Az orvoslátogató

Giovanni újra és újra feltette magának a kérdést, hogy miért maradt egyedül. 41 éves, diplomás, orvoslátogató, a felesége elhagyta egy utcai énekes miatt. Antónia szintén azon tűnődött, hogyan történhetett meg, hogy szociális munkásként egyedül találta magát különféle patológiákkal küzdve, amelyek a hipochonder szindrómákból eredően szenvedést okoztak neki. 30 éves, szép arcú, barnahajú nő volt, aki nem rég vált el.

Augusztus közepe volt. Az évnek ebben a szakaszában általában nincs nagy forgalom a 2-es számú orvosi rendelőben, ilyenkor a városlakók többsége a tengerparton sütteti magát, vagy valahol máshol nyaralnak. Azon a délutánon csupán öt ember várakozott, hogy bejusson doktor Urbánihoz. Két idősebb nő, egy középkorú férfi, aztán Antónia, és Giovanni, akik elgondolkodva néztek egymásra. Az elegáns, de homlokráncolt férfi a főnökétől kapott nem éppen kellemes megjegyzéseken gondolkodott. Nem mennek túl jól az eladások, mondta neki, és ő kifogásokkal hozakodott elő, s a piaci visszaesésekre és az orvosok által gyakran elutasított vagy a már lebeszélt időpontok visszamondására hivatkozott, de ezek nem győzték meg a főnököt. Ilyenkor Giovanni a tengerész gyökereire gondolt. Ő is a tengernél született, minden gyerekkori játéka ott zajlott, de az apja mindig azt mondta neki, tanuljon, ne tegye ki a megélhetését a tenger szeszélyeinek. Jó tanuló volt mindig, orvosi diplomát szerzett, de törékenynek érezte magát az orvosi pályán, ezért inkább átképezte magát a gyógyszerek világába.

Giovanni és Antonia kíváncsian figyelték egymást, mintha kölcsönös vonzalmat éreznének, mintha mindketten kompenzálni akarnák saját törékenységüket. Nem mindent lehet tudományosan megmagyarázni, az érzések gyakran kicsúsznak a tudatos akarat irányítása alól, és belopóznak a szívbe, megteremtve az álom alapját.

– Mennyi kis doboz! – kiáltott fel Antonia ragyogó mosollyal, miközben a férfi félig nyitott táskáját nézte.

– Ezek gyógyszerminták. Odaadjuk őket az orvosoknak kipróbálásra, hogy aztán felírhassák őket a betegeiknek – magyarázta a férfi.

– Ismered mindegyiket? Tudod, hogy mire valók? – folytatta a kérdezősködés a nő.

– Igen, persze. Ez a munkám.

– Ehhez a munkához kell valami tanfolyam?

– Orvosi vagy gyógyszerész diploma – válaszolta Giovanni.

– Szédülés – jegyezte meg Antonia –, attól szenvedek.

– A szédülés egy tünet, a gyógyszer gyógyítja a tünetet, de jobb megtalálni az okot, ami kiváltja – mondta a férfi.

– Mindig szédülök, de érdekes módon amikor zenét hallgatok, akkor elmúlik – folytatta a nő.

– Akkor neked mindig valami zenés helyen kellene lenned. Ez lenne a te gyógyszered – nevetett Giovanni, majd kissé idegesen többször is az órájára nézett. – Hét órakor van egy másik időpontom – jegyezte meg aggódva. – Ahhoz képest, hogy alig vagyunk, nagyon lassan haladunk.

– Örökké az időhiány – jegyezte meg a nő.

–Tudod, gyakran gondolok arra, hogy milyen jó lenne, ha az ujjaink csettintésével elüthetnénk az időt. Milyen pillanatokat szeretnél visszahozni?

– Soha nem gondoltam rá... Tán anyámat és a kiscicámat, akik olyan régen meghaltak, de vírusok, betegségek fenyegetése nélkül – mondta a nő.

– Én túl gyakran megállok, hogy elgondolkodjak az emberi faj törékenységén, azon, hogy mennyi jó történt az évezredek során, mennyi mindent feltaláltunk, amelyek jobbá tették az életünket, de amelyet az emberiség nem képes megfelelően értékelni. Csak az egyéni pénzhajszolás a cél, kiírtani az erdőket, hogy golfpálya épüljön a helyén például... De hagyjuk ezeket a szomorú dolgokat. Mesélek neked egy dolgot, amin biztosan nevetni fogsz. Képzeld, egy férfi, aki különféle anyagú és színű Surdakalapokat árul, kollégának nevezett.

– Tényleg? – nézett a nő hitetlen ábrázattal, de még csak el se mosolyodott.

