ész többet ér száz kivont kardnál is!

     – Hiába fenyegetsz, én nem félek tőled ! – kiabált vissza .

     – Nem félsz tőlünk?  Ha-ha-ha! – nevetett az öt fej egyszerre.

     – Tudjátok mit, kössünk üzletet!

– Üzletet?  Az attól függ, mit ajánlasz nekünk !    gondolkodott el a sárkány és összedugta öt fejét. Suttogtak, pusmogtak, megvitatták a dolgot, majd úgy gondolták, hogy nincs veszteni valójuk ,ezért kötélnek álltak. – Egye fene, úgyis elpusztítunk!

– Akkor felteszek neked három találós kérdést!  - Ha helyesen válaszolsz mind a három kérdésre, tiéd lehet a vár. Mindenestől! Gondold el, az a sok ember, az a sok birka, kecske, disznó...

– Az kevés nekünk ! – vihogtak a sárkányfejek.  -  Feleségül kell jönnöd hozzánk! Nincs egy sárkány sem a világon, akinek ilyen szép, lángvörös hajú felesége van,  mint te.  Úgy bizony!

     – Jól van,  nem bánom, feleségül megyek hozzád, de ha egyet is elrontasz, vége nincs tovább!   Akkor kezdhetjük?

     – Kezdhetjük! – vágták rá a fejek egyszerre.

     – Első kérdésem : hányat lép a veréb egy esztendő alatt?

– Ha-ha-ha, ezt még a bolond is tudja: sehányat, mert a veréb ugrál!  – válaszolták a sárkányfejek és mind az öt nyak dagadt a büszkeségtől.  A sárkány megnyalta mind az öt szája szélét, mert a sok kecskére és birkára gondolt. – Jöhet a következő kérdés!

     – A második kérdésem :  kik laknak a szódás szifonban?

– Ezt is tudjuk, ezt már hallottuk!  Úgy bizony!  - ujjongtak a sárkányfejek, mert már biztosra vették a győzelmet . – B-U-B-O-R-ék.   Azaz Bubor Béla, Bubor Jenő, Bubor Károly, Bubor Amál és Bubor akárki...  Nem tudsz olyat kérdezni, amit mi ne tudnánk! Ha-ha-ha.  Hamarosan megházasodunk! Feleségünk lesz! Ha-ha-ha!

     Dundika megijedt, mert nem gondolta volna, hogy a sárkány ezt is tudja, és ilyen nehéz lesz őt becsapni. Nem akarta, hogy sárkányé legyen a vár és sárkányfeleség sem akart lenni. Sokáig törte a fejét, mit is kérdehetne tőle, amikor meglátta Jankót közeledni az úton. Hirtelen eszébe jutott az a találós kérdés, amelyet a fiú sem tudott megfejteni.

– Halljad a harmadik kérdést. Egérfiú és egérlány mennek az utcán. Egérfiú tartja az esernyőt. Az egérfiúnak a füle, az egérlánynak a farka lóg ki az esernyő alól. Melyik ázik meg jobban?

    A sárkány gondolkodóba esett. Csóválta az első fejét, csóválta a másiodik fejét, majd csóválta az összes fejét. Vakargatta öt feje búbját, öt feje búbján a tarajait, majd a tíz sárkányfüle tövét, mert nem tudta eldönteni, vajon melyik lehet nagyobb:  a szélesebb fül, vagy a keskeny farok.  Kénytelen volt beismerni, hogy nem tudja a választ.

–Passssssssssssz!   – mondta mérgesen.  – Nem tudjuk. Melyik?

– Egyik sem, mert én nem mondtam, hogy esik az eső! Csak azt, hogy az egérfiú tartja az esernyőt! – nevetett Dundika.

      –Csaltál – mondta az első fej.

      – Becsaptál – szólt a második fej.

      – Kérdezz egy negyediket is!  – ajánlotta a harmadik fej.

      – Úgy bizony!  – mondta a negyedik és az ötödik fej egyszerre.

De Dundika nem tette fel a következő kérdést, mert úgy szólt a megállapodás, hogy három kérdésre kell tudni a helyes választ. így a sárkánynak nem volt más választása, mint elismerni, hogy legyőzték.

– Ha ma estig nem hagyod el az országot, világgá kürtölöm, hogy egy lány volt az, aki túljárt az eszeden. Akkor aztán szégyenkezhetsz a rokonaid előtt életed végégig ! -  mondta a királylány a sárkánynak, aki ettől úgy megrémült, és úgy elszaladt, hogy meg sem állt, míg el nem hagyta Begónia határait.

       A király, a kancellár, a hadvezér, a hoppmester és a többiek  előmerészkedtek a rejtekhelyükről. Már csak azt látták, hogy a sárkány lélekszakadva menekül. A füstfelhők eloszlottak, és mosolyogva kisütött a nap is. Amikor megtudták mi történt, őfelsége levette a koronáját és Dundika fejére tette, majd  így szólt:

– Itt a koronám, s vele együtt a királyságom! Válassz férjet magadnak és uralkodjatok együtt,  amíg meg nem haltok!

      Dundika a pásztorfiút választotta. Feleségül ment Jankóhoz, hét országra szóló lakodalmat tartottak, ettek,  ittak táncoltak három napon át. Mindenki boldog volt, csak Rubinkő herceg és Piperkőc gróf búslakodtak az egyik sarokban, mert azóta sem találtak feleséget és királyságot maguknak.