Húsz év múlva

1.

– Szóval, mit döntöttél, elmész?

– Igen, anya, elmegyek – válaszolta Luisa.

– Te tényleg őrült vagy!  Tényleg!  Egyszerűen nem értem – kiáltott fel az anyja.

– Nincs mit megérteni.

– De annyi év telt el, hogy lehetsz biztos benne, hogy ott lesz?

– Nem vagyok biztos benne – mondta Luisa.

– Nem vagy biztos benne és mégis odautazol?  Ez egy szeszély, egy őrült elhatározás.

Igen, egy szeszély, egy őrült elhatározás.

– Ebben a korban már igazán le kellett volna nyugodnod egy kicsit, ellazulni és nem szabadna semmilyen őrült gondolatodnak helyt adnod – magyarázta az anyja.

Ellazulni és semmi másra nem gondolni, mert az én koromban egy nőnek valószínűleg már vannak barátai, gondoskodnia kell a gyerekekről, gondoskodnia kell a férjéről.

– A férjed  mit mondott?

Luisa megvonta a vállát, és halványan elmosolyodott, mert a férje, akit nagybetűs "Ő"-ként írtak le mindig, úgy nézett rá, mintha őrült lenne, amikor bejelentette "Egy hétvégére Párizsba megyek."

– Csak állt a konyhaajtóban, és várt – felelte Luisa az anyjának. – Aztán megkérdezte, mi lesz a gyerekekkel. Elmondtam neki, hogy mindent elrendeztem, az ő nővére fog rájuk vigyázni, legalább játszanak az unokatestvéreikkel. Aztán leült az asztalhoz, az újság és egy kávé előtte.

– Olyan megbízható ember – sóhajtott az anyja. – Nem értem, Luisa, miért csinálsz ekkora felhajtást. Úgy élsz mellette, mint egy igazi hölgy, nem kell járnod dolgozni, mindened megvan, és teljes szívéből szeret téged is és a gyerekeiteket is. Nem értem, mit keresel!

Nem kell érteni semmit. Oda kell mennem. Megígértem.

Néhány másodperc némaság után az anyja megkérdezte:

      – Már becsomagoltad a bőröndödet?

– Igen, minden készen áll.

       – Mikor indul a géped?

       – Holnap 11-kor.

       – Elvisz a repülőtérre?

– Nem, anya, egyedül megyek.

Igaz, a férje megkérdezte, elvigye-e, de ő határozottan nemet mondott. Mi köze neki ehhez? Semmi. Ez a párizsi út az ő dolga. A férje volt az, az a komoly és megbízható ember, aki sosem értette, ha a felesége viccelődik, nem tudta követni a fantáziáit, és azt mondta, hogy nincs türelme a melankóliájához.

– Mindent el akarsz dobni, egy… egy …egy igazi lúzer miatt?  Gondold meg, ne menj oda!

 De igen, oda kell mennie, ahol megbeszélték. Húsz év múlva ezen a napon találkozunk az Invalidusok előtt, pontosan délben. Ott leszel? Igen, ott leszek. Ígérd meg! Igen, ígérem. Te is ígérd meg! Esküszöm. Igen, esküszöm. Ott leszek! Igen, mindent elakarok dobni. Ezt a békés életemet, a házasságomat, a gyerekeket, ezt a fényűző házat, a barátnőket, akikkel csak shoppingolnai lehet, a tengerparti nyaralásokat, a téli síelést Mindent! Lehet egy lúzer volt, de mindig rá gondolok. Mellette azt éreztem, hogy élek!  Élek, és nő vagyok!

– A férjed tud erről a korábbi kapcsolatodról? – tette fel az újabb kérdést az anyja.

– Nem tudom. Lehet, hogy pár mondat erejéig beszéltem neki róla, még az esküvőnk előtti időben, de nem érdekel.

– Figyelj, Luisa, gondold át, mit csinálsz!

Nem akarok gondolkodni, nem akarok két lábbal a földön maradni, 38 éves vagyok, érzem, ahogy kicsúszik az idő az ujjaim közül. Élni akarok, úgy, ahogy nekem tetszik, és nem úgy, ahogy mások elvárják tőlem.

