Krokodil karcsi és a szivárvány (mese)

Egy ezüstösen csillogó nagy folyónál élt Karcsi, a fiatal krokodil. Zöld rücskös bőre fényes volt, mint fákon a levelek eső után. Esténként alig várta, hogy feljöjjenek a csillagok, azokat nézte visszatükröződni a vízben, és egy távoli kalandról ábrándozott.

 – Egy nap elmegyek és megnézem, mi van az erdőben, vagy azt, hogy mi van a dombokon túl – mondta gyakran,  mert nagyon kíváncsi krokodilfiú volt.

– Ó, Karcsi, az erdő tele van rejtéllyel, és veszélyes is –  jegyeztte meg a béka, de Karcsit nem ijesztette meg ezzel.

– Én bátor vagyok. Nem félek.  Aztán ha jönnek a barátaim is velem, szembeszállunk bármilyen veszéllyel – válaszolta a békának.

Jó pár nappal és jó pár éjjel ábrándozott arról, hogy felkerekedik és elindul, mire végre úgy döntött, hogy ideje a tettek mezejére lépni.  Vele tartottak a barátai is: Leo a papagáj, és Gina a teknősbék. Bár szerintük is  az erdő veszélyes hely, de nem akarták, hogy Karcsi egyedül menjen.

A folyó mentén haladtak. Karcsi a hátán vitte Ginát, aki bölcs volt, de nagyon lassú, így kicsit gyorsabb tempót fogtak,  a papagáj pedig felettük repkedett. Vidám énekszóval hamarosan elérték az erdőt, ahol a levegő teljesen más volt. Nem fülledt meleg, hanem friss és virágillatú. A hatalmasra nőtt fák közé nem sütött be a nap, sejtelmes félhohályban találták magukat.

– Wow, ez nagyon szép – kiabált Karcsi örömmel. Egy kis tisztáson körbe-körbe forgolódott.  – Nézzétek!  Ott a fák levelei között azokat az apró fényeket. Vajon mik lehetnek azok?

– Azok szentjánosbogarak – mondta a bölcs teknős.  –  Amikor teljes az esti sötétség, ők világitanak az állatoknak.Egy vagy kettő fénye természetesen kevés, de amikor sokan vannak, felérnek egy kisebb zseblámpával is.

A magas fákon madarak csicseregtek, egy őzike is átszaladt előttük, majd egy széles fatörzs mögül kukucskált kifelé, kíváncsian nézte a három barátot, akik megbabonázva lépkedtek a puha zöld mohaszőnyegen. Ahogy gyalogoltak tovább, egyszer csak elfogytak a fák,kiértek az erdőből.  A távolban megpillantottak egy hegyet, mely mintha csak azt mondta volna, hogy gyertek ide, itt valami különleges dolog vár benneteket.

  – Kövessük a gyalogutat, biztosan odavezet – mondta Karcsi, és a barátai helyeslően bólogattak.

Viszont ahhoz, hogy eljussanak oda, néhány kilométer után szembe kellett nézniük egy akadállyal, ami egy nagy barna medve képében jelent meg előttük, aki egy piros-fehér csíkos sorompót  kezelt. Nagyon megijedtek tőle.

– Csak akkor mehettek tovább, ha válaszoltok egy kérdésemre – bömbölte a medve. – Ha nem tudjátok a választ, vissza kell fordulnotok, mert ha nem, megtudjátok milyen erő lakozik bennem.

– Jól van, akkor halljuk a kérdést – repült a sorompóra Leo, a papagáj.

– Mi a legnagyobb kincs a  világon? – kérdezte a medve, mire Karcsi, Gina és Leo összedugták a fejüket, susmogtak egy kicsit.

-– A legnagyobb kincs a világon a barátság, Erőssé ès boldoggá tesz – válaszolták kórusban,  s a medve elmosolyodott.

-– Helyes válasz, tovább mehettek! – azzal felnyitotta a sorompót, s   a három vándor  vidáman folytatták útjukat a hegy felé.

Már egész közel jártak, amikor eleredt az eső, ezért behúzódtak egy hatalmas egy bokorba, amit hatalmas lapulevelek alkottak.

– Nézzétek, egy szivárvány  – kiáltotta Karcsi, amikor kibújtak a levelek védelméből.

–  Olyan, mint egy mesehíd, ami összeköti a hegytetőt a földdel – ujjongott Gina.

– Menjünk közelebb – ajánlotta Leo. 

– Siessünk, még mielőtt teljesen eltűnne a szivárvány – mondta a teknős.

 Az eső elállt, gyorsan tudtak haladni, s egy virágokkal teli mezőhöz értek, ahonnan kiindult a szivárvány. A papagáj boldogan repkedett, Gina pedig a pipacsok között pihent le. Karcsi elfeküdt a fűben, és úgy csodálta a szivárvány egyre halványodó színeit, miközben arra gondolt, micsoda kalandban volt részük.

Kicsit még játszottak a réten, szedtek egy nagy csokor illatozó virágot,  majd elindultak hazafelé. Arra gondoltak, vajon most mit fog kérdezni a medve, de amikor odaértek a sorompóhoz,  csak egy tábla fogadta őket, melyre az volt írva:  Sziesztázni mentem, később visszajövök.

– Nem várhatunk itt órákon át ebben a melegben – jegyezte meg Gina. – Ki tudja mikor jön vissza.  Hagyjunk neki egy üzenetet,hogy itt jártunk, aztán átbújunk a sorompó alatt.

– Bölcs gondolat – mondta Karcsi, és az illatozó virágcsokrot felakasztotta a sormpóra, lábnyomaikat pedig otthagyták a szépen elgereblyézett homokban.

– Így ni! Mehetünk – szólt Leo, mire Karcsi és Gina átbújtak a piros-fehér csíkos léc alatt, ő pedig simán átrepült felette.

A nagy meleg után jólesett a hűs erdőben folytatni az utat. A csörgedező pataknál felfrissítették magukat, ittak, majd a lenyugvó nap fényében fáradtan, de élményekkel telve, boldogan értek haza.  Egy valamiben biztosak voltak, hogy valóban a legnagyobb kincs a barátság, erőt és boldogságot ad. Még sokáig beszéltek a kalandjukról, és alig várták már, hogy ismét útra keljenek.

 

 

 

 

 

–