– Eleinte kicsit bántó volt a számomra, de jobban belegondolva végül is igaz. Kollégák voltunk. Ő kalapokkal kereskedik, én gyógyszermintákkal. Ő a vásárokban, vagy utcai padokon árulja a portékáját, én meg az orvosi rendelőkben „házalok”. Egyőnknek sem megy túl jól az üzlet, pedig elkötelezettek vagyunk, és tesszük a dolgunkat. A gazdaság válságban van, a munkahelyek elvesznek, mindenki olyan oltásokat kerget, amelyek soha nem érkeznek meg, és a vírusok mutálódnak. Amikor elbúcsúztam tőle, vettem két Surdakalapot, amikor pecázni megyek. Erőteljes köd alatt elrejtve, de egy könnycseppet láttam a szemében. Megköszönte, és hosszan megölelt.

– Ez nagyon szép. Elmesélted ezt a történetet a feleségednek? – kérdezte a nő.

– Nem, mert elhagyott. Elbűvölte egy utcai zenész. A feleségem azt mondta, Giovanni, te házasságot kötöttél a nyakkendővel és a zakóval, nincs benned semmi öröm, semmi fantázia, unalmas vagy. Aztán elment azzal a fura fazonnal Londonba. Egy évvel később megkaptam a válóperes papírokat. Ekkor kezdődött a magányom.

– Nézd a véletleneket! – vágott közbe a nő. – A férjem egy metálőrült volt, és egy éven át próbált rávenni, hogy alkalmazkodjak hozzá: zene, drogok, őrült barátságok, és az utcán énekelve élt. Antonio az igazi neve, de Tony-nak hívatta magát, angolosan.

– Tony? – kérdezte a férfi és szemei elkerekedtek.– Fülbevalói a nyakáig értek, kócos sörénye a feje tetején lófarokba fogva, és a teste telis-tele tetoválásokkal?

– Pontosan. Úgy nézett ki, mint egy nagy kakas, de a hangja...

Csend telepedett kettejük közé, mindketten ráeszméltek az igazságra: Giovanni felesége Antonia férjével lépett le.

– Ki kell mennem telefonálni – törte meg a csendet a férfi, és elhagyta a rendelőt, egy utcai fa árnyékába húzódott.

Antonia révedezve nézett utána, az ölében lévő táska leesett a cementlapra, néhány dolog kiesett belőle. Lehajolt, hogy felvegye, de hirtelen megszédült, és elvágódott a rendelő közepére.

Giovanni, aki az árnyékban élénken telefonált, csak arra lett figyelmes, hogy egy mentőautó érkezik a rendelő elé, két férfi hordággyal berohan, majd ugyanolyan sebességgel hoznak ki egy nőt, berakják a mentőbe, és elhajtanak. Felismerte az arcát, ugyanaz a barnahajú nő volt, akivel pár perccel előtte olyan jól elbeszélgetett. Mintha be lett volna programozva, robot módjára követte a mentőt a saját autójával a sürgősségire, és édességgel keveredett keserű kétségbeeséssel figyelte a nőt, amint betolják egy kezelőbe, és orvosok veszik körül.

– Kint kell maradnia – mondta egy nővér, amikor ő is be akart menni. – A felesége?

– Nem, de..

– Kérem, uram, itt várakozzon – utasította a nővér Giovannit, aki végül leült egy kopott padra, táskájából elővett egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett:

Azt érzem, örök idők óta ismerlek, és mindig is intenzív szerelem tüze égette a szívemet irányodban. Élni fogsz, elhagyod azt a szobát, és hamarosan együtt leszünk. Két fa vagyunk, amelyek ugyanazokból a gyökerekből nőttek ki. Mi ketten összetartozunk.Szeretettel Giovanni.

– Kérem, amint a hölgy magához tér, adja át neki ezt az üzenetet – nyújtotta a papírlapot a nővérnek, aki furcsán nézett rá, de bólintott.

Giovanni hosszú órákat töltött el a rozoga vaspadon, kergetve a mosolyokat, amelyeket az idegenekkel váltott, akik az éjszaka közepén ki-be jártak a sürgősségi osztályon. Néha el is bóbiskolt, de hajnal felé egy fiatal nővér lépett oda hozzá.

– Elnézést, ön Giovanni úr? A hölgy felébredt, ezt az üzenetet küldi önnek – és átadott egy cetlit a férfinak.

– Láthatnám őt?

– Sajnos nem mehet be, pozitív lett a covid-tesztje – felelte a nővér. – Ne aggódjon, minden rendben lesz.

Giovanni remegett, miközben kinyitotta a cetlit, amelyre bizonytalan kézírással ez állt:

Szerelem, mi vagy te?Csoda, ami jön és meglepetést okoz? Misztérium, ami feltárja magát és megragad? Erő, ami átjárja a bőrödet, eléri a végtagjaidat és megdobogtatja a szívedet?Igen!

Ekkor megértette, hogy a magány, ami körülvette, immár a múltté, tovatűnt, ahogy az éjszakai eső. Hirtelen újra szépnek látta a világot, még a munkáját is, és alig várta, hogy karjaiba zárja a barnahajú nőt, akinek még a nevét se tudta, de százszor, ezerszer megköszönte a Sorsnak, hogy aznap délután a 2-es számú orvosi rendelőben találkozott vele.