– Látom, nem tudlak meggyőzni, akkor most leteszem a telefont. Hívj, ha odaérsz, kérlek.

– Igen, anya. Hívlak majd – mondta Luisa. Hirtelen csend telepedett köréje, szemeit végigfuttatta a hatalmas nappali perzsa szőnyegein, a kényelmes kanapén, a nagyméretű tévén, a csokoládéval teli kristálytálon, a tulipános vázán, a méregdrága festményeken a falon.

El kell menekülnöm innen. Vissza akarok menni Párizsba, vissza akarok menni oda, ahol olyan boldog voltam. Mennyi időt elpazaroltam. Ó, André, veled akarok lenni Párizsban.

2.

Párizsban hideg szél fújt, szitált az eső, és a park lombkoronái remegtek az őszi szélben, miközben Luisa gyorsan átsétált a zöldellő Champs de Mars-on, hogy elérje úti célját. Az Invalidusok hatalmas kupolája  aranylóan csillogott az esőben. Úgy érezte, hogy fut, mint tizennyolc évesen, pedig csak sétált. Ahogy közeledett az épülethez, mintha érezte volna a férfi kezét a vállán,  a haján, és hallotta  lágy, dallamos hangját: Csupa fény, csupa szín vagy, szerelmem.

Napóleon sírja előtt megállt, lihegve, majd megfordult, hogy a vörös és zöld színt, a porfír vörösét és a zöld gránitalapot nézze, mint a zöld szemed és a hajad vöröse,  és Luisa nevetett, olyan elégedetten, olyan őszintén örülve ennek a fiatal szerelemnek, amely a világot ígérte neki.

De a valóságban nem volt ilyen egyszerű. Oly sokszor próbáltak együtt élni, de a mindennapi rohanás megölte a szerelmüket. André gyakran lett ideges, olyankor nem szólt semmit, napokra eltűnt, Luisát kellemetlen és nyomorúságos nyugtalanságban hagyva. A pénz, amit  nehezen keresett, egy-egy festmény eladásával, vagy a túristák lerajzolásával a Monmarte-on, úgy tűnt el, mint  jég a napon. Soha nem volt a zsebében. Luisa délutánonként egy kis bisztróban  mosogatott, mert az egyetemi ösztöndíj, és a szüleitől kapott pénz sem volt elég a lakbérre, a rezsire, az életre, és kielégíteni André szeszélyeit.  Emlékezetesek voltak André hisztijei, amikor felfedezte a csoport többi lánnyal folytatott viszonyát, majd az egyre gyakoribb szakításokat. Állandó vándor volt ezernyi elérhetőséggel európai vagy amerikai barátoknál, miközben Luisa  megpróbálta fogva tartani, követni, elkísérni, remény nélkül. Minden lehetőség nélkül.

Luisa rémülten vette észre, hogy az arcát könnyek csíkozzák, és lehajtott fejjel a kijárathoz sietett. Lassan elindult a sétányon, és miközben az eső továbbra is egyenletesen csapkodott a járdán, a III. Alexandre híd mellvédjének támaszkodott, és nézte, ahogy a Szajna elhalad mellette.  Nevetés, szavak, tervek és még több szó villant át az agyán. Szemei előtt látta  a szerelmes férfit, aki rágyújt, majd megcsókolja, és szép szavakat suttog neki. Vajon csak szavak voltak ezek, tűnődött. Talán becsapta magát, azt gondolva, hogy ez valami más, valami maradandó?

Megállt egy kávézónál a szállodája közelében, és leült egy asztalhoz, ivott egy kávét, amiből megbánás illata áradt. Történelmének minden képe felvillant a szeme előtt, miközben figyelte az elhaladó forgalmat és az embereket, akik gyorsan sétáltak, különféle terveiken elmélyedve, saját személyes életritmusukba merülve.

