Hogyan tanult meg a kiràlylàny olvasni

Hol volt, hol  nem volt, volt egyszer egy messzi-messzi királyság. Ott élt Alina is, a király szépséges leánya. Hosszú mézszőke haja, tengerkék szemei és hatalmas szíve volt. Mindenki szerette, mert kedvesen beszélt a szolgálókkal is, segítette az állatokat, és még az esős napokon is mosolygott.

Azonban hatalmas titok nyomasztotta a szívét,  nem tudott olvasni.  Valahányszor kezébe vett egy könyvet, a betűk mintha táncot jártak volna a papíron. Elmozdultak, helyet cseréltek, némelyik eltűnt, mások ruhát cseréltek, mint a huncut színésznők. A szavak zavaros szimbólumok kuszaságába fulladtak, és végül könnyekkel a szemében becsukta a könyvet.  Az királyi udvarban mindenki úgy gondolta, hogy egy hercegnőnek elegánsan kell olvasnia, és bölcsen kell  beszélnie. Emiatt Alina zavarba jött,megpróbálta leplezni a nehézségeit. Amikor az udvari bölcs, vagy a hoppmester felkérte, hogy olvasson fel valamit, azt mondta, fáj a torka, vagy sürgős ügyben a télikertbe kell mennie.

Csak egy valaki tudta az igazságot, egy Timo nevű kismadár, aki a legjobb barátja volt,és megbízott benne. Minden este leszállt a királyság ablakára, halkan csiripelt, hogy megnyugtassa.

– Ne félj, Alina. A betűk nem ellenségek, csak táncolni akarnak egy kicsit, mielőtt elmesélik neked a történeteiket. Meglátod, idővel majd minden a helyére kerül.

Egy tavaszi napon  egy bölcs öreg utazó érkezett a királyi várba. Szürke köpenyt viselt,  amit egy kopott kötéllel kötött át, hogy ne nyíljon szét állandóan, és egy sokatforgatott könyvet tartott a kezében. Hallott a szomorú királykisasszonyról, és audenciát kért őfelségétől.

– Felség, Orfeusz mester vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek a lányodon. Igazából nincs neki semmi baja, csak ő másképp olvassa a vilàgot – mondta a bölcs mester, amikor a király előtt állt.

Őfelsége hitte is meg nem is, hiszen már számos tudós próbálta megtanítani az olvasást a királylánynak,  de belegyezett, gondolta, rosszabb màr amúgy sem lehet, így másnak reggel Orfeusz mester új módszerrel kezdte tanítani Alinát. Ahelyett, hogy sorról sorra olvasásra kényszerítette volna, arra kérte, hogy megérintse a szavakat, figyeljen a hangokra, és színezze a betűket, mintha virágok lennének. A királylány minden nap más szemmel nézte a könyvek tartalmát. Megfogadta Orfeusz mester tanácsát, hamarosan felfedezte, hogy minden szónak van hangja, ritmusa és színe.

Az “a” piros volt,mint egy alma.

Az  “e” sárga, mint a nap.

Az “s” pedig lágy, mint a szél süvítése,

a “k”  zöld, a “t”  rózsaszín, és így tovább, minden egyes betűt más színnel látott el.

Ahogy így tanult, lassan a betűk abbahagyták a rosszindulatból való táncot és harmóniában kezdtek el táncot lejteni.

Egyik reggel Alina talált egy összehajtott cetlit a hajkeféje mellett, remegő kézzel nyitotta szét, de úgy döntött, hogy megpróbálkozik   vele,  megpróbálja elolvasni, ami rajta állt. 

“Aki szívvel olvas, fényt talál a fájdalomban és felfedezi, hogy a betűk szerelemről is énekelhetnek.”

Könnyek potyogtak a szeméből, de ezek örömkönnyek voltak,  hiszen végre sikerült olvasnia. Boldogan szaladt a királyhoz, mutatta a cetlit, és neki is hangosan felolvasta. Őfelsége látva lánya boldogságát, megölelte, és így szólt:

– Nem kell a leggyorsabbnak lenned ahhoz, hogy a legbölcsebb légy. Te, lányom, megtanultál a szíveddel olvasni.

Orfeusz mestert magas jutalomban részesítette a király,  és megkérte, maradjon a palotában örökre.

– Felség, nem maradhatok. Amit ígértem, azt teljesítettem. Én járom a világot, ahol szükség van a segítségemre, oda megyek  – mondta a bölcs. Elköszönt, és elhagyta a királyságot.

Alina királykisasszony nyitott egy iskolát különleges gyerekek számára, ahol mindenki a saját tempójában tanulhatott, színekkel, zenével és képzelőerővel. És amikor bárki megkérdezte tőle, hogy nehéz-e ezt a fajta olvasást tanítani, mosolyogva válaszolt:

– Hogy  nehéz-e?  Nem.  Ellenkezőleg. Csodálatos dolog átadni a tudást, amit megszereztem. Számomra nincs szebb, mint a szívünkkel olvasott betűk tánca.

Timo, a kismadár is boldogan nyugtázta, hogy esténként a királykisasszonyt könyvvel a kezében látja. Berepült a szobába, letelepedett melléje, és hallgatta az érdekes történeteket, melyeket hangosan olvasott.