Arra gondolt, hogy a szállodában vacsorázik, de a gondolatra, hogy ott üljön a bársonyos székek között abban a puha, elegáns környezetben, miközben szembe kell néznie a múltjával, valahogy nem vágyott. Hirtelen úgy döntött,m hogy ismét elhagyja a szállodát. Átsétált a  Pont Neuf-ön a Szajna felett,   nézte a sötét, lassú vízfolyást, érezte a körülötte tömörülő, csevegő turisták vidám tömegét, hallgatta  a nyelvek sokféleségét, és érezte a szeretett város rendkívüli illatát. Valamennyi túrista boldognak tűnt,. Már nem esett, a levegő tisztábbnak tűnt, úgy hullott a torkába, mint az új bor, és Luisa felemelte a fejét, hogy a fekete égre nézzen, sem hold, sem csillagok nem voltak láthatók. Leszállt az este. Csendben visszasétált a szállodába, ahonnan az erkélyről ellátott a kivilágított Eiffer-toronyig.Megcsodálta a különleges fényjátékát, ami minden teljes óra utáni öt percben látható, húszezer arany színű izzó beragyogja a Vaslady-t, fényárban úszik a város.

 Húsz év múlva ezen a napon találkozunk az Invalidusok előtt, pontosan délben. Ott leszel? Igen, ott leszek. Ígérd meg! Igen, ígérem. Te is ígérd meg! Esküszöm. Igen, esküszöm. Ott leszek!

Másnap délben André nem volt ott a találkozón, az első szerelme, akiért a haját és a lelkét tépi ki, a nagy szerelme, biztosan elfelejtette.

Húsz év tényleg hosszú idő, gondolta Luisa, miközben járkálni kezdett. Megbocsáthatok, megértem. Várt egy darabig, majd elment. Keserű csalódás mardosta a szívét. Nem jött el, hiába volt az ígéret. Úgy döntött, hogy véget vet élete ezen zárójeles szakaszának, és hazamegy. Az álom, a remény szertefoszlott.

 

A férfi azonnal felismerte. Kora reggel óta a Champs de Mars-on járkált, azzal a növekvő szorongással, azzal a keserű nyugtalansággal, amit olyan nehéz elfojtani. És amikor a nő belépett az Invalidusokba, a férfi a bejárathoz ment anélkül, hogy belépett volna, mert oda  nem mehetett be. Ő nem. Ő, az a koszos, duzzadt hasú hajléktalan,  retkes körmökkel, rongyokba burkolózva. Arcát ápolatlan, őszülő szakáll takarta, kócos, hosszú deres haja kilógott az ezeréves kötött sapka alól. Tudta jól, hiszen mindenhonnan kizavarták.

Nézte, ahogy Luisa sétál, és fájt a szíve, az a még mindig fiatal szív, látva, ahogy megvonja a vállát, és ahogy a rá jellemző mozdulattal füle mögé tűri a rakoncátlan hajszálakat. Soha sem felejtette el, bárhol felismerte volna.

       Ígérd meg! Igen, ígérem. Te is ígérd meg! Esküszöm. Igen, esküszöm. Ott leszek!

Megszólíthatta volna, látod, itt vagyok, nem felejtettem el. És talán ki tudja, mi történhetett volna, el sem tudta képzelni. Tán együtt bámulnák a Szajnát a Notre Dame magas tornyaiból, nevetnének, mint hajdanán. Nézte az elegáns hölgyet, észrevette a jegygyűrűt az ujján, természetesen férjhez ment, biztosan gyerekei is vannak.  Nem úgy néz ki, mint akinek rosszul menne a sorsa. Ugyan milyen életet tudna ő nyújtani neki? A szíve szakadt meg, hogy nem mehet oda hozzá, nem foghatja meg a kezét, nem ölelheti át. Koszos kabátujjával megtörölte a szemét, mielőtt a könnycseppek kicsordultak volna. Kétségbeesett méltósággal és büszkeséggel indult el az Avenue de Maréchal Galieni felé, alig vonszolva a rossz lábát, majd eltűnt. Az életet, gondolta, nem ígérheted senkinek; mindenkinek a sajátját kell élnie, és magával kell vinnie vádaskodás és megbánás nélkül.

Mert az élethez bátorság is